Keresés

Átjáróház a Károly körút és az Asbóth utca között. Színház a kapualjban. Átjáró színház: ha valakinek nénikéje elhunyt Alaszkában, örökséget hagyva hátra, befizethet, megrendezheti kedvenc regényét, A kis lordot. Másnap már más állítja színre a szívének tetszőt. Ez a színház célkitűzése: minden rendezőnek kedvére. Nagyritkán a nézőére. Sopsits Árpád filmrendező színdarabot írt Dosztojevszkij regényéből. Az lehetne a címe: Rogyion Romanovics Raszkolnyikov gyilkossága és lelkiismereti gyötrelmei, ahogyan a büntetés-végrehajtó intézet elítéltjeinek színjátszói előadják Porfiríj vizsgálóbíró úr betanításában. A filmesek azt hiszik többnyire, hogy akinek diplomát adott a rektor, az írni is tud. Sopsits kivételesen tud írni. Jóllehet, ha más rendezte volna meg a megírtat, alaposan húzott volna a hét órától tízig nyújtózó szövegből. Mindezt a Budapesti Kamara Ericsson Stúdiójának nézőgyilkolóan kényelmetlen, levegőtlen sufnijában. Filmrendezők rendszerint idegenül mozognak a színházban. Megcsalja őket a sok hasonlóság, hogy cselekményt kell elbeszélniük, hogy színészeken át érvényesítik a világról való beszámolójukat. A baljós előjelek érvénytelenek. Shaw aforizmája ideillő: egy aranyigazság van, nincsenek aranyigazságok. A Bűn és bűnhődés feszült este. Torkot szorító színház. Sopsits tud színházul. Felrobbantja a teret. Emeletes vaságyakkal barikádozza el a nézőtérből színészeit. Nyakát tekergeti a néző, ha látni akarja a folyó cselekményt, a tekinteteket. Mindenki zokszó nélküli odaadással tűri a kényelmetlenségeket. Kifizetődő az áldozat. Sopsits remekül uszítja játékra csapatát. Csupa szenvedély, mégsem bőgnek. Úgy beszélnek a színészek, akár az emberek. Nem naturalista közvetlenkedéssel játszanak. Minden szerepnek két oldala van náluk: a szerep, és amit a szerep szerepként játszik a börtönben. Torma István szakállas, szemüveges pedofíliáért elítélt bácsika: babos kendőt köt, műkedvelő népszínmű-anyóka, ám ha kell: igazi szenvedély tör elő belőle. Kovács Ferenc egy borotvaélen járó szerepet nagy ízléssel, mértéktartással és inkább a belső jellemrajzra figyelve, mint a kínálkozó tapsfakasztó hatást kiaknázva ér el művészi eredményt. Bozsó Péter eminens rab, tiszta arcú, odaadóan játékos; árulásra hajló önzését sem kritikával teszi rikítóvá. Törköly Levente könnyed természetességgel jár ki és be a szerepként játszott figurából saját énjébe és vissza. Karácsonyi Zoltán, Janicsek Péter és Hayth Zoltán érzelmi logikával megfogalmaz egy-egy erős színpadi jellemet. Nem a Budapesti Kamaraszínház színészeit halljuk művin beszélni, drámai, érzelmektől szortyogó hangon. Itt emberek beszélnek. A szerepekből szólnak a színészek. Megismétlendő: kettős szerepükből. A szerepből és a szerepet játszó szerepből. A természetes hang nem magától értetődően természetes. Még ebben az Asbóth utcai szobácskában is, ahol a nézők karnyújtásnyira vannak a játszóktól, itt is hányszor szenvedtük el magyar és világirodalmi klaszszikusok hamis teatralitással eldrámázását. A rendezésnek köszönhető most az értelmes beszédre rászorítás, a közvetlen közlés. Sopsits dolga annyival könnyebb volt, hogy a diákot és a vizsgálóbírót, a két főszerepet Bertók Lajosra és László Zsoltra osztotta. Mindketten kivételes érzékenységgel egyensúlyoznak a köznapi közlés és a színházi emelkedettség, a természetesség és a pátosz között. A színház mégsem természetes hely. Költői szinten mutatja a valóságot. Történelmi koronként, társadalmi ízléstől meghatározottan változik annak igénye, hogy mennyi emelkedettséget nem érzünk dagálynak, hanem embertől emberig szálló szónak hiszünk. Az arány kérdése a színész belső erején, művészi ízlésén fordul meg. László Zsolt szegedi Shakespeare-je, Bertók debreceni Ádámja Madách Tragédiájában a költői szárnyalás és a gondolatoknak saját mondandóként való megfogalmazása a modern színészet eszményi arányát valósította meg. László és Bertók a Bűn és bűnhődésben nem verses szerepet mond, mégsem ragadnak le a köznapokban beszélt pongyolaságnál. Lendületesek, szárnyalóak. Magukban hordják poklukat. Van eszményi mennyországuk is. László Zsolt ma a legjobb formáját mutató színész. Különböző rendezőknél következetesen járja saját útját. Alakításai méltán emelték az élvonalba. Annak a fiatal színészi gárdának az élén alkotja meg szerepeit, akik azzal biztatnak: lesz még ünnep a magyar színházak táján. Mások a kitüntetettek. De ők a kitűnőek. Egy új színjátszás előcsapatának képviselői. Raszkolnyikov: Bertók Lajos. Úgy tíz éve színész. Nevét a Színészlexikon nem is tünteti föl. Képességeit illetően az élcsapathoz tartozna, mégpedig a legelején. Önhibájából a nézők többsége nevét sem ismeri. Ádámját a televízió közvetítette. Aki látta: tanúsíthatja, a legnagyobbak egyike. Nincs különösebb hangi adottsága. Jól képzett hangját kemény céltudatossággal használja. Játékában semmi konvenció. Semmi hanyag hagyományos. Semmi másodlagos töltelékelem. Megélt, hevesen ott született színpadi magatartása. Nagy indulatok hajtják, taglejtése mégsem csapongó, összefogott, szűkszavúak gesztusai, minden fölös színészi hordalék nélkül. Néha úgy érzem: évszázadok óta nézek színházat, igyekszem megtudni törvényeit, fortélyait, mibenlétét. László Zsolt felmérhető: nagy tudású, könnyedén biztonságos technikájú mesterszínész. A végiggondolt szerep fordulatait szellemesen megjeleníti. Elegáns színész. Meggyőző. Magával ragadó. Bertók: bevallom, nem tudom, hogyan csinálja. Nem Raszkolnyikovot, a baltát ragadó pétervári diákot játssza. Nem is azt a börtöntölteléket, aki a büntetőintézeti színjátszócsoportban eljátssza az önérvényesítő diákot. Bertók kilép önmagából. Átköltözik egy másik emberbe. Akit szerepként reáróttak. Eggyé lesz vele. Nem úgy tesz, mintha az volna, hanem ő maga az. Alakítása az önkívület határán jár. Ez nem felkorbácsolt színészi őrjöngés, hanem ellenőrzött célszerűség. Az Asbóth utcában látható Bűn és bűnhődés kivételes színházi élmény.

– Úgy tartják, hogy a színjátszáshoz elengedhetetlen az exhibicionizmus. Vagyis az a hajlam, hogy gátlás nélkül, sőt szíves örömest megmutassa a színész önmagát. Mit tart erről?
–Gyanús fogalom. Nem takar semmiféle értékrendet. Azért is olyan a színház, amilyen, mert jó páran vannak a pályán, akik azt hiszik, ide magamutogatás kell. Holott az önkifejezés az, amely a színészetnek valódi igénye. Annak már vannak mélyebb tartalmai. Az exhibíciónak jottányi köze sincs ahhoz, hogy színész lettem.
– Sohasem akarta magát leplezetlenül megmutatni?
– Dehogynem.
– Akkor ez a vágy nem volt tudatos?
– Mennyire tudatos a szerelem? Mégis van.
– Szerelem első látásra?
– Igen. Egyszer csak megtörtént. Könnyen ment. Valójában azóta is könnyen megy. Ha vannak kátyúk, azokat magam vájom.
A közösségről szólt
– Mivel csábította el a színház?
– Amatőrök között kezdtem, ahol a színház a közösségről szólt. Összejött egy jó társaság. Inkább egymásért csináltuk. Olyan volt, mint a bulizás.
– Ettől még lehetett volna akár egy focicsapat.
– De a színpad valamiféle emelkedettséget kölcsönzött az együttlétünknek. Jó érzés volt a deszkákon állni, játszani, adni. S hogy néznek minket.
– Volt siker?
– Volt, igen.
– Szükségesnek tartja, hogy legyen?
– Annak. Mert a színházi ember sűrűn kap pofonokat. A siker pedig igazolhatja, hogy mégiscsak helyes úton halad. Van, hogy az ember hitét veszti, és az már öngyilkos gondolat. Mert csak úgy lehet bármit alkotni, ha önmagunkat, a tehetségünket nem kérdőjelezzük meg.
– Melyik a fontosabb: az ismertség vagy az elismertség?
– Az elismertség.
– Ennek nincs híján. Díjakat kap. És nemegyszer nyilvánosság előtt is megbecsüléssel szólnak a kollégái a szerepléseiről. Ami pedig az ismertséget illeti...
– Most a kettőnek nincs egymás mellett létjogosultsága. Ez beteg ország. Soha nem éltem külföldön, nem is fogok már, nem tudom, hogyan megy ott. De itt nem a teljesítményből következik az ismertség. Engem a kutya nem ismer.
–De szemlátomást nem bánkódik miatta.
– Nem is tudnék mit kezdeni vele. Van a színház, és van a magánélet, amelyhez senkinek semmi köze. S így is nehéz összeegyeztetni. Folyamatos Jekyll és Hyde-történet.
–Ilyen volt tizennyolc-húsz éves korában is?
– Nem voltam sokkal másabb. Csak egy kicsit lazább, felszabadultabb. Ahogy kikerülünk a védőszárnyak alól, és elmúlnak a diákkori bolondságok, és rádöbben az ember, hogy az életéről dönt. Ha ezek a döntések utólag nem is tűnnek megmásíthatatlanoknak. De akkor tanácstalannak éreztem magam, nem tudtam, mi van a mérleg másik serpenyőjében.
– Miről gondolkodott akkoriban?
– Mi van másnap. Ma sem nagyon gondolkodom máson, mint azon, mi lesz holnap.
– Napról napra élő ember volna? Nem hiszem.
– Nagyon messzire nem nézek. Annyira gondolkodom előre, hogy lássam, mennyi munkám lesz. Tudok-e majd válogatni? Mit kell elfogadnom? Végül is szabadúszóként biztonságban szeretném tudni magam.
Tökéletesen indult
– És miért nem lehet olyan felszabadult, mint akkoriban?
– Én teljesen szűzen kerültem be a hivatásos színházba, amelyet csak a nézők „bársonyszékéből” láttam. Annak előtte soha nem léptem be a művészbejárón, nem néztem a kulisszák mögé. S a Madách Színházban, ahol növendékként gyakoroltam, a miskolci amatőrök örömteli világához képest igencsak mást tapasztaltam.
– Hierarchiát az emlegetett közösség helyett?
– A hierarchia nem baj, az szükséges. Inkább az üzemszerűségétől idegenkedtem. S az a társulat ott tartott, ahol tartott. Még lehetett hallani a régi Madách hattyúdalának utolsó hangjait. De már felbukkantak a zenés produkciók. Éppen műsorra tűzték a Doktor Herzet. Az olvasópróbán megmutatták a zenét. Mindenki lelkesedett. Miközben azt éreztem, ha megfeszülök, akkor sem fog tetszeni nekem. Nem akarok ilyenben részt venni. De főiskolásként nem vághattam el máris az életem.
– Kibírta. S az első szerződése jó színházhoz kötötte.
– Nagyon fellélegeztem, hogy a Madách Színház elől kitérhetek, mégis a fővárosban maradok. Igazából féltem a vidéktől. Mi ott mindent a fővároshoz mértünk. Mintha ott történne mindaz, ami érdemleges. A Radnóti Miklós Színházban megtaláltam, ami fontos lehet. Családias légkört. Jó szerepeket, kisebbeket és nagyobbakat, sokat. Harmincakat játszottam havonta. Mégis hamarább kellett volna elmennem, legalább egy évvel.
– Mi volt a hiba?
– Többen voltunk fiatalok. Kerekes Éva, Tóth Ildikó, Görög László és Széles László. De mintha a rendezőnk, Valló Péter posztgraduális osztályát alkottuk volna. S ebből a státusból öt éven keresztül nem bírtunk kitörni. Nem tudtuk elérni, hogy végre felnőttként kezeljenek. Mi is ráuntunk egymásra, hiszen éjjel-nappal együtt voltunk. Ha lázongó alkat volnék, bizonyára nem vártam volna ki a lehetőséget, amelyet az Új Színház létrejötte adott.
– S ott már felhőtlen volt a helyzete?
–Tökéletesen indult, teli energiával. Csillogó szemeket lehetett a társulati ülésen látni. Hitek, hitek, hitek. És nem egészen egy évad alatt vége lett.
– Egy évad alatt? Ezt négy évad múltán sem mondták ki.
– Minden adott volt. De alighanem még valami kell. A véletlen, a csillagok szerencsés állása. Min múlott?
– Megmondhatom.
–Persze én is megmondhatom. Székely Gábor nem birkózott meg az igazgatói feladattal. És rosszul választott maga mellé embereket. Baklövés volt például már az első évadban műsorra tűzni a Homburg hercegét, vendéggel nem egy főszerepben.
– Hányszor hallom színészektől: úgy játszanak el akár főszerepeket, hogy valaminek az ellenében kell boldogulniuk...
– Igazat szólva, nagyritkán éreztem úgy, hogy amit játszottam, valóban akkor és úgy kellett eljátszanom. Kivételes volt a Nyolcvan nap alatt a Föld körül. Akkor csináltuk a Radnóti Színházban, amikor ott összejöttünk. Még a tojáshéj a fenekünkön volt. És ilyen volt a Haramiák.
– Nem A velencei kalmár? Legtöbben azt dicsérték azok közül az előadások közül, amelyeket a Budapesti Kamaraszínházban rendezett Alföldi Róbert. Háromban is benne volt közülük.
– A Haramiákat a mai napig mozgatja valami szenvedély. Bármennyire imponál, hogy Alföldi Robi számít rám, nem akarok minden egyes rendezésében benne lenni. Az ősszel én leszek a Macbethje. De utána megint nem vele dolgozom, hanem Ascher Tamással. Vigyázok, hogy ne unjanak rám. Ha valamiért kénytelen vagyok megnézni egy-egy előadásom felvételét, mint nemrégiben a Hamletet, iszonyúan szenvedek. Emlékszem, milyen nagyságrendű érzelem feszített, és látom, milyen kevés észlelhető belőle. Holott aki látott annak idején, azt mondja, igenis átjött a rivaldán. Totális zűrzavar. Egy szó, mint száz: nem tartom magam annyira érdekesnek, hogy szünet nélkül rólam szóljon a mese.
– Tart egyáltalán színészt ennyire érdekesnek?
– Nem, senkit sem. Mértéket kell tartani. Egyébként lehet, hogy visszafogottság nélkül nincs is igazi siker.
– Ez aligha volna divatos tétel. Itt is, ott is teli vannak a nézőterek.
– Ha belelapozok a heti műsorújságba, hányingert kapok, mennyi színház van. Amikor a Thália Színház társulatát szélnek eresztették, Székely Gábor azt mondta: kimenne az utcára akkor is, ha csak a Mikroszkópot akarnák bezárni! Akár a legkisebbet. Mert amit az élő színháztól kap az ember, azt máshol nem kaphatja meg. Vagyis mindegyiknek létjogosultsága van. Mint A velencei kalmár végén: Zenét, zenét! Addig sem ölik egymást.
– Akkor mégsem olyan rémes, hogy sok a színház, sok a produkció.
– De. Mert ez a hely nekem szentség. Oltár. Nem abban az értelemben, hogy nem illik a színpadon fütyörészni vagy enni. Ez ostobaság. Minden megengedhető, amire szükség van. De kellő tehetség, figyelem, igény és alázat nélkül ne legyen színház. Inkább egyáltalán ne legyen. Már elnézést...
Itt hagyni csapot-papot
– Most már értem...
– Van az a színház, amit mi művelünk ebben az országban. Ott a színpad, amelyet már bűn realista módon használni. A középszerű rendezőknek pedig a darab megértése is nehézség. És nem tudják levezényelni a két hónapos próbafolyamatot sem. Hamarább fogy el a muníció. Miközben idevetődnek előadások, amelyek kezdenek valamit feszegetni. Hol tartunk?
– Először is mindenkinek meg kellene tennie a maga lépését.
– Megvan nekem is a névsorom, kikkel lehetne félrevonulni bárhová. Vállalva, hogy akkor több mindenről le kell mondanunk.
– Nem bizonyos, hogy akikre gondol, magával tartanának.
– Hiszen magam sem hagynék itt csapot-papot, hogy egy színházeszmény nevében elkezdjek kísérletezni. Kényelmesek vagyunk, túl közel van a Nyugat.
– Én nem várom, hogy csapatostul elmenjenek világot váltani. Annak is örülnék, ha behoznák azt a hátrányt, amellyel máris lemaradtunk.
– Csakhogy egy életünk van. Mindenki szeretne e világon jól élni. Jobb kocsit, házat akar. Én is. Holott érzem, hogy nem kéne akarnom. Ebből is egy kicsit, abból egy kicsit. Egy hitvány szakmának elismert tagja vagyok. Ez jó nekem? Mégis jó. Miközben tudom, mi lenne a dolgom. S még az is lehet, hogy alkalmatlan volnék rá... Őrületes, tudat-hasadásos állapot.

LÁSZLÓ ZSOLT színész. 1965. okt. 31.
T.: Színház- és Filmműv. Főiskola, 1985-89.
É.: 1989-94 a Radnóti Miklós Színház, 1994-98 az Új Színház tagja, 1998- szabadúszó. Jászai Mari-díj (1995), Hekuba-díj (1995), Greguss-díj (1999), Gábor Miklós-díj (2000). F.sz.: Jonathan (Kopit: Jaj, Apu, szegény Apu…!), Bohóc (Shakespeare: Vízkereszt), Phileas Fogg (Verne-Csepreghy-Ahlfors: Utazás a Föld körül nyolcvan nap alatt), Alekszej Vronszkij (Nagy A.: Anna Karenina pályaudvar), Gyula (Zsolt: Erzsébetváros), Füles (Milne: Micimackó), Cléante (Moliere: A képzelt beteg), Gottfried (Fassbinder: A fehér méreg), Axel (Strindberg: Bertha és Axel), Benjamin Mandelstam (Sternheim: A bugyogó), Clavigo (Goethe: Clavigo), Herceg (Marivaux: Állhatatlan szeretők), Férfi, akinek nincs meg az órája (Strauss: Az idő és a szoba), Fecske (Moliere: A fösvény), Ottokar (Kleist: A Schroffenstein család), Csík (Németh Á.: Anita), Tudós (Vörösmarty: Csongor és Tünde), Homburg hercege (Kleist: Homburg hercege), Don Carlos (Moliere: Don Juan), Lvov (Csehov: Ivanov), Hamlet (Shakespeare: Hamlet), Császár Pál (Molnár: Az üvegcipő), Atonio (Shakespeare: A velencei kalmár), Moor Ferenc (Schiller: Haramiák), Lopahin (Csehov: Cseresznyéskert), Stanley Kowalski (Williams: A vágy villamosa), Zátonyi Bence (Csiky: Ingyenélők), Almaviva gróf (Beaumarchais: Figaro házassága), Zsoltár (Dosztojevszkij-Sopsits: Bűn és bűnhődés a rácsok mögött), filmen: A pályázat (1989 tv), Ha már itt a tél (1990 tv), A három nővér (1991), Lement a hold (1992 tv), Esti Kornél csodálatos utazása (1994), A félelem fokozatai (1994 tv), Mandulák (1994 tv), a poráduc és a gödölye (1994 tv), Csajok (1995), A rossz orvos (1995), Szamba (1995), A császár (1995 tv), Gyilkos kedv (1996), Szökés (1996), El Nino (1999), VII. Olivér (2000).

Pl. a Macbeth hiányzik a listáról. Könnyen lehet, hogy más is. Segítség!