Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Hát itt ülsz megint méltó helyeden a rakodóparton ha nem is az alsó kövén de kellő távolságban a gótikus háztól bent fecseg a felszín lassan elúszik az ország akár a dinnyehéj Kezedben üres kalapod megfáradt hajléktalanok lógatod míg ékszereit fényeit idegesen próbálgatja a belvárosi éj
a legfontosabb dolgok mellett úgy robogunk el ahogy nevesemlátszó állomásoknál az intercity az igazi célok mind messze vannak ilyen blődségekkel hitegetjük magunkat míg a leeresztett sorompók mögött túl a jegenyék takarásán kis menet halad apró koporsóval mögötte gyászfehérben a térdharisnyás lány akit akkor kezdtünk szeretni mikor már minden semmi lett rengeteg nyárral azelőtt
Ezt a széket arrébb lökni vonat elé lefeküdni megvívni még egy-pár harcom szétszaggatni vasálarcom eldobni kövem és nyilam nem ölni mint mindannyian törzsnek lenni nem csak torzsnak ura lenni a szebb sorsnak ördögöt nem falra kenni ötszázasért gyrost enni dermedt árnynak sose lenni fel-le járni a kék vízen az égre lesni septiben tiszta szívvel énekelni Istennek is megfelelni örök életűnek lennem Isten ébredne föl bennem megszeretne, -akárki az akár hazug, -akár igaz lenyugtatni a vad tengert megsajnálni a rossz embert égről a fényt leszakítni véle szívem beporítni a gondok közt nem vesződni a szántón nem mérgelődni bajos szelet nem hallgatni az ördögöt nem vallatni csak a jóról gondolkozni nem szenvedni, -csak dolgozni nem érezni a haragot simogatni: -holdat, -napot bölcsebb előtt meghajolni felderülni úgy dalolni az Istent is úgy szeretni érte szívem földbe vetni
nem gondolni rosszkor rosszra bennem Isten álmodozna míg a széket arrébb tolnám rám gondolna, -úgy gondolnám…
Amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív.
S ez lett fontos az Istenek előtt. Áldottak voltak a titkos erők, melyek a túlsó partra vittek át, ahol a lélek elejti magát, ahol gyógyul a fájó akarat, ahol bilincsét oldja a tudat, ahol levedli magányát az Egy, ahol a Sokba az ember hazamegy, ahol félelem és vágy megszűnik, ahol az ész nem érzi szárnyait, ahol a cél leteszi fegyverét, ahol tárgytalan merengés a lét, ahol úgy ringunk, mint a tücsökzenén, ahol már puszta közeg az egyén, ahol én jártam: minden pillanat, ami csak rávesz, hogy felejtsd magad: ami, álmodva, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete.
Nem szólsz, nem szólok, pedig látjuk: egyre nő köztünk a senkiföldje, s elgazosodnak az éjszakáink, mint a temetőkert.
Ha volna időm a fájdalomra, ha volna időm a felejtésre, beöltöznék ólom-ruhába, s bemerülnék a tófenékre. De itt kell élnem, ahol neked is, itt kell járnom, ahol te is jársz, kapualjak mennyországát itt kell elhagynom csöndben, ahol a vaskilincs zaj: fogcsikorgatás.
Ha nem csak ez az egy test adatik élni, és túlélni is a szerelmet, már rég egy másik idő nyúlánk fái közt futunk, s mint égő inget, tépjük le egymásról kezünket, s a száj is már régen más éggel beszélget, más éjszakákat lehel tele vigasszal, más csontokból sajtol ki tavaszt, fullasztó mézet.
Köztársaságunk koronás címere. Neomagyar. Félreértés ne essék: meghajtom előtte lófőmet. Natürlich. És meleg öröm tartozik általjárni szívemet, sőt: szűmet! kiváltképp és mindazonáltal (tá titi tá tá). Én törvény… – mit tisztelő! – törvény-mániás vagyok. (Tényleg.) Mondd, Szoki, öreg szaki, nem maradt egy korty véletlenül a bürökpohár alján?
Az apukám elment, ezt a nagymamám mondta nekem. Az apukám meghalt, ezt a nagypapám mondta nekem. Szerintem az a legfontosabb, hogy nincs itt. Ha valaki nincs mellettem, ha nincs velem, ha nincs ott a születésnapomon, ha nem olvas este mesét az ágyam mellett, ha nem kísér el az iskolába, az olyan, mintha elment volna. Ha valaki nincs mellettem, ha nincs velem, ha nincs ott a születésnapomon, ha nem olvas este mesét az ágyam mellett, ha nem kísér el az iskolába, az olyan, mintha meghalt volna.
*
Apa üt
Apa üt, de nem a földön megpattant labdára a teniszpályán. Apa üt, de nem a süteménye körül repdeső légyre. Apa üt, de nem a sötétben a szobámban ijesztgető kísértetre. Azt mondják, én apára ütöttem, de nem igaz, mert apa ütött énrám.
*
December 6.
Mióta apukám elköltözött, nem jön hozzám a Mikulás.
*
Családon belül
Családon belüli erőszak, olvasom a fekete-fehér újságban, s szerintem téves az elnevezés, nem ennyire fekete vagy fehér. Apukám mindig családon kívül üt rám, a pofont nem látja anyukám, de még az öcsém sem. A verés egy magányos tevékenység, mint a futás, vagy a szemét kidobása a kukába. Apa a pofonokat is felosztja, egyszerre két tenyérrel ütni olyan jól nem tud, bal és jobb tenyérre kell osztani őket, mert a szeretet sem fér el az emberekben egymás mellett, amikor a harag van soron.
*
anyukám sír
Anyukám szeme piros, belefújt a szél. Nagyon. Anyukám szeme piros, allergiás a virágra. Nagyon. Anyukám szeme piros, elfáradt. Nagyon. Anyukám szeme piros, sírt. Nagyon. Anyukám sírt, megverte az apukám. Nagyon.
régen egy könnycseppben laktunk de ezen a nyári forróságon elpárolgott s csak mi maradtunk ketten, nem meztelenül csak kifosztva, bezárva egy maréknyi ósdi közhelybe s egy rég halottnak hitt vágyba
emlékszel a könnycseppben ott volt a sós tengerek minden titka Odüsszeusz édes bánata a nimfák leple s az inga nem járt nem beszélt nem volt óra hogy szememről a ködöt s a szivárványt örökre leoldja
mi maradt? Ládd ez az édesbús bánat némi rútság és sok önsajnálat fonnyadó hús és sok vacak óra hol bárd az inga s a szele súrolja szinte percenként a tarkód s a kényszer, hogy valamit akarj ott hol már régesrég nem lehetsz
El kell hagyjalak. Csak így, igekötők és kötőszavak nélkül, helytelenül, kimondatlanul, de véglegesen. Sok érzelemmel fogom tenni, és sok könnyel, szívem fog úszni rajta
Rosszul ír a számítógép, Nagyra cseréli a kicsit, kicsire a nagyot, Minden pont után újra akarja kezdeni, Makacsul, mint egy gyerek, És nem tudja, hogy nem lehet, Amit én már gyerekkoromban tudtam, Beleírták az emlékkönyvembe, Hogy „a barátság egy arany fonal, Ami könnyen elszakad, Össze lehet kötni újra, De a csomó megmarad”.
Vajon a gép tudja a véget és a kezdetet, Vajon tudja, hogy miért cseréli A betűket s az ékeket, Amit magunk közé verünk, S amik miatt majd elveszünk, Mert szekértábor az életünk, S a mindennapi csaták zajában Egyre csak halkul a szavunk, Hosszú sorokat írunk, s hogy Mit, kit akarunk, alig tudjuk
Valamilyen győzelmet szeretnénk mindenáron, Pedig már rég elkerül az álom, Az a rövid üdítő fajta, Aminek három sor az anyja, Gyönyörű három sor, néha csipkének látod, Bor alá teszel, és elmélázod A múltat, a napot, a tengert, Ami valaha tied volt, de már nem lett Se otthonod, se vágyad, se álmod, Nem is keresed, s nem is találod
Hosszú a vers, pedig rövid kéne, Három sor kellene, s a vége Csak annyi, hogy el kell mennem, Amíg még egy kis erő maradt bennem, Mert különben végem, ha maradok, Nem oldod le rólam a lakatot, Mert nem érdekel, hogy mit őrzök, Csak annyit akarsz, ne legyek őröd, A várat akarod, s a szekértábort, Hogy bevehesd és megtaláld
nem vagy egy József Attila mondták kegyetlenek voltak és lusták leszállni hozzám
pedig alant is menny van csak nem tudják az átváltozások ott is zajlanak s ha nem is hallszik a madarak surrogása vannak álmok
a világ ott is épül s hogy milyen lesz végül lent dől el
a fekete mennyben a levegőtlenben a sárban a föld szagában igaz a József Attilák a fenti világot bírják egészen a sínekig jutnak fiai ők a vonatoknak is
de azután? azután marad a lenn nem cserélünk nem várunk az életünk a halálunk verset sem írunk nem prédikálunk nincs más dolgunk nevetve várunk
az őszbe tekerve élek valaki valamikor észrevétlenül becsomagolt nincs csomó – megoldható nincs lakat – kinyitható csak valahol a végét (a cérnáét, a tekerékét) kellene megtalálni lelni s aztán mehetnénk bele a télbe „az évszakok változó miserendjébe” (mint mondották nekem egykoron) azt hittem te látod megtalálod kibontod s kapsz velem egy egész világot
tévedtem létállapot ez nálam (akár a hervadó ősz) a szemem mélyén nem lakik semmi kék kékcse (ki hinné hogy ezek falunevek) erre járok ha fékez a vonat várok s ha majd intenek nekem is kiszállok
Mi is a lét? Érzelmes színdarab. A kedv: közzene, olykor elmarad. Az anyaméh: öltöző, hol hiányos jelmezt húzunk a gyors komédiához. Bíránk, közönségünk a kerek ég, jegyzi, hogy ki nem tudja szerepét. A sír, amely egykor majd eltemet, a függöny; zárókép után lemegy. Sorunk a sír felé mókázva lábol, s a legvégén – meghalunk igazából.
reggelente mikor kirakjuk a székeket a teraszra látjuk hogyan ébredezik az Aveny
a villamoszörgés visszhangzik a hatemeletes házak között a büfénél az emberek átvágnak a síneken és mi egy pillanatra megengedjük magunknak elfeledni a pénztár mögötti stresszt ami így a hajnali fényben még mindig irrealitás
a nap felkapaszkodik a házak mögött az egekig cipeli hátán a mát lassan-lassan a takarítók tisztára seprik az utcát a tegnapi részegség után és mi egymásra mosolygunk
ilyenkor nem akarunk már mások lenni csak kiszolgálónők mienk a világ legfontosabb állása hogy másoknak jól kezdődjön a napjuk a mosoly nem a munkaruhánk része az sajátunk emberi
elhívtak egy konzultánst hogy megtanítson minket hogyan működik az ember örültünk azt hittük valami továbbképzésről van szó még senki nem költött ránk pénzt mióta elkezdtünk dolgozni
két egész napon át ültünk fizetett munkaidőben
persze egy kicsit furcsa volt amiről beszélt a vicceit senki nem értette de jópofát vágtunk nem akartunk panaszkodni amikor a vállalat most végre kitett magáért
a második napon amikor a vállalatot egy bármilyen autóval kellett összehasonlítanunk és mi egy vezető nélküli rozsdás öreg Volvót választottunk akkor megtanulhattuk micsoda hihetetlen lehetőséget jelenthet ha az embernek felmondanak
kicsit különös volt aztán hétfőn visszamenni a munkába ahhoz a vezető nélküli autóhoz és nem tudni meddig utazhatunk még vele
nem lesz vezető hír szalagcímként sem olvassuk majd ha fellapozod holnap az újságot a legújabb fogyókúráról fog szólni és hogy mennyi eső hullott tegnap óta
a híradónak nem lesznek különkiadásai vagy halottas menet sem a városon keresztül egyetlen megemlékezés sem arról hogy a körülmények hogyan juttatták őt oda de az Avenyn és az Engelbrektsgatan kereszteződésében mégis csak ott feküdt haláli átkozottul keményre fagyva a táblát maga előtt tartva és még ha el is mentünk mellette akkor is haláli átkozottul láttuk
a szavak a táblán nem kértek egy új autópályát vagy több rendőrt nem beszéltek adócsökkentésről vagy keményebb fellépésről a bevándorlókkal szemben ő nem akart vitát kezdeményezni arról hogy miért ő és miért nem te fekszel ott nem kérte hogy mondj le a kávédról az ebédszünetben nem kérdőjelezte meg
miért nem vettél részt a május elsejei felvonuláson tavaly de akart tőled valamit és te olvastad a tábláját láttad a szemében hallottad belülről és még ha büdös is volt mégiscsak haláli átkozottul ember volt
nem írnak majd könyveket az életéről dalokat sem szereznek majd a férfiről akit ő egykoron szeretett vagy a gyermekről akit elveszített de ott feküdt ő a kereszteződésben a nyílt utcán utolsó szavaival feketével írva a papírra ”Claire-nek hívnak”
és te tudtad, hogy amit kért az nem a megbocsátás volt vagy valami módja annak hogy az időt visszapörgesse nem volt ahova az apród szórd sem kalap sem papírpohár sem kinyújtott kezek
de mégiscsak haláli átkozottul ott feküdt az Avenyn és az Engelbrektsgatan kereszteződésében azt mesélte hogy ő ember volt és kérte emlékezz rá
Nagyon is óvatosak lettünk, annyi csapás után – különös gonddal figyelünk, madarak s levelek árnyéka ha rebben hangtalan hangokra fülelünk, visszafordulunk az útról, lábujjhegyen lépünk be a templomba, későn, estefelé, tömjént égetünk a tűzön, a lámpákba olajat öntünk, az oltárra lerakjuk rézobulusainkat, közelebb lépünk az isten füléhez és suttogva kérdjük: „mikor?”, „honnan?”, „mivel?”. S mindjárt azután bedugjuk fülünket; kijövünk. Mikor az agorához érünk, hirtelen elrántjuk fülünk elől tenyerünket: az első szó, ami hozzánk ér, az lesz a válasz, mit az isten küld nekünk. De a szó sohasem az, amit várunk – talán rosszul hallottuk? És megint kezdjük elölről a megunt lépéseket, a templom, a lámpák, az obulus és az agora, míg eljön az óra, mikor végre bezárnak az üzletek, az acetilénlámpák kialusznak és mi egyedül baktatunk a fal mellett, az úton, mondogatva a szót, betűről betűre, felforgatva szótagokat, de még így sem érve el, amit akartunk. Hát látod, így töltjük napjainkat Fareszben,
kerülgetve a puszta agorát s a baljóslatú előjeleket.
az eső egykedvűen csorog piszkos állomásépület feketézők és tolvajok számigálják a pénzüket a homlokzatra kent süket betűknek is szakálla nőtt növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
lopni erény az boldogul ki hazudik a becsület lassan némává szótlanul ilyen hosszú áramszünet rég nem volt mondja ki tüzet kér és kacsintva mellbe bök növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
csak az nem látja aki vak csak az nem hallja ki süket azt ami van s mit mondanak mázolhatsz öles betűket levedli minden épület homlokzatok és gyártetők növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők az élet csupa kisbetű s akár bennünk a rémület semmi sem örökéletű hiába törvény rendelet mert a sok kicsi sokra megy s lesznek fejüket fölszegők növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
olcsóbb lett volna s hasznosabb bármilyen drága szemüveg mely a látásra módot ad kár volt a gyöngülő szemek arányában a betűket nagyítgatni jött csődre csőd növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
koncul hiába vettetünk csillapítani éhüket a millióknak csak velünk ideig óráig lehet s a szítogatott gyűlölet csak késlelteti az időt növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
Ajánlás
Felség késő a szemüveg annak kit elvakít a gőg növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
Ülök a padon, nézem az eget. A Central Park nem a Margitsziget. Milyen szép az élet,-kapok, amit kérek. Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek. Micsoda házak és micsoda utak! Vajon, hogy hívják most a Károly körutat? Micsoda nép!-az iramot bírják. Vajon ki ápolja szegény Mama sírját? Izzik a levegő, a Nap ragyog. Szent Isten!-hol vagyok?
Gyalog szerettem volna jönni . Gyalog szerettem volna jönni a porral lepett füveken, mezítláb; hogy frissen érezzem, ha felmelegszik a szülőföld pora; mikor megérkezem. . Gyalog szerettem volna jönni, hogy érezzem: - a telt kalász, a rét sok térdeplő füve elém borul, el nem eresztve, s lábam kérve kulcsolja át. . Gyalog szerettem volna jönni: át a szorgalmas földeken, mindenkinek által kiáltni, mezsgyén átlépni, kezetrázni: "Na és a munka, hogy megyen? . Gyalog menni az utcán végig, előre köszöngetni ott. Tornácokon üldögélni, mint régen, hogy mindenki arcomba nézzen, s mondják: - "Semmit se változott!" . Én gyalog fogok hazamenni a porral lepett füveken, mezítláb, hogy sírva érezzem, ha felmelegszik a szülőföld pora, mikor megérkezem.
