„Az avarok vezetője, a kagán Sirmiumot kézre kerítve követelte, hogy az évente neki juttatott nyolcvanezer aranyat további húszezerrel toldja meg a császár, aki békére vágyva vállalta ezt a kiegészítést. A kagán egy elefántot is kívánt, miután nem látott még ilyen állatot. A császár erre elküldötte a birtokában lévő elefántok közül a legnagyobbat. A kagán telhetetlen lévén, vagy ürügyet keresvén a békeállapot megszakítására, azt követelte, hogy a százezer aranyhoz másik húszezret tegyen hozzá Bizánc. Miután a császár ezt a kiegészítést nem vállalta, amaz hadba szállott a rómaiak ellen, és Illyricum sok városát kézre kerítette. A Hosszú Fal ledöntésével is fenyegetőzött.”
„Május 10-én nagy földrengés volt, és lovasversenyt rendeztek. Az avarok pedig követséget küldenek a császárhoz, miután röviddel előbb Sirmiumot, Európa e híres városát kézre kerítették. A nyolcvanezer aranynak, amelyet évente kaptak a rómaiaktól, még további 20 000-rel való felemelését követelték. A császár békére vágyva elfogadta ezt a követelést. Kívánták, hogy megszemlélhetés céljából egy indiai állatot, egy elefántot küldjenek el hozzájuk, azonkívül egy aranypamlagot. Miután mindkettőnek az elküldése megtörtént, a maguk részéről visszaszármaztatták azokat, a pamlagot azzal, hogy kicsinylik annak értékét. A százezer aranyhoz ismét másik húszezret kívántak. Mikor pedig a császár ezt a követelést nem fogadta el, a kagán hadba szállva legyűrte Singidunum városát; sok más várost is kézre kerített, köztok Ankhialoszt. A Hosszú Falak ledöntésével is fenyegetőzött.”
„Ugyanabban a hónapban [májusban] követséget küldenek Maurikioszhoz az avarok, akik kis idővel később kézre kerítették Sirmiumot, Európa jeles városát. A nyolcvanezer aranynak, amit évente kaptak a rómaiaktól, másik húszezerrel való gyarapítását kívánták. A császár békére vágyva elfogadta ezt a kívánságot. Kérte [Baján kagán] egy indiai állatnak, az elefántnak az elküldését megtekintés céljából, és a császár elküldte hozzá valamennyi közül a legnagyobb példányt. Ő megszemlélve azt, ismét visszajuttatta a császárhoz. Hasonlóképpen aranypamlag elküldését is kérte a maga számára. A császár ezt is elküldte, ő pedig kicsinyelve az értékét, visszaküldte azt. S kérte a százezernek másik húszezerrel való kiegészítését. Amikor a császár erre már nem állt rá, a kagán hadba szállva legyűrte Singidunum városát, és kézre kerített sok más lllyricumhoz tartozó várost. Bevette Ankhialoszt, és a Hosszú Falak ledöntésével is fenyegetőzött.”
Szádeczky-Kardoss:
„...Theophylaktosnak Theophanésénál hitelesebb vallomása szerint a Sirmium elfoglalását kővető kétéves békeszerződésben mindössze 80 000 – és nem (mint Thoophanés zavaros kompilációja állítja) 100 000 – arany volt a kagánnak fizetett bizánci évpénz. Csak a békeperiódus végén állott elő a valóságban az avar fejedelem a százezer aranyra vonatkozó igényével, amelyet a császár először elutasított.”
Theophülaktosz Szimokatta arról, hogyan küldetett magának Maurikiosz császárral a hungarok ura, Baján kagán arany kerevetet és indiai elefántot (3, 1–13):
„Elkezdve már most a história szövetét szőni és a barbárokkal vívott háborúk feljegyzésébe fogva, először az avaroknál mutatkozó megmozdulásokról emlékezem meg, mert ezek tettei vonatkoznak közvetlenül az elmondottakhoz, és ezért a sorrend így a legmegfelelőbb. Ezek [ti. a hunogurok] részéről nem kis fiatalos merészség nyilvánult meg akkoriban. E hunok a Dunánál laknak, népük a legmegbízhatatlanabb és legtelhetetlenebb a nomád módra élők közül. Követséget küldöttek Maurikiosz császárhoz, nem utolsósorban amiatt, mert egy igen nagy várost sikerült hatalmukba keríteni. Neve Sirmium volt, nagyon híres hely, az Európában élő rómaiak sokat emlegették és magasztalták. Ez a város egészen rövid idővel az előtt esett el, hogy Maurikiosz először a bíborral együtt a rómaiak gondjait is magára vette, s a Caesarok trónjára lépett. Hogy ez [ti. Sirmium eleste] miként történt, világosan elmondotta a kitűnő Menandrosz. Az ő részletes elbeszélése után mindazokon a dolgokon gondos írói munkával végighaladni nincs időm, nem kívánom az egyszer már világosan elmondottakat újraregélni, s ezzel a költő gáncsainak kitenni magamat. Miután a város az avarok kezére jutott, fegyverszünet következett, hogy az ellenség elcsendesüljön, és a józan nyugton maradást válassza [a háború helyett]. A szerződés a rómaiakra nézve igen szégyenletes volt. Ők ugyanis szerencsétlenségük tetőpontján, mintha csak versenyrendezői széken ültek volna, s dicsőséges pályadíjat nyújtottak volna át, úgy juttattak fényes ajándékokat a barbároknak: beleegyeztek, hogy minden egyes évben nyolcvanezer aranyat fizessenek a barbároknak készpénzben és tarka ruhákban. A fegyvernyugvás azonban nem tartott két évnél tovább. Az ugyanis, akit a hunoknál kagánnak neveznek, öntelten viselkedett a rómaiakkal szemben. Eljutott hozzá annak a híre, mielőtt még a békés viszony megromlott volna, hogy a rómaiak feltűnő nagyságú és testalkatú állatokat nevelnek. Kérte hát a császárt, hogy láthasson ilyeneket. Lelkének tudásvágyát a császár gyorsan kielégítette, lehetőséget adott, hogy elefántokat láthasson, elküldvén hozzá a nála nevelt állatok közül a legkülönb példányt. Amidőn a kagán meglátta ezt az indiai állatot, az elefántot, tüstént végét vetette a látványosságnak, és elrendelte a vadállat visszaküldését a császárhoz. Hogy vajon megijedt-e a bámulatot keltő állattól, vagy kicsinyelte azt, nem tudom megmondani; különben nem hallgatnék erről. Zaklatta a császárt azért is, hogy csináltasson mestereivel aranykerevetet, s küldje el neki. Szerencséjének pillanatnyi magasra ívelése ennyire fennhéjázóvá tette. A császár az ajándékot fejedelmien megmunkáltatva elküldte hozzá. Ám ő ekkor fellengző nagyképűsködésbe kezdett, mintha hozzá méltatlan ajándékkal sértették volna meg, s az aranykerevetet mint holmi olcsó és dísztelen darabot fennhéjázóan visszaküldte a császárhoz. Sőt még azzal a kívánsággal is előállott, hogy a rómaiaktól a nyolcvanezer aranyon felül minden egyes esztendőben még további húszezret kapjon. Majd midőn a császár ezt elfogadhatatlannak találta, az érvényes szerződést semmibe vette, s esküvel vállalt kötelezettségeit szélnek eresztette.”
„II. Pelagius 584. okt. 4-én kelt levelének a tanúsága szerint (MGH Epist. II. p 440) Sebastianus püspököt küldte Konstantinápolyba. Nagy Szent Gergely pápának pedig két levele (I, 27; V, 40) szól (591-ben, ill. 595-ben) egy Konstantinápolyban tartózkodó Sebastianus nevű püspökhöz. Ha a két Sebastianus azonos személy, ami rendkívül valószínű, ekkor Gergely levelének kézirati hagyományából az az olvasat (Sermiensi stb.) lehet a helytálló, amely szerint Sebastianus Sirmium püspöke volt. Sirmium ugyanis 582-ben került az avarok kezére, s így jól érthető, ha e város főpapja röviddel utóbb, 584-ben már mint saját székhelyétől távol levő szerepel. (A Gergely-levelek mérvadó kiadása eddig a Resinensi olvasatot részesítette előnyben, s feltételezte, hogy az antik Resinum (ma Risano) volt Sebastianus székhelye, amely 591 körül ...más, a tájéki városokkal együtt esett az avar–szláv invázió áldozatául.)”
Részlet a Dentu-Magyariából (amely sok merész ötletet, számtalan tévedést, de legalább ugyanannyi kitűnő megfigyelést is tartalmaz):
A Káspi–Mediterráneumba áthúzódó negyedik mezopotámiai hullám történelmileg az első háromnál is jelentősebb.
Ez a hullám immár nem is kerül át a Káspi-tenger túlsó oldalára, mint az első három – csak majd Kr. u. fog egy része átkerülni –, történetét a Káspi–Kaukázus–Fekete-tenger–Földközi-tenger által bezárt térben éli le, és szaporodása és szétterjedés során a Káspi-vidék déli terétől a kis-ázsiai sarokig mindenfelé felbukkannak különböző csoportjai a különböző időkben, Kr. e. a 21. századtól Kr. u. a 10. századig szinte szünet nélkül foglalkoztatva a figyelő világot. Ősi nevük, amely számtalan torzulásban jelenik meg 3000 esztendő hosszú útján, szintén szumir, talán a legszumirabb valamennyi csoport között. „Assza” ez, amely lovat jelent24, s valóban ez a nép, amelynek neve tucatnyi ókori és kora középkori nyelven és féltucatnyi különböző írásrendszerrel leírva az átalakulások és torzítások legszélesebb skálájában fordul elő25, a „lovak népe”, s ez a nép ajándékozza meg az emberiséget a lovaglás és a lovas fegyvernem valóban korszakalkotó találmányával, amely éppolyan forradalmi változást hoz az emberiség életébe a Kr. e. második évezred elején, mint amilyet a vasút és a mozdony fog hozni a 19. században, 4000 évvel később.
24 Az „assza” szó egész Eurázsiában szétterjedt. Ennek a származékai az asinus, az Esel, az ass, a szamár, a huszár, az Árpád-kor száz meg száz aszó helységneve, amely nedves rétet, kaszálót, lólegelőt jelent, sőt valószínűleg a mi széna és kasza szavunk is innen ered.
25 A szónak, mint népnévnek alakulására és az átírásokkal együtt járó torzításokra jellemző az itt következő és szinte elképesztő lista: assza, chasszu,kasszu, chúsz, kuszán, kuszit, kuszita, asszír, osz, asz, osszet, uzzi, hayasa, assyr ghuz, kosszár, kazár, kusdi, kos, kosa, asz, gúz, ogúz és úz. A magyar huszár szó mellett a csiszár szó gyökere szintén ez. A szóhoz ragasztott -t végződések többesszámragok, az -ir, ar, -ur végződések népnevet jelölő ragok (vö.: kazár, magyar, onogur, asszir, bolgar, szabir stb.)
… Kurteniz-Babilon hatalmát és a kasszu dinasztia főségét félezer éven keresztül még csak kétségbe sem merték vonni Elő-Ázsiában, és ennek az alapja a világtörténelem első és akkor még valószínűleg egyetlen lovasságában rejlő szuperioritás volt. A kasszu lovasság vérségi köteléket jelentő, törzsekre, nemzetségekre tagolt társadalom volt, amely Bábeltől északra, a Tigris és az Eufrát régiójában elnyúló termékeny alföldön volt települve, és ennek a katonatartománynak a központja, a Zab folyó partján épült Asszur városa alighanem a parancsnokság székhelye volt. Asszuron (a szumirban assza-ur annyit jelent, mint ’Lóváros’) kívül voltak a térben más, kisebb alközpontok is. Az egykorú kútfők által felsorolt nevek közül minden kommentár nélkül megemlítünk kettőt. Az egyik városnév Dabig, a másik Paripa3. Hogy az ékírás latin betűs átírása, amelyet külföldi tudósok végeztek, helyes-e, nem tudom. A Zab folyónév – a folyót egyébként ma is így hívják – szintén egykorú kútfőkből való. [Padányi azonban téved, a szumírban a lófélék neve anše, lúvi nyelven viszont csakugyan valami ilyesmi, egész pontosan aššu- a ló – II. Kuri-galzu.]
A kasszu nép volt az egyetlen jelentékeny ókori nép, amelyet még a 19. század európai történettudománya sem volt képes bekebelezni sem az „indogermán”, sem a „szemita” népek közé. [Tétova kísérletek az ő indogermanizálásukra is történtek – II. Kuri-galzu.]
Padányinál tehát az Assza-ur városnév, ill. az asszír népnév alapul az assza kifejezésen, és nem fordítva...
A Tiszteletes kérdezi az általa működtetett 50 000 éves magyar írásbeliség rovatban (3676. hsz.):
„Miről lehet felismerni az »oktondi plebejus etimológiákat«? Van ezeknek valamilyen közös, tudományos igényű meghatározásuk? Vagy csak az számít »oktondinak és plebejusnak«, amit te annak nyilvánítassz?”
Majd – mintegy válaszként saját költői kérdésére – helyettem is definiálja az említett kifejezést (3669. hsz.):
Bakay: „A hungar nevünk is megfejtetlen, (17) bár a hun név eredete és jelentéses nem lehet kétséges, a gar azonban vitatható.”
Tiszteletes úr: „hungar = hun har(cos) = hun úr. A harcos töve genetikusan összefügg az úr szóval s mindkettő a teremtő tövével, amelyből egy szóeleji t-sz-k/g/h-elhalkulás menetű szóhasadás-sorozat során keletkezett. Bonyolult?”
Teszi ezt azok után, hogy ebben a topikban már hónapok óta sulykoljuk: a hungar vagy hunogur népnév a 310 körül kialakuló hun-avar keverék etnikumot takarja…
A shadoof or shaduf (an Arabic word) is an irrigation tool, originally developed in ancient Sumer. It is still used in many areas of Africa and Asia to draw water.
The shadoof consists of an upright frame on which is suspended a long pole or branch, at a distance of about one-fifth of its length from one end. At the long end of this pole hangs a bucket, skin bag, or bitumen-coated reed basket, while the short end carries a weight (clay, stone, or similar) which serves as the counterpoise of a lever.
With an almost effortless swinging and lifting motion, the waterproof vessel is used to scoop up and carry water from one body of water (typically, a river or pond) to another. At the end of each movement, the water is emptied out into runnels that convey the water along irrigation ditches in the required direction.
Lazar Al Baum a kamáslik alapján az első három alakot (21–23.) tipikus Tien San-i embernek tartja, szerinte ezek a Taskent melletti Csacs településről érkezett követek lennének...
Csács nevű településünk pedig nekünk is van a Zala mentén...
Bóna István rajza egy VII. századi szamarkandi faliképről. Ezen a szogdiai ábrán Bóna olyan fejékeket figyelt meg, amelyek közeli párhuzamai véleménye szerint Tuvában és magyarországi avar sírokban is előfordulnak.
Forrás: Studien zum frühawarischen Reitergrab von Szegvár; in:Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae; Bp., 1980, 37. o., 5. ábra
„Volt egy szkíta férfi, aki a Bookolabrasz elnevezést viselte. Ha arról a megnevezésről valamit világosan tudni kívánsz, mindjárt átteszem a nevet görögre. A szkítákéból a mi nemes nyelvünkre átültetve akkor találjuk el a helyi fordítást, ha mágust, illetőleg papot mondunk ...Menekülni készült tehát vissza népe ősi törzséhez ...Az ősi törzset hunok alkotják, keleten laknak, s a perzsák szomszédai; a többség számára ismertebb néven türköknek is mondhatjuk őket. Átkelve a Dunán a libidinek városa [vagy: Libidina városa] felé tartott ...”
Esetleg felvethető a kapcsolat a magyar porkoláb szóval:
Maga a nyél olyan vékony, ill. a beillesztésére szolgáló foglalat annyira szűk, hogy már ebből is egyértelmű: nem hadakozásra vagy favágásra szolgáló eszközről van szó.
A szó etimológiáját kutatva minduntalan Kis-Ázsiába jutunk:
In English the first appearance of "labrys" is reported in Oxford English Dictionary from Journal of Hellenic Studies XXI. 108 (1901): "It seems natural to interpret names of Carian sanctuaries like Labranda in the most literal sense as the place of the sacred labrys, which was the Lydian (or Carian) name for the Greek πέλεκυς, or double-edged axe." And, p. 109, "On Carian coins indeed of quite late date the labrys, set up on its long pillar-like handle, with two dependent fillets, has much the appearance of a cult image."
The non-Greek word "labrys" first appears in Plutarch as the Lydian word for axe (Greek Questions, 45):
Herakles, having slain Hippolyte and taken her axe with the rest of her arms, gave it to Omphale. The kings of Lydia who succeeded her carried this as one of their sacred insignia of office, and passed it down from father to son until Candaules. Candaules, however, disdained it and gave it to one of his companions to carry. When Gyges rebelled and was making war upon Candaules, Arselis came with a force from Mylasa to the assistance of Gyges, slew Candaules and his companion, and took the axe to Caria with the other spoils of war. And having set up a statue of Zeus, he put the axe in his hand and called the god, "Labrandeus," labrys being the Lydian word for 'axe'.
It is widely accepted that the word "Labraundeos" means in archaic Greek "shining" or "bright". The main feature of thundergod Zeus was the lightning, which of course is shining, which would be consistent with the fact that "Labraundeos" could be an epytome for "shining god". "Labry" means "shining" (λαμπρό [lambro] still means "bright" in modern Greek) and "deos" is an ancient word for "god", cognate with modern Greek "theos" (as in "theocracy", "theology"...)
Archeology suggests that the veneration of Zeus Labraundeos at Labraunda was far older than Plutarch imagined. Like its apparent cognate "labyrinth", the word entered the Greek language as a loanword, so that its etymology, and even its original language, is not positively known. The loanword labyrinth was used in Greek, but the designation "The house of the Double Axe" for the palace at Knossos is an imaginative modern innovation.
Ez lehet tehát a krétai vallási méltóságjelvénynek, a labrüsznek az előzménye. (A ĝeš determinativus csupán az adott eszköz fából, az urud determinativus pedig vörösrézből készült voltára utal.)
Mint láttuk, a görögösen torzított nevet a kutatás vagy bookolabra, vagy bookolabrasz formában adja vissza. A legfőbb vallási tisztség a hettitáknál is vagy labarna, vagy (alanyraggal) labarnaš volt.
„Volt egy szkíta férfi, aki a Bookolabrasz elnevezést viselte. Ha arról a megnevezésről valamit világosan tudni kívánsz, mindjárt átteszem a nevet görögre. A szkítákéból a mi nemes nyelvünkre átültetve akkor találjuk el a helyi fordítást, ha mágust, illetőleg papot mondunk. Nos, ez volt az, aki az idő tájt veszélyes vakmerőségre vetemedett. Együtt hált a kagán asszonyai közül eggyel, és e rövidke gyönyör csalétkét bekapva halálos nagy veszedelem hálójába gabalyodott. Gyanította, hogy rossz cselekedete kiderülhet, és kézzelfogható bizonyítékot szülhet. Menekülni készült tehát vissza népe ősi törzséhez, megnyerve magának a gepida alattvalók közül hetet. Az ősi törzset hunok alkotják, keleten laknak, s a perzsák szomszédai; a többség számára ismertebb néven türköknek is mondhatjuk őket. Átkelve a Dunán a libidinek városa [vagy: Libidina városa] felé tartott, ám a Duna őrzésére kirendelt római vezérek egyike elfogta, és ő nyíltan feltárta származását, régebbi lakhelyét és azt a gyönyörhajhászást, amely onnan való távozásra kényszerítette. Miután szerencsétlenségének előadása őszintének mutatta, a vezér elküldte őt a császárhoz.”
Szádeczky-Kardoss:
„A valószínűsége rendkívül kicsiny annak, hogy egy rövid, négy- (legfeljebb öt-) éves időszakon belül két különböző avar kezdett volna bűnös szerelmi viszonyt a kagán háremének egy asszonyával, és menekült volna a megtorlástól félve bizánci területre. Éppen ezért abból kell kiindulnunk, hogy Theophylaktos jelen elbeszélése és Menandros Protektórnak …feljebb idézett közlése ugyanarról a személyről szól. Az illetőnek a Kelet-római Birodalomba érkezéséről Sirmiurn kapitulációjakor a császári diplomácia vagy nem szerzett még tudomást, vagy pedig, ami valószínűbb, letagadta, hogy tudomása volna róla. Ám közismert, hogy a steppei nomád népek nagyon szigorúan vették s hajthatatlanul követelték mindenkori szökevényeik, dezertőrjeik kiszolgáltatását. Így történhetett, hogy az 582 tavaszán–nyarán már megszökött pap, »sámán« kiszolgáltatásának az ügyét még néhány év múlva is napirenden tartotta, és »cassus belli«-nek nyilváníthatta az avar fejedelem (Thaophylaktos idézett elbeszélése ugyanis egy 586–587 körüli avar–bizánci háború kitörésének a leírásába tartozik, amelyről lejjebb lesz szó). – Mint láttuk …, az avarok egy része megmaradt keleten türk fennhatóság alatt, s így az állam vezető etnikumának elnevezésével türknek (értsd: a Türk Birodalom alattvalójának) volt nevezhető. Bookolabras ezekhez a napkeleten visszamaradt atyafiakhoz akart visszatérni, de, úgy látszik, a bizánci területen túl nem jutott. Végső sorsáról nincs hírünk. – Hogy görög-latin szerzők a számukra idegen nyelv rangelnevezését végső soron személynévfélének fogták fel, mint itt a Bookolabras esetében történt, az (s a fordítottja is) rendkívül gyakran fordult elő; nemhiába írja A. Christtinsen (L'Iran sous les Sassanides, Copenhagua, 1944, 105): »il est bien commun que les auteurs byzantins confondent les noms de famille at les titreols des Perses«. A steppei nomádoknál különben valószínűleg általános jelenség volt, hogy az előkelőbb rangra emelkedett személyt elsősorban nem személynevén, hanem inkább rangelnevezésén említették a hivatalos gyakorlatban, s annak következtében a nyugati (görög-latin) források személynévként fogták fel az eredetileg méltóságot jelölő szót. A számos példa közül egyet ragadok ki: a Bajántól Nagy Károlyig tartó két évszázadból egyetlen avar fejedelem személynevét sem őrizte meg kútfő; jellemzőek Gregorius Turonensis (IV, 29 fin.) szavai: »…a hun …királyt Kagánnak hívták. Annak a népnek tudniillik minden királyát azzal a névvel illetik« (…rex Chunorum …vocabatur …Gaganus. Omnes enim reges gentis illius hoc appellantur nomine). – A kezem ügyébe eső szakirodalom jelentősen újat a bookolabra(s) címmel, illetve a Bookolabra(s) névvel jelölt avar »sámán«-ról nemigen hozott Moravcsik (Byzantinoturcica II, 95) összeállítása óta. – Legújabban E. Dorutiu-Boilá (Studii clasice 18, 1979,145–9) mérlegelte, vajon Libidina (’a libidinek városa’) Slava-Rusá egy sírfeliratán a Lib(idae?) kiegészítéssel és Scythia Minor egy városnevének (Proc., aedif. IV, 7, 19) (L)ibida emandációjával lokalizálható-e meggyőzőbben, avagy Theoph. Sím. (II, 15, 3) Libid(ob)urgos (így Besevliev: Byz. Ztschr. 43. 1950, 257--8) thrákiai helynévre támaszkodva.”
Lazar Al Baum a kamáslik alapján az első három alakot (21–23.) tipikus Tien San-i embernek tartja, szerinte ezek a Taskent melletti Csacs településről érkezett követek lennének...
Az eredeti freskó
Bóna István rajza egy VII. századi szamarkandi faliképről. Ezen a szogdiai ábrán Bóna olyan fejékeket figyelt meg, amelyek közeli párhuzamai véleménye szerint Tuvában és magyarországi avar sírokban is előfordulnak.
A Porkoláb család címere
Héphaisztosz isten kettős élű bárddal
Bronz labrüsz feje Meszarából, Kréta déli részéről
Minószi kétfejű bárd vagy fejsze, a labrüsz
ĝešlib-bi 'egy balta, fejsze'
urudlub-bi 'egy balta, fejsze'