Keresés

Lithvay Viktória

 

 

LÁTTÁTOK-E…

 

Láttátok-e a fényes napsugárt,

Midőn a hegy mögé nyugodni szállt,

S utána azt a sok szép csillagot,

Amely a sötét éjben ragyogott?

 

Láttátok-e a zajló tengerárt,

Midőn a zúgó szél felette járt,

Midőn magosra hányta a habot,

S medrébe újra vissza is csapott?

 

Láttátok-e az újuló tavaszt,

Midőn a fákon zöld rügyet fakaszt,

És a ligetben a kék ibolyát,

Midőn a földből felveté magát?

 

S láttátok-e a telet, amidőn

Fehér lepelt terít el a mezőn?

És látva mindezt mondottátok-e,

Mily szép az Isten mindenik müve?

 

 

Magyar nőköltők [273-274.]

 

Litauszky István

 

 

ROMKERT ESTE HATKOR

 

Az évek ledőlt oszlopán

legendás, álmos fény parázslik.

Szoborba dermedt kőmagány

fújja itt néma harsonáit.

 

Billegve kövér, zöld gyepen

jóemberek galambocskái

példázzák: hasznos türelem

morzsányi irgalomra várni.

 

Ki élt valaha s még mozog,

itt mereng piros kerti székben.

Nézi, hogy arany kukacok

lyukat rágnak az esti égen.

 

Övé a kert, hol béke van,

hol, tudja, dísz csupán a rom,

s a feszes sás közt vékonyan

csak víz csobog, nem fájdalom.

 

 

Magánbeszéd [75.]

Litauszky István

 

 

HEGEDŰ-DAL

 

Hol a szökőkút hűs vizét

ezüst permetként szórja szét

s pipacs lobog meg kankalin

virít a pázsit halmain

hol házak mézarany falán

a fénnyel áttört cifra árny

akár az inda kúszva nő

s jelzi hogy múlik az idő

hamvas olajfák álmodó

füzek közt szól egy rádió

egy hegedű-dal száll kering

és én lassítva lépteim

követem mint növény a fényt

e kérlelő dal ütemét

e hívó dalt mi úgy oson

úgy fut az üveg lombokon

hogy itt az árnyas alkonyi

úton már csak ezt hallani

lehet e múló délután

eloszló káprázat csupán

hiszen az árnyak kékje már

mutatja milyen a homály

ám e lombok közt surranó

iramló halk hegedűszó

tudom a hulló éjen át

is tiszta hangon zeng tovább

az út gyérülő fényein

is elkiséri lépteim

és soha nem hagy el hiszen

ez a dal terólad üzen.

 

 

Magánbeszéd [49.]

Litauszky István

 

 

TÉLI ETŰD

 

Fázik már a város, ködbe bújt.

Vékony didergés fut a drótokon.

A neonfénytől pőre esti út

sinein sápadt villamos vacog.

 

Sötét papírból vágott árnyadat

tükrös kövekhez verdesi a szél,

sarkok mögött lapulva les reád,

járdaszélen ringó bokádba kap.

 

A ködön át, mint eltévedt sirály,

felgyűrt gallérod szárnyain repülsz.

Tekintetedben – elvesző sugár –

zöld lobbanás a boldog, nyári tűz.

 

Lobbanás, mi felgyúl és kihamvad

míg távolodva nézel vissza rám…

Körülkerít a fénytelen magány,

és tündökölnek jégkristály tilalmak.

 

 

Magánbeszéd [47.]

Litauszky István

 

 

CERUZA-RAJZ

 

Látlak.

Egy kósza fénysugár

tüzében felragyog

előrehullt hajad.

Kezed

most hirtelen megáll.

A csöndben szinte peng

az eltört mozdulat.

Ruhád

megdermedt, kék redőiből

fehéren villan két karod.

Így állsz

sugár-özönben, mint barokk

szobor, melyre boltívek súlya dől.

 

 

Magánbeszéd [46.]

Litauszky István

 

 

MÉSZÖLY

 

A Balaton hullám-zenéjű csendjét

hallgatta tűnő éjszakákon át.

A kelő Nap már látta vászonát,

szelíd színekkel surranó ecsetjét.

 

Festett. Már a tájat nem is nézte.

Felhő-árnyú, képőrző szeme

színek, formák egységét idézte,

az összhangot, mely látható zene.

 

Lányok jöttek. Szép vállukon korsó.

Léptükre halkan felzizzent a fű.

Tekintetükben ébredő csodálat.

 

Míg dolgozott, mögötte csöndben álltak

s nézték, hogy egy szépívű, utolsó

ecsetvonással teljes lesz a mű.

 

 

Magánbeszéd [37.]

Litauszky István

 

 

NOCTURNE 1.

 

Fényimádó fehér tenyerét

a bodza reszketőn kitárja.

Csillagfürtökkel terhes éji ég

borul a tájra.

 

Csend mindenütt.

Tört ág ropog.

Valahol villamos siet.

A partravetett város sóhaját

hozzák a zizegő sinek.

 

Hegyoldalon, ahol a lomb

árnya mint olaj kékje mély,

valaki jár,

valaki vár,

valaki még remél.

 

 

Magánbeszéd [22.]

Litauszky István

 

 

ŐSZI STRÓFÁK

 

Egy légy a falról fáradtan lehull.

Ki felkapná, a smaragd-hátú gyík

vak odvában napfényről álmodik.

 

A szemétdombon ócska vasfazék

apró nesszel pattogja el zománcát,

mely szürke-kék, mint fenn az őszi ég.

 

Egy tyúk biceg a síma úton át,

kihímezni a finom út porát.

Gyárkémények bodor homálya száll.

 

Kis utca-lámpák gyöngyházszín sora

olcsó ékszer a bársony homályon.

 

A Hold merengve néz körül a tájon:

elmúlt a nyár, de tél nem lesz soha.

 

 

Magánbeszéd [11.]

Lisznyai Damó Kálmán

 

 

DEGRÉ ARCKÉPÉHEZ (részlet)

 

Szivem kedves pajtása!

Szabad szellemem bajtársa!

Vedd e dal-áldomást,

Mint egy kis hajnalhasadást

Búbánatunk éjfelében,

Az egri bor vérpiros szinében.

– Egri borral iszom érted,

Melyben Dobó lelke ég:

Melynek gyújtó mámorától

Születik a jó-reménység.

Oly szőlővesszőn termett, mely

Honfivérben gyökerezik;

Csöppjei a bút elmossák,

A csüggedő lelket edzik.

A balsors és az egri bor

Összesimúl, egyformán hat:

Oly elszánt lesz tőle a szív,

S olyan erős az akarat.

S végre oly udvarias lesz

A balsors az egri bortúl,

Hogy a bort engedi győzni,

Habjaiba önként befúl,

Édes feledésbe borúl,

Vagy legalább háttérbe szorúl.

Keményitő természetű:

S reám is így hata, –

Mint az aggteleki

Barlang kőharmata:

Mely zománccal vonja be

A falevél minden szálait,

De mely azért megtartja

Jellemvonásait. –

 

Ez méltó áldomás hozzád

Most hogy arcképed nézem:

Édes könnyelmű lovagom!

Kedves kalandvitézem! – –

 

 

Végeknek tüköri, Eger és Gra-

efenberg, 1854 [189-190.]

Lisznyai Damó Kálmán

 

 

AZ ALFÖLD

 

Ez az alföld, ez a magyar róna,

Mintha egy órjás zöld tükör volna,

S nézné benne magát az Úristen,

Hej amikor ránk mosolyog ott fenn!

 

S saját nagy áldását megcsodálja,

Ha a búza hullámzását látja,

S a tömérdek éneklő madarat

A számtalan virágbokor alatt.

 

A szép délibábot megohajtja,

S az egészet fátyolnak szakajtja,

Aztán gyengén betakarja belé

A boruló eget este felé.

 

S nem találja csillagit rendibe,

Mulatozni sok leszökött ide,

Heverészni a lágy selyemmezőn

De elnézi nekik ezt kedvezőn.

 

Jobb itt mint a hideg magas égen,

Lángos pásztortüzek közelében

A holdsugár is lesimul szépen,

Lenyúlik a tejút is egészen.

 

S rajt angyalok jönnek, közelegnek,

De egészen átlépni nem mernek

Félnek, hogy majd vissza nem mehetnek

A sok gyönyörtől, mely csak úgy hemzseg,

 

Csak úgy árad itt minden fűszálon, –

Majd azt hiszed mindez egy szép álom! –

A szellemek szellő alakjában

Játszanak a virító határban.

 

A mennyei harmat is lehull ránk,

S így jönnek az égiek mihozzánk,

A szép alföldet meglátogatni,

Furolyás pásztorokat hallgatni.

 

Boldogságot, áldást hinteni szét,

S innen tudom azt a szép mesét:

Hogy az egész nagy magyar alföld a

Paradicsom közel-attyafia.

 

 

A magyar romantika [287.]

Listi László

 

 

A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIÁHOZ MAGYARORSZÁG PATRONÁJÁHOZ

 

Óh, te dücsőségben s Jerikó kertében

      Tündöklő aranyalma,

Libanus erdején s Sion hegy tetején

      Ékesen fölnőtt pálma,

Kinek a világra, ily nagy tágasságra

      Elterjede irgalma!

 

Fölyhőkben tündöklő, éjjel s nappal fénylő

      Mennybéli világosság,

Emberi nemzetre és minden rendekre

      Tőled száll a boldogság,

Kegyelemnek anyja s mennyország kapuja,

      Nálad az irgalmasság.

 

Te általad mennek mert, valakik lépnek,

      Igéretnek földére,

Te vagy kalauzok s bátorságos utok,

      Kanaánnak földére,

Mint szarvas forrásra, s örök boldogságra,

      S mennyei dücsőségre.

 

Óh, szép kifolyó kut, s üdvösségünkre ut,

      Hallgass meg kérésünkben.

Sionnak kapuja s Noénak bárkája,

      Végy esedezésedben,

Emberi nemzetre s téged-tisztelőkre,

      Tekints hát kegyelmedben.

 

Te paradicsomban s örök boldogságban

      Szépen-kinyilt rózsaszál,

Ki drága illatja szemünk világétja,

      S rajtad kegyelmesség áll,

Kinek kebelébül s születék méhébül

      A mennyországi királ.

 

Békesség szekrénye s bűnösök reménye,

      Kik hozzád folyamodnak,

Mint egy bő forráshoz, irgalmasságodhoz

      Valakik ragaszkodnak,

Bűnök tömlöcébül s setét rekeszébül

      Kik hozzád kiáltanak.

 

Meghallod kérések és esedezések

      Fogadod füleidben,

Kész vagy kegyelemre s fordítod örömre

      Bús sziveket mindenben,

Végre hozzád veszed s részessé is teszed

      Fiad örökségében.

 

Ő bűnösök között mint rózsa tövis közt

      Ékesen felnőtt virág,

Kinek segedelmét s anyai kegyelmét

      Veszi e széles világ,

Tetűled származik s világra ágazik

      Mennybeli irgalmasság.

 

Te fényes est s hajnal, aki Hesperussal

      Fénylél világosságban,

Akinek ereje és tündöklő fénye

      Megyen a magasságban,

A nap előtt felkél és kegyelemmel él

      Bő irgalmasságban,

 

Te szép dücső forrás, ki kemény szivet ás

      Hozzád-esedezőkben

Paradicsombul száll, e világra kiszáll,

      Ő gyönyörüségében,

Bűneit világnak s hozzád-folyamóknak

      Elmosod kegyelmedben.

 

Te vagy az égre ut, minden általad fut

      Mennyország kapujára,

Méhednek gyümölcsét, drágalátos kincsét

      Kinyitád e világra,

Fiadnak vérével s emlődnek tejével

      Mosád ártatlanságra.

 

Te vagy a reménység s büntetésünkben vég,

      Töredelmes szívekhez,

Mert malasztnak anyja, kit kegyelme vona,

      Az emberi nemzethez,

Izsóppal meghinted és megnemesíted,

      Kik futnak kegyelmedhez.

 

Tengernek csillaga s lelki vigassága

      Vagy megkeseredetteknek,

Kegyes szószólója és frigytalálója,

      Vagy bűnös embereknek,

Megsegéted őket s eltörlöd bűnöket,

      Nincs vége kegyelmednek.

 

Igy a mi hazánknak s romlott hajlékinknak

      Valál oltalmazója,

Sok pártosi ellen s ellenségi ellen

      Védelmező bástyája,

Mig téged böcsültek s anyjoknak tiszteltek,

      Édesgető asszonya.

 

A boldog szent István, világbul kimulván,

      Neked hagyá országát,

A benne levőket s következendőket,

      Magyar nemzet világát,

Igaz hitre hozá s végre reád bizá

      Világi uraságat.

 

Akkor felvállalád s szolgáidnak vallád

      Mi édes eleinket,

Meg is oltalmazád s igaz utra hozád

      Az eltévelyedteket,

Csak hamar elővőd, s diadalmassá tőd

      Régi jó vitézinket.

 

Régi királyinknak s gubernátorinknak

      Te valál éles kardjok,

Pogány romlására s elpusztítására

      Lobogós szál-kopjájok,

Minden erőssége s szivek merészsége,

      Te valál erős karjok.

 

Virágzék országunk s helyén is volt dolgunk,

      Mig téged böcsüllöttünk,

Mint oltalmazónkat s erős bajnokunkat

      Valameddig tiszteltünk,

Te jelzászlód alatt s biztatásod alatt

      Bizvást is vitézkedtünk.

 

Omlott személyünktül s reszketett hirünktül

      Az ottomán nemzetség,

Rettentő hadakkal s vérszopó zászlókkal

      Nem jött reánk ellenség,

Kedves hajlékunkat s nem lakta hunnyunkat

      A töröki dühösség.

 

Szép hirrel és névvel s vitézi erővel

      Látád nemzetségünket,

Hazánkat szélesztéd s messzi elterjesztéd,

      S kiárasztád hirünket,

Mert kilenc országgal, illy drága jószággal,

      Ékesítél bennünket.

 

Megmutatja pénzünk, országban vert kincsünk,

      Tégedet mint tiszteltünk,

Mellyet nem Junónak, de Szűz Máriának

      Cimerére verettünk,

Mi oltalmazónknak s földes asszonyunknak

      Zengő szóval neveztünk.

 

Bizonysági ennek s lesznek beszédemnek

      Régi szép épületek,

Mellyek eleinktül s kedves nemzetinktül

      Avégre szerzettettek,

Te szent fiad után, kikbe téged méltán

      Buzgó szívvel tiszteltek.

 

Téged zengő szóval s egyező szép hanggal

      Dicsért régi magyarság,

Téged reménységül s hivott segítségül

      Köztünk számos sokaság,

Tégedet böcsült, félt, s isten után tisztelt

      Szerzetben-levő papság.

 

Miért tehát hagyánk el s kegyelmét hányánk el

      Mi kegyes patronánknak?

Vagyunk nám ollyanok, mint háládatlanok,

      Hogy mi oltalmazónknak

Jó tútorságában s kegyes malasztjában,

      Nem lakánk asszonyunknak.

 

Lévénk farkasokká s goromba bakokká,

      Kiugránk az akolból,

Eltévelyedt juhok, vagy mint tigrisfajok,

      Kiszöként táborodból,

Válánk mustohákká s nem szófogadókká,

      Kilépénk oltalmadból.

 

A sok visszavonó s mint konkolyelhányó

      Ujságok találmánya,

Kikkel országunkban, mostan ujontában,

      Minden fej magát hányja,

Nem veszi eszében s nincsen elméjében,

      Hogy végtére megbánja.

 

Ez halálos méreg s eszekvesztő féreg

      Emészt most országostul,

Ki török torkában s pogány hálójában

     Kerét tartományostul,

Ez emészti éltünk, s kivánja elvesztünk,

      Egész sokaságostul.

 

Ó te rossz észvesztő s országunk emésztő

      Irigység, meddig rontasz?

Igaz-hamisétó s hamis-igazétó,

      Igyenest miért horgasztasz?

Nemes országunkban s édes hajlékinkban

      Miért hogy épet csorbétasz?

 

Azt szokták mondani, s beszédben forgatni,

      Magyari közpéldában,

Hogy kiki magára s vigyáz csak hasznára

      A király udvarában,

Egyenetlen jármok, kiben vadnak tulkok,

      Nem vonsznak jó igában,

 

De im visszatérek s még kegyelmet kérek,

      Régi nagy asszonyunktól,

Mintegy tékozló fi, atyjához fordult ki,

      S megvált gonoszságátul,

Így mi is engedelmet, s vehetünk kegyelmet,

      Ország patronájátul.

 

Vedd hozzád kérésünk és esedezésünk,

      Fordétsd ránk szemeidet,

Nyujtsd ki kegyelmedbül s dücső felségedbül

      Kegyes engedelmedet,

Tégy frigyet mivelünk, s legyen ez a jelünk,

      Hogy tisztelünk tégedet.

 

Mint Izraelt egyszer, vigy vissza még többször

      Igéretnek földére,

Mi kedves hazánkra s régi határinkra

      S eleink örökére,

És végtére azután s halálunkkor osztán

      Az örök dücsőségre.

 

Imádj Istent értünk, naponként kik vétünk,

      Hogy nekünk megbocsássa,

Pogány ellenséget, ezt a dühösséget,

      Általunk megrontassa,

Erejét elvegye s lábunk alá tegye,

      Hatalmát megmutassa.

 

Mondhassuk azt méltán, bujdosásunk után,

      Hogy visszatérétettél,

A kis Tóbiással s Raphael angyallal,

      Egy uton vezérlettél,

De végre békével, szent fiad hirével,

      Hazánkban segítettél.

 

Nám Ábrahámot is, Lothot s másokat is

      Ellenségek kezébül,

Tengeri szélvészben s nagy kemény szelekben,

      Pétert is örvényébül,

Több tanitványokkal, vizen hajózókkal,

      Szent fiad kegyelmébül

 

Véletlen megmenté, kikért vérét önté,

      Kereszt sulyos oltárán,

Vérrel izzadozott s atyjának áldozott,

      Midőn halál poharán,

Igy minket is megment, mert irgalmával kent,

      Éltünk végső határán.

 

Hogy édes hazánkban s régi hajlékinkban

      Fiaddal dicsérhessünk,

Akit hadnagyunknak s téged asszonyunknak,

      Örömmel nevezhessünk,

Te oltalmad alatt, s a te zászlód alatt

      Pogányságra mehessünk.

 

Vége verseimnek s e könyörgésemnek

      Isten után csak te légy,

Kegyes irgalmadban s anyai voltodban

      Halálomkor csak te végy,

Egész nemzetemmel, miként eleimmel,

      Kérlek téged, illy jót tégy.

 

 

Magyar költők XVII. század [263-270.]

Listi László

 

 

A MAGYAR MÁRS HARMADIK RÉSZÉBŐL

 

MAGYARORSZÁGNAK LEÍRÁSA

 

…Vadnak sok városi s szép ékes lakosi

Nemes Pannoniának,

Legelő mezeje s vadászó erdeje

Sok szép mulatságának,

Buda legfőbb helye és királyi széke

Egész Magyarországnak.

 

Sok szép épületek s nevezetes helyek,

Vadnak ő traktusában,

A Székes Fejérvár, ki böcsületet vár

Maga állapotjában,

Ki királyok testét, csontjait s tetemét

Fogadta be gyomrában.

 

Itt szokták volt régen s a boldog időben

A királyt koronázni,

Az egész magyar nép, ki nemességgel szép,

Méltósággal tisztelni,

Királyi pálcával, és arany almával

Székében helyheztetni.

 

Egyik fővebb város, hirrel és névvel áros

Volt Esztergam városa,

Hol egyházi rendnek és legfőbb érseknek

Volt azelőtt lakása,

Hol Duna Garannal megyen nagy zúgással,

Innét lett hívatása.

 

Püspöklakásával s residentiával

Szép volt Pécs városa is,

Régi pogányoknak, vagy pannonusoknak

Mutatja nyomdokit is,

Kedves lakóhelye, s gyümölcsös mezeje

Mert volt régen ennek is.

 

Sempró kezdette volt, s nevét is vette volt

Tőle Sopron városa,

Itt vagyon, mondhatom, s bornak – állithatom,

Egyik legjobb forrása,

Ez is derék város, s bora neki áros,

S nincsen fogyatkozása.

 

De Győr a kapuja, s őrálló-bástyája

Alsó Magyarországnak,

Azhonnan rablási s reánk rohanási

Tiltatnak pogányságnak,

Kőfalokkal erős, sőt néppel is velős,

S főbb paizsa hazánknak.

 

Vadnak szép vizei, akiknek izei

Folydogálják határit,

Zöldelő erdei s virágzó mezei.

Kik terjesztik hireit,

Az égig emelik s úgy tündököltetik

Nemzetes szép cimerit.

 

Két szép halastókkal, s nagyszámú sok jókkal

Természet látogatta

Balatont és Fertőt, mivel mind a kettőt,

Halakkal megáldotta,

Kit hosszaságával s kit széles vóltával

Mérföldekre osztotta.

 

Alsó rész hazánknak és tartományunknak

Szomszédja a Tótország,

Akiben lakozott s régen hadakozott

Pannonusi sokaság;

Száva s Dráva között ebben megütközött

Gyakran a sok pogányság.

 

Ezután horvátok, dalmaták és rácok

Élék lakóföldeket,

A tótok Zágrábban, horvát Bithyhomban

Teszik ülőszékeket,

Rácok Fejervárban, Nándor-Belgradumban

Veszik eredeteket.

 

Boszniák fővára s dalmátok határa

Az Adria tengerig,

Egyik rész töröknek, másik velencésnek

Szolgál mind ez ideig,

Egy szegletecskéje s kicsiny részecskéje

Maradott meg mindvégig.

 

Felföld a Dunával kezdődik Pozsonynál,

Késmárk hegy a határa,

Carpaticus hegyek amelyek terjednek

Szintén Máramarosra

Kövekkel bévesek, nagy hegyes s völgyesek,

Nyúlnak Erdélyországra.

 

Határosi ennek s nevezett helyeknek

Morva és a Slésia;

Csak szomszédságában, közel ő magában,

Találtatik Russia,

Jeles nemzetséggel s sok szép nemességgel

Tündöklő Polonia.

 

A Máramarosból és kőszikláiból

Tisza vize származik,

Nagy gyönyörűséggel, felföldet bőséggel

Általfolyván s meghizik;

A folyóvizekhez, mondom, mindenikhez

Halakkal elérkezik.

 

E felszélről való, királyunk-uraló

Hazánknak felső része,

Sok szép városokkal, Pozsony- s Nagyszombattal,

Vagyon felöltözése;

S Trencsén, Vág vizének, a Dunában ennek

Vagyon beférkezése.

 

Beszterce és Selmec, Nyitra s pénzes Körmec

Sok aranybányáival,

Egyebeket felmul, kevély s igen dúl-fúl

Tündöklő aranyival,

Gazdagétja népét s hazája nemzetét

Sok ezüst tallérival.

 

Ellenben Budának, a Pest városának

Vác határos szomszédja,

Ki nem ér csak kézzel, Eger hozzá közel,

Vitézek oskolája;

Kassát nemességgel s más egyéb szépséggel

Akarmelyik sem dulja.

 

Szepes vármegyében s a hegyek mentében:

Szép tizenhárom város,

Kik Luglyó várától és ennek urától,

Volt régenten nagy áros,

Kiket Zsigmond király eladott s sokban áll,

Nemzetünknek is káros.

 

Kalocsa dél-szélre, nap menetelére

Felépittetett vala,

Amely érsekséggel s egyházi szépséggel,

Híres és neves vala;

Bács nagy régiséggel, Szeged mezőséggel,

S a Tisza folyja vala.

 

Tiszán általkelvén, s részére érkezvén,

Vagyon Debrecen s Várad,

Kiknek nemzetünk közt s mind a pogányok közt,

Emlékezeti árad;

Sok aranyazással s pénzgazdagétással

Nagy-Bánya el sem marad.

 

Ezen tartományban s felföld határában

Vagyon a Tömösvár is,

Mely nagy méltósággal és praefectussággal

Való kapitányság is,

Egész országunkban és vég-várainkban

Mert harmadik volt ez is.

 

Amas híres-neves, régiséggel kedves,

Severinum is itt volt,

Hol Trájánus császár, ki dicséretet vár,

Hidat építtetett volt,

Mely hidnak esvénye s csinált téteménye,

Helye is látható volt.

 

Ne szóljak bár semmit, s ne nevezzek ennyit,

Sok szép hires helyeket,

Akik országunkban és tartományunkban

Gerjesztették szívünket,

Ékes címerekkel és dicséretekkel

Rendben vehetném őket.

 

Hegyeknek, völgyeknek gyümölcsös erdőknek

Számát meg sem mondhatom,

Szép széles mezőknek s bortermő szőlőknek

Sokságát számolhatom,

Téjjel-mézzel folyó, földe gyümölcsös s jó,

Hazánkban tanálhatom.

 

Nem volt Hesperusnak s szép tartományának

Gyümölcsöző szebb kerte,

Az Alcyonusnak, sem Laomedonnak

Ékesebb világszerte;

Magyarország őket, mi hazánk ezeket

Gyümölcsével meggyőzte.

 

Mit szóljak boráról s termő buzájáról?

Bacchust s Cérest felmulta,

Aristhéust mézzel, s Neptunust is vízzel

S halaival megdulta;

Florát virágokkal, Paphoszt is rózsákkal

Ékesen felhaladta.

 

Több dicséretiről, nem szükség ezekről,

Musám, tovább beszélgess;

Az históriának, és rövid voltának

Szükség azért hogy kedvess;

Tovább is dolgodhoz s kezdett irásodhoz,

Méltó azért tekéngess.

 

Péter-Váradjánál, e nevezett várnál,

Tisza a Dunába foly,

Ő társaságához, s ennek folyásához

Magát foglalja ahol,

Mindaddig nem szünik, míg tengerben hunik

Addig gyorsasággal fol.

 

Carpaticus hegyek, kik között nagy völgyek

Voltak emlékezetben,

Más tartományt találsz, s túl ezeken számlálsz,

Amely vagyon Erdélyben:

A régi Dácia, dákusok hazája,

Mely volt régi üdőben.

 

Ennek fővárosa, kinek sok lakosa,

A szép Gyula-Fejérvár

Mely a Juliustul, vagy Gyula hercegtül

Hires s nevezetes már,

Városoknak feje s fejedelmek helye

Nagy régiségből immár,

 

Ennek szép városi, akiknek situsi

Vadnak helyheztetésben,

Természet meglátta, sőt meg is áldotta

Mindennemű bőségben,

Nincs fogyatkozások, ha mi kivánságok,

Találtatik helyekben.

 

Szeben a legelső, s épületre felső,

Többinél tekintetesb,

Szászoknak elei, itt laknak fejei,

S böcsületre érdemesb,

Mint magistratustól, s előttük-járótól,

Tőle függne, mert nemesb.

 

Ennek csak szomszédja, s mondjam, határosa

Brassó, szép hegyeivel,

Magasan épitett s kősziklára szerzett

Sok szép épületivel

Kérkedhetik bizvást, megvan amit kivánt,

Hires erősségivel.

 

Vadnak szép vizei s forgó örvényei,

Mezeiben nagy bőség,

Ékes situsában és állapotjában

Találtatik dücsőség,

Természettől szállott, s csaknem reá állott

Mindennemű ékesség.

 

Ezüsttel s arannyal, sok metallumokkal,

Beszterce harmadikja,

Midásnak tárháza s Croesus kéncses háza,

Sokpénzü kamarája.

Darius kéncsének, sokszámu pénzének

Innen támadott árja.

 

Sok szép bányáinak s boros határinak,

Mért számláljam helyeit?

Akik régiséggel, tündöklő értékkel

Ékesgették hireit,

Az égig emelték s földre alig tették

Gazdagsággal népeit.

 

Negyedik Segesvár, aki nagy erős vár

Szép széles falaival,

Körülötte álló s magábanfoglaló

Nagy magas tornyaival,

Ki ellenségének s reá-törőinek

Megfelel álgyuival,

 

Medgyes dicséretes, hires s nevezetes

Több városok közzé fér,

Szép magas tornyával, ékes állásával

Akármelyikkel elér;

Nagy bő jövedelme, kiért győzedelme

S kéncs foly reá, mint egy ér.

 

Szamos mosdogálja, molnait forgatja

Kolosvár városának:

Hossza s szélessége, kiterjed bősége

Messzére határának,

Hires-nevezetes, kiért tekéntetes,

Ereje rakásának.

 

Tágas a mezeje, termő szép szőlője,

S bőves szép kenyerekkel,

Áros-emberinek s kereskedőinek

Kérkedik értékekkel,

Hányja s veti magát, érzi gazdagságát,

Teljes győzedelmekkel.

 

Itt van Szászsebes is, hire mert ennek is

Régiségtől származott,

Akire bő áldást, s nem is mondhatok mást,

Még természet is hozott,

Ez is előkelő, s a többi közt kellő,

S bőség rá szivárkozott.

 

Erdély szegletében, s ez ország szélében,

Székelyek is lakoznak,

Régi magyar vérből, scythiai nemből

Ezek is származtanak,

Azkik Attilától, legelső királytól

E földön maradtanak.

 

Egyenlő szabadság, nincs köztök parasztság,

Mind egyik nemességben,

Mind kicséntül fogva, életek foglalva

Csak az egy vitézségben,

Hazája-terjesztő, s fejedelemszerető,

S állandó hűségében.

 

Ez az Erdélyország, drága kincses jószág,

És tündöklő uraság,

Ezüsttel, arannyal, sok metallumokkal

Dicsekedő boldogság,

Hogyha mi jót kévánsz, mindent benne találsz,

Tekintetes méltóság;

 

Kérkedjék India, ámbár magát hányja

Ganghes folyóvizével,

Hires Hispania, hogy természet áldja,

Ibérus fövenyével,

Jöjjön bár Lydia, s dicséretit írja,

Pactolus-víz kéncsével,

 

Mondhatom, Erdélyt is ekként természet is

Ezekkel megáldotta,

Szomszéd országoknál és tartományoknál

Mert feljebb magasztalta

Midőn mindezeket, kivánt valamiket,

Bőségesen megadta.

 

Az Aranyas vizét, ki folyja közepét,

Egyik is meg nem dulta,

Szamosnak folyásit s fövenye mosásit

Valaki megtanulta,

Hermus és Tagushoz, arannyal-folyókhoz

Bizvást hasonlithatta.

 

Ezüst talentummal és rézes tungokkal

Corynthus meg nem dulja,

Vas sulyosságával, vagy olcsóságával

Egyik is sem haladja;

Sónak sokságával, avagy bővoltával

Kérkedésben van módja.

 

A Cirene földjén s országa közepén

Jóllehet sok sót irnak,

Vagy hogy kunyhócskákat, vagy lakó-házakat

Ott csak sóból csinálnak;

De bizvást Erdélyben s ez ország részében

Várakat is rakhatnak.

 

Bőves szép lovakkal és szarvasmarhákkal

Idegen országokat

Táplálja és tarja, s nincsen is drágája,

Tanálni olyan jókat,

Bor a pincéjeket, s gabona csűröket,

S pénz tölti tárházakat.

 

Moldova egyfelől, Havasal másfelől

Erdélyt foglalják körül,

Mint erős bajnakság, e két Oláhország,

Vagynak jó segítségül,

Hogy bérohanása, avagy pusztítása,

Ne essék ellenségtül.

 

…Európában mássa, hazánknak mint társa,

S nincs is hozzá fogható,

Föld kerekségében, világ dücsőségben,

Nincsen felülhadható,

Isten irgalmából, egyedül magából,

Ennél jobbat adható;

 

Dücsőség kezdője, s minden jók termője,

A Magyarország lehet,

Mi kigondolható, jókat osztogató,

Véle más el nem érhet,

Minden gazdagságot s testi kivánságot

Ember belőle vehet.

 

 

Magyar költők XVII.

század [233-244.]

Lipcsey Emőke

 

 

HANGOKKÁ IZZIK

 

mindent úgy tegyél

mintha az első

vagy az utolsó alkalom lenne az;

amikor világítanak a felhők

mikor a levegő szikrát szór

mikor beleájulsz a ragyogásba

mikor megsemmisít az első mozdulat

mikor az, ami te voltál, valami mást jelent

        mindent úgy tegyél

        mintha először vagy utoljára tennéd

mikor az első mozdulat után minden mozdulat

azt a ragyogást jelenti

melybe beleájulsz ha megérint.

mintha először vagy utoljára tennéd

mikor hangokká izzik minden mozdulat

hogy kitárja azt ami akkor létezett

mikor létezni fog legbelül.

hangokká izzik minden mozdulat

hogy szárnyát lebbentse minden pillangó

csillogó bogár

hogy megismerd a virágok illatát;

ez rózsa az jázmin ez kakukkfű

hogy ne legyen hiába a símogatás

hogy érezz minden kavicsot a lábad alatt

mikor lépkedsz az úton

hogy csillagok sziporkázzanak ágyékodban

ha magasba emeled tekinteted,

hogy tenyereddel érezd mi sötét mi világos.

mindent úgy tegyél

mintha először vagy utoljára tennéd

mikor felemeled a kezed

mikor az első mozdulat után

minden mozdulat azt a ragyogást jelenti

melybe beleájulsz ha megérint.

 

 

Agria. 2014. tavasz [11.]

Lipcsei Márta

 

 

ÜLTETEK

 

Nyugalomfákat ültetek

várom süssön rájuk a nap

hogy sugarai rügyeket fakasszanak

rajtuk csend harmatok cseppjei ragyogjanak

hátha így a megértés virágai kinyílnak

lélek és szó szabadság gyümölcsei teremnek majd

s ha hozzájuk ér a világ

el tudják mesélni az éledő jövő akaratát

 

 

Agria. 2014. tavasz [215.]

Lipcsei Márta

 

 

OKTÓBERI TÁJ

 

Mintha vére hullna

a Körös parti fűznek

vad szőlő indái rajta

már vörösek

 

az ég, bágyadt, fáradt

a víz tükörsima

belengi a száraz

nyár alkonya

 

a fűzfák hajzuhatagjai

még mindig zöldek

fésülködnek rajta

múló erények

 

a gesztenyefák

lombjukat hullatják

míg vad vágyaikat

burokban ledobják

 

 

Agria. 2012. tél [109.]

Lipcsei Márta

 

 

MÁJUSI ILLATOK

 

Száguldó szelek

életzajjal telítik az erdőt

szálas, szép rétek élednek

orgonák illatára támaszkodik

a tavaszi napfény

villódzó színek ölelik a májust

a szerelem és halál hónapját

emlékek ezrei tódulnak

fecskefüvek sárga tengerén

múlik a gyors idő

kipusztíthatatlan perjefű emlékek

bújnak ki a jelzéseket váró reggeli párákból

lélek erdőirtásaiban kongat a vers

buja zöld tengerek hullámain

bogarak fényes hátán csillog a nap

megmagyarázhatatlan élni akarás

hajtóerő energiái dolgoznak

nyúlni a napfény felé

s a csendesebb ritmusú

csontokat melegítő idő

harmatcseppekbe kapaszkodik

 

 

Agria. 2012. tél [109.]

Lipcsei Márta

 

 

VÁRAKOZÁS

 

1

 

Szerelem ül a fűben

talán szundikál

koponyámból virágok nyílnak

ritmusra nyílik ki a táj

s az üveg karcsú nyakán

a gyöngy, mellei beszélnek feléd

a csend a körte testébe bújt

s felfelé fordulva

csak rám vár.

 

2

 

gyökerek szintjén

madarak repülnek

szóhullámokon

szivárványszínek

számodra furcsa ízű

józanságcseppek

s végül kerekded lesz

e várakozás.

 

3

 

még hat a gravitáció

és ez jó

fölöttem feledni az égi súly

fémes fényű nyomást

gyakorol

s fehérré csiszolja

a fejemre zuhanó

mennyország kulcsát.

 

 

Agria. 2011. ősz [30.]

Lipcsei Márta

 

 

ÁLLÓHULLÁMOK

 

1

jöjj velem, látod, utam az utad

indul a lelkem, jöjj odahúzlak

csalhat a végzet, a naptüzű Hold

a Föld azelőtt is gömbölyű volt

hívj te is engem, csengve, nevetve

a fény kiállt és kibuggyan kedve

a mindenség csókja bódít, ragyog

kiszáradt kútból a víz kibuzog

áldhat az Isten, várod a véget

csalhat a végzet, Nap tüze éget

 

2

jöjj velem, látod, utam az utad

hullámban futnak rajtam az utak

felhők füstölnek, szépségek gyúlnak

habzó röppenés a lenyugvó Nap

a nyelv lóbál és elménk a szónál

mint jött-ment lehúz, üresen lóbál

hegedű húrján hullámok lépnek

állva rezegnek, élve zenélnek

életnek vére jöjjön utánad

indul a lelkem, jöjj odavárlak

 

3

indul a lelkem, jöjj odavárlak

dobhártya dobban vágy illatával

állóhullámok víg nevetése

felhőkön suhan mindünk reménye

denevér fülén a hang különös

lejátszott dallam rezgése öblös

létnek fala egy oktávval feljebb

gravitáció lépése beljebb

rezonanciába gyűrűző dob

csalhat a végzet, a naptüzű Hold

 

4

csalhat a végzet, a naptüzű Hold

fehér körmezőkön a Jövő folt

víg fotonok lüktetnek, tűz vagyok

a gondolaterő a legnagyobb,

érthetetlen élet rendje erény

a világ energiatengerén,

feloldódik idő és tér bennem

mozog az elme az űri csendben,

mondott, preparált szó: kihűlő holt

a Föld azelőtt is gömbölyű volt

 

5

a Föld azelőtt is gömbölyű volt

végtelenségre csókot ad a csók

még zöld hab az ég, földagadó szél

álló időt növeszt, elfut a lét

s a „téridő” már csak illúzió

fényhez rendelt „ő”, gravitáció

vívja csatáit, fényévek mérik

ígéreteit, majd pörgőn kérik,

töprengés szárnyal, szivárvány lepke

hívj te is engem, csengve, nevetve

 

6

hívj te is engem, csengve, nevetve

a fény bennünk világít s kedvére

lángszínek gyúlnak, lézerek szívben

álmok gyümölcse kozmikus ízben

hangolódunk létező világra

frekvenciánk rezzen magasabbra

álmodban régi magad virágzik

az áhítat magasból kilátszik

hajnalszárny zsongást sejteni messze

a fény kiállt és kibuggyan kedve

 

7

a fény kiállt és kibuggyan kedve

Most az örökkévalóság neve

árnyékká halványodik tér és idő

a tördelt egészből az Én kinő

hideg harmatok, űri hópihék

az egyetlen életet küldik szét

egy pontba érkezik a Most és Itt

parányi csapdába oson, addig

a rész hajdani kedve kavarog

a mindenség csókja bódít, ragyog

 

8

a mindenség csókja bódít, ragyog

a teremtő valóság én vagyok

a nagy titok: ismerd meg önmagad

s a választ a kérdésre ne tagadd

ha a fény bennünk világít árván

hideg szél hever emlékek hátán

vagy kiegyező jövő üdít fel

vágy, álomszerű erő tanít meg

élni érzéseket amit hozott

kiszáradt kútból a víz kibuzog

 

9

kiszáradt kútból a víz kibuzog

jövőbe küldött szem lesz a gyógymód

fény önálló létét a fényhiány

kedve bevonja, lüktető világ

csendet csipeget, égi madarak

szájából röppennek ki új szavak

a vers versenylovai rohannak

s ha fehér lepedőt terít a fagy

mikor saját világod leégett

áldhat az Isten, várod a véget

 

10

áldhat az Isten, várod a véget

különös hárfát hangolok érted

csillagok tánca testedben épül

Hold hangulata rajtad megszépül

titkok könnycseppje kihűlt harmatcsepp

égi madár száll, halál hangja cseng

magányos, magas, sudár fa fészkel

lehunyja szemét a szél, a tenger

feléled álom, ujjongás ébred

csalhat a végzet, Nap tüze éget

 

11

csalhat a végzet, Nap tüze éget

szomjazó szavak halmaza éltet

isteni szikrák, betűk mámora

fényforrás ego, illúziók sora

széthúzó éjjel, gyűrött, kék homály

télbe költöző elfelejtett nyár

a vallatott múlt, a fölismerés

a színkép és hang, amit felidéz

tűztől ittasan sugárba futnak

jöjj velem, látod, utam az utad

 

 

Agria. 2011. nyár [165-166.]

Lipcsei Márta

 

 

TÜKÖRSZONETT A BOLDOGSÁGRÓL

 

„a test s a lélek, föld s az ég

között megáll. Mit is tehet”

                      Nemes Nagy Ágnes

 

Szempilla pille hull alá

visszacsillanó fény mocorog

felhőmoccanás kavarog

fényzene sóhaj közt forog

 

Minden szó felröppenni vágyik

lendül, rezdül a lenge hang

a gyönyör mint belső harang

elröppen, elfut mint az árnyék

 

Boldogság a fájdalom hiány

a végső könnypatakban ki áll?

ha gyötör a rideg búcsúzás

 

Teszem-veszem tekintetem

éleslátás tova lebeg

farkasszemek előtt szemem

 

--------------------------------------------

 

Farkasszemek előtt szemem

éleslátás tova lebeg

teszem-veszem tekintetem

 

Ha gyötör a rideg búcsúzás

a végső könnypatakban ki áll?

Boldogság a fájdalom hiány

 

elröppen, elfut mint az árnyék

A gyönyör mint belső harang

lendül, rezdül a lenge hang

minden szó felröppenni vágyik

 

Fényzene sóhaj közt forog

felhőmoccanás kavarog

visszacsillanó fény mocorog

szempilla pille hull alá

 

 

Agria. 2010. tavasz, Nagyvá-

rad, 2010. január 21. [170.]

Lipcsei Márta

 

 

KÖRÖS PARTON

 

                              „gurul az álomi szó…”

                              Radnóti Miklós: Parton

 

Alkonyul, békanevetés, brekegés

felhőben esőgubók gomolyognak

híd alatt a Körös vize zúgva

sebesen halad és int a pillanatnak

burkából a sötét szárnyait bontja.

 

Tornyok csúcsát, lemenő Nap korongja

vörösbe vonja s a fűzfák függönyét,

parton zöld fű felett párás köd szálldos

nyárfalángok lazítják az est övét

vidék lélegzetén érződik, álmos.

 

Érett pitypang bóbitája magjait

szanaszét szórja, a jegenye lombja

sötétbe szimatol, a víz komoran

fut, mágnesként homokszemeket vonzza

fonalait fűzi a szél vékonyan.

 

Nyárutó – bennem bolyongó alkonyat

az összefogott pillanat peremén

örömök nyomát öleli örökzöld

szó, frissen behegedt sebek erein

vers születik behunyt szemeim mögött.

 

Halászok sora hűvös partközelben

a Körös zöldes színe megnyugtató

csiklandós kék virágok, halomban gally

az egész táj egy nagy álomitató

zsinóron vibrál már a kifogott hal.

 

 

Agria. 2009. nyár [142.]

Lipcsei Márta

 

 

TAVASZI VERS

 

„…pattan a fákon

dallal a hajtás!...”

Radnóti Miklós: Tavaszi szeretők verse

 

Látod!

aprócska zöld a bimbó

nap ízű csókokat osztogat

lustán bólogat

árnyékunk illata fáj

 

Hallod!

nő még a nappal

pattan a remény

dalol a fénysugár

csörgő cseppekben

eső mossa

örömét, mámorát

fűnek, fának

 

Nézd!

levál a tegnap

a jövő új utat talál

bánat hűs vize

tükrösen fénylik

 

Mert!

tavaszi kedvünk

örömön lüktet

lázas hangokat

ha talál.

 

 

Agria. 2009.

nyár [140.]

Lipcsei Márta

 

 

CSEND CSEPPEK

 

A Csendes óceán szerelmese vagyok, mióta újamat belémárthattam.

A csend megül mint az edényből elpárolgott sós víz kristályai, talán lélekkristá-

lyokat terem s ha a világ bennünk időz egy darabig, az ég kék omladékai hús-vér

reménykedésünk fehér lapjaira betűket rónak.

 

*

 

Télen ólomszürkék a vizek s a sötétség fokozott gravitációja húz, csak feküdni,

csak nem gondolkodni. A levél nélküli fák vázai nem csábítanak. A hó derengé-

se, a hópelyhek pókhálója mint a fehér halál.

Hiányoznak a színek: a kobaltkék, a rembrandtzöld, a kénsárga. Megfogyatkoz-

tak akárcsak a madarak, halak, bogarak. Láthatatlanná váltak.

Valamilyen mértani rend hideg – rideg sugalmazói a kémények, esőcsatornák,

cserepek, tornyocskák.

A lecsupaszított logika útjait járom és keresem a lehetőségeket, hogy eltaláljak az

érzelmek feltárásához.

Észrevétlenül beleilleszkedem a látványba.

 

*

 

Óceánpartra fekszik az óceán

s őrzi görbületeit a part

mint legkisebb ráncait az arc

szivárgó erekben bujdosik a vér

s a halhatatlanság ölében hullámzik

derengő rendszerében mosoly bujkál

tetőtől talpig puhán omló életemet

roskadó évek homokja közönnyel néz

kezem zavartan tesz-vesz kirajzolja

kivételes magányom

e tanúk nélküli poklot

s a hátrafordult csöndben

ábrák és jelek

bontakoznak ki

a tűrhetetlen megszokásban

 

2008. december 6.

 

*

 

A csend, csak a csend, benne a réseket töltögető síkidomok szürke hátai deren-

genek

Szemembe hullva ott maradnak az álomesőcseppek

csendcseppekké válnak, szétfröccsennek

a titkok, kudarcok, rettegések

az intim mindenségben lüktetve illannak el.

 

2008. december 15.

 

Hamuszínű az ég

a gyökerek fényre várnak

a szél levélnélküli ágakat támad

mintha mi is levetkeznénk

a gondolatokat, filozófiákat

s a léleknek még szállást adó test

a képzelet szertartásain ténfereg

a szív árapályain

a szerelem árfolyamainak

ingadozásait lessük

s mondatokkal takarjuk be

meztelenségeinket

 

2008. december 21.

 

A csend megül hang nem feszül

szavak súlya réten belül

összehajtom az emléket

hozzám bújnak néma percek

csukott ajtón kopogtatnak

falak nőnek leple alatt

csillagokra tört éjszaka

némaságban hold udvara

víztükörben éjfél szárad

sírt keres a szörnyű bánat

tükreimben halál hullám

tenyeremben vérző magány

varázslatot várva várok

bennem él még a hiányod

 

2009. január 2.

 

Arcomra tiszta fények omlanak. A kék háttér előtt komor, kemény kirajzolódó

mozdulatok, a kapkodás láncszemei havas, jeges úton konganak.

Bölcsen elmerengek, szavaimmal példákat gyűjtök s a károgó csendbe szabadul-

va zúzom szét az eddig érinthetetlennek vélt messzeséget.

 

2009. január 8.

 

 

Agria. 2009. tavasz [125-126.]

Lipcsei Márta

 

 

ŐSZI NYÁR

 

Beköszöntött az őszi nyár

Talán a szerelem kivár

A vízben nyárfalevelek

A sok gyerek ugrál, nevet

 

Nyitott ablak az őszi ég

Lámpákat gyújt az égi kék

Az ember némán szenvedő

Illat, madár elröppenő

 

Hajnal – derengés borzongat

Bíborban almák kacagnak

Égig nyúló kémény a szél

Őszi haláltól remény fél

 

Fáradt mező vetésre vár

Fallal kerítve szív, be kár

Haldoklik a megállt idő

Fellegekből eső kinő

Lipcsei Márta

 

 

ÖRÖM GYÖNYÖREI

 

Gondolatok fonákjain

fésülködnek az

öröm gyönyörei.

 

Álmod köre

fölötted szigetet von.

 

A kép felkiált

s a vizek szíve

zöld hajnali titok.

 

Izzadó fekete lényeg

gyümölcs zamattal itat

s az öröm fűvel bevetve.

 

Harmat-csöpp csönd atomjai

új gondolatot gyújtanak.

 

 

Csillagközi utazás [80.]

Lipcsei Márta

 

 

A BARLANG TITKAI

 

A titkok barlangjai

körbezárnak

konokul

s megadod

magad.

 

Roppant fények

kövülve időznek

s a gondtól ébren

csillagokat kérdve

lazult idegszálak

élettért kívánnak.

 

Lelkem bozótjai

távolodóban

az alkonyi ég

aranyporát szórják.

 

Fél kezemben a

csillagok

ereimben a

hétköznapok

én emberi

örök űzött

a nyugalom

világbölcse

beért mezők

jövőtlen jövője

nézek mások

szemével

hogy lássam

magam

s elönt a

szív-csoda

ámulat.

 

 

Csillagközi

utazás [79.]

Lipcsei Márta

 

 

A LÉTEZÉS KERTJÉBEN

 

Lüktet a mozdulatlanság

zümmög a Lét

álomgondolataim bomladoznak

tudatlanságom rúgkapál.

Vonásaim töredeznek

tovanyúlik az árny

s a keresett keresetlenség

szóárama a létezés kertjében

elveszőben suhogó

ezüstös csipkés fákat növeszt.

Álomból nőtt emlékké foszló

első inger szív-színűen

keresztültáncol a tárulkozó

csobogó gyöngy Időn.

Körrepülés a menekülő vers

árnyékot hívó lét parancsa

szélűzte fényár melegség.

 

Törpévé törpülök

a betetőzés mint kristálytani

szabályosság kapva-kap

s az öröm-edényből

kortyolgat a kedvtelés.

 

 

Csillagközi utazás [71.]

Lipcsei Márta

 

 

ÚJ VILÁG

 

Az Ég távoli üveg

A Föld éltető mező.

 

Tükörkép az első Eszme

Friss vidék a tragikus Föld.

 

Felhők béklyói alatt

Megfestett napok

 

Létünk előtt-létezett

üres asztal az Ég

melyen fényből-árnyból

lemart sziklahegyek

fekete-fehér rózsaszínje

megkoronázza a láthatárt.

 

Újszülött a tragikus Idő

s időtlen a Lét

élő fénylevegőben

színtelen tűz

melyben emlékké

lesz a múlt.

 

Tevékeny elme költeménye

a fellobbant „Új Idő”

 

Mozgást

meleget

rejtve-világos

szótlan, közönyös

aggályos derűt

lát a boldog szem

benne kívánatos

szabad elme

tükröződik.

 

A törtető világ,

furcsa fénygondolatát

a legszebb zene

mint gyökeres változást

fagyban föllobogást

a gyorsuló világ világosságát

fogja fel.

 

Ébredezünk.

 

Gondolat kavar

sötét tüzet.

 

Önmagában kering a

puszta Űr

s nő önmagáért.

 

Kábultan-renyhén

a mindenben bizonytalan

Új világ

mint hideg áramló

folyam veszi át

a Szépség hatalmát.

 

Kifeszített tenyéren

fekszik a Szánandó Világ.

 

Szellem, bátorság, hit

bajjal jár

s a dolgok egyenként

meghatározódnak,

míg gyorsul a Világ.

 

Csillagszíneivel a Kozmosz

Időből-Időtlenbe nő át

s rajta keresztül a születő

lüktető Új Világ.

 

Vég-kezdet

friss szárnyakkal

födi az eget

széttört világunk

dúsabb, drágább

láthatár felé vezet.

Csontjainkban méz

lelkünkben bársony-puhaság

szemünkben egek-csillagok

s kék könnycsepp pereg.

 

Vetkőzik a Sors

s meleg homályú

fészket ígér.

Levegőmnek új a

ragyogása.

Fénylő üveglapok

lazán hevernek.

Rubinpiros

gyilkos sugár

Földet remél.

 

Villan a szürke fény

jámbor, égi fény.

 

A meg-nem-tevés

a tévedés

a tétovázó

visszatorpanás.

 

Örökséged:

amit szeretsz

ami megmarad

s el nem vehető.

 

 

Csillagközi u-

tazás [66-68.]

Lipcsei Márta

 

 

A MINDENSÉGET ZÚGATOM FELÉD

 

Cseng a napfény

Aranyreflexek alakulnak

fehéren nézni

keservet festeni

Végtelenből Végtelenbe.

Az álombontó hamvadt

mozdulat az ég felé

mutat.

 

Kupolás öröm

csillan felém

zsong a levegő

érce cseng

fénybogár melenget

a sok is kevés

az elmúlás az Űrön át

idáig cseng.

 

Hozzám nőtt a Tér

s a messzeségek

fogyhatatlan égnek.

Minden nesztelen

Csönd kívül-belül

A bánat bolygó-bogyó

fájdalom párát

röppent maga körül

 

Az elhajlott idő alatt

havaz a Hold

holt ezüstön

zizzen az égi nád

szél elfújja ég alól

a Földet

Jóság levelekkel

zuhog a fény

fáj belé az Űr.

 

Az égre gyötört homlok

mögött kifogy az ész

emlék síneken

futunk tova

emlékbilincsbe vert

gyűszűnyi erőnkkel

s beszakadt jég szemünkkel.

 

A FÖLD egy rettentő ütés

hegyomlás az arcom.

Zsonglőr hajító kedve

kötőtűkkel feszesre

köti az eget

s mint üvegbe fojtott buborék

Ember-csöpp pereg.

 

Forog a tapadó Mindenség

rendszerbe tágulnak a sugarak

a mágneses teknőbe gondolat dagad

bizonyosság kongat a semmibe.

 

A MINDENSÉGET ZÚGATOM FELÉD

A FÖLD súlyosan mozdulatlan

tehetetlen sajgunk

miként a csillagok

s a mindenség

testünktől sebes.

Hulló életünk

fenyegető láng

bánatos hitünk

sajgó Fény

kongat a Nap harangja

s röpíti szét

a Mindenség ízét.

 

Robban a belém gyűlt

gravitáció

s beleremeg az

ezredik dimenzió.

 

Hánytorog a FÖLD

ablakokat tátog az Űr

megindul a távol

rajta keresztül

minden különbség

majd egységbe áll

Érintő irányán szertelenbe

sűvíti magát a mindenség

szele,

mindenki jaja.

Az elvesző erős

csúcsról-csúcsra szaggatja

magát.

Fenyeget a jó, s a volt-hely

zárul.

A szem kiapad a fényben

vakon is látunk.

Az élet jajjal súlyosul

az erő súlyosan marad.

Testünk görgetege

indulatot

tűrő lázt

terel

a dolgok medrébe.

 

Állok az áradatban

zűrzavar-rend

vesz körül

millió fényévre

innen leomlik

a kétségbeesés

s születik a

rendeltetés a

JÓRA.

 

A mindenség temérdek terein

mint megállíthatatlan

vándorló homok

szikrázó csillagok

vérző csillag-sebek.

A tűz Napok

vad felhő ivók

az űrháló mélypontja felé

fényszálak szálán

szállnak mint a pók.

 

Pillantásunk új

naprendszerek

tűzmagvába

röppen.

 

LÉT hulláma

ingerli

bontó hegyét

az észnek,

s delelő Nap

az égbolt

dúcos tenyerén

reszkető

délibábot

melenget

míg az IDŐ

bozontos szálán

elvillan az ÉLET.

 

Tiéd a FÖLD

erőben sarjadsz

örömben cseperedsz

mézes valóságok

rokon-boldogan

könnyharmatos

ujjongássá lesznek.

 

Szállnál égi kékbe

híg levegőt paskolsz

éter terei felé

erő dörömböl

fényt csikar belőle.

Öröm zúg

s ízes fűszerül

boldog munka

boldog csönd

árad nesztelen.

 

Hancúrozik a fény

fölring hozzád

körülmos

fürdet

befal mohón közelt

s messzeséget.

Benne megáll a

zuhogó idő

csöppen az arasznyi világ

pillantását

pörlekedését

éhét a Földre veti

s mint kulcsolt

vasmarok

égzengésben a

pillarebbenés

dühödt-bús szív

töri a rögöt.

 

Visszapillantva

csak sivatagba

révedez a szem

nincs emlék

fáj a tilalom

gyér örömök

íze indulattól

párás.

 

Ocsúdó csírákat

sarjaszt az idő sodra

s derengeni kezd

a vakondok égboltja.

JÓRA lábad a

megfacsart Lélek

s formál, harcol

a diadalmas ÉLET

lantot penget

a MEGISMERÉS

s felzúg az illatok

dala.

 

Csöpögő Csönd

lehelete hallszik

szűkfonatú ablakon

Nap ködlik át

s a kikötő világ

a gyötrött testbe

új erő gyülemlik

kitárulnak a

szorító falak

a homályos szem

újra lát

mélyül az indulat.

S a nagy ínség

határán

hulladék robot

tüzes felhőt fúj

s lánggal ég az út

mely nem nyit kaput.

 

Zörög-zörög a rég írt

vérítélet.

Börtön-gödör vár

s tapsos halál-ének.

Jó mosoly világol

ez az ütés az ÉLET.

 

Tisztul a kavargó gomoly

sok bú és kevés öröm

halk meseszó

hangos hajsza

fényes álom

szívharmatos szem

kapkodó zavar

fekete gond

borúsan lép.

 

Erős ízekkel

ízlik a Nagyvilág

fölfenyegetnek

égrebőgő

ezerszínű-gömbök

boglyas szökőként

csodák nyírt bokra

tilalom palánk

elé esik.

Tempós szó

ízes mondás

mint szív-elem

dárdás kerítés

körbe-körbe

futja szívem.

Leshetsz

fülelhetsz

harmatos reggelen

a gyenge Nap szelíd

ölén dajkál.

A levegőt villám,

dörej, rengés

repeszti be.

Ég a Mindenség

s pereme füsttől fekete

sűrű este, hull a csillag

s fölözi, falja

a ritka örömök

baját-búját

s a CSÖND-et osztja.

 

FÖLD teste fénybe mártva

derű terül Rád

öröm bősége

a Nap ízes

fényharmatos

duzzadt

mosolya

párás meleget fúj.

Bizsereg a JÓ

kedvező sodra a

világnak

boldog bódultságot

ígér.

 

Az összerohant elemek

játszó, szikrázó

fiatal indulattal

vad, meglobbant színek

zuhatagát vetítik Rád.

 

A Nap parázsló csecsemő

csírás szagok

a teli élet

győztes gyönyöreit

Öröm-őserdővé

változtatják.

 

Szikes terek

csepernyit ha adnak

leromlott jóság

rossz matat

harag felhőzködik

pillantás gyilkol

zúg az ember-vásár

Holdtalan éjszakán

sötétben is látó

örökláng hervadtan

hajladoz

Vaksötét

Tengernyomorúság

Könny fakad.

 

Fénykévék alatt,

örömberobbanás

vágyak falai közt

dobaj, földindulás

ízlelni ingerel.

Forrás friss ínnyel

habzsol.

Életfonal gombolyít

behavazott fejjel

gémberedő szívvel

fanyar halál-ízzel

nehéz kivárni

míg:

sugárutak fölé

tiszta ég nő

húz csillag-boltot

s megjelenik

mindünk menedéke

a BÉKE.

 

A FÖLD szerelmes gyöngy

és ragyog

lejti táncát a gyémánt

ég alatt.

Gyémántos utak fakadnak

romokban áll az idő

kalapács szél döndül

s hideg eső.

Sok bölcs

tökélyre tör.

Siker a kudarc

mosolya a virág.

Meghallom a csöndet

ha gondolat rág.

Eszelős bánat

este por-homok

beszakadt az Ég

földönfutó vagyok.

A Hold már takarózik

bújnak a csillagok

s kerget a romantikus

Halál.

Szemét szivárvány

rémes villogással

önbizalmát

zúdítja rám.

 

Ellebeg a gond

s az emlékezet

mint izzó kerék

lángra gyúl.

Szabadság leheletét

érzem

messze az Igazság.

 

A holdragyogás

mint felhők vándora

csillagközelben kísért.

 

Síkos szürke az Ég

hamis hálójában

éjféli Hold szitál

vágyak nyílvesszője

száll.

 

A reggel cseng-bong

felkél az akarat

szeretet fények bomlanak

elcsitul a gond, baj.

 

Portermő Ég

irgalmam kikel

igazam csírázik

gyémántos egeken

harmatos csillagok.

 

Vélem szemben a Világ.

 

Logika útjain

a vak a fényre kiér

s a fény is vélem

a legélesebb.

Színné vetkőzök

Földdé öltözök.

Elhaló Terek

rajtuk rángatózok

nyöszörgök.

Időtlen, meddő Csend

az elhamvadás

megmaradás

hálóját szövi

az éltető-hamvasztó

Ég alatt.

 

Tűnyi fényt hoznak

a harmatcseppek

s rajtuk keresztül

vasszeggé edződik a Nap.

 

Keresem vesztett magam

s tetté nő a gondolat.

 

Fénytükrökön át

tűfoknyi, fénylőfejű

csillagok

mint pattanó rügyek

belém rejtőznek.

 

Az érintetlenség

mint csillanó közöny

a sápadt tekintetű

égbolton

önemésztő kétséggé

nő.

Véges napok mint fotonok

fényhullámokként folyik

az idő,

s benne az elérhetetlen

egyre nő.

 

Dobban a Csend szíve

megíratlan versek

mint kristályrendszerek

csenddé tömörülnek.

Súlyos Vers

moccan.

 

Életre mozdító erők

telítik tereinket

csípős napsugarak

az új mindenség

termékeny tavaszát

mint tükröző fényt

a Lét dalait

röpítik szét.

Egyirányú nyilak

a bizalom hullámait

polarizálják.

Kopik az Élet

s az alkotó Agy

 

Poros Napot cipelsz

Ezüstös Ég incseleg

s a Fény repeszti

a zengő Univerzumot.

 

 

Csillagközi utazás [53-65.]

Lipcsei Márta

 

 

FELNÖVESZTŐ NYÁR LEBEG

 

Arany körök fényében

az Idő nagy mezején

Lét titkait vési a kor.

 

Látó fény

üti az ég húrjait.

 

Gyönyörtől

Szenvedéstől

Égő mezőkön

Finom csillámú

Gyémántok

mint légben

a molekulák

kaotikus

táncot

lejtenek.

 

Ezer évek sok szépe fogy

megértett kínok

gyönyörűbb szenvedés

gondolatok friss rendeződése

múlt idők lendülete

dolgok új kötés húrjai

s a tudás varázssípja zeng.

 

A zene születni vágyó hangjai

sütik az Időt

aranypikkely, egekbe érő fal

remeg.

 

Feszül a tér

korom bársonya kilyukad

s ragyog a Nagy Csillag

bámuljuk a tökéletességet.

 

Szél viszi a

felhőket

s ide sugárzik

a forró Nap

zuhog reám a fény

csókol a Nap

Felnövesztő Nyár

lebeg

ölel a Csönd

s az arany

meleg.

 

 

Csillag-

közi

utazás

44-45.]

Lipcsei Márta

 

 

LEHET-E?

 

Lángkék

Csillagvirág

 

Ezüstös foltokat

kuszál a szűkszavúság.

 

Szabad szépen

puhán ringani?

 

Millió-napfény

levélárny-foszlányát

borzongatni?

 

Márványkút

vízcsepp-csobbanását

hallgatni?

 

Fel-le menni?

 

Napsugarakkal

gyógyítani?

 

Árnyékot átkarolni?

 

Hullámos

kék levegőben

libegni?

 

Fényes szelekkel

verőfényt kergetni?

 

Ráncoló víz

fodor hullámaival

küzdeni?

 

Egybeolvadó színeid

arcod lágy árnyalatait

szeretni?

 

 

Csillagközi

utazás

[44-45.]