...a magány, magányosság valós jelenség, érzés; a régmúlt időkben is létezett, hiszen az irodalomban is számos írás, vers szól erről, csak az elszigetelődés napjainkban egyre több embert érint. Vannak, akik családban, közösségben élnek, mégis magányosnak érzik magukat...Mit lehet tenni, és lehet-e egyáltalán valamit tenni ez ellen?
Szóljon ez a topik erről, politikamentesen, hozzászólásokkal, versekkel és egyéb irodalmi művekkel...
Szervusz, kedves Ho-ho-ho!:-) Léleking - milyen szép szó!:-)
*******
Ladányi Mihály
Esti dal
Alattam szalma zizegett, de nem lehet jobb puha ágyban. Bennem metszették az utak, folyók egymást. Az alkonyat mindegy, hol ért: olyan nagyon testvérük voltam én a fáknak, mint most ágrólszakadt.
A természet erős tenyér, a völgy olyan, akár a vers: fények szállnak belőle szét, hogy aki vándor, arra térjen. A falu estetájt olyan mint egy meleg Arany-idézet. Tejszag és ételszag között pók sző, szunyog sír, mész pereg.
Ki a világra éhesen, hegyek, folyók testét haraptam, most ácsorgok, teszek-veszek a férfikor rácsai közt. Már mindig ugyanaz az utca, a kilincs ugyanúgy csikordul az izzadt és feltört tenyérben, mely én vagyok.
Ma 75 éve halt meg. Élete utolsó napján négy levelet adott postára Balatonszárszóról. Szerelmének, Kozmutza Flórának, volt élettársának, Szántó Juditnak, kezelőorvosának, Bak Róbertnek és kiadójának, Cserépfalvi Imrének.
1.
Kedves Flóra!
Bocsásson meg nekem. Hiszek a csodában. Számomra csak egy csoda lehetséges és azt meg is teszem. Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy szeretem. A többi nem rajtunk múlott. "Aztán mit sírsz, ha sorsunk írva van már!" - ezt Kosztolányi írta.
Csókolom a kezét és sok barátsággal, szeretettel üdvözlöm. Köszönjük az almákat, én is ettem belőlük, jóllehet a gyerekeknek küldte s én bizony nem is kértem tőlük, csak elvettem egyet.
Attila
U.i. Kérem, vasárnap ne jöjjön.
2.
Kedves Judit!
Sok szeretettel üdvözöllek.
Attila
3.
Balatonszárszó, 1937. december 3.
Kedves Doktor Ur!
Sok szeretettel üdvözlöm. Hiába kisértette meg a lehetetlent.
József Attila
4.
Balatonszárszó, 1937. dec. 3.
Kedves Imre Barátom!
Bocsáss meg, hogy elkésve írok. Ha szükséges még tőlem vers az anthológiába, kérlek választasd ki Cs. Szabóval (ha még ő a szerkesztő) a könyveimből. Hiszen nem volt szó új versről. Én itt három könyvet találtam: Les Clultimaments, Alcools és az Anthologie des Écrivains Franr;ais du XX Siecle, Poésie - Tome II.
„Angyalok, ha súgnak, mindig csak a benned lévő angyalit tudják megszólítani. Ha nincs benned, nem hallod."
Ez minden kommunikációra vonatkozik. Mindenki csak önmagát hallja. Ha mondasz nekem valamit, lefordítom a saját lelkem nyelvére. Te is ezt teszed, ha szólok hozzád. Mindenkinek saját világa van, melyben más-más visszhangot vernek a szavaink.
Csak akkor tudsz engem igazán megérteni, ha egy kicsikét "benned vagyok" - és te énbennem!
Múltkoriban "Imádság" címmel írtam egy jegyeztet:
"Adj Istenem egy embert, legalább egyetlenegy embert, akinél nem kényszerülök önvédelemre. Akinek lelkem titkos kódját ki merem adni. Akit beengedek magamba: ilyen vagyok, igen, minden vacakságommal, zűrömmel és bűnömmel együtt!... Adj egyetlen embert, aki valóban Szeret!
És kaptam egy szomorú levelet:
"Megtettem. Mindenemet odaadtam. Nem fájdalmat és rosszat kapott, csak szeretetet. Mégis elhagyott! Hol rontottam el?"
Azt feleltem: nem tudom. Lehet, hogy sehol. Lehet, hogy ez a férfi nem szeretett. Én nem azt írtam, kedves, hogy ha mindenünket odaadjuk, akkor megvehetjük valakinek a szeretetét. Ilyen nincs! Sok nő ezt képzeli. Tévedés. Nagy csalódásokat szül.
Én azt írtam, hogy csakis az előtt szabad megnyílni, és átadni lelked titkos kódjait, aki bizonyosan szeret - annak az egyetlen embernek. A többinek nem szabad.
A testünket sem tanácsos csupán rajongásból bárkinek odaadni - a lelkünk belsejére és titkaira még inkább vigyázni kell. Szeretetet nem lehet venni. Még a legforróbb, legáldozatosabb szerelemmel sem. Még azon az áron sem, hogy "nem adom át neki a fájdalmaimat és a rosszat." (Én azt mondtam, hogy éppen azt kellene átadnod, őszintén - ha igazán szeret téged.)
Az "Imádságom" arról az "egyetlen emberről" szól, akihez őszinte lehetsz. Ez a férfi nyilvánvalóan nem az volt. Sajnos. Egyébként nem szabad kinyitni magunkat. Nekem még sok évtizedes házasságomban is kérdés, mik azok a titkok, melyeket át lehet adni a társamnak.
Ahogy egy élő sebünkbe sem engedünk bárkit belenyúlni - csakis azt, aki gyógyítani tud -, lelkünk sebeit is csak annak szabad föltárni, akinek a tartós (tehát maradandó) szeretete bizonyossá vált előttünk.
Ez a szerelemtől elvakult szegény nő "beleolvasta" a szövegembe a saját érzelmeit, s most nem tud a csalódásával mit kezdeni. Úgy érzi, nemcsak a férfi, én is becsaptam őt, hogy rossz tanácsot adtam neki. Pedig nem engem hallott - csak saját magát.
„Minden tettemben és gondolatomban és életem minden mozzanatában meg tudom magam tartani. A szerelemben nem: itt teljesen fel kell magamat adni. (...) Önmagamat nem tudom feladni csak úgy, minden további nélkül. Nem lehet úgy, hogy visszakapjam magam. Akit visszakapok, már nem az, aki voltam. Az már több, gazdagabb, egyszerűbb, tisztább és istenibb. Ez a szerelem titka. El kell vesznem és meg kell semmisülnöm.”
Héloise és Abélard, Hamvas Béla
Abélard Bretagne-ban született, Nantes közelében, de húsz évesen Párizsba ment tanulni. A dialektika mesterének ragyogó elméje és szenvedélyes szónoklatai rövidesen tanítómesteri állást szereztek számára a Notre-Dame iskolájában. Hamarosan saját iskolát alapított, közvetlenül Párizs határában, ahová szép számban jártak az érte rajongó hallgatók. Nemhiába őt tekintették a párizsi egyetem alapítójának.
Kis idő múltán azonban pályája derékba tört. Az ok a középkor leghíresebb románca volt. Abélard nagyjából negyvenéves volt, mikor Fulbert, a Notre-Dame kanonoka rábízta gyönyörű unokahúga, az akkor tizenkilenc-húsz esztendős Héloise tanítását. Mélyen egymásba szerettek. A lány fiút szült Abélard-nak, akit furcsa névvel-- Astralabe--illettek.
Késöbb a pár titokban össze is házasodott. Hanem Fulbert nagybácsi meg volt győződve arról, hogy unokahúgát okvetlenül elhagyja szerelmese. Ezért bosszúra szomjasan verőlegényeket bérelt fel, akik parancsára elfogták Abélard-t, és kasztrálták.
Abélard mindörökre leszámolva a szerelem örömeivel szerzetesnek állt Saint Denis királyi temetkezőhelyén, és Héloise-t is rávette, legyen apáca Argenteuilben. Az egymástól elszakított szerelmesek váltottak pár szívfájdítóan gyönyörű levelet, melyek mostanra elvesztek. Késöbb, mikor az argenteuili apácakolostort feloszlatták, Héloise átköltözött a Paraclete elnevezésű vallási testvériségbe, melyet még Abélard alapított, és idővel ennek az apátnője lett.
Abélard tovább tanított, végül azonban összeütközésbe került Rómával, ezért visszavonult a híres burgundiai apátságba, Clunybe. E napon (1142.április 21-én) halt meg, hatvanhárom éves korában. Végóráján talán meginoghatott addig szilárd vallási meggyőződésében, mert utoljára ezt sóhajtotta:"Nem tudom! Nem tudom!"
Paraclete templomában temették el úgy, ahogy kívánta. Héloise túlélte huszonkét évvel, és a szóbeszéd szerint a szavakkal az ajkán halt meg:
"Legalább a halálban legyek egy Abélard-ral!" Eredetileg valóban szerelmese mellé is temették itt, de azután a XIX.században mindkettőjüket átvitték a párizsi Pére-Lachaise temetőbe, más hírességek közé.
Boldogok, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.
Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.
Boldogok, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek, mert örömes lesz az életük.
Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.
Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.
Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól kímélik meg magukat.
Boldogok, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.
Boldogok, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.
Boldogok, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.
Boldogok, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat, mert ők az öröm magvetői.
Boldogok, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket, mert messzire jutnak az életben.
Boldogok, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz.
Boldogok, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják őket, mert ez a szeretet ára.
Boldogok, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden szólnak, mert Jézus nyomában járnak.
Boldogok, akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit, mert életesebb lesz az életük.
Hát igen. Hatalmas ajándék, ha az embernek van legalább egy igaz barátja.
"Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között. Miért csillag a barát? És miért barát a csillag? Mert olyan távol van, és mégis bennem él? (...) Mert nem kíván tőlem és én sem kívánok tőle semmit? Csak azt, hogy legyen, és így, ahogy van; és ő van, és én vagyok, ez kettőnknek tökéletesen elég? Nem lehet rá válaszolni. Nem is kell." Hamvas béla
"S a piros bogyókat kibontva aranyszálakat leltek azokban a fehérnépek, amit összefontak csodás mesévé, amibe erő költözött, s mi azóta ott lakik. Lélekingnek is mondaná a csodálkozó gyermek, de felnőttként sincs rá földi szava.
Ezt a csodaerőt ember el nem tépheti, de meghajol a legkisebb fűszálnak a réten, és kalapot emel a keresztnek az útszélen.
Ez a csodamese ragadós. Lélektől lélekig lendül, mégis mindenkin ott hagy egy apró csillanást önmagából, ami csillanásnak csak a fényétől megváltozik a lélek, és úgy is marad.
Ez a csillanás zeng, és egy szót ismer: magyar. És ebben minden benne van."
"Az eső csillogó, óezüst függönnyé sűrűsödött. A bokrok illatoztak. Erősen és hálásan párállott a föld. (...) Az éjszaka létezett csupán, az hullatta esőjét a csillagokból, titokzatosan és termékenyítően ostromolta a kőváros fasorait és ligeteit, virágok milliói tárták felé színpompás szemérmüket, hogy magukba fogadják, ágak várták kitárt karokkal, a víz pedig benyomult a földbe, hogy ott majd fekete péppé keveredve egyesüljön a rá váró gyökerek millióival; az eső, az éjszaka, a természet, a növekedés, minden-minden létezett, és fittyet hányt pusztulásnak, halálnak, gonosztevőknek, hamis szenteknek, győzelemnek vagy vereségnek, ők voltak csak; mint évről évre, mindöröktől fogva, és ezen az éjszakán végre részévé lehetett mindennek ő is, felpattant a burok, tagjait nyújtóztatta az élet, az áhított és áldott élet!"
Szervusz, kedves Ho-ho-ho!:-) Köszönöm, kívánok Neked kellemes hétvégét!:-) Örülök, hogy tetszett a vers - nekem is!:-)
Éneklő pogány asszonyok dalolásából született a magyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük.
"Minden élőlény között csak az ember tudja előre, hogy meg fog halni, mégis, egyedül az ember tud nevetni. Megnevettetni az embert annyi, mint elterelni figyelmét a halálról." Charlie Chaplin
"Semminek sincs soha igazán vége. A sors ravaszul törekszik középre, mint egy gombolyagban a szál. Körbe-körbe tekeredik, újra meg újra keresztezi egymást, míg végül csaknem láthatatlanná válik az évek szövevénye alatt."
Mindenki csak önmagát tudja kiolvasni a könyvből. A saját szerelmét, a saját emlékét és a maga tapasztalatát. (...) Mert hiába olvasol valamit, azt még a saját képzeletedben is meg kell teremtened. A te valóságodban, amely más, mint az enyém vagy bárkié. Minden olvasás: újrateremtés.
"Az emlékezésnek is van éghajlata, flórája és faunája. Ez az éghajlat egyáltalán nem mérsékelt. Telítve van végletekkel. Az igazi ősz soha nem az, amelyet éppen megélünk, hanem az a másik, aranyfürtös, halálra érett és csodálatos, melyre egy tavasszal emlékezünk."
Ha megszólít ez a művem, nem azt fogod érezni, hogy olvasod, hanem azt, hogy fölkértelek táncolni. És ha sikerül a táncbeavatás, úgy teszed le majd a könyvet, hogy magadban felszabadultan táncolsz tovább.
Célom, hogy ez a tánc szabaddá tegyen. Emelkedj föl a nyomasztó gondok és félelmek világából - és repülj velem!
Annak írtam ezt a könyvet, akinek vágya a lélekkel játszva örvendezni. És mer gyerekké változni - hogy "övé legyen a mennyek országa".
Lehet, hogy elfárad a repülésben, s le kell szállnia a földre, de újra és újra fölszáll, mert csakis a határtalanban érzi jól magát.
Tud persze kötelékben is repülni! Társa is van, akihez hűséges, s ha elfárad vagy a szárnya eltörik, leszáll vele a földre, s kivárja, míg összeszedi magát, és a csontja összeforr. De utána: tovább!"
"Nyolc évvel ezelőtt a lányok fordulóponthoz érkeztek. Annasó érettségire készült Zozó pedig középiskolába. Egyszerre volt mindkettejükben hatalmas félelem a jövőtől és bizonytalanság érzés a jelen miatt. Ha valaki fél az általában rejtőzködni próbál, vagy támad. Két kamasz lány más- más oldalát ismerte a félelemnek. Mivel testvérek a válaszreakcióikban meglehetősen hasonlóak voltak. Nevezetesen mindent és mindenkit ellenségnek tartottak és emiatt támadtak.ha kellett, ha nem. Egyikőjük sem merte kimutatni a valódi érzéseit. Álarcok mögé bújtak és ezáltal megközelíthetetlenek lettek számomra.
Hiába tudtam, hogy mi zajlik a lelkükben nem voltam képes megtalálni a megfelelő szavakat és csapdában éreztem magamat. Ösztönösen megijedtem a feladat nagyságától és jó magam is elrejtettem a valódi érzéseimet.
Sakk- matt helyzet alakult ki.
Kívülállóként pontosan tudom, hogy ilyen helyzetben miként kell cselekedni. Egy bibi volt csak, hogy nem voltam kívülálló. Kőkeményen érintett voltam és teljesen elvesztettem döntéseimben az objektivitásomat.
Ezt felismerve nem volt más választásom, mint megkeresni azt az embert, akire képes vagyok rábízni ennek a feladatnak a megoldását.
Rendkívülinek kellett lennie , mert három nő egyszerre nem akármilyen kisugárzással bírt. Végül egy kollégához fordultam. Benne volt akkora erő, amit ez a feladat igényelt. Ráadásul akkoriban képes volt az embereket bármilyen álarc mögött a saját valójukban meglátni. Természetesen a kapott látvánnyal rezzenéstelen arccal szembesítette az álarc mögött rejtőzködni vágyót. Nem éppen kíméletes stílusban téve mindezt.:(
Sokat gondolkoztam azóta is, hogy szükséges volt- e levennünk a védelmünket szolgáló álarcainkat.?
A választ sose fogom megtudni. Az életünk utólag filmként pereg le a szemünk előtt , sajnos mindig csak utólag látjuk elkövetett hibáinkat és nem a jelenben. Nem lehet visszajátszani a történést és nem lehet kipróbálni egy újabb verziót. Ugyan színház az egész világ, a rendezés mégsem a sajátunk. Társrendezők vagyunk benne. A játszma érdekessége, hogy a felelősséget azonban magunknak kell viselnünk. Nem mondhatjuk Tevjésen, hogy "Látod Uram ezt nem így kellett volna rendbe tenni!"
A történet ma már a múlté.
Csak egy dolog változott meg azóta. Ha meghallom a kollégám hangját többé nincs rajtam az álarc. Már bízom Benne is és magamban is annyira, hogy nem félek. Jöhet bármi tudom, hogy képes vagyok megbirkózni az adott feladattal még, ha még oly nehéz is.
Azóta sok év telt el.
Mindketten érettebbek lettünk. Ő már nem kiabál annyit , én pedig ritkábban esem kétségbe.
Megkaptuk egymástól az élet legnagyobb ajándékát : a bizalmat.
Olyannak fogadjuk el egymást amilyenek álarc nélkül vagyunk. Kevés emberrel szemben engedhetjük magunknak ezt meg . Kivételes élmény egy olyan őszinte barátság, ahol önmagunk belső arcát nem kell elfednünk."
