Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Éveimet ne háborgasd karommal ne játszadozz hagyd békén ajkamat... Számodra legjobb lesz ha elmégy ha kitárod az ajtót otthagyod az együtt fogyasztott kávét becsukod a könyvet összeszeded a különböző korszakokban készült képeidet. Miért nézel rám ily pimaszul ilyen kedvesen és nyugtalanul a titkot neked, na, csak neked árulom el mert meg akarlak menteni magamtól, a csalódástól rossz szüret évében születtem és az amit tőlem kaphatsz a végén könnyek. Ezért mondom szedd össze gyengédségeidet vedd le ajkamról a csókokat ne hagyd a párnán illatodat mert így szeretlek de a rossz szüret évében születtem és tudom mindennek keserű vége lesz...
Hiszek mindabban, mit sose mondtak még, legszentebb érzéseim szállni hagyom. Minek akarását mások sose merték, kitárva önként odaadom.
S ha ez túl sok, bocsásd meg, de hisz, Uram, nem gondolok másra: erőm legyen ösztön, mely egyre visz s nem tusakodik tétovázva. Mert így szeret téged a gyermek is.
Mint torkolat árja, ha tengerbe olvad kitárt karokkal öntve özönét, jövök haza, egyre feléd, és vallani, téged hirdetni akarlak, mint más soha még.
S ha ez gőg, hát hagyd, hogy imámban maradjon e gőg: komolyan és magányban felhőkbe burkolt arcod előtt.
Rainer, Mindenre amit akarok Csak igennel felelj Ebből semmi rossz nem származik.*
A nagy éhínség miatt A gazság már nem lázít Így az éj közepén Kenyér helyett német költészetet fogyasztok És remélem, remélem jelentkezel.
Elválaszt bennünket a Volga A vérrel és lőporral szennyezett Volga Határok és barikádok Minden nap ugyan azt a harcot hozza Ugyan azt a fásultságot Néha úgy érzem a szerelmet nem érdemlem Mintha csak gyászolni tudnék.
Tudom valahol majd találkozunk Talán nagy városnak kellene lenni? A kisvárosok néha átvernek A napok az utcák mélyén telnek Tekintetemmel oda húzódok Ahol faun szemezi az éji csonka fürtöket Nem, nem félek a haláltól A vérszomjas porkoláboktól sem félek Csak írj.
Dobjatok le. Némán tűrök, míg gyásszal telnek az űrök, s földünk kíntól hempereg. Csak Dachau, Buchenwald s Belsen rettenetes bűnét jelzem. Dobjatok le, emberek.
Nem akarok sem bajt, sem pört. Isten, ördög ellenem tört. Mért néztek bitómra föl? Nálam minden mártír méltóbb. daccal érte el a vértót, amióta gyilkos öl.
Dobjatok le. Sose bántsa szemeteket tüske, lándzsa – mindig meghal, aki veszt. Gázkamrába hurcolt gyermek húsából trágyát kevernek, s én fásultan hagyom ezt.
Dobjatok le: Mire kellek, ha nem önt özönt a felleg, és még állnak a hegyek. Zúzzátok porig keresztem, mert csupán gúnynak szereztem. Dobjatok le. Ne legyek.
Kikalapálta a kovács ékesre farkát, taraját, és odafenn fura világ fogadta őt, csapatostul a nagy szelek, hát billegett, rikoltozott, szörnyű volt az igyekezet, minden szellőre a tolla megpördült, mint a motolla, a rettentő viharba felnyújtotta hosszú ércnyakát - de aztán megfogta a rozsda, s kelet iránt szegény feje mindörökre megállt. De a szél úgyis afelől fúj többnyire.
Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s úgy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat. Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos utakon vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rím előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom, hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kínoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy mégvakabb és örök Cethal szájában végkép eltűnök, a régi hangot s, szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
A piros sugarak közül az egyik minthogy esti felhők mögé bújt a nap nem a napból egy égő városból fakadt A sirályvijjogások közül az egyik mely imént csapódott fülünkbe nem abból az ifjú barna sirályból nem is abból a másik csaknem-fehér sirályból szakadt ki hanem egy kisgyerekből
Kezedet szívemre helyezted aritmiás verései közül némelyik nem az enyém volt hanem a bajbajutottaké Olyan kicsiny lett mára a világ A felhők függönyén túl hideg szél fúj a zugokból hol leskel az éj készen arra hogy közelebb lopakodjon
De tudod-e emberarcú barátom nővérem ki felém fordítod védtelenül szép emberi tekinteted:
Még nem a mi városunk borult lángba Még nem te hordod a gyermeket kit ölnek Még nem mi vagyunk a bajbajutottak
Gondolataid, s amit elvégeztél, nem múlnak el, de reményeid meghalnak, örömed, vágyad meghal, követeléseid, óhajtásaid meghalnak, de nem az, amit elvégeztél, amit elvégeztél, mindennek ellenére végbe tudtál vinni, az az arcpirítóan kevés, az él, többet kellett volna, az él, míg az, amire vágysz, az meghal, reményeid meghalnak sietve mind, de amit gondoltál, mit gondoltál?, élni fog, s mit végeztél el te?, az ördögbe is, hát mit végeztél el te – te?
Ezerkilencszázhetvenkilenc október tizenharmadikán fölegyenesedett a kertben és lopva szétnézett az apám. Az ásót földbe ütve hagyta, mintha csupán a boltba menne, s mivel kezén is, homlokán is zavarta őt a munka szennye: megmosdózott a locsolónál - nyitva maradt nyomán a vízcsap - s úgy lopakodott ki a kertből, mint aki percre távozik csak. Aztán - mikor senki se látta - egy alacsony felhőre lépett és nekivágott kiskabátban a magasságos őszi égnek, amikor rájöttünk a cselre: már nem tudtuk követni szemmel.
Fogják meg! Ott! A földi létből kereket old egy öregember!
hogy megszerettelek, pedig felbolygatta ez a szeretet az egész életem, Tudod, soha nem csalódtam benned, pedig sokszor nem értettem a cselekedetedet, sokszor féltettelek, leginkább magadtól féltettelek, Tudod, lassan fogynak körülöttem a dolgok, a dolgaim, vagy messzire kerülnek tőlem, vagy csak én távolodok, ahogy szakadoznak a szálak, az érzés egyre jobban magához láncol, Tudod, mikor megkönnyezek valamit, ami szép volt, megvigasztal a gondolat, hogy lakozik bennem egy csoda, ami nem hagy el, amit nem vehet el tőlem sem az irigység sem a rosszindulat, Tudod, ebből az érzésből táplálkozom, miatta össze sem csuklom, ha elesek is, érte felállok, ha sírok is elmosolyodok, talán, ha végleg elalszom, érte akkor is felébredek.
Amikor még otthon laktunk, és nem itthon, sokszor elmentünk a kilátóba. Itthon is kellene keresni egyet. Mert anya szerint az egész olyan kilátástalan.
Hazatérek egy olyan lakásba, ahol nem fogad senki, mondod, és nem nézel rám, mint aki úgy érzi, valamiben hibás, nem nézel a szemembe, mintha szégyellenéd, hogy magadra maradtál, vagy talán azért szégyenkezel, mert mindig is erre a magányra vártál, egész életedben, nem is tudtad, hogy ez ennyire jó, egyedül lenni, egyedül hazatérni, nyitni az ajtót, a lakásban sötét van, villanyt gyújtani, és élvezni a csendet, hogy nem vibrál a feszültség, a másikunk feszültsége, nincs hangos szó, csak a csend van, csak a nyugalom, aminek a mélyén viszont ott lapul valami sűrű sötét, olyan ez, mint amikor minden előzmény nélkül összeesik valaki az utcán, persze, mondom neked, hazatérsz a csendedbe, leülsz a gépedhez, és valami szöveggel bíbelődsz, mondom, és nyugalom van mindenfelé, az egész lakásban, majdhogynem végtelen nyugalom, mondom, és közben arra gondolok, miért is kúszott a szemedbe, a szembogaradba az a fénytörés, az a matt, sápadt üresség, amit látni vélek, miért, hogy a mozdulataidban nincsen már energia, hogy nincsen már erő, és az illatod is, a szagod is más lett, miért, hogy a hajad, a körmöd, a bőröd is más, hogy hideg van körülötted, annyira hideg, hogy beleborzongok minden egyes mozdulatodba, és menekül előled mind, aki korábban kereste a társaságod, jeges szél mozdul, és megsárgul még a fűszál is, amerre jársz.
A ráérősen nyújtózó eget aládúcolta mostanra a felhők koszos, alkalmi rétege. Törik a távolságban otthonos tekintet, a rövidlátó viszonyok között végességét tanulja. Eltűnődsz, mi fér egy napba. Mint egy utazás végén, ha mindent vissza kell pakolni a bőröndbe (ha egyszer benne volt) – csak ki ne nyíljon – erőszakosan záródik ránk az este. Csak a vágy álmodja át magát felhőn, fedélen, s a Hattyú szárnyán dél felé feszül.
Finnországban történt idén tavasszal. Három tudóssal ültem egy kocsiban, egy román szociológus, egy flamand antropológus és egy izraeli filozófus ült mellettem, mentünk épp valahova. Esőre állt, az alacsonyan lógó felhőkről eszembe jutott egy vers, és ahogy erről beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy egyikük sem olvas verseket. Ez annyira meglepett, hogy szinte meg sem tudtam szólalni, aztán persze gyorsan megtaláltam a hangom.
Mi a franc van veletek, kérdeztem, tudósok vagytok, mindenetek a gondolkodás, az agyatokból éltek, mi az, hogy nem olvastok verseket, hát ki, ha ti nem? Mi az, hogy nincs időtök, egy vers az két perc, három perc, ennyi ideje mindenkinek kell hogy legyen, és amúgy semmi a világon úgy meg nem éri a ráfordított időt, mint a vers, mert ez alatt a két perc alatt megváltozhat az életed, ha hagyod, hogy a szöveg megérintsen, ha megfelelő pillanatban és lelkiállapotban talál el, valósággal átprogramozza az agyad, jobban, mint bármilyen drog vagy bármilyen gyógyszer, kiránt a valóságból, felráz, magadhoz térít, egy pillanatra átröppent valaki másnak az agyába, egy villanásnyira másként fogsz gondolkozni, olyat látsz és érzel, amit egyénként sosem láttál és éreztél volna, és utána ez az élmény is veled marad, úgy fogsz emlékezni a pillanatra, ahogy egyébként nem emlékeznél rá. Gazdagabb leszel, mert a vers a mindennapi megvilágosodás eszköze, sokszor olyasmire ismersz rá általa, amit mindig is éreztél, csak éppen nem tudtál soha rendesen megfogalmazni. Ne mondjátok, hogy nem értitek, elég, ha elolvassátok, nem elemezni kell, elégodafigyelni rá, hagyni, hogy működjön, hogy hasson. A vers olyan, mint a káromkodás, vagy az imádság, vagy az átok, vagy a jó zene, akkor is veled van, amikor meztelenül állsz és szembe kell nézned a halállal, a születéssel, a bánattal, az örömmel, a szerelemmel. A vers az önreflexió legjobb eszköze, segít abban, hogy megértsd a saját érzelmeidet, segít abban, hogy megtudd, hogy ki vagy. A vers a legjobb meditációs tárgy, mondtam felhevülten, ha kell, megtölti, ha kell, kiüríti az agyat. És nem kell megijedni, nemcsak a nagy dolgokról lehet verset írni, hanem olyan apróságokról is, hogy mit érez az ember, amikor, mondjuk, egy hosszú utazás végén csomagolja befele a bőröndjét, egy pillanatra elkapja a honvágy, menne már, de még maradna is.
Egy nagypolgári családba Szeretnék újraszületni Ahol a nappaliban Zongora áll És esténként Verseket olvasnak Egymásnak a szülők Miközben nővéremmel Szőnyegen guggolva Bontjuk ki sorra Külföldi rokonok ajándékait.
Súlyos székekben reggeliznénk Narancslé lenne az asztalon Apám kezében napilap Anyáméban divatmagazin Nővérem tányérszélre Száműzné a bacont És hisztizne mert éppen Nem figyelünk rá.
Fociedzésre vinnének Aztán gitártanárhoz Aki annyira kedvelne Mint öreg kutyája a bacont És szemüvegét törölgetve Hangsúlyozná Milyen tehetséges vagyok.
Nem férne hozzám szükség Szorongás vagy halál Húszévesen mégis Otthagynám az egyetemet Ahol keleti nyelveket És filozófiát tanulnék Hogy Indiában Kétkezi munkásként segédkezzek Egy keresztény templom Restaurálásában.
Este pedig focizni tanítanám Az utcagyerekeket mielőtt Alamizsnát osztanék A környék hindu bölcseinek.
A mumbai reptér termináljában Naptól kifakult hajjal Kultúraközi kommunikáció Élményeitől bizseregve Ismerném meg Jövendőbeli feleségemet Aki egy helyi vállalat Európai képviseletét látja el Szabad idejében jógázik Videóblogja van És több tízezren követik.
Élményeim és intellektusom miatt Rendszeresen beszélgetős Műsorokba hívnának Kedves lennék kiegyensúlyozott Egyszer megkérdeznék Hova szeretnék újraszületni Ha választani lehet És azt válaszolnám hogy még Soha nem gondolkoztam ezen.
Ha holt a szikla, ha az agyag néma, ha kék csalás az ég azúr karéja, ha csak sötétben tündököl a csillag, ha elsorvad a tűz, ha azért nyílhat a rügyből lomb, hogy ősszel dér eméssze, ha csak időleges a szél fúvása, ha elvérzik az ének érverése, ha minden folyó csak lefele fut, ha csak vizet kapsz minden szomjúságra, ha véget ér a sírnál minden út - felelj, az ember miért jön a világra!
Nyomorult népem, ki nevel rabbá? Láncos bölcsőben kicsoda renget? Az, ki barbárul által szakasztá mellkosarát az Isten-fiúnak? Az, ki igével folyton ígérget: "Tűrj csak, a lelked édenbe juthat?"
Ős-e, vagy újdon tisztviselője: Loyola sarja? Öccse Judásnak? Eleven ármány, megnövelője minden tehernek, - ölve ki rádtör? Új iszonyatban kontyos dzsidáshad? S ő, aki testvért ád el, apát öl?
Ős-e? Nevezd meg. De a nép hallgat! Helyette szörnyen csörget bilincset. Szabadság hangja nem nyer hatalmat, de a nép néma arca is inthet: választott banda, - mutatja - csalnak, horda, zsinóros! - mind vakon illeg.
Arcát mutatja, vérverítékkel csíkos, a vére fest egy keresztet, ami mellébe ékelve, ékkel, csontjain vastag vérrozsda-kéreg. Kígyó a testén, ide eresztett idegen vendég, itthoni féreg.
Tűr a szegény rab. S mi a rabságot szégyenpír nélkül évvel is mérjük, tudjuk, mióta húzkodunk jármot s tudjuk: bilincset zúzó idő jön, dúlt nemzedékünk vallja, megérjük: jő a szabadság, - törvény, hogy jöjjön!
