Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Ő olyan volt Lennonnak, mint Barry Miles McCartney-nak, csak neki sajnos nem volt alkalma megírni a maga Many Years From Now-ját. Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok a könyvére.
Ezt én is így gondolom, mondjuk ehhez hozzájárul, hogy előbb hallottam Lennon szólódalait (konkrétan a John Lennon Collection válogatást), mint bármi Beatlest. Ma már - nyilván - a Beatles-korszakban írt dalait tartom a legjobbnak, viszont amit utána írt, mindig más mércével fogom mérni, mint a többi ex-Beatle munkásságát.
(Miközben tudom, hogy Paul felveszi vele a versenyt: más emberi, szerzői, előadói habitus, de ugyanolyan zseniális, arról pedig nem tehet, hogy Lennon említett habitusai közelebb állnak hozzám.)
Azt hiszem ezt inkább úgy értette, hogy tudatosan vannak megkomponálva, míg Lennon jóval intuitívabb szerző volt (utóbbi egy hírhedt és jellegzetesen lennonos hasonlattal hasmenéshez hasonlította, amikor nagyon ihletett állapotban csak úgy kizúdul belőle egy dal).
Ezzel nagy Lennon-rajongóként sem tudok vitatkozni, viszont annyit hozzáfűznék, hogy Lennon dalaiban nem érzem azt az érzelmi távolságtartást, mint McCartney-nál. Úgy értem, hasonlítsuk össze mondjuk a Let It Be-t meg a Mother-t. Mindkettő nagyon személyes dal, de a Let It Be egyfajta melankolikus himnikusság, a Mother pedig a nyers kétségbeesés hangján szól. Mindkettőt a szerző édesanyja ihlette, de a Let It Be-hez tudni kell a hátteret, nem véletlen, hogy az Across The Universe filmben gospelként értelmezték, a Mother-nél fel se merül, "mire gondolt a költő", annyira egyértelmű és emiatt egyből átérezhető. Oké, a Let It Be is azonnal hat, de az inkább valahogy átjár, a Mother pedig lesújt a hallgatóra, mint egy természeti csapás.
Valami hasonlót már Ian MacDonald is mond: Lennon mindig önkifejezni akart, saját magáról énekelt, nem érdekelték "mások", lázadt, polgárpukkasztott - McCartney meg "csak" dalokat írt, bármiről/bárkiről/ mindenről/mindenkiről, de annyira ZENÉSZ, hogy még a gagyinak tartott dalaiban is van annyi újdonság/invenció/ zenei ötlet stb. hogy "jobbak" a dalai mint Lennonéi (nem, természetesen ilyet nem mond azért...)
Számomra mindig is furcsa volt, hogy a közkeletű vélemény szerint Paul Good day sunshine című dalocskája mennyire tetszik a klasszikus-zenészeknek...
Ez az egyik legjobb Beatles-könyv, amit eddig olvastam. 8000 Ft-ért tudtam megvenni, szívtam kicsit a fogam, de aztán rájöttem, hogy egyrészt ma már egy magyar nyelvű könyv is legfeljebb 2-3000 Ft-tal olcsóbb, ez pedig Angliából jött, illetve sajnos többször volt már, hogy évekig halogattam egy külföldi könyv beszerzését és mire rászántam magam, el is fogyott mindenhol.
Majdnem lecsúsztam erről is: 2017-ben jelent meg.
Nem életrajz, de nagyjából azért kronologikusan haladva, alapvetően egyes dalok, lemezek, sőt borítók kapcsán - a velük kapcsolatos tényeket is érintve - ír nagyon ötletes esszéket.
Nagyjából olyasmi ez, mint a Hey Dullblog (https://www.heydullblog.com/) cikkei, de jobban, feszesebben megírva. Sajnos nem hiszem, hogy valaha megjelenne magyarul: ahhoz túl rétegkönyv. Azoknak szól, akik átérzik annak a blognak a szlogenjét: "who think about The Beatles maybe a little too much". Nem okoskodás, hanem gyakran "aha pillanatot" okozó gondolatfüzér.
Pl. eddig én nem tudtam, hogy Paul irigykedett, hogy nem ő írta a Something-ot és a My Love volt a reakciója, amit pedig George a Maya Love-val parodizált ki. Ez egyfelől tekinthető "zenei konteónak", hiszen maga Sheffield se tudja idézetekkel alátámasztani (hacsak nem a Maya Love elején hallható gunyoros My Love-ozással), másrészt viszont én egymás után hallgatva a három dalt arra gondoltam, "nahát, lehet benne valami".
Ehhez képest viszont amikor a Revolutiont a Silly Love Songs-szal állította párba, eléggé felhúztam a szemöldökömet - végül mégis a kötet egyik legérdekesebb része kerekedett belőle: Lennon számára a zene általában alá volt rendelve egy "big idea"-nak (e dal esetében annak, amit a forradalomról gondolt), McCartney számára viszont maga a popzene volt ez a bizonyos nagy ötlet (és erre jó példa a SLS). Viszont micsoda paradoxon, hogy míg a "forradalmi" gondolatokat fejtegető dal igazodik a dalszerűség sémájához (kellően rövid, verse-chorus-verse felépítésű), addig Paul egy sokkal experimentálisabb dalban zengi a popzene dicséretét.
A szerző két írása, ami ugyan jóval a könyv kiadása után született két kardinális eseményről (Get Back és Now and Then), de ezekből le lehet szűrni a stílusát:
Nekem nagyon tetszett ez a könyv és aki szeret agyalni zenékről, szerintem annak is tetszene. Magyarán megtérült a borsos ára és külön imádtam a borítóját is - illetve a kötet alcímét. :)
(De éppenséggel a címét is, ahogy rájátszik a lennoni "the dream is over" - re: az álomnak vége lehet, de az álmodozásnak nincsen: "I'm a dreamer..." énekelte ugyanő egy évre rá.
Ahogy ez a könyv is bizonyítja: 53 évvel később is igaz az "I'm not the only one".)
Igazából így, hogy akkor oszlottak fel, amikor, a működésük teljesen lefedi az évtizedet, aminek az emblematikus zenekara voltak. Viszont mivel erejük teljében oszlottak fel, mindig marad az emberben hiányérzet: "mi lett volna, ha..." És annak ellenére van ez a "telhetetlenség", hogy azért csak maradt utánuk olyan 15 albumnyi zene - akkora mennyiség, amit más 30-40 év alatt hoz össze. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg későbbi kedvencemnél mit nem adnék ekkora mennyiségű zenéért, de van, hogy a harmadával kell beérnem egy életre.
Például nagyon örülnék, ha lenne 15 John Lennon lemez...
(A mondjuk 22 albumnál tartó Ringo-életmű kevésbé lelkesít.)
Úgyhogy mondom, egy másfél-két órás, a korabeli technikai lehetőségekhez mérten a teljes karriert lefedő búcsúkoncert a nagy hiányosság. Példát vehettek volna George nagy barátjának a zenekaráról (Cream).
Érdekességként el lehet gondolkozni, hogy ki , kik hogyan találkoztak a Beatles -szel először.
Pl egy kb 14 éves gyerkőc nem mindegy, hogy 1964 -ben, vagy 2024 -ben 14 éves.
Előző esetben egy generációs meghatározó élmény volt a Beatles 1962 - 1970 közötti munkássága, folyamatos változása.
A második esetben egy érdekes zene lehet, és ki tudja mit hallott Tőlük elsőre, a "bulikon" sem ezt fogják játszani.
Erre egy fantázia variációt kínál a Yesterday c. film, hogy milyen lehetne a világ Beatles nélkül.
Mellesleg a film telis tele Beatles emlékekkel, nem csak zene, hanem mondatok, mozgások, helyszínek, tárgyak ..stb..stb.
Az Imagine LP nekem is megvan, még bakelit formátumban is, ereklye az biztos, számomra egyetlen "hiba" tűnt fel,
George Martin hiánya. Amúgy azt az 1962-1970 -es sorozatot-folyamatot lemezeket nem képes semmi űberelni nálam.
Lennon maga nyilatkozta, hogy 1970 -ben már mind Paul, mind Ő kimerültek mint zeneszerzők, ami logikus, 8 év az élen folyamatosan, nagy idő és fárasztó. De attól még jó az Imagine LP ... is.
John kérdezte utcsó interjújában a régi Beatles számok kapcsán egy riportertől: "vissza akarsz menni a gimnáziumba ?"
Azt hiszem nagyjából általános az a nézet a Beatles kapcsán, hogy a feloszlás után a tagok szóló dalai nem nagyon tudták megközelíteni az együttes színvonalát.
Nem tudom ki hogy van vele, de én például az Imagine dalait - egy-két kivételtől eltekintve - sokkal erősebbnek érzem a Fehér Album bármelyik Lennon által írt szerzeménynél.
Imagine, Jealous Guy /tudom ezt még a Beatles tagjaként, 68-ban írta/, Gimme some truth, Oh my love, How? és még az Oh Yoko! is simán hozzák a Beatles színvonalat és elfértek volna szerintem bármelyik Beatles albumon.
Persze ízlések és pofonok, de engem jobban megérintenek és számomra emlékezetesebbek és "beatlesesebbek" is mint jó pár Lennon dal a dupla lemezről.
A lemez utolsó száma, a Get Back végén John Lennon hallható, amint ezt mondja. "A saját magunk, úgysmint a zenekar részéről szeretnék köszönetet mondani és remélem, átmentünk a meghallgatáson" ("I'd like to say thank you on behalf of the group and ourselves, and I hope we passed the audition."). Ez egy olyan megjegyzés volt, amivel Lennon a Beatles indulásakor elszenvedett sikertelen meghallgatások sorozatára utalt és figurázta ki azokat. Ugyancsak egy őszinte és szerény biccentés a Beatles példátlan sikereinek és kétségtelenül egy tökéletes Beatles sírkőfelirat.
Pault ugyanaz játszotta benne, aki a Mrs. Beatles - Linda McCartney történetében. A Johnt alakító színész pedig korábban a The Hours and Timesban, illetve később a Playhouse Presents egyik epizódjában játszotta szintén az ő szerepét (utóbbi fickió, azt képzeli el, milyen lett volna az élete, ha 1962-ben otthagyja a Beatlest és nem hal meg 1980-ban).
Ugye, a Backbeat volt az, amelyikről George kisétált? Már ettől kedvesebb a szívemnek a film. George-nak akkora egója volt a semmire, hogy az valami nevetséges.
