Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Én nem leszek az arcodon árnyék, nem leszek ránc a szemed alatt, nem sajdulok néha aljasul beléd, nem leszek nyílt seb, sem a varrat.
Nem költözöm szemedbe - bár szívesen tenném- a mozdulataid is mind meghagyom neked, nem leszek nyomasztó, vagy meghitt emlék, se a sötét titkod, se a szégyened.
Miattam nyugodtan nézhetsz a tükörbe, - ehhez értek- eltűnök nyomtalan, miattam se szavad, se élted el nem véted, a nyakkendőd is biztonságban van.
Két szavad közt a köz, a csend leszek, úgy maradok meg, észre sem veszed.
Egymást rajzoltuk, mint Escher képén a kezek. S most lehet ezt is: kiradírozod belőlem, amit szerettél, s eltűnik belőled az, hogy szerettelek. Üres lap az arcod és az arcom. Egymást tagadó radírnyomok.
Szerettem Önt: s talán e mély szerelmem A lelkemben nem hunyt egészen el; De békéjét ne dúlja már fel ez sem; Nem búsítom önt már semmivel. Szerettem önt, némán, reményvesztetten, Voltam szelíd, majd féltékeny s irigy - Mély áhítattal, gyöngéden szerettem, Ég adja, hogy más is szeresse így.
Annak érdekében, hogy az emberek többet nézzenek egymás szemébe, és kedvezzenek a némáknak, a kormány úgy döntött, minden embernek kioszt pontosan százhatvanhét szót naponta.
Amikor a telefon csörög, a fülemhez teszem anélkül, hogy beleszólnék. Az étteremben rámutatok a húslevesre metélttésztával. Jól alkalmazkodtam az új rendszerhez. Késő este felhívom a távoli szerelmemet, büszkén újságolva, csak ötvenkilenc szót használtam ma. A többit meghagytam neked.
Amikor nem válaszol, tudom, hogy elhasználta az összes szavát, így lassan azt suttogom, szeretlek, harminckét és egyharmad alkalommal. Utána csak ülünk, és hallgatjuk egymás lélegzetvételét.
Elképzeltem, mi volna, ha elhagyni akarnál, babát csináltam raffiából, spárgából. Szalma lett a haja, szatén szoknyáját seprűnyélre férceltem. Szempillája hosszú, mint a cirok szála. Megszerettem, igazából. Sajnáltam is, hogy majd bosszúm tárgya legyen - egyszerű volt és szenvtelen, azt gondoltam, sóhajtoznál magad is, ha látnád. Melle alá övet varrtam lóden anyagából, mert pamut szívének kell ez a védelem. Aztán leültem a hulladék közt, vártam, szarufák és a tűzhely mellé elszántan, gyilkos tűvel a kézben és éreztem, úgysem
Most, hogy költözünk, a padlón dobozok, csupasz falaknak szól a rádió, cserben hagyott akasztók alatt a képek takarta négyszög világos maradt. Valamiképp arra gondolok, a mai is pont olyan, mint bármely múló nap; valaki más ittlétének öröke sok szutykos dolog, a mosdóban hajszálak, maszat, a sarokban barackmag, szenes gyufacsonkok és sok kidobni való, elnyűtt kacat, mint nyomasztó álmok töredékén rajtuk botladozunk órákon át, szabadulunk tőlük, hogy tiszta lappal kezdjünk, gondosan sikáljuk az otthon padlóját, újfajta létünk meg ne tagadjon, kétségünk vegye el, lelkünkbe erőt adjon. Vannak terveink - legyűrjük aggályunk - egy év távlatában látjuk a házat szebbnek, akár egy újat: tiszta borospoharak, a vázákban víz, a polcokra vaskos, téli olvasmányok nehezednek. Látjuk a szobát, mindig ahogy alakul éppen, elégedetten, hogy rendet teszünk. És várunk. Vissza-visszaérkezünk sötét és csendes utcákból, könyvekkel és ennivalóval tele a kezünk, a tél, mint mindig, most is csüggesztő lehet. Látjuk előre a jámbor, magunk csinálta életet.
Látom, akkor majd feszült, komoly leszek, tűsarkú cipőben, ami szorít, a megvalósult célok fényében nem sütkérezek , visszanézek a mostba, és egy laza, napbarnított, szandálos lányt látok, csupasz szobában remények halmaza - és irigy leszek..
Bizakodunk, taszítjuk életünk magunk előtt, kétség születik, kétség elül, mintha a szobában halomba gyűlt lomokkal és magunkkal kitölthetnénk bármilyen rést belül, ami miatt ténfergünk önvádlón, elégedetlenül.
A szoba nem változik: új szőnyeg, egy szék, kívül festjük a falat, alig okoz különbséget. A szemünk megtéveszthet, de a nap hiába éget, bőrünk alatt maradunk sápadtak, riadtak, lelki szemünk a múltat - és jövőnket idézi, álmodjuk csak, amit az álmaink adtak.
Nagy kaszás az idő, a hitünkben arat, végül alig marad belőle valami. De ha tudsz még hinni, itt van ajándékba ez a gyűjtemény, néhány mintadarab: így létezem én (most is, csendbe burkolózom, magamba nézek). Ha hiszed, hogy kell egy nyugalmas fészek, amelyben saját bensőddé gyűjthetsz egy téli délutánt, vagy a kerted kényes virágaival, például, eggyé válhatsz nyáron, mikor valami bánt. Ha szótlan kérdezed, eddig eljössz-e, mikor a dörgés még messze zengeti az eget, de úgy fenyeget, mint egy emberi hang. Ha hiszed, hogy a halálra nincs korrekt válasz, azonban, mint vallom: még a bajban is (terveket szőttem, erre jutottam) létezhet támasz, és az öröm kis zugai vannak. Ha néha villanykapcsoló vagy az álmatlanok házában, a makacsok lázával legyőzhető a galaxis, hogy önmagad légy minden éber percedben. Mert - akárcsak én - még mosolyogsz is…
Hans Theodor Woldsen Storm ÉRZEM, HOGY ILLAN AZ ÉLET
Lásd, nagyon is érzem, hogy illan az élet, Búcsúzni készülök. Napjaim oly futók. Mily hamar itt van az utolsó ének! Mily hamar itt van utolszor a csók!
Még váró és félő remegésem Erővel csügg ifjú ajakadon! - Te adod az utolsó csókot nékem,
És utolsó rózsámat neked adom.
A csodakelyhet utolszor te nyújtod át, Ifjúságod borával töltöd poharamat; Igy köszöntöd reám az élet búcsuját; -
Lement napom utolsó fény-káprázata vagy!
Utolsó csillagom áll most az égen. - Nézd, lábaid elé borulva kérlek; Ne vond el szívedet még, üdvösségem! Te vagy az utolsó boldogság; - érezd!
Hagyd, hogy még egyszer keblemen át Borzongjon e játék; gyönyör, fájdalom! Mielőtt meglátom a nagy éjszakát, És beléhull csillagom.
A szerelmünk leírhatatlan, ezért a szót - elforduló szem, leoltott fény - mondjuk „szeretlek”. Ez a megszokott mód.
Ágyunk még lehet közös, a takarónk csak volt, és téblábol kezünk-lábunk, két didergő lény… A szerelmünk leírhatatlan - keressük a szót.
Hajad, a lenszínű cserje, most elfakult bozót. Háttal szólsz , tétován, nem felel az éj, „szeretlek”- motyogod a szokásos szót.
Dermedt tagjainkra húzzuk a takarót, ölelést váltani, igazit, nincs remény, a szerelem leírhatatlan, - valaha olyan volt.
Ölelni feledtünk, de morzsoljuk a szót. Gyötör az emlék, hisz leírhatatlan volt a sóvárgás, a gyönyör - és kimondom a szót „szeretlek”, mert ez a megszokott mód.
Körülöttünk, nézd, évről-évre több jegyest talál magának a halál. Ifjan léptünk a nagy színműbe mind, és amikor a szerepünk lejár, a rendező a deszkákról leint. Könnyű mókának indult a játék, ajándék. Azután, mialatt lelkünkbe tolakodik a gondolat, hogy nincs örökkévaló szerep; a jelent értőbben vigyázzuk, jobban szeret, aki szeret, a férfi hétköznap is tudja, asszonya mit jelent; egyikünk sincs fent, másikunk sincs lent. A hajunk őszül, bölcsebbek vagyunk, és kellő alázattal várjuk, hogy elménk érett magját illő talajba hordja majd át a szeszélyes szellő. Elménket megkísérti a halál szelleme. Rémítő rettegés ez annak, aki arcát tenyérbe rejti és vívja hiábavaló harcát ellene. Nem kellene. Egész életünk lelkünket érleli. Ennek tudata vigasz - és hogy te vagy – segít felednem, mi lesz, ha mécsesem kihagy.
Ha öregasszony leszek, lilát fogok hordani Piros kalappal, ami nem illik hozzá és nem is áll jól.
Brandyre és nyári kesztyűre költöm a nyugdíjam, És szatén szandálra, de azt mondom, vajra sem telik. Simán leülök a járdaszegélyre, ha elfáradok És a boltban felfalom azokat a kis kóstoló falatkákat, és megnyomom a vészcsengőket És végighúzom a botomat a kerítéseken És bepótolom, amit kihagyott az a józan fiatal lány Papucsban csoszogok kint az esőben És leszedem mások kertjében a virágokat És megtanulok hegyeset köpni.
Akkor már hordhatsz szörnyen ronda felsőket, elhízhatsz, Betolhatsz egyben három kiló kolbászt Vagy ehetsz egy héten át csak kenyeret savanyú uborkával És tollakat és ceruzákat és söralátéteket és más izéket gyűjthetsz mindenféle dobozokban.
De most még olyan ruhákat kell hordani, amikben nem ázunk bőrig És kifizetni az albérletet és nem káromkodni az utcán, És persze jó példát mutatni a gyerekeknek, Vacsorára hívni a barátokat és elolvasni az újságokat.
Várjunk… nem kellene gyakorolnom egy kicsit már most? Hogy az ismerőseim ne boruljanak ki és ne lepődjenek meg túlzottan, Ha hirtelen öregasszony leszek és lilát kezdek hordani.
Tegnap éjszaka, miután hazaküldtél, volt időm átgondolni, hogy mennyire szeretlek. Nem tudtam elaludni, a lelkiismeret kutyáinak ugatásától sokáig forgolódtam tehetetlenül, akár a kövek Sziszüphosz álmában, aki nem ismerte a boldogságot, és elhitte büntetését. A kezemben egy kavicsot szorongattam, mert a kő túlzás. A bánat is túlzás, lombtalan ágai mégis az ablakot verdesték, amikor megrohantak az emlékek, olyan könyörtelenül, ahogyan a kétségbeesés toló hullámai taszítottak el mellőled néhány órával korábban. Rád gondoltam. Eszembe jutott, amikor először sétáltunk hazafelé, és fülbevalód beleakadt a sötétbe, ahogyan utoljára mosolyogtál rám a takaró alatt összebújva a galérián, aztán pedig, hogy mint egy kavics, végül olyan esőszürke volt a szemed a szomorúságtól. Csak annyit kértem, legyen időm megtanulni a boldogságot, mert túlzás a kő és túlzás az ég is, alatta a bánat sokasodó bokraival. Halkan vettem a levegőt, ahogyan a szarvasok vonulnak a ködben, és azt kívántam, bárcsak itt feküdnél mellettem, mikor hiányod úgy járta át a lakást, hogy beleborzongtam. Mennyire szerettem volna akkor a kavicsot szuszogásodban megforgatni, majd minél messzebbre elhajítani.
Ha gyerekkoromban találkozom veled, kézen fogva végigviszlek a láncfüves udvaron, és megmutatom neked azt a kavicsomat, amelyik titkos jeleket sugároz.
Ha gyerekkoromban találkozom veled, azt mondom: a manókirály lerombolta Palotánkat, s azóta királyapámmal és három királynőmostohámmal egy sátorban élünk - de csak azért, hogy erre azt mondd: gyere velem haza.
Az éjszakai sírásokról nem beszéltem volna, mert a kimondott titok virágporrá válik, és kell, hogy legyen olyan titkom, ami csak az enyém.
Ha gyerekkoromban találkozom veled, némán ugrándozva hazáig futok, hogy különbnek gondolj, mint amilyen vagyok. Egyik tenyeremen egy kis ravaszság lett volna, másik tenyeremen egy kevés rémület De aztán bevallottam volna azt is.
Nagyon egyszerűen kellene szólni ebben az agyonbonyolított világban. Veretes, tiszta, igaz beszéddel lehántva a sallangokat, az utánzatok idegen koloncát, a cifra cikornyák vadhajtásait. Fehér szavak kellenének, újra felfénylő, megtalált szavak, lesikált, erős tölgyfa szavak, masszívak, faraghatóak, kemények, érthetők. Vissza kell adni hitelét, becsét, szépségét a szónak, a szóra érdemes szavaknak, melyekkel szót válthatunk, és szót érthetünk egymással jó szóban szűkölködő korunkban.
Ahogy becsapod a kocsi ajtaját, ahogy megörülsz nekem, mikor megörülsz nekem, ahogy fogod a derekam, amikor fogod a derekam, ahogy a madarakról beszélsz, amikor a madarakról beszélsz, ahogy fogod a kezem, mikor fogod a kezem… szép kis pokol ez, ahol a főszereplő én vagyok: nekem örülsz az én derekamon a kezed nekem beszélsz, az én kezem fogod,
én mégis téged szeretlek mindezért, - micsoda hülyeség, - magam miatt. Nevetséges, de legfőként igazságtalan, ha magam miatt téged szeretlek.
Mostantól másként lesz , mostantól mindig örülök neked, derekadra fonom karom és ott is hagyom, és madarakról beszélek, ha úgy akarod, és fogom a kezed, ha foghatom,
mint a DNS spirálisai egymással tekergőzve valami érthetetlen kozmikus mikrotérben párhuzamosan pörögve érintetlenül együtt rafináltan összezárva míg nem boncolnak széjjel bennünket a génsebészek
csak így vagyok érvényes veled de már szédülök a biológiai modellezésben forgunk gombnyomásra mint talapzatra állított meghajlított fémlétrák köztünk színes valamiért felelős keresztléc érzések de azért a hajnali sétákról se feledkezzünk meg amikor kéz a kézben mégis érintések nélkül csak ezekről hallgat a tudomány mert nincsenek tézisek és diszkréten mi sem beszélünk.
Tenyereden tartasz, belesimulok, mint fészekből kihullt gyenge madár. Felnézek rád, dörömböl a szívem, nem tudom még, mi vár reám. Nem mozdulok, hagyom, hogy megérints. Engedem, döntsél a sorsom felett, miközben a szívem mélyén érzem, vigyázol rám és nagyon szeretsz. Aztán felemelsz és gyengéd szóval biztatsz, hogy tudok repülni s én elhiszem neked. Megismertelek és nem tudnék már élni soha-soha többé nélküled.
Nyisd ki az ajtót, gyere értem, ölelj át, és vigyél haza! Vigyél gyengéd melegben, válladon, külön világban, Külön sötétben, apró szivárványszínű lámpák alatt. Te vagy-e az, vagy csak hiszem, mint évezredek óta? Suttogj finoman, meleg párásan, hogy itt vagy, mindig is itt voltál, És itt maradsz velem halálon innen és túl. Téren, időn és sorson túl, suttogj, hogy elhiggyem, Hisz mindez olyan természetes.
Mindenki elhülyül, nem a bölcsességünk növekszik évről évre; újabb rossz szokás társul a régiekhez, és jobban is ingerel, mármint a másoké, mint annakelőtte; a magunkét számbavesszük magunkban, elítéljük, hanem szabadon eresztjük a többiek közt. Holott közben gyarapszik, kinél hogy, tudás és teljesítmény: érlelődünk - de ember és a műve más-más körben köröz. Egymásra utalva pedig, hisz olyan kevesen egyívásúak, összejárunk eltölteni a maradék időt, átvánszorogni az ünnepek sivatagján; szombat esték és vasárnap délutánok karámjába terelődik a régi nyáj most is, mint tavaly és tavalyelőtt, és mint jövőre is nyilván, jövőre is. Mint elszánt nevetés a régi viccen, jelenlétünk fölharsan az ismerős szobákban újra; mint a rettegés íze a szürkülő ölelkezésben, visszatér.
