Ha már cédulkák... nem tartogatom magamnak tovább, ezzel a Demény Péter-verssel egy fájlba van elmentve a gépemre még néhány szöveg. Mazsolázok picit belőlük. Az elsőt - azt hiszem - a literán olvastam anno, de nem biztos, sajnos nem írtam fel a forrást. ---------------
Kukorelly Endre
A haza koszos
Ahonnan nézem. Innen nézve. Unterwegs. Épp beestem választani amúgy. Berlinből nézve merő kosz. Lakcímkártya nélkül nem megy, ha nincs lakcímkártyád, nem szavazol. A kosz nem piszok, hanem valami bőrbajféleség, ha koszos vagy, nem elég kifürödnöd. Vakarózol. Vágtáztam 940 kilométert, hogy szavazzak, és nem volt nálam a lakcímkártya. Anélkül nem lehet, bármely dokumentum ha van, de lakcímkártya nincs, kész, hiába rendelkezik fölötted baszkikám az útleveled, személyid, úttörő-igazolvány, anyakönyvi kivonat, bárca, katonakönyv vagy uszibérlet, hiába van ujjlenyomatod, hiába szerepelsz a választói névjegyzékben, hiába vagy te, becsszóra te vagy te, szomszédod ott ülhet a bizottságban, lehetel – csak viccelek – magyar köztársaság érdemrend lovagkeresztje polgári tagozat, az lófasz, világ legfontosabb irata mi?, a lakcímkártya. Hude koszos vagy, kisfiam, ezt anyai hangon hallom zengeni, pedig csak a piszokra vonatkozik, focizás porára-sarára, igaz viszont, hogy akkor meg ne vakargassam. Átbillenek a határon, elönt mindent a kosz. Jó, elönt a mocsok. Az utak, sínek mellett szeméthalmok sora, gyomorforgató politikainak mondott óriásplakát-tömegek, elképesztő pártember-fejek, ránézek, vakarózok. Ne nézzek oda? Tudok úgy nézni? Azt találtam mondani Berlinben egy irodalmi beszélgetésen, publikum előtt, hogy azért szeretek itt lenni, mert a helyi vircsaft számomra mindössze háttérzaj, nem kötelezően értem, értek, amit értek, termékenyen félreértek, csak az veszem ki, amit nagyon akarok, mire egy aktuális magyar besszervisszer, amúgy helyes-kedves okostojás odajön, és aszongya, hogy ilyet nem lehet mondani a németeknek.Nem lehet mondani a németeknek. Nem lehet mondani a németeknek. Tehát/de hát én pont azért menekülök otthonról, hogy ne mondják meg nekem, mit dá és mit nyet, pont azért menekülök Németországba, hogy végre rendesen hozzáférjek a magaméhoz. Magamhoz. A (szerintem) fontos dolgokhoz, ebben a szép gerajsban: hogy azt vegyek ki belőle, amit akarok. Például Berlinben megnéztem a Melankólia-kiállítást, Lipcsében a Parsifal bemutatóját. Teljesen véletlenül. És én döntöttem így. Viszont fogalmam sincs arról, mi megy pártvonalon. Teszek rá.
Aztán hazajöttem. Megkerestem a lakcímkártyát. Íme, hát megleltem. Ne plakátozzatok. Ne szónokoljatok. Hanem szedjétek föl a szemetet.
----------------
" kilencvenegyben és kilencvenkettőben olyan káosz volt, azt hittem itt a vég egyetemista voltam, kaja semmi, mindenki részeg, nem volt villany, a szobánk ablakából egy sötét dombra láttam, állandóan füstölgött a szemét a konyhában nagy lánggal égett a gáz, de senki nem főzött erről jut eszembe, hogy Belgorodban egy táborban orosz gyerekek elégették a pionírnyakkendőiket nyolcvanötben a tábort erdő vette körül, nem mertünk odamenni, mert élt ott egy mutogatós bácsi lesétáltunk a faluba, semmi nem volt, az emberek a kapuban ültek egész nap, köpködték a szotyit irtó kedvesek voltak, de mi hátráltunk, mármint mi, kárpátaljaiak volt az egészben valami zsigerekig hatóan fontos, mert szar volt minden, mégis nagyon sírtunk, amikor eljöttünk, tiszta misztérium a kollégiumban éjszaka kezdődött az élet, mindenki olyan bábszerű volt, elvolt magában, egy srác, emlékszem, órákig állt a folyosói neoncső alatt, és apró kövekkel dobálta, amíg a fehér üvegek apró darabokban le nem estek folyton betörték az ajtókat, az ablakokat, de nem vittek el semmit aztán elmúlt mások, nálam idősebbek, egész eposzt tudnának írni a legdurvább sztorikból, én azért nem voltam benne a sűrűjében és nem is vagyok jó megfigyelő most Beregovóban vagyok, a titkárnő itt csámcsog mellettem hatévesen a suliban rajzórán alkottam egy sokfejű lényt, hüllőt vagy sárkányt, megmutattam a tanárnyanyának, mondtam neki, hogy ez isten a néni nagyon feszült lett, csodálkozott, hogy hol hallhattam ezt a szót, nagyon leszidott én sem értem, otthon csak rókarudival ijesztgettek amúgy volt nálunk karácsony meg minden, de a suliban titkolni kellett, Istenről ennyit egy időben lehetetlen volt kenyeret kapni, a nyolcvanas években, már dél körül beálltam a sorba, ott játszottunk délután négyig, gyerek voltam sokszor csak késő este jött a nagy, sötétzöld teherautó a kenyérrel, akkor felbomlott a sor, mindenki előrerohant, kezdődött az ordítozás a nyomakodás, így neveztük ha nem voltál elég ügyes, például elájultál a nagytestű felnőttek meleg szorításától, vagy kiestél, nem tudtál visszafurakodni alig tudtam visszafurakodni vagy úgy odabaszott valaki, hogy ordítva rohantam haza, de ez ritka volt, mindig kibírtam vagy már a célnál voltam, de volt egy vasrúd, odaszorítottak a vashoz, elhánytam magam besötétedett, mire hazaértem, a kenyér csirizes okádék, kényeskedni nem lehetett..."
(részlet a Kódából)
/ Kukorelly Endre: ROM – A komonizmus története, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2006 /
-------------
És egy részlet egy Herta Müllerrel készített interjúból, egy 2004-es ÉS-ből:
Herta Müller: Német kisebbségi családban születtem Romániában. Tizenöt éves koromig egy kis eldugott bánáti faluban éltem, körülbelül 30 kilométerre Temesvártól, ahonnan még aszfaltozott út sem vezetett a városba. Az én falumban csak németek éltek. A környéken sok kisebbség élt egymás mellett. A nagypapám átjárt sakkozni egy másik faluba, Végvárra, ott csak magyarok laktak. A közelünkben volt egy szlovák falu, Vukova, meg egy román falu, Duboz, de a különbözo falvak lakói nem keveredtek, nem érintkeztek egymással. Legfeljebb akkor jártunk a szomszédos falvakban, ha tudtuk, valamilyen ünnep van, akkor megnéztük, "mit csinálnak amazok". Tizenöt éves voltam, amikor - elvégezve a falusi iskolában a nyolc osztályt - bekerültem a városba, a gimnáziumba. Mindig az volt a benyomásom, hogy ha radikális helyváltoztatásra kényszerültem, egyfajta törést éltem át - az volt mindig a kérdés, hogyan állom meg a helyemet az új helyzetben. A gimnázium akkor számomra két szempontból is törést jelentett: a helyi nyelvjárást fel kellett cserélnem a városi németre, a hochdeutschra, és aztán a román nyelv is új volt, én ugyanis addig nem beszéltem románul. Ezért akkoriban gyakran álltam értetlenül a helyzetek elott, amelyekbe kerültem. Romániában egyébként az etnocentrizmus mindennapos jelenség volt, szinte mindenkiben élt, természetesen a német kisebbségben is. A mi esetükben ezt még tetézte a náci múlt, amitol nem határolódtunk el, nem is foglalkozott vele senki. Ehhez persze az adott alapot, hogy az állam sem nézett szembe saját történelmével. Románia Antonescuval szintén Hitler szövetségese volt, de Románia meghamisította a történelmét. A hivatalos történetírás szerint a románok mindig is a gyozedelmes szovjet-hadsereg oldalán álltak, pedig ez csak a háború utolsó három napjában volt így. És akkor a német kisebbség azt mondta: "Ha a románok meghamisíthatják a történelmüket, akkor mi miért kell hogy azt mondjuk magunkról, nácik voltunk?". Így aztán ezek a kérdések mindvégig ott lappangtak a felszín alatt. Ráadásul ott volt még a sokféle eloítélet: például a románok lusták és koszosak, a magyarok hirtelen haragúak, vagyis minden kisebbségnek megvoltak a maga kliséi... Mi természetesen jók voltunk: szorgalmasak, tiszták, rendesek... Amikor aztán bekerültem a városba, román barátokat szereztem és elmentem hozzájuk, azt gondoltam: "Uramisten, hisz ezeknél nagyobb tisztaság van, mint minálunk! Hogyhogy? Hogyhogy ilyen tiszták ezek?" És attól kezdve már semmi sem volt érvényes, az egész neveltetésem hirtelen nem ért már semmit. Csak 30 kilométerre voltam az otthonomtól, és az egész nem ért már semmit! És akkor neki kellett látnom, hogy újra összerakjam magamnak a világot, mindabból, amit látok, azokból a véleményekbol, amelyeket magam alakítottam ki magamnak a világról. Ezt életem során késobb még egyszer át kellett élnem, nagyjából ugyanez ismétlodött meg, amikor elhagytam Romániát, és Németországba kerültem. Már elmúltam harmincéves, és bár minden német szót értettem, Németországban gyakran mégsem értettem a helyzeteket. És aztán arra is rájöttem, hogy a nyelv, ez az úgynevezett közös nyelv csak az egyik síkját jelenti a megértésnek, mert a helyzetek sokkal több dologból állnak össze, és ha az ember a többit nem érti, akkor a nyelv önmagában - a szó szerinti megértés - nem sokat segít, és az ember kívül marad, ha nem érti a helyzetet. Németországban például eleinte nem értettem, hogy valami humoros-e - a német humor elég fura -, nem tudtam megkülönböztetni a humort a gonoszkodástól. Nem tudtam megkülönböztetni, hogy valami szándékosan gonosz, vagy csak akaratlanul az, nem éreztem, mihez hogyan kell viszonyulnom. Ez teljesen elbizonytalanított. Aztán a szavakat is mind új tartalmakkal kellett megtölteni... Akkor azt gondoltam, milyen hülye dolog ez, hiszen újra kellene tanulnom a szavakat, meg kellene tanulnom a nyelvet, amit addig is beszéltem, de nem tudom újratanulni, mert már tudom. Ez gyakran összezavart és nagyon elbizonytalanított. (...)
Utólag gyakran azt kívántam, bárcsak sose jöttem volna el. Akkor tudtam, hogy mennem kell, és az okok is nyilvánvalóak voltak, de például ha most itt Budapesten a körúton sétálok és látom az embereket, akkor öszszeszorul a szívem, mert azért az mégiscsak valami, ha otthon maradt az ember. Tavaly Szlovéniában voltam, és ott is ezt éreztem: talán a legszebb dolog a világon, ha egy diktatúra véget ér, és az ember otthon van a saját országában, és végre azt mondhatja, amit korábban nem volt szabad. De ha egyszer már elment az ember, akkor nem térhet vissza úgy, mintha el sem ment volna. Én elmentem.
Lehet, h. nem egészen érthető, hogy ezek miért is számítanak nekem "cédulkának", ha nem is mindenhol szószerint, viszont lényegét tekintve mindenképp... ( az én koromban :p) - talán eccer lesz alkalom erről is beszélni.
Köszönöm, Ilang! :) Én is be akartam linkelni a szöveg alá, de kimaradt, utána pedig arra gondoltam, h. aki olvasni akarja, megtalálja. De így a jó! :)
Ez már a Keleti, alig nyolc óra telt el. Nemrég a Nyugatiban voltunk alig nyolc óra, meg Süly és Sáp és Berettyóakármi után. Most csak Ladány, Szolnok - ez is ugyanannyi.
Két pályaudvar közt fújtat Budapest.
A vonat mellett, taxi, taxi, taxi, vigyázzon, ezek átverik, a rohadtak. Át a restin, igazi taxik, ez a Gyurcsány ám a gazember, de hát az Orbán is. A politikával nem érdemes, nem törődnek ezek, csak a zsebükkel meg a kibaszott kurva anyjukkal.
Kollégium, te drága menedék. Maga román, no látja, ez derék. Én felvidéki, ugye tudja. Négy órát zötyögök a buszba'. Zuhany alá, a megváltás maga. Ez még nem Pest, csak a szájszaga.
Nem is tudtam, hogy liberális vagy, hogy te is ezekkel a rohadt pufajkás zsidó liberális hazaáruló bérencekkel tartasz, szervusz. Pajtikám, hogy te is beállj ezek mellé a jobboldali bocskaimellényes fiókszéchenyik mellé, azt azért tényleg nem hittem volna.
Sült krumpli Rákoskeresztúron, rajta gomba, tojás, bacon, hagyma, sajt, tíz éve áttelepült osztálytársak családjával, ce pula mea, da ăsta ce-o mai fi,* mondjuk, echte erdélyiek, és nagyokat röhögünk, a hazai, az mindig hazai, tíz év albérlet, tíz év küszködés, tíz jobb év itt, ahol a több kevés, harminc éve, hogy keresünk, hazám, az ám.
Ó, Pest, Pest, ó, kiürült arcú város, hisztérikus és hővér és halálos, az emberben otthon még felkavarg a lelkébe szivárgott szaganyag, a bőre vérzik, tökre hólyagos - a felszólamlás utólagos -, az utcákon úgy rámsújt a nyomor, hogy nincsen azt, mi bevegye, gyomor, óriásplakátról ordító magyarság, szüntelenül zsivajgó felkavartság, nem szeretlek; bár lenne mit szeretnem… Vérfarkas fővárosom, hát engedj hazamennem.
Magyar lennék, de rommagyar vagyok, ha megvágom magam véletlenül, emléktáblák ömlenek belőlem, szobortalapzatok és felavatások, wassalbert en gros, reményik dögivel, csabakirályficsillagösvényen, horthyafehérparipán, én nem is élek, nem is szeretek, nem eszem, nem iszom, csak összeszorított szájjal küszködöm, túlélek vadul, csak nézem, ahogy nő a pálmám a súly alatt, kagylómban a gyöngy.
Magyar lennék, de rommagyar vagyok, élet helyett trianonkodom, székely harisnyában járok, így érzem igazán magyarnak magam, a sárgarépát juszt is muroknak nevezem, a hasábburgonyát szalmakrumplinak, fintorgok, ha azt hallom, nyamihörpi.
Magyar lennék, de rommagyar vagyok, hattúli, kisebbségi és ilyenek, taccs, szöglet, beadás - ezt mind húsz évesen tanultam, amúgyosan románul tudom őket, románul nőttem én fel velük együtt, logikus hát, hogy én román vagyok, s kit érdekel, hogy nem lehetek az?!
Magyar lennék, de rommagyar vagyok, nem élő ember - közhelygyűjtemény, nem engem lát, bár rám néz, aki néz, csak eldönti, hogy „nemzeti" kell lennem, táblaavató, szenvedőleges, ki Horthyval fekszik és Csabával ébred, és gyűlöli a sok mocsok oláhot.
Vagy eldönti, hogy oly magyar vagyok, hogy még a magyarnál is magyarabb, és minden táblát ellene avattam, és minden bajért csak őt okolom, és megettem országa kenyerét, és mégis, mégis, mégis gyűlölöm.
Ó, Pest, Pest, ó, kiürült arcú város, hisztérikus és hővér és halálos, az emberben otthon még felkavarg a lelkébe szivárgott szaganyag, a bőre vérzik, tökre hólyagos - a felszólamlás utólagos -, az utcákon úgy rámsújt a nyomor, hogy nincsen azt, mi bevegye, gyomor, óriásplakátról ordító magyarság, szüntelenül zsivajgó felkavartság, nem szeretlek; bár lenne mit szeretnem… Vérfarkas fővárosom, hát engedj hazamennem.
Itthon élek, de otthonra vágyom, csakhogy itthon van nekem otthon is. Hol is lehetne az én csillagom, melyik ég az, amelyik rámterül, és nem karcolja meg a bőrömet, melyik fűszál nem fúródik belém, melyik átok nem hull vissza rám, melyik áldás nem olyan, mint egy átok.
Itthon élek, de itt is idegen, és ott legalább annyira vagyok, sehol egy hely, ahol nyugton ihatnék, nyugton szelhetnék a kenyeremből, ne gondolnám, hogy alig fájdalom, mégis itt motoz bennem szüntelen.
Azzal áltattam magam, létezik haza és nemzet és más ilyenek, hogy nekem is tudna közöm lenni végre, és nem pusztán a demagógiához, hogy átjövök egy határon és akkor magamban is átlépek egy határt, egy jó határt, mely önmagam velem egy furcsa férc mentén köthetne össze, választna el. De így nem lehetett, nem lehetett így; csak néznem a Dunát, ha elszabadulok olykor otthonomból, néznem a Várat és a Váci utcát, a Ferenciek terét, hol gofri sül, s vaníliával vagyhatok magyar, s gondolhatom a Gellérthegy fölött, hogy ilyen szép nem úgyse Bukarest.
Hogy hazám lenne, azt mégsem azonban, s most már a gőg miatt sem, elmerült. Hazajövök, hol szintén nincs hazám, engem ez, sajnos, végleg elkerült, nem mondhatnám, hogy zizzenő dzsoging, mert annyi zizz tán nincs is a világon, amennyi nekem kellene, hogy lazán végigtekinthessek a hazámon, kattog a vonat, ez itt már Ladány, ez Várad, Hunyad és végre Kolozsvár, annyiszor kellett becsapnom magam, hogy többször nem csapom be most már. -
Heltai Gáspár, fia a híres könyvnyomtató és írónak, 1595-ben a város sáfára volt:
„1594. december 28. Gyűltek a számvevő uraim post novam electionen magistratus1 az tanácsházhoz; Bíró uram parancsolá, hogy főzessek, főzettem eképpen: Hozattam kenyeret ő kegyelmeknek 10 dénár. Első tál étek káposztás hús. Ahhoz tehénhús 6 dénár, orrja 6 dénár, szalonna 6 dénár, 1 tyúk 6 dénár, káposzta 2 dénár. Második tál étek volt 3 tyúk lemóniával. Ehhez 3 tyúk 12 dénár, 4 lemónia 4 dénár, ecet két dénár.
Harmadik tál étek: sült, fajdtyúk, tehénhús pecsenye, 3 dénár, őzhús pecsenye 6 dénár, disznóhús pecsenye 6 dénár, kolbász 4 dénár, 1 tyúk 4 dénár. Ez három étekhez adtam 1 Vi lot borsot, 6 lot sáfrányt, gyömbért, szerecsendió-virágot. Kilenc tikmony sütve, ahhoz is vittük a fű-szerszámot. Az tojást penig akkor adják vala kettőt 1 dénáron, az 9 tojás 4 dénár -" [...]
„1596. január 4-ike első tál étek: tehénhús főve. Tehénhús 7 dénár, 2 tyúk városé, petrezselyem, fokhagyma 2 dénár. Második tál étek: vadhús fekete lével, ehhez vadhús 10 dénár, alma, körte, hagyma, dió, mandula, tengeri szőlő, szegfű, egy ejtel2 méz.
Harmadik tál: kárász édes lével; kárász városé, hozzája alma, hagyma, ecet 3 dénár. - Perec 3 dénár; alma, dió 4 dénár, gesztenye 1 font 20 dénár, szőlő én magamé. Kenyér 8 dénár, cipó 18 dénár, ürmös bor 4 ejtel 16 dénár. Én magam bora 14 ejtel 3 dénár, 42 dénár. Ezután több is volt, de én magam kértem ő kegyelmeket, hogy mulassanak, kit én fel nem tudtam."
1590. évi feljegyzés [...]
Első tál: csuka sóba főzve; második tál: tyúk édes lére; harmadik tál: sült, ahhoz dió, sása.
Első tál: csík tormával; második tál étek: csuka törött lére, harmadik tál: tyúk és tehénhús tiszta borssal, negyedik tál: tésztanemű, azaz tolófánk.
Első tál: káposztás hús, második tál: tyúk lemóniával, harmadik tál: sült.
Első tál: viza faolajos lére; második tál: körtvély, ehhez mézet, bort, fűszert számít fel; harmadik tál: sült. Első tál: borjúfő lábastul, második tál: rizskása tejjel, harmadik tál: sült.
1596. január 4.
Első tál: borjúfő, második tál: tehénhús lével; harmadik tál: borjúhús ispékkel (ehhez volt véve hagyma, petrezselyem, szalonna), negyedik tál: sült szegfűszeges lére (ehhez 3 fogolymadarat, 2 tyúkot és tehénhús pecsenyét használtak fel), levéhez a fűszereken kívül bort, mézet, mazsolaszőlőt; ötödik tál étek: tolófánk.
Erdélyi Múzeum. Kolozsvár. 1902. 76-88.1. Az elöljáróság újjáválasztása után.
"Vojtina Ars poétikája esztétikai remeklés: versben, tehát a lehető legszabatosabb fogalmazásban. - Nincs mit magyarázgatnunk, tessék elolvasni. Aztán még egyszer."
"Lettem éneklőből - énektanár": Vojtina Ars poétikája esztétikai remeklés: versben, tehát a lehető legszabatosabb fogalmazásban. - Nincs mit magyarázgatnunk, tessék elolvasni. Aztán még egyszer. Az ötvenes évekből, a nagykőrösi tanárkodás idejéből két tanulmány taglalja a magyar verstan kérdéseit: A magyar nemzeti versidomról és Valami az asszonáncról - a harcba tehát bevettetnek a nehézfegyverek is. A lét megelőzi a tudatot, gyakorlat az elméletet. Ami, sajnos azt jelenti, hogy a tudat elmarad a lét, az elmélet a gyakorlat mögött. A gyakorlatban már megvalósultak azok a verstani elvek, amelyeket Arany írásba foglalt. Nem egy esetben túl is haladt rajtuk a poézis - az Aranyé is például. De a törvény rögzítése égető szükség volt: hogy végre meg lehessen zabolázni a költészet útonállóit. A törvényalkotás érdeme Aranyé; hogy visszaéltek vele, nem ő tehet róla: aljas emberek a legjobb szándékú műveket is kiaknázhatják aljas célokra, mint ahogy a Petőfi-centenáriumon a keresztény kurzus is magáénak vallotta Petőfit. - Arany verstani törvényeit is kisajátította az Akadémia. Mert ami Aranyt illeti: mint költő tökéletesen tudta, hogy újat nem lehet alkotni régi szabályok szerint; hogy a verstan törvényei a fűzfapoéták ellen íródnak - az igazi tehetséget csak abban segítik, hogy fölismerhesse a kivételt, az újat, s hogy tovább haladhasson az úton - elvégre ez a cél. Az Arany János-féle utóbb szentté avatott törvények ellen maga Arany János lázadt föl legelőször költeményeiben. A törvények merev alkalmazása megannyi tévedéshez, meddő vitához, balítélethez vezetett verselméletben, kritikai gyakorlatban, irodalomtörténeti fölismerésben. Balítélethez? - még bűnhöz is. Emiatt nyilván nem Arany a hibás. Az úttörőé csak az érdem; a bűn, egyelőre még, a mienk is. Enyém, tied, övé. Mindenkié, aki egy kicsit is szereti az irodalmat és egy kicsit szeret gondolkodni. Ezért hát nem maguk a törvények érdekelnek bennünket: hanem az út, amelyet kicövekelnek. Ez az érdemük, ez az értelmük.
(...)
Eddigi verstanaink (zömmel) ezeregy fontos vagy érdektelen jelenséggel foglalkoztak-bíbelődtek, csupán azzal nem, hogy: mi a vers? Pontosabban: mi a jó vers? Még pontosabban: mitől jó a vers? A vers formaelemeinek vizsgálatában egyetlen sarkalatos pont az lehet, hogy milyen mértékben segítik a művészi mondanivaló kifejezését (értelmileg) és hitelességét (esztétikailag) - tehát megszerettetését (érzelmileg).
(...)
Tudós költők? Az "énektanár"-ról beszéltünk az imént. Mi rejlik emögött? Tudós költő? - Minden költő tudós. Ha másban nem, a költészetben. Tehát az életben. Tehát mindenben, ami az élethez tartozik. És mi ne tartoznék az élethez? Még a halál is. De ne játsszunk a szavakkal. (De csak játsszunk!) - Tudós költőnek, poeta doctusnak szokták nevezni azt, aki bevágja, mondjuk, háromszáz növény latin nevét. Ám mindez fabatkát sem ér, ha a költészetben nem tudós és a tudományban nem költő. Mi ebből a tanulság? Az, hogy a verset pontosan 1239-féleképpen lehet írni. Csak jó legyen.
(...)
A prófétai szerep háládatlan, de kismiska az irodalmi pápa szerephez képest. Mert Arany Jánost irodalmi pápává szentelték. Ettől pedig rövid lépés a népszerűtlenség vagy éppen a közutálat. Meg is érdemelte volna, ha maga buzgólkodik, hogy bekerüljön a szentélybe. csakhogy ilyesmit soha életében nem tett. Csupán: dolgozott. Hogy túl jól - az más lapra tartozik. Kényelmesek vagyunk - könnyebb a közszájon forgó véleményt szajkózni - s hát még ha ifjonti hevünket szítja -, mint önálló ítéletet alkotni, saját szemünkkel meggyőződni, s ami épp elérhetetlen: elfogulatlannak lenni. Az Akadémia idejekorán kisajátította Arany Jánost: olyanok emelték vállra, akik bokájáig sem értek - magasra hát nem is emelhették. A tehetségtelenség kiváltsága, hogy gyatra szólamokkal a legjobb ügyet is el tudja rontani. (...) Az irodalmi pápa népszerűtlen. Mert a költők szeretnek tanulni (ha jó költők), illetőleg nem szeretnek (ha rossz költők), de abban egyek, hogy nem tűrik a kioktatást. S ha Arany János szent nevében oktatják ki őket, megharagszanak Arany Jánosra. Az Akadémia tízannyi kárt okozott Aranynak, mint amennyi hasznot hajtott az Akadémiának Arany.
(...)
Hecceket még a múlt század első felében is rendeztek. Állott pedig ez abból, hogy vad - vagy megvadított állatra rászabadítottak tízszeres túlerejű ember- vagy kutyafalkát, s ezzel az öklendeztető állatkínzással szórakozott a közönség. Fölháborító az összehasonlítás Arany János helyzetével? Tessék csak fölháborodni - a valóság csöppet sem volt rózsásabb. Egyfelől kijátszották a fiatalok ellen: a versírás receptjét egyszer s mindenkorra megadta Arany János. Másfelől a fiatalokra - mint mondották: Titán Lacikra - árulkodtak nála a tisztes akadémikusok, akár a hátulgombolós gyermekek. Jellemző például Kiss József esete: ő ugyanis vette azt a bátorságot, hogy balladákat mert írni, rögtön be is vádolták Arany Jánosnál, abban a reményben, hogy a balladák utolérhetetlen mestere rápirít a tejfölösszájú pályatársra, tehát az Akadémia nyugodt lélekkel átkozhatja ki. Csakhogy Arany ezt mondta: De hiszen ez nagyon szép! És így maradt kék szék között a pad alatt. Így ebrudalták ki Arany Jánost. "Ments meg Uram, a barátaimtól; ellenségeimmel elbánok magam is."
No de sebaj, majd az utókor! - az irodalom papjai ezzel a túlvilági élettel kecsegtetik a költőket. Nekik szólt oda Ady, hogy "frászt az utókornak" - mert "íme a bizonyosság Isten előtt", hogy mennyire elronthatják a kortársak a költő ügyét az utókor szemébe is. A hiszékeny utókortársak nagy része tudniillik látatlanból veszi át az örökséget, s valami felemás kegyeletből elnevez egy cukrászdát Vörösmartyról, egy úszódarut Ady Endréről, egy temetkezési vállalatot József Attiláról.
(...)
----------------
Arany költészete a mai költészet dédelgetett gyermekkori emlékei közé tartozik.
Vágytam Juliskám, lakni hozzád, Számlálgatám az évek hosszát --
- sóhajára hetedfél évtized távolából csöndül vissza fájdalmasan Radnóti hangja:
... Mindent, amit remélek Fölmértem, mégis eltalálok hozzád, Megjártam én a lélek hosszát S országok útjait...
A versírás: életforma. Költői képet ugyan művi úton is lehet létrehozni - csakhogy a költőt mindig rajtafogják. Hiszen puszta nyelvi mutatványként nevezheti a költő, mondjuk lilának az alkonyatot - de csak úgy van hitele a képnek, ha olyannak is látja. Ez pedig a versből kiviláglik. A kezdő, induló költő lassacskán fedezi föl a birodalmat, amelybe lépett. Időbe telik, amíg tájékozódni tud. Birtokba veszi kincseit. Mint muzsikus a hangszerét, úgy próbálgatja ő is költői eszközeit, meg kell ismernie minden fogást, hogy úrrá lehessen rajtuk. S hogy aztán - lemondhasson róluk. A költő fejlődése ebben a tekintetben: az eszközöknek egyre finomabb, gondosabb megválogatása, sőt megrostálása. A kezdő versei, a fölfedezés lázában, csak úgy tobzódnak képben, jelzőben, miegymásban - az érett költő arra törekszik, hogy minél kevesebb, hogy a legkisebb ráfordítással a legtöbbet érje el: az eszközökkel fukaron, a tartalommal pazarul bánik. Csak legyen tartalom. Azaz: ne csak gyakorolja - élje a költészetet. Ilyenkor a legegyszerűbb fogalmazás a legtöményebb művészetet közvetíti - olvassuk el a nagy költők utolsó éveinek termését: alig-alig bukkanunk szokatlan szókapcsolatokra, képre, válogatott stílusfordulatokra - a szó nem fénylik, de arany. Egyszerű mondatainak a költő élete ad művészi hitelt.
József Attila, élete végén, mikor már "nagyon fáj", így búcsúzik:
Szép a tavasz és szép a nyár is, De szebb az ősz s legszebb a tél Annak, ki tűzhelyet, családot Már végképp másoknak remél.
S - figyeled, kedves olvasó? - : valamirevaló polgári költő azt hiszi (írja mindenesetre), hogy összedől a mindenség, ha neki vesznie kell - Attila még mindig, s mindig is másoknak remél. Mert az optimizmus, ha fájó is: mégiscsak az egyedüli becsületes eljárás a költészetben. S mert az életnek igaz szolgája a szépség.
De legyek, ha veszni sorsa, Húnyó nép közt Osszián, Inkább, hogysem d a l o k k o r c s a Közönyös harmóniám!
(...)
Szilágyi Domokos: Kortársunk, Arany János (kismonográfia, 1969) - részletek
3. § a) Azt instállom, esedezem, óhajtom, kívánom, kérem, követelem, parancsolom, hogy érthető legyen, a betyár nemjóját!
b) Azt instállom, esedezem, óhajtom, kívánom, kérem, követelem, parancsolom, hogy jó legyen, a nemjóját a betyárnak! Színvonalas. Európai! és ázsiai, afrikai, amerikai, ausztráliai, antarktiszi. A jó vers már azelőtt közöl valamit, mielőtt az értelemig elhatolna, mondá Eliot. (Könnyű volt neki. Vagy nem is?) Ja igen, és ne csak európai stb., hanem csíkszentjehovai is legyen.
4. § a) Persze-persze-persze-persze, jó legyen, jó legyen, hogyne, hogyne, de érthető, de érthető. A betyár nemjóját. Máma is, mint régen: Csüng a hold az égen. Ó, csudásan nagy dolog, Hogy Magára gondolok, Alszik már a téesz, Álmából fölérez, Bájvarázsok meglelik, Óbeboldog reggelig. Mi az, hogy Eliot? Angolul még olvasni is nehéz, nemhogy írni. b) No lám, no lám, no lám! Ezt már ismerjük. Voilà, Messieurs! Addig verem, nagysád, amíg hű lesz, Amíg hozzám csupa báj és bű, Úgy elverem, hogy a teste kék lesz, Avagy pedig zöld, miként a fű. Mi az, hogy érthető? Mindent érteni kell? Igen. Csak a kiindulópontra vigyázzunk! Az ismeretlent megközelíthetjük az ismeretek, de a lehetőségek felől is. Az ismeretek hajlamosak arra, hogy csak azt a jövevényt fogadják be, amelyik rájuk üt, logikájukhoz igazodik, kialakult törvények szerint él és ítél. A lehetőségek némi bátorságot és képzelőerőt igényelnek; innen nyílik az érthetőség visszaútja.
5. § a) No lám, no lám, no lám! Ezt már ismerjük. Istenuccse! - piros gömbökből pirkadó hajnali gyékényszatyrok fohásza - Hol a valóság? Valóságábrázolás?
b) Ad 1: piros gömbök: a bűvös szó következik: modernség! Csakhogy modernség és marhaság közé ne tegyünk = jelet. Modernül is lehet gondolkodni, 1. Shakespeare-t. Ad 2: valóság: a Bohr-féle atom-modellt senki sem látta a valóságban - tehát nem létezik? S a modell nem valóságábrázolás?
6. § Hajdú sógor, mit kívánsz?
7. § Egyedem-begyedem-tengertánc.
a d v o c a t u s d i a b o l i (pihegve jő):
Verd csak a gépet nyavalyás aki vagy Nem kell ennek uraim se máglya se bitó se forró olaj se spanyolcsizma (ez különben nemzetközi szabadalom akárcsak az inkvizíció) testvéreim a krisztusban s a sátánban főleg mindkettőben egyszerre hogy megkavarjuk a delikvenst
In primis úgyis tudja hogy meg fog dögleni előbb-utóbb ne tudjon hát fix dátumot ITT A THANATOS-RÁDIÓ PONTOS IDŐJELZÉST ADUNK 1968 tele következik a csíkszentjehovai időszámítás szerint másutt persze másképp számítják hol előbb hol utóbb rettenetes ez az anarchia jómagam most 1582 október 10-ét írok - ez nem Anno Domini mert a pápa kivette az Ő ellenőrzése alól tehát és mivelhogy halállal születék már eleve beleköptek a levesébe
Pro secundo eddig legalább tudott egy abszolútumot a halált mely egy vala és oszthatatlan az ám az egyedüli abszolút kategória nem nyúlhattak hozzá mindenlébenkanál tudósok kik úgy szeretnek osztályozni s kik az én útszéli pofonegyszerű influenzámra csak azt a gyógyszert tudják hogy hm hm dosis 3x2 naponta használat után megdöglendő (a páciens) tetszés szerint választható a vírus a latin görög cirill ábécéből - végig minden betű legalább ennyi van de most már van klinikai halál biológiai halál (az erkölcsiről nem is szólva) ember legyen a talpán képzett hullajelölt aki választani tud jószagú isten ide is betört az osztályozás éspedig görög-latin szavakkal de mit ér a választójog ha egyik jelölt rosszabb mint a másik az abszolútum szertefoszlott uraim és tőlem mégis azt követelik hogy állítsam zöld a zöld (é s a p i p a c s s z ö s z ö s k e s z á r a z ö l d / s o l y a n k i t v é g ü l i s m e g ö l n e k / m e r t m a g a s o s e m ö l t -----> Radnóti M) vagyis a halál sem biztos csak az hogy nem élünk örökké
Pro tertio belülről is eretnek - t e s t é n e k t i t k o s t e m p l o m a (Babits) ellen föllázadtak eretnek zsigerei idegei véredényei csontjai nem is szólva halhatatlan lelkéről amely nem létezik ó uram nincs pihenésem ó uram nincs étkem álmom italom vérem koleszterin-szintje nőttön nő gyomrom túlterhelték elméletek csontjaimból dekalcinálódik a remény éjjel fölriadok arra hogy ez milyen szép milyen borzasztó ez és keresem a szavakat rá keresem keresem gyötrődöm elaludni nem lehet mert szóban kimondva tán mégis megfoghatóbb a megfoghatatlan bár engem ez sem vigasztal de hátha vigasztal másokat jaj ha tudnátok mennyi mennyi szenvedést tudtok okozni akaratlanul is - hát még akarattal jaj ha tudnátok mi hal meg bennem oktalan észrevétlen fájás ok miatt és jaj nem bírom abbahagyni jaj abbahagyni nem bírom jaj hiszek átmenetileg hiszek az átmenetben tudjátok merre hova tudjátok ugye tudjátok remélem jaj röhögni akartam egy jót és látjátok ez lett belőle És azután utánam minden jó lesz pompás remek hihetem joggal mert látni úgyse fogom hát azt hiszem amit akarok hihetem hogy belőletek lefordítottam amit érdemes és csak úgy érdemes ha mindent s ha nem is akkora mint a valóság de egész az én mindenségem
s mint minden egész: lehetőségeiben határtalan
énutánam a többi a ti dolgotok -------------------- énutánam
aki - minden osztályozás minden bizonytalanság ellenére - aki belétek haltam s k é r d e m h o l t o m b a n i s:
Revelációszámba menő könyv a Búcsú a trópusoktól. Szándékát és eredményeit tekintve - s visszagondolva Szilágyi Domokos előző két könyvére, a Garabonciásra és A lázenciklopédiájára - abba a költői vonulatba helyezi a szerzőt, melyet a világirodalomban T. S. Eliot, Saint-John Perse, vagy - némileg más színnel, de lényegében idetartozón - Gregory Corso és Allen Ginsberg, a magyar lírában Juhász Ferenc és Nagy László neve jelöl. (Hazai költőkről nem beszélünk - ne legyen ok sértődésre.) Filozófiai és morális, etikai kérdéseket boncoló líra ez, melynek képviselői egyre inkább nagy, átfogó poémákban, megtervezett és szigorú arányok betartásával megkonstruált verskatedrálisokban gondolkoznak, melyeket könnyen nevezhetnénk esszékölteményeknek is, témájuknál, gondolattartalmuknál, céljuknál fogva. Ami az újszerű, szokatlan versformát, a bonyolultabb ritmusképletek igénybe vételét illeti, illetve azokat a néha megbélyegző, néha gúnyos "szakmai" véleményeket (legutóbb költő barátomtól hallottam egyet), melyek szerint ez a fajta líra nem más, mint egyszerű szóhalmaz - nos, ezzel kapcsolatban hadd idézzük Nagy László szavait: "Én a mesterségek iránt mindig tisztelettel érdeklődöm, és megvetem azokat, akik egyetlen hivatásuknak érzik, hogy untalanul egyszerűségből vizsgáztassák le a költőt. Ők azok, akik elhanyagolják saját szakmájukat. Ők felejtik el >>egyszerűen<< a kéményt a házról, a szennyvízlevezetőt nem a kanálisba torkolltatják, hanem >>egyszerűen<< az anyaföldbe. Miattuk kell megtanulnom a bádogos és a lakatos szakmát, a vízvezetékszerelést, ők vizezik a tejet, és miattuk mocskos a lépcsőház. Ezek kinevezik magukat a közvélemény képviselőinek, mindig és mindenütt felszólalnak, több levelet termelnek, mint a mocsári fűz."
Kötődni a hagyományokhoz, és újítani is egyben: nem olyan drámai folyamat a költőben, mint amilyennek tűnik. Nem a sokszor felhangzó régi és új, nem a jó meg a rossz harca ez. Természetes, nem diszharmonikus, bár igen bonyolult folyamat. Ragaszkodásom költői örökségünkhöz nem került különösebb erőfeszítésembe. Ez az örökség nevelt. Készülődésem idején teljesen a hagyományt éltem, írva kétes értékű verseimet: szerettem volna hasonlítani példaképeimre. Később ismereteim figyelmeztettek, hogy a hasonulás nemcsak lehetetlen, hanem értelmetlen is. Azóta erőm szerint arra törekszem, ami még nem volt. Ez nem jelenti, hogy újítónak merem nevezni magam. Költészetemben hagyományos az, amit nem tudtam átlépni. De vannak formák és ízek, melyek a múlt költészetéből úgy ivódtak belém, mintha génjeim is örökölték volna. Ezek nagyon sugallatosak, nem tudnék megszabadulni tőlük, nem is akarok, mert a versszerűséget, tömörséget ma is fontosnak tartom a versideálban. A modern versektől megrémült költészetbarátok, néha az esztéták is, szeretnének rászedni bennünket, hogy úgy verseljünk, mint a régiek. Százszor visszatérő próbálkozás. Csak látszatra van némi igazuk, ha világosságot, egyszerűséget emlegetnek, ha hivatkoznak a tömegek fölfogóképességére. Hiszen az ideális költő nemcsak magának s csoportjának ír, hanem nagyon sokaknak. Mégis, gyanítom, hogy ezek a követelések nem demokratikusak, hanem konzervatívak. A megszokotthoz idomítani az újat, akár kívánságban is, valóságos vétek. A múlt nagyjai elé idézik a költőt, hogy a példákkal csúffá tegyék. Nem veszik tudomásul a már közhely igazságot, hogy ezek a nagyságok azért feledhetetlenek, mert nem elégedtek meg a hagyománnyal, s korukban az újszerűséget mint bélyeget kellett viselniük. Az új költészet okozta problémákat azonnalra megoldani nem lehet. Az, hogy jelenünk költészete gyorsabban közkinccsé váljék, nemcsak a költők, hanem az esztétikai nevelés dolga is. Szerintem hiú ábránd, hogy majd valamikor minden állampolgár úgy él a verssel, mint kenyérrel. A jövőben is lesznek versre süket lelkek. Irodalomtörténeti szerencsétlenségünknek tartom, hogy a magyar avantgarde annak idején nem csatlakozhatott költészetünk fő áramlatához. Ma ezért ütik fel fejüket olyan kérdések és viták, melyek nevetségesen anakronisztikusak. Európa legtöbb országában túljutottak az ilyen vitákon. Visszatérve a hagyomány kérdéséhez, a pusztán hagyományos verset merően konzervatívnak tartom, nem teremt új értékeket, nem forrasztható a folyamatossághoz. „Nincs unalmasabb, mint mindig ugyanazt a tájat szemlélni” – mondja Lorca. A kinyilatkoztatások, ítélkezések azonban legtöbbször lábjegyzetekre szorulnak, utalok például régi formákra: Ady kezén az alexandrinusok, Juhászén az ősi nyolcasok szinte teljesen megújultak. Századunk csapa kutatás, felfedezés, izgalom. Társadalmi mozgásaival, tragédiáival könyörtelen kihívás a költőnek: törekedjék az újra. Az újdonság fedezete mindig a jelen valóság.
/Nagy László: KORSZERŰ KÖLTÉSZET, HAGYOMÁNY ÉS KÖZÖNSÉG - részlet/ -
Mielőtt elmegyek, egy s más akad intéznivaló. Hiszen még nem is szerettelek. Nem volt idő, mert szeretkeztünk, dolgoztunk is, biztattuk egymást, hogy lesz még idő azelőtt. Lesz idő, óriás szivarból szennyezhetetlen kékekig fújni, ki, föl a smogot, sivalkodni a születőkkel s meggyilkolódni az áldozatokkal, hiszen még nem is szerettelek, csak sivalkodtam s gyilkolódtam, tanítottam, hogyan kell szeretni, hiszen még nem is szerettelek. Élnem adjatok, mielőtt elmegyek! Nem szabad pucérul látnom a földet, ölelés után, mely halált szül. Hiszen még nem is szerettelek! "Ne nézz rám, hadd enyhüljek meg, mielőtt elmegyek és nem leszek többé."
Harmincháromból huszan maradtunk, tizenöt év után szép ez is, Egy óra múltán a kocsmáros behordta fölöslegessé vált székeit. Férfiak és nők, fiúk és lányok, június, este, sátortető, Könnyű zsivaj volt, nagy szavakkal előre föl nem törhető. Nagy szavak váltak könnyű zsivajjá, tizenegy autó odakint, Huszan maradtunk: húsz ruha és pénz, tizenegy autó: a valamink. S máris megy kettő: "tudod, a kölkök nélkülem nem alusznak el", A másikért meg itt a férje: a sövény fölött már ott a fej, Valaha fontos a harmadik volt: pohárral áll, hogy menni fog, Az asztal mögé bezárva ültem, mutattam: "kibújni sem tudok". Valami szél jött és bodzaszag volt, eltelt a második óra is, Mutatta: "hány van?", mutattam: "három. Hát neked?", "jön a harmadik". És ezzel átbújt mellém az asztal alatt, hogy "még egy pillanat", Mesélt, mesélve újra átbújt, s még mindig mesélve elszaladt. Átmásztam én is, hogy elszökésre, menekülésre kész legyek,
Egyszercsak mégis délelőtt van, öten maradtunk, részegek. Egymás nyitott-könyv-életéből kihullott könyvjelzők vagyunk, Szavakba öntjük a közös eszmét, ami csak annyi: még igyunk. Repülő zúg a másik égen, kezdődő, pontos napsütés, Figuráit kirakja lassan a gyümölcsfák közé a nemsötét, Fagyiért jön be egy család, a kocsmárosné a kertbe ment - Betelt a hetünk, és az Isten mégis csak teremt és teremt...
Itt volna vége, de életemmel nem szolgáltam rá erre sem, Ha délelőtt volt, hát délután lett, haza a hatvan- egyesen. Mért mondjam ennél pontosabban, hogy nemsokára meghalok S nyers boldogság, vad reménytelenség együtt se tett ki egy napot - Az a nap kéne mégis, egyben, legalább az a csonka nap, Hisz máskor úgyis csak semmit mondok, és nekem is semmit mondanak. Annak a napnak a délutánján fél kettő körül volna most, Már annyit éltem volna eddig, hogy elég is lenne, hogy vagyok, Bolyongásvégi nagy türelmet vinnék haza a pénz iránt, Erdőbe mennénk a gyerekekkel, úgy élnénk le a délutánt, Órára, tükörbe, más szemébe estig már nem pil- lantanék, Azon a napon mesélés utánig megtartana a tartalék. S ha alszanak már, kilenc után, el mezítláb akkor menni csak, Legvégül még kifutni innen, mint bölcsnek hitt, öreg férfiak.
„Hét év után olvasom újra Borges-t, teljesen másként hat rám, mint előtte (néha túl korán vagy későn(?) találkozunk egy-egy könyvvel). – írta Vukkancs. Nagyon egyszerű ez és igaz, mint az általa idézet Borges... is. „A könyvet azért olvassuk, hogy emlékezzünk rá." -------
Ezért van nekem kikészítve Dosztojevszkijtől A Karamazov testvérek. Legalább húsz éve olvastam. Kicsit Pilinszky miatt is, aki Aljosát nagyon közel érezte magához. Érdekes lesz úgy találkozni a művel, hogy nem sürget az idő, mikor érek a végére, és nem vonják el a figyelmet a lényegről apróságok, mert mi lesz, ha a vizsgán nem emlékszem, XY milyen ruhát viselt, a szobában milyen festmény függ a falon, hogy hívják a papagájt, stb.:-) /nem konkrétan ebben a regényben/
Bergman A hetedik pecsét: vasárnap, 22.15 Duna !!!
A kérdésre, hogy mit lát az, ember így válaszol: házakat látok, embereket, tengert, tavaszt, gyümölcsöt vagy szép nőket! Azt, amit az ember lát, meg lehet fogalmazni történelmi, bölcseleti, jogbölcseleti, magánjogi, nemzetközi-jogi, biológiai, szociológiai, dialektikus, teologikus, teozofikus, teleologikus vagy dysteleologikus stb., stb. alapon, de hogy az ember a kérdésre, "mit lát", válaszolhat-e úgy, hogy racionálisan kifejezi, amit látott, az még nem világos. A logikailag téves, a gondolati síkon téves művészileg vagy esztétikailag még nem téves. Schopenhauer voluntarizmusa és idealista, platóni filozófiája rendkívüli stílusdokumentum, Nietzsche fantasztikus poémája fantasztikus poéma marad, még ha gondolati síkon verbális is, vagy ha mániákusok tulajdonítják el és hurcolják szét a világban, mint a bűn jelképét, ahogy Wagner zenéjével is tették. A tiszta értelmetlenség (igen sokszor) a költői élmény mágneses erejét hordozza magában, noha valóban (a vers felépítésében vagy költői koncepciójában) tiszta, szublimált értelmetlenség. Michelangelo nem válik esztétikailag nem-egzisztenssé, amiért tudományosan valótlan. Aki rosszul gondolkozik, rosszul is ír, de gondolkozhat tévesen, s írhat tökéletesen, s éppúgy: gondolkozhat helyesen (egy konvencionális rendszeren belül), és írhat nagyon rosszul. (A stílus nem fontos, mondta Lenin.) Az irányzatosság és az akarás kérdése teljesen nyitva áll. Az akarat át-átömlik az emberen, és elárasztja, akár a Nílus a sivatagot, mert amikor akarunk, voltaképpen meg akarjuk változtatni a helyzetet körülöttünk vagy magunkban, a magunk javára. Akaratunk tettre serkent, s emberi tettünket az akarat határozza meg, ez pedig nem egyéb, mint ellenállás a rossz- vagy jóindulatú erők játékában. A Kaukázus, az istenek, Szókratész, Krisztus - az emberi akarás egy-egy mozzanata, mely által a művészi alkotás évszázadokon át gykorlati alkalmazást nyert és meghatározott célt szolgált. A víg, a szomorú (szomorújáték, vígjáték, fenséges tragédia, nagyszerű események), a nevetséges, komor, gunyoros, méltóságteljes, szép, cifra, szórakoztató, ájtatos, serkentő, hatásos, befolyásos, kacér, idillikus, árkádiai, pasztorális (tisztások, kirándulások, pihenők, majálisok, szerelmek a paysage-ban), undorító, émelyítő, áhítatos, alázatos, istenfélő, gondolkodó, merész, diadalmas, legyőzött, népies, erőszakos, szép, rút, kedves és visszataszító, kellemes, kellemetlen, rosszkedvű, világos, igaz, eleven, tiszta, közvetlen, életes, egyszerű, átszellemült, meggyőző, eredeti, személyes, egyéni, szép vagy rút, mindez a gyermekkorban minden bizonnyal úgy létezhet, és csakugyan úgy is létezik, hogy nem szövik be rejtett gondolatok. A szépség érzete igen sokszor nem egyéb, mint egy macska-puha, kéjes, testi odaadás, elernyedés a közvetlen jó érzésben. Érezvén a "szépséget", abban a pillanatban állat és ember vagyunk egy személyben. Mint ember (azaz mint természetéből kivetkőzött, idomított, megnevelt állat) emberi módon tekintünk a dolgokra, és emberi benyomásokat sugározunk, melyeket gyakran a társadalom, a nyáj, a csorda, az évszázadokon át szerzett nyájhagyományok és tapasztalatok kaptafái kényszerítenek ránk. A gyermekkor még mentes ezektől a dolgoktól. Ezt az egész problémakört gyermekkorunk egy igen naiv módon gyűri maga alá: játékkal. - /Miroslav Krleža válogatott művei Versek - Emlékiratok - fordította: Ács Károly és Csuka Zoltán- Európa Könyvkiadó, 1965/
********* Nem wagneri műfaj, de ma már legalább annyira klasszikus, és számomra logikusan illeszkedik ide.:-)
Somlyó GyörgyPhiloktétész sebe(részlet)
„Lorca eljut e formális ellentét feloldásához: „Minden létező dologban benne van a költészet rejtelme, mint ahogy a költészetben benne van minden létező dolog rejtelme.” (Conversaciones literarios, 1935.)
William Carlos Williams
Mintha
Gyűrött barna
csomagoló
papír, hossza és
alakja mintha
emberé volna,
görgött lassan
a széllel véges
végig az
utcán, míg
ráhajtott egy
autó és szét-
lapitotta. Nem
ember módra
felkelt és görgött
ismét a széllel
véges végig az
utcán, hogy legyen
mi volt azelőtt.
(fordította Kodolányi Gyula)
„Így foghatjuk fel, amit Andrej Voznyeszenszkij írt legutóbb költőtársa, Pasolini tragikus halálakor. A költő (erőszakos) halála ezért válik nála az ember halálává (mint ahogy Paszternak Majakovszkij halálára, Hernández Lorca halálára, és annyi más költőnek annyi más költő halálára írt versében); a költőgyilkosság az emberellenes erők par excellence tettévé, az igazi élettől való elszakításunkká, a költő ezeknek az erőknek első és utolsó virtuális áldozatává, a költészet pedig, éppen ezért, az ellenük vívott világtörténelmi küzdelem „szabad ég alatt táborozó” örökös tartalékává:
Hát kiterítik
s klórral locsolják
Pasolinit,
mint valaha Lorcát.
Ez az egy ami szembeötlő
módon máig is biztos:
akit ölnek – a költő;
aki öl – a fasizmus.
De a vers kegyelme kint
a szabad ég alatt táborozik.
S ha már a költőt sem ölik meg,
nem lesz kit ölni nekik.
A lírikusok fajzata elleni „pogrom” (ma már úgy is nevezhetjük, „holocaust”), amelyet Apollinaire groteszk regényében, A meggyilkolt költőben (1916) leírt, úgy látszik, többszörösen megismétlődőnek, korszaka hosszú lejáratúnak bizonyult, ha csak képletesen is. A modern költő – megannyi változata után – még ma is a meggyilkolandó, a „meggyilkolt” Croniamantal metaforájában teljesíti ki lényegét. „Úgy állnak ki belőle a kések, mint a tengeri sünből a tüskék.” Ami csupán a Philoktétész lábán üszkösödő seb modern változata.”
Robert LowellKözel az óceán
Telt ház van. Utolsót verve végleg
megáll a nő szíve. A hős
tapstól bénán a színen időz
s a fejet mutatja a söpredéknek...
Nem, ifjan s tűz-szeműn fivér
s nővér anyja elébe tér,
csorba pléh, púder, „Magzatom,
e mell..." Tudja. S ha a nő halott,
malom-szívét örökké hajtja –
lotyadt mellre forr nedves ajka,
vagy kéjes háton hentereg...
A tűnt fényesség visszapereg
s tüzes éjt kíván - medúza-főt,
mit az égei hab kiköpött,
hogy kifésülve kígyó-kontyát
lenyakazzák és kirabolják.
Dörög az óceán. Öregebb
vizek s puszták megbékítenek
minden vétket és balsikert.
A közel-keleti szennybe tiport
király-gyilkos, gyilkos király,
mint nyoszolyán a mátkapár;
bitang a faltörő kos, árvul
a majom-ős kő-falloszán túl.
Árulások! Az az első éj?
Mögöttük fekete-fehér
háttér Új Anglia. Sehol egy eb,
ló vagy vadász, csak béka brekeg
a sötét fák közül s a lápból.
A szil vak lámpaként világol.
Térd-magasban fekete nyáj
sövénye lépteik körül.
Alagút-zöld bérház-lakás,
falán neon-tetoválás,
hagymázas kosz, zsíros az étel,
de láng a vodka... havi-vérrel
mocskos az ágynemű vasárnap,
s gyerek s kedv nélkül föl-le jártak
s látták a Brooklyn Híd kocsisorát
földvégi szén és vasporon át.
Más korban volt-e, hogy ott voltak
s a nyárutói forró nap
aszállyal hántolta a szilt -
hevertek munkanélküli,
holt higgadtságból támadva föl
egy dombhát nyakas zöldjétől,
s köröttük a föld csupa tört üveg;
s szomj barnította a füvet?
Ez az a part ? Szemük fehér,
mint tengerfenék holdja? Éj,
lábuk körül ollózó rák,
betonná fagyó homokágy,
kölcsön pokróc, autó-sorok,
csillagot játszó reflektorok?
Homok vagy, Atlantisz... homok,
óceán, kotonok, homok.
Aludjunk. Az óceán kőtörő
nyelvén örök a jelenidő;
nem vénül semmi, nem marad,
a kóros múlttól nem rohad.
Add hát a kezed! Visszahőköl
ujjam a csigás-fürtü főtől –
Szörny vágyott, bárki légy, terád,
kit sír-időnk csontig lerág.
(fordította Orbán Ottó)
Évekig semmit nem tudtam „kezdeni” Lowell költészetével.
Írhatott Orbán Ottó amit akart, csak rakosgattam ide meg oda a két kis kötetet,
míg végül annyira eldugtam, azt sem tudtam hogy még léteznek….
Aztán egy nap porosan-könyvmolyosan előkerült.
Azóta nem tudom „letenni”.
„Hét év után olvasom újra Borges-t, teljesen másként hat rám, mint előtte (néha túl korán vagy későn(?) találkozunk egy-egy könyvvel). – írta Vukkancs.Nagyon egyszerű ez és igaz, mint az általa idézet Borges... is.„A könyvet azért olvassuk, hogy emlékezzünk rá."
Egy gondolatot még Gabriel Pearsontól :
- „újra bizonyítja az irodalomnak azt a képességét, hogy a társadalom, a személyiség és a történelem
káoszában az irodalom a maga történetével, rendjével, tökéletességével igenis rendet tud teremteni.”
Egyik éjjel tehát, amikor odakint tartózkodtam, a legveszélyesebb helyen telepedtem le, épp annak a kis erdőnek a szélén, amit említhettem már, és biztos voltam benne, hogy a németek leshelyet állítottak ott fel éjszakára, ahonnan őrjárataiknak szükségszerűen indulniuk kellett, amikor a Kereszthez jöttek zaklatni bennünket. Hasra feküdtem, fegyvereim előttem hevertek, egészen közel, a kezem ügyében. Sötét volt az éjszaka. Gyémántfényű, szikrázó az ég. A csillagok nagy világosságot árasztottak, amit megszűrtek a kísérteties párák és a földről fölszálló tejszínű könnyű köd foszlányai és oszlopai. Egy hang se hallatszott. Időnként azzal szórakoztam, hogy figyelmesen fülelve követtem gyors menekülését egy-egy egérnek, amelyik rám talált. Egy fűszálat rágcsáltam. Várakoztam. Figyeltem. Mire és miért? Tökéletes biztonságban éreztem magam. És mégis résen voltam. És aztán, annyira megszoktam már, hogy így és ott legyek. Hát ez a háború, ez a csönd, ez a nyugalom, ez a békesség a harcvonalak között, ez az egyhangú és folyamatos ágyúdörgés észak felől, amelyet már nem is hallunk, annyira hozzátartozik a végtelen éjszakai tájhoz, aminek mintha a lélegzetvétele volna, mint egy kozmikus erő, amely hosszú hónapok óta dübörög, szabályszerűen ömlik, mint az óceán ringása? Nem az volt a veszélyes a helyzetemben, hogy elalszom, hanem az, hogy szabadjára eresztem, csapongani hagyom képzeletemet a fűszáltól a csillagokig, hogy tekintetemmel követem az átláthatatlan, a levegőben összecsomósodó és szétszakadó köd tekeredését, hogy verseket szavalok, mint ahogy tettem, Rilke sorait mondogatva:
E faluvégen úgy áll egy kis ház, Oly árván, mintha világ végén állna.* /* Az áhítat könyvéből. Reményik Sándor fordítása/
és hogy úgy érzem, ennek a szép német versnek a varázslata átröpít Oroszország végtelen sztyeppéire, amiket a valóságos táj, melynek közepén egyedül szemlélődtem, annál is pontosabban fölidézett, mivelhogy elhagyatott volt és kietlennek látszott.
E faluvégen úgy áll egy kis ház, Oly árván, mintha világ végén állna...
Mi lehet Rilkével, akivel a háború előestéjén összeverekedtem egy francia lány miatt, aki a barátaimnál lakott és akit a nagy költő megütött, Rilkével, aki a farkaskutyáját uszította rám, de én nem féltem a kutyától, és a gazdája sosem fog eldicsekedni azzal a veréssel, amit tőlem kapott a Closerie des Lilas töltésén, vajon mi lett Rilkével, miközben én katona voltam? Az újságok azt írták, Svájcba menekült. Mintha egy költőnek nem az emberek, a fivérei között lenne a helye, amikor a dolgok rosszul alakulnak és minden összeomlik, a humanitás, a civilizáció és a többi. Rilke mint szökevény?... Aztán azt magyarázzák, hogy az igazi költészetnek nincs hazája...
E faluvégen úgy áll egy kis ház, Oly árván, mintha világ végén állna...
Németül írt-e Rilke, igen vagy nem, és ez a szép költemény, ez talán eszperantó nyelven íródott? Szerettem volna, ha itt lenne velem szemben, Hirtelen fölkaptam a puskám, lövésre készen. Az volt az érzésem, hogy egy ember mozog, ott, velem szemben.
Érzékcsalódás áldozata lettem volna? Semmit sem láttam, de biztos voltam benne, hogy egy ember van ott. Megfeszítettem minden erőmet. Üvölteni tudtam volna a rémülettől. Nem láttam semmit, nem hallottam semmit, nem észleltem semmit. Sokáig várakoztam. Fejembe szállt a vér. Éreztem a szívem dobogását. A látás, a hallás, a szaglás, minden fájdalmat okozott már, annyira erős volt a feszültség bennem. Biztos voltam benne, bogy van ott valaki. Izzadságcseppek csorogtak végig a lapockámon. Olyan közel volt, bogy hallania kellett lélegzetemet, hiszen én hallottam saját zihálásom. Akárcsak nekem, bizonyára neki is megfeszült minden idegszála. Fölkészültem rá, hogy hirtelen lövést kapok. Semmi. Még mindig semmi. Semmi. Hosszú idő múlva mozdulni mertem. Fülemet a földre tapasztottam. Semmi. Vigyázat. Semmi. De igen... Mintha a fű zizegését hallanám... Kúszva közelednek... Ketten vagy hárman lehetnek... S akkor megkönnyebbülten fölsóhajtottam. Ha jönnek, hallom őket, nem olyan közeli a veszély, mint hittem, nem vagyok már szemtől szembe a sötétben ezzel a láthatatlan ellenséggel, akinek fölfedezni véltem jelenlétét, ott, velem szemben, olyan közel, olyan közel, hogy már attól féltem, észreveszi a szuszogásom. A többiek jöhetnek, várom őket, lövésre készen... és csak akkor, miközben minden figyelmem a ravaszra tett mutatóujjamra összpontosítottam, csak akkor vettem észre, hogy idegesen remeg a kezem, és hogy azt a letaposott-fű-zizegést, amit én az észrevétlenül felém kúszó két vagy három német közeledésének vettem, a szuronyom hegye okozta, mely a hosszú puskacső végén, kezem ideges remegését átvéve, lengő mozgást végzett a buja fű között, ahová a szurony hegye belekeveredett.
- Szegény Blaise - gondoltam magamban megnyugodva -, átkozottul begyulladtál!... És ugyanabban a pillanatban lövés dörrent, bele a képembe, s ha szakállt vagy bajuszt viselek, a szőr megpörkölődik tőle. És csizmás lábak dobogása hallatszott. Két lövést adtam le e vágta irányába, és néhány kézigránátot dobtam, köztük egy nagy nyeles gránátot is, a kiserdőbe. ...És a derűs szép éjszaka folytatódott tovább... Amikor a napfelkelte előtt visszatértem a Kereszthez, az emberek így szóltak hozzám: - Te aztán, tizedes, jól ránk ijesztettél az éjjel. Mi történt veled? - Semmi - válaszoltam. És elszavaltam nekik végig Rilke szép költeményét.
Dies Haus ist das letzte Haus der Welt...
És erre vidám nevetés csattant. De sohasem féltem annyira, és ma sem értem, hogyan maradtam életben. - /Blaise Cendrars: A VILLÁMSÚJTOTTA EMBER - részlet - fordította: Parancs János/
“Arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezőben, a mindennaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerűt. Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zűrzavarban felhangzik Isten szava: nem, a csoda legtöbbször egészen csendes. Átmégy egyik szobából a másikba, s látsz valamit: egy ember arckifejezését; egy tárgy elhelyezését; s egyszerre feltárul előtted e tárgy igazi értelme és viszonya a világhoz; egy ember hangját hallod, mint soha azelőtt, s a közömbös szavakon túl megérted ez ember titkát; a csoda mindig ennyi csak. Nem belevakulni a valóságba, a mindennaposba….” (Márai Sándor: Füves könyv)
Kinyílt a sok Lángkék csillagvirág. A nárciszok. Sétálok a kert mintás ösvényein Merev brokátruhámban, Rizsporos hajammal, ékszeres legyezőmmel Magam is szép, ritka Minta. Hogy lenn bejárom A kert ösvényeit.
Ruhám oly gazdag mintás. Uszálya Rózsa-ezüstös foltokat Kuszál a Sóderen... és a szegények Szűkszavúsága. Vadonatúj divatmodell Tipeg el magas sarkú, szalagos cipellőben. Nem burkol körül semmi puhaság, Csak halcsont és brokát. Belesüppedek egy székbe Egy hársfa árnyán. Mert szenvedélyem Felháborítja a merev brokát. A nárciszok, csillagvirágok Oly szabad-szépen Ringnak a szélben. S én sírok, Mert virágzik a hársfa, S mellemre hullott pici virága.
S a márványkútban Vízcseppek csobogása Zsong a kertösvényen. Nem szűnik a cseppek csobbanása. Merev ruhám alatt egy nő bársonypuhasága, Ki fürdik szépen márványmedencében. A medence körül sövény sűrű ága, Oly sűrű,hogy nem látja: Ott búvik kedvese - Noha sejti szíve. S a víz simulása: A kedves keze Simogatása. Mi a nyár finom brokátruhába! Szeretném látni a földön egy csomóba letűrve. Ezüstöt, rózsaszínt a földön összegyűrve.
Bár én lennék a rózsaszín, az ezüst, hogy az ösvényen futok, S kacajomtól villanyozva, Utánam botladozna... Bár látnám: hogy villog a nap cipőcsatján, kardmarkolatán. Ezt választanám: Mintás ösvények útvesztőin vezetném, Mely kacagó, csilla útvesztő csizmás szeretőmnek, Míg az árnyékban át nem karolna, S zubbonya gombjai horzsolnák testemet, S én olvadó, beteg, Boldogtalan volnék... Millió napfény-, levélárny-foszlánnyal, Vízcsepp-csobbanással Körülöttünk: e délutáni tág ég. Elalélni vágynék... Oly nehéz ez a brokát, Mert az árnyékon napfény szüremlik át.
S hova a kis virág hullt, a lenge: Keblembe Levelet rejtettem. A Hercegtől ma reggel hozta lovas küldönc. "Úrnőm, fájdalommal tudatjuk: Lord Hartwell Csötörtökhöz egy hete hősi halált halt" Olvastam délelőtti napsugárban, A betűk borzongtak, mint kígyók. "Úrnőm, felelet?" - kérdezte lakájom. "Semmi - mondtam neki. Adjon a küldöncnek frissítőt eleget. Felelet: Semmi." A kertben fel-le menni, menni Mintás ösvényeken, Korrekt, merev brokátban. Kék-sárga virágok a napban fejüket felvetik. Mindegyik. Én is felállok Ruhám merevségéban A mintát mímelve. Fel-le járok, Fel-le, fel-le.
Egy hónap - s férjem lett volna. Egy hónap - s e hárs tövén A mintát megtörtük volna. Én érte, ő értem. Ő: ezredes. Úrnője: én. Ez árnyas padon a hársfa tövén. Egy rögeszméje volt csak: A napsugarak gyógyítnak. "Legyen úgy - feleltem -, ahogy akarod." És most: halott.
Télen-nyáron majd járom-járom Fel-le, fel-le A mintás kertutakat Merev brokátmezembe. A csillagvirágokat, nárciszokat Felváltja majd a karózott rózsa, az őszirózsa, a hó.
Járni: jó. Fel-le, fel-le Unt mezembe Pompás öltözetembe, Csontfűzőben feszengve: Hamvas testemet megőrzi mások karcolásaitól A gomb, a kampó, a zsinór. Mert az, aki megoldozná: Halott. Flandriában csatázott a Herceggel Egy másik mintában: a Háborúban. Krisztus, e sok minta mi végre van? Járkálok Köpenyembe Föl-le, föl-le. - fordította: Jánosy István /Amerikai költők antológiája - Európa Könyvkiadó, 1990/
- Amy Lowell (1874-1925) Oldalági rokona James Russell Lowellnek és Robert Lowellnek. 1913-ban Londonban találkozott Ezra Pounddal, aki akkor éppen imagista korszakában volt. Amy Lowell azonnal híve lett az új mozgalomnak, amely látvány és lelkiállapot minél pontosabb összakapcsolására törekszik rövid szabad versekben. Pound később túllépett az imagizmuson - és csúfondárosan amygizmusra keresztelte át -, Amy Lowell azonban kitartott mellette, s az irányzat vezéralakja lett. Életműve jól példázza e statikus költői módszer korlátait: mivel érzelem, szenvedély nem szorítható állóképbe, a hangsúly aránytalanul a személytelen látvány javára tolódott el - olvasható a Ferencz Győző által összeállított életrajzi jegyzetben.
A hó susog körülöttem És facipőm Gödröket ír mögöttem a hóba. De senki sem jön erre Lábam nyomában, S mire a szentély harangja csendül, Nyomomat befújja, elnyeli a hó. - fordította: Gergely Ágnes
Wallace StevensEGY KATONA HALÁLA[THE DEATH OF A SOLDIER]
Az élet zsugorodik, a halál,
Mint ősszel, várható.
A katona elesik.
Nem lesz három napos címoldal-nagyság.
Eltűntével sem feltűnősködik,
Pompát nem igényel.
A halál abszolút s emléktelen,
Mint ősszel várható,
Mikor a szél eláll,
Mikor a szél eláll, de a felhők
Odafönn az ég magasán csak
Ugyanúgy húznak.
(fordította Tandori Dezső)
Robert Lowell - a történelemalakítóI.
Jó tíz éve, első nekifutásra írtam róla egy lendületes tanulmányt. Amerika, a nagy összefüggések; megrészegedtem.
„Vékony jégen táncolsz", mondta az írásról egy finom lelkű barátom, aki nem akarta a szemembe mondani, hogy hülyeségeket írok össze. Holott nem hülyeségeket írtam össze. A gondolatmenet lényegét, hogy Pound és Eliot a költészetükben építőanyagként hasznosítható hagyományért jöttek Európába; hogy velük szemben Lowell otthon akar „európai" lenni, és hogy ez korszakos különbség; hogy háttere nélkül Lowell nem értelmezhető, s hogy ez a háttér maga a történelem - mindezt ma is tartom. Hanem a vékony jég, utólag belátom, mégis beszakadt alattam, mégpedig ott, ahol a legkevésbé vártam volna, öntelt eszmefuttató, a költő szakmai jellemzésénél. Nagy költő, mondtam róla, ha a saját helyén szemléljük; azaz ha betudjuk a gátló körülményeket, Amerikát, a történelmi szerepkényszert. Nagy költő, mintegy feltételes módban. Isten: az, amit Lowell Istennek nevez, az összegezésnél eszembe sem jutott. Hisz kinőtte a vallásos korszakát, gondolhattam, már régóta maga is valamiféle egzisztencialistának vallja magát.
„Isten", írja a Történelem költője a két Thoreau című vers közül az elsőben, „csak szó a környezetre..." Azaz munkahipotézis.
Ma, költőjéhez öregedett fordító, tudom, hogy Lowell minden megszorítás nélkül nagy költő; a megismerés végzetes szenvedélye teszi azzá, a védtelen-sége ezzel az ősembertől ránk maradt szenvedéllyel szemben, mely az istenképet szerszámnak használva tör föl a végtelen dióból annyit, amennyi abból egyáltalán feltörhető, annál egy icipicivel többet.
Nemcsak egy amerikai Amerika késő római császárkorából - mindannyiunk előőrse, egyetemes fölfedező is ő.
2.
1917-ben, egy bostoni arisztokrata család sarjaként született, 1977-ben szívroham következtében halt meg egy New York-i taxiban. Hatvan évet élt, gyötrődve, túlérzékeny idegrendszerrel. Amerikainak európai, európainak amerikai, otthontalan és szerencsétlen, házasságról házasságra, városról városra vándorolva csak újabb sebeket gyűjt a régiek mellé; a sohasem voltat szeretné föltalálni, a nem-brutálisra épülő Amerikát, valamiféle élhető és folytatható hagyományrendszert; azt, amit már születése percében megkap a „legnyamvadtabb" angol is, és épp ezért aztán nem is nagyon törődik vele, csak éppen sorban állva várakozik az autóbuszra, minthogy ez - ott és akkor -így természetes. Mindeközben szerzőnk mélyen amerikai, akinek fölmenői az Egyesült Államok alapítói közé tartoztak, s akinek így az Államoknak magáról alkotott vágyképe, az tudniillik, hogy ez a csakugyan hatalmas ország mindenben a legjobb és a legszebb, és hogy ez Isten rendelése, mintegy családi élménye. Egy látszatra magánérdekű költő, aki épp legszemélyesebb élményei miatt folyton a közösség dolgaival küszködik, annak a jobbik Amerikának az igézetében, melyre oly kevéssé hasonlít a valóságos. Élete a kacskaringók sora: vallást változtat, nősül, elválik, összeroppan, fölépül, tanár és tananyag, előkelő irodalmár és megrugdalt tüntető, végül világhíres költőként önkéntes száműzött Angliában; hihetetlen műveltsége páncélzatában is hihetetlenül sebezhető. Korunk naiv bohóca. Korunk erkölcsös hőse.
3.
A Lizzie és Harriet, a Történelem, A delfin rokon művek, mindhármuk közös őse a Jegyzetfüzet, 1967-68. Az ősmű, mutáns mutandis, Lowell Tücsökze-né-e: a személyes emlékek, az életrajz tudatos keveréséből egy költő életének története látszik kikerekedni; úgy tetszik, ez a költő célja, valamiféle tágan értelmezett önéletrajz. A Történelem-ben már másról van szó, és nemcsak azért, mert a kötetben nyolcvan új vers kapott helyet, és a régiek szövege is erős változáson esett át („Túl találó volt a címe", mondja Lowell a Jegyzet-füzet-iol), a költeményfolyam tétje más. A mű többé nem fejlődésregény, s ha igen, nem Lowellé, hanem a világé, mely hosszú történelmi tűnődés után föltalálta Amerikát, hogy az föltalálhassa a Lowell családot. Lowell „beépíti" Amerikát a történelembe, versfolyamában megteremti azt, aminek hiányától egy életen át szenvedett: a folyamatosságot, melyben Ekhnáton, Dante és Versailles árnyéka Bostonig ér. De ne gondoljunk itt egy történelmi képes-
könyvre, Lowell verse izzik a személyességtől. A Lizzie és Harriet-ben és A delfin-ben mintegy családi ügyeket is kiteregetve. Erre az időre esik Lowell életének egyik utolsó válsága, válása második feleségétől, Elizabeth Hardwicktól, új házassága, fiának születése - a halál előtt kínálkozó „különbéke" eseményei. Veszekedések,szerelmi jelenetek, mit mondjunk a gyereknek, telefonok az óceánon át, köznapi rémségek és gyönyörűségek, melyeket egy köznapinak semmiképp sem mondható egyéniség él és költ át, ne féljünk kimondani, sugárzó emberiségregénnyé. Egyedi és egyetemes, parányi és határtalanul hatalmas között csak nagy költészet közlekedhet ilyen, csapongásá-ban is magától értetődő természetességgel. A színen a történet zajlik, mikor mi, mikor hogy, szinte egyre megy, a lényeg más, a lényeg a homályon áthatoló, emberi tekintet; az, hogy költő és olvasója képes annak a szemével látni, akit vagy amit Lowell - mondtuk, munkahipotézisként - Istennek nevez.
4.
Lowell történetfilozófiai világregénye Amerika regénye is, a Lowell családé, Lowellé magáé, a történetírás, az önéletrajz és a családregény különös és egyszeri keveréke. A válogatás során legfőbb törekvésem arra irányult, hogy a roppant költeményfolyamnak ezt a hármasságát, a költői regény eredeti szerkezetét megőrizzem; az adott keretek között azokat a verseket részesítettem előnyben, amelyekben a költemény tárgya és a költő háttere - Amerika -közel egyenlő hangsúlyt kap. A válogatás terjedelmi arányai az eredeti kötetek arányait tükrözik, egy eltéréssel: a Történelem-be Lowell a maga verseiként építi be Horatius, Dante, Villon, Góngora, Rimbaud, Baudelaire, Rilke költeményeire írt saját változatait; ezek, ha nem is a mi értelmezésünkben, fordítások, a válogatásnál természetesen nem vehettem figyelembe őket. Az újabban föllángolt fordításelméleti vitákban, hogy formahű-e a formahűnek mondott fordítás, a gyakorlat kényszerített állásfoglalásra. Lowell e három művében az elgondolás mérnöki mestermunkaszámba menő csontvázán a költői nyelv az eleven hús, ez az argótól a klasszikus hangzásig mindent magába lényegítő, egyszeriségében csodálatos, rugalmas keverékanyag. Én ezt tartottam a legfontosabb üzenetközvetítőnek, „formának", mindenekelőtt ezt fordítottam, s nem a rímtelen, a magyar változatnál némileg szabályosabb, bár az eredetiben is nem egy helyen csak jelzésszerű szonettet. A szonett, lévén talányosan ravasz versforma, előzékenyen viselte a háttérbe szorítottságot, most látom csak, miért; a szabadabb magyar sorkezelésen is átüt, mint kötésen a vér.
Orbán OttóRobert LovellRandall Jarell
Az álom könnyen engedett, mint a megcsavart bambusz
vagy a por zsindelye, ha szétroncsolja a szívóhatást;
fölébredtem és tudtam, hogy az előbb még cigarettáztam;
kerestem a cigarettát, nem találtam, nem is találhattam;
évekig aludtam, mielőtt újból fölébredtem volna,
matatni kezdtem a padlón, kiráztam a takarókat. Láttam,
nincs baj, nem fogott tüzet semmi. Akkor fölébredtem és láttam,
hogy két cigaretta is ég az ujjaim közt…
Ez az út az övék, öreg barátaimé, a halál rajongóié…
Ma éjszaka Randall jön, tüze, bár halványan, ég
göcsörtös csuklója vackán heverő kiscica. „Miért
hajtottad olyan kitartóan nagyravágyásod hűlő köszörűkövét?
Nem írtál, újraírtál… Mondd csak,
Cal, miért éltünk? És miért halunk meg?”
(fordította Orbán Ottó)
Szalagjaim, hermelinem Elnehezültek hirtelen. Fátylam vékony volt és szegény, Szájam, nyakam fedte a prém, Holdfény nem áramlott belém.
A szeretet, a gyűlölet Rombuszaiba öltözött Bohóc, e nyűtt blablákba bújt, Mentem, talpam alatt az út A kövek között ki-kigyúlt.
Nyomta vállam a sok hamis, Álruhás gond - már untam is. A véges lét ki nem szakadt Bordáimból, hogy olvatag Ivorként légben ússzanak.
Mentem hát és tomboltam ott, S a csontvázamban ordított A képzelt vad, hogy a húsfonat Mögött érezze a csupasz, Kiáltó, végső csontokat. - fordította: Tábor Eszter
Ki vagy? - kérdezte Szávitri csendesen. A vörös ruhás, aranykoronás férfi ekkor szánakozva megszólalt:
- Jáma vagyok. A halál istene.
- Mit kívánsz tőlem?
- Tőled semmit.
- Tudod, ki vagyok?
- Szávitri vagy.
- A férjem elaludt - fordult hátra az asszony. - Ne zavarjuk álmát.
- A férjed halott! - mondta ekkor igen magasról az isten. - A férjedért jöttem.
- Mit akarsz vele, nagyhatalmú Jáma? - állt eléje Szávitri.
- A holtak közé viszem a lelkét!... Aki meghalt, holtak között a helye.
- Ó, hagyd meg nekem Szatjavánt, az én Szatjavánomat! - kiáltott fel ekkor olyan egyszerűen, olyan szépen a fiatal nő, hogy az erdő megremegett. Köröskörül a fák beleborzongtak a kiáltásába.
- Nem tehetem... - mondta szomorúan az isten.
Ennyire megszeretted egy év alatt?
- Egy év alatt? - a fiatal nő megrázta fejét. - Akik egymáshoz valók, elég azoknak egyetlen találkozás is. Én egyetlen pillanat alatt szerettem meg.
Jáma letette terhét.
- Mi a szerelem, Szávitri? Mi az, ami ennyire átjárt? A csók íze?
- Az is.
- Az éjszaka édessége?
- Az is.
- Öröm?
- Kimondhatatlan öröm.
- Ez hát? Ez a szerelem?
- Ez?... Ezek csak morzsák!
- Felelj hát, mi köt Szatjavánhoz? Mi az, ami ilyen erős?
Szávitri az isten parázs-szemének mondta:
- Te ne tudnád, hatalmas Jáma? Azt kérdezed: mi a szerelem? A megtalált világ! Amelyben a csók csak egy morzsa. Az öröm is csak morzsa. Egyszer azt mondtam Szatjavánnak...
A fiatal nő arca észrevétlenül eltorzult a furcsa fájdalomtól, az emlékezés fájdalmától, mely mosoly is volt.
- Egyszer?... A legelső napon, amikor megláttam!... Azt mondtam akkor neki: úgy ölelem őt hogy vele ölelem a virágzó fákat, a meleg fűszálakat, a kigyulladó csillagokat! És mindent, ami az emberé! Amiért újjászülettem! Mert a szerelem az embert rabságból szabadítja ki. Önmagából! Milyen rettenetes az, ha az egész világ olyan kicsire zsugorodik, amilyen kicsi az ember. És a szerelem éppen ezt tépi fel, ezt a börtönt! Amíg egyedül vagyunk, addig csak álmodjuk a világot. De a világ szebb, mint az álom. A világban mindennek súlya van, az örömnek tüskéje is, a boldogsághoz mindennap meredek út vezet. És ez a súlyos világ szebb, mint a súlytalan álomképek.
Lépj mellém, Szávitri! - szólalt meg egy idő múlva Jáma.
A könnyű lépésű nő megtette.
- Nem félsz?! - nézett le rá a hatalmas isten.
- Mitől?
- Tőlem.
- Tőled? Miért?
- A halál istene vagyok!
Szávitri csak most látta, hogy az isten arca szomorú. Nem percek óta szomorú - végtelen idők óta ilyen.
- Nem félek! - felelte csendesen, nagyon mélyről. Jáma megállt.
- Hálandó ember ezt még nem mondta nekem. Eddig mindenki csak riadtan, szűkölve, sikoltva nézett az arcomba. A legbátrabbak is. Te vagy az első, aki nem fél. Kívánj ezért tőlem valamit!... Igazad volt, a magány iszonyú! Kívánj valamit, hogy így mellém léptél!
Órák múltak el.
Jáma ismét csak megállt.
- Azt mondtad, nem félsz.
- Azt mondtam.
- Miért nem félsz, Szávitri? Még ezt is el kell mondanod.
A fiatalasszony arcán megint megjelent a szomorú mosoly.
- Próbára teszel? A tenyeredre veszel, nem vagyok-e könnyű?
- Kíváncsi vagyok. Az isten is kíváncsi néha.
- Először azért nem féltem, mert kérleltelek. Mert a szemedbe kellett néznem, hogy a szívedig eljussak. Azután megértettem: te is csak magasabb parancs végrehajtója vagy... Nem te vagy kegyetlen, a sorsunk szigorú. Aki követ dob maga fölé, arra a kő visszahull. Néztelek... és egyszerre megismertelek! Nemcsak a halál rettenetes istene vagy, de a jog istene is, a rend istene is! Csodálatos, igazságtevő isten! Mi lenne belőlünk, ha te nem jönnél el, hálóval és kötéllel a kezedben. Milyen iszonyú magasra nőne minden bűn és minden dudva! De mennyire eltorzulna még a szépség is, a jóság is, mert az is csak nőne. Milyen mértéktelenné dagadna és puffadna minden! De te jössz, és elmetszed az életet, és megőrzöd a világ arányait. Te biztosítod, hogy újuljon, javuljon és szépüljön minden. Hogy ami rossz volt, csúnya volt, szörnyű volt, legyen szép, legyen igaz, legyen tiszta. Félelmetes vagy! A te kezedben a jog, a rend, a világ megőrzött szépsége és igazsága. Csodálatos vagy. Miért félnék tőled?
Hirtelen felsikoltott, ahogyan a madár veti magát a magasba:
- Nem akarok elválni tőle! Nem tudok élni nélküle! Meg akarok halni!... Érted?... Meg akarok halni! Vígy magaddal! Miért félnék tőled?...
És akkor a szomorú isten utoljára hajolt le a kiáltozó, zokogó fiatal nőhöz.
- Te vagy az első, aki megismert! Bármit kérhetsz tőlem, megadom!
„Ó ha megmaradna a lélek
Amy Lowell (1874-1925) Oldalági rokona James Russell Lowellnek és Robert Lowellnek. 1913-ban Londonban találkozott Ezra Pounddal, aki akkor éppen imagista korszakában volt. Amy Lowell azonnal híve lett az új mozgalomnak, amely látvány és lelkiállapot minél pontosabb összakapcsolására törekszik rövid szabad versekben. Pound később túllépett az imagizmuson - és csúfondárosan amygizmusra keresztelte át -, Amy Lowell azonban kitartott mellette, s az irányzat vezéralakja lett. Életműve jól példázza e statikus költői módszer korlátait: mivel érzelem, szenvedély nem szorítható állóképbe, a hangsúly aránytalanul a személytelen látvány javára tolódott el - olvasható a Ferencz Győző által összeállított életrajzi jegyzetben.
Robert Lowell - a történelemalakító
I.
Jó tíz éve, első nekifutásra írtam róla egy lendületes tanulmányt. Amerika, a nagy összefüggések; megrészegedtem.
„Vékony jégen táncolsz", mondta az írásról egy finom lelkű barátom, aki nem akarta a szemembe mondani, hogy hülyeségeket írok össze. Holott nem hülyeségeket írtam össze. A gondolatmenet lényegét, hogy Pound és Eliot a költészetükben építőanyagként hasznosítható hagyományért jöttek Európába; hogy velük szemben Lowell otthon akar „európai" lenni, és hogy ez korszakos különbség; hogy háttere nélkül Lowell nem értelmezhető, s hogy ez a háttér maga a történelem - mindezt ma is tartom. Hanem a vékony jég, utólag belátom, mégis beszakadt alattam, mégpedig ott, ahol a legkevésbé vártam volna, öntelt eszmefuttató, a költő szakmai jellemzésénél. Nagy költő, mondtam róla, ha a saját helyén szemléljük; azaz ha betudjuk a gátló körülményeket, Amerikát, a történelmi szerepkényszert. Nagy költő, mintegy feltételes módban. Isten: az, amit Lowell Istennek nevez, az összegezésnél eszembe sem jutott. Hisz kinőtte a vallásos korszakát, gondolhattam, már régóta maga is valamiféle egzisztencialistának vallja magát.
„Isten", írja a Történelem költője a két Thoreau című vers közül az elsőben, „csak szó a környezetre..." Azaz munkahipotézis.
Ma, költőjéhez öregedett fordító, tudom, hogy Lowell minden megszorítás nélkül nagy költő; a megismerés végzetes szenvedélye teszi azzá, a védtelen-sége ezzel az ősembertől ránk maradt szenvedéllyel szemben, mely az istenképet szerszámnak használva tör föl a végtelen dióból annyit, amennyi abból egyáltalán feltörhető, annál egy icipicivel többet.
Nemcsak egy amerikai Amerika késő római császárkorából - mindannyiunk előőrse, egyetemes fölfedező is ő.
2.
1917-ben, egy bostoni arisztokrata család sarjaként született, 1977-ben szívroham következtében halt meg egy New York-i taxiban. Hatvan évet élt, gyötrődve, túlérzékeny idegrendszerrel. Amerikainak európai, európainak amerikai, otthontalan és szerencsétlen, házasságról házasságra, városról városra vándorolva csak újabb sebeket gyűjt a régiek mellé; a sohasem voltat szeretné föltalálni, a nem-brutálisra épülő Amerikát, valamiféle élhető és folytatható hagyományrendszert; azt, amit már születése percében megkap a „legnyamvadtabb" angol is, és épp ezért aztán nem is nagyon törődik vele, csak éppen sorban állva várakozik az autóbuszra, minthogy ez - ott és akkor -így természetes. Mindeközben szerzőnk mélyen amerikai, akinek fölmenői az Egyesült Államok alapítói közé tartoztak, s akinek így az Államoknak magáról alkotott vágyképe, az tudniillik, hogy ez a csakugyan hatalmas ország mindenben a legjobb és a legszebb, és hogy ez Isten rendelése, mintegy családi élménye. Egy látszatra magánérdekű költő, aki épp legszemélyesebb élményei miatt folyton a közösség dolgaival küszködik, annak a jobbik Amerikának az igézetében, melyre oly kevéssé hasonlít a valóságos. Élete a kacskaringók sora: vallást változtat, nősül, elválik, összeroppan, fölépül, tanár és tananyag, előkelő irodalmár és megrugdalt tüntető, végül világhíres költőként önkéntes száműzött Angliában; hihetetlen műveltsége páncélzatában is hihetetlenül sebezhető. Korunk naiv bohóca. Korunk erkölcsös hőse.
3.
A Lizzie és Harriet, a Történelem, A delfin rokon művek, mindhármuk közös őse a Jegyzetfüzet, 1967-68. Az ősmű, mutáns mutandis, Lowell Tücsökze-né-e: a személyes emlékek, az életrajz tudatos keveréséből egy költő életének története látszik kikerekedni; úgy tetszik, ez a költő célja, valamiféle tágan értelmezett önéletrajz. A Történelem-ben már másról van szó, és nemcsak azért, mert a kötetben nyolcvan új vers kapott helyet, és a régiek szövege is erős változáson esett át („Túl találó volt a címe", mondja Lowell a Jegyzet-füzet-iol), a költeményfolyam tétje más. A mű többé nem fejlődésregény, s ha igen, nem Lowellé, hanem a világé, mely hosszú történelmi tűnődés után föltalálta Amerikát, hogy az föltalálhassa a Lowell családot. Lowell „beépíti" Amerikát a történelembe, versfolyamában megteremti azt, aminek hiányától egy életen át szenvedett: a folyamatosságot, melyben Ekhnáton, Dante és Versailles árnyéka Bostonig ér. De ne gondoljunk itt egy történelmi képes-
könyvre, Lowell verse izzik a személyességtől. A Lizzie és Harriet-ben és A delfin-ben mintegy családi ügyeket is kiteregetve. Erre az időre esik Lowell életének egyik utolsó válsága, válása második feleségétől, Elizabeth Hardwicktól, új házassága, fiának születése - a halál előtt kínálkozó „különbéke" eseményei. Veszekedések,szerelmi jelenetek, mit mondjunk a gyereknek, telefonok az óceánon át, köznapi rémségek és gyönyörűségek, melyeket egy köznapinak semmiképp sem mondható egyéniség él és költ át, ne féljünk kimondani, sugárzó emberiségregénnyé. Egyedi és egyetemes, parányi és határtalanul hatalmas között csak nagy költészet közlekedhet ilyen, csapongásá-ban is magától értetődő természetességgel. A színen a történet zajlik, mikor mi, mikor hogy, szinte egyre megy, a lényeg más, a lényeg a homályon áthatoló, emberi tekintet; az, hogy költő és olvasója képes annak a szemével látni, akit vagy amit Lowell - mondtuk, munkahipotézisként - Istennek nevez.
