Ahogyan Te írtad januárban: Ezt most nem akarom elhinni... :( A 2003-as Téli Margita 40 talán az első teljesítménytúrája volt, együtt mentünk, már ezen is nagyot küzdött. Azután sokat ttúráztam, kéktúráztam, pilisi forrásoztam vele együtt. Szép emlékeket őrzök róla - és ez a fontos.
2008-2009-2010-2011-ben az év teljesítménytúrázója volt.
Egy volt a természettel. Nagy , óriási küzdő volt vas akarattal. Egyszer tüdőgyulladással, magas lázzal vezette kocsiját a kórházba. Akkor egy ideig szünetet kellett tartania. Kedves Sanyi! Biztos Ő azt akarja, hogy előre nézz!/ünk/. Tegyük azt, de semmiképpen sem elfelejtve!
Sokszor eszembe jutott az elmúlt években, továbbra is szeretettel gondolok rá! Békességet kívánok neked, és hálás vagyok, hogy ismerhettelek titeket, sokat kaptam tőletek, általatok! Az Úr adjon neked erőt!
Tibet (Betti) örökre itt hagyott minket. Más tájegységek más túráit járja. Mert afelől nincs kétségem, hogy most is túrázik, halad, igyekszik valahová. És szenved is a haladásért, ha úgy adódik. Ő a legnagyobb küzdő, akit valaha ismertem. Ennek a műfajnak vitathatatlanul a legnagyobbja. Úgy és annyit senki más. Onnan visszajönni csak ő. A létező leghatalmasabb szintkülönbség. Le és fel, a lélek alagútjaiból a felhők fölé. A lehetetlent nem csupán megpróbálni, de teljesíteni százszor, ezerszer. A semmiből mindent.
Mondanám, hogy nyugodj békében. De Te olyat nem ismersz. Fogadok, most is úton vagy, gyűröd az emelkedőt, nézed az alant elterülő tájat. Örökmozgóként, példát mutatva. Olyat, amit követni valójában lehetetlen.
Köszi, én is örültem! Ezen a túrán különösen. Arra sajnos nem sikerült alkalmaznom a teljes indukciót, hogy ez a hármas számtani sorozatként fog folytatódni.
20. túraévadomat az egyelőre utolsónak mondott Vasas Maratonnal megnyitottam. Sok beszélgetés régi ismerősökkel, szintidőkihasználós teljesítés, 297. ttúra, elfáradás. Idén eddigi leltáram 20, 30, 40 km.
No, annak a kb. három embernek, aki csak innen tájékozódik:
Pálos-Fuvar
Dél-Budáról fél 12-kor indulva PVV felé Csobánkára és Pszentlélekre. Márianosztráról kb. fél 12-kor indulva Budapestre.
Vasas-fuvar Dél-Budáról kb. 6-kor indulva Pomázra. Dobogókőről 3 után indulva Dél-Budára.
A futóversenyek miatt elég zordszívű vagyok, kitérőt (főleg hídon át) nem teszek, be- és kiszállás csak a kb. optimális útvonal mentén. Jelentkezni telefonon vagy e-mailen. Vagy személyesen a basaharci és pilismaróti pontokon. :) Nincs okostelóm, pontőrködés közben nem olvasok mailt. Ha nem reagálok, akkor nem olvastam.
Amikor a jelzés túlmegy az "én ilyen vagyok" öncímkézésen, én még azt is érzem (nem zavar, csak van egy ilyen benyomásom), hogy azzal az illető már nemcsak jelezni akarja, hanem pótolni is - azt, hogy sajnos mégsem igazán olyan.
A példánál maradva, mondjuk úgy hiszi, hogy ha a lelkében nincs is keresztyén felebaráti szeretet, de a kereszt terjesztése által majd "jó" keresztény lesz.
Most vettem észre, hogy ide nem raktam fel a másik írásomat. Akkor bepótolom.
Több mint egy éve készen van az „Én keresztem is!” című írásom. Most, hogy van aktualitása, átolvastam, és változtatás nélkül közzéteszem.
Az én keresztem is!
A keresztény jelképek túlzott terjedése egyre többször zavar.
A problémám: Úgy érzem, a természetben a fontosabb, kiemelt jelentőségű helyeket ki akarja sajátítani a kereszt(y)ény ideológia.
Míg régebben kevesebb helyen volt vallási tárgy kitéve, – ha marad a tendencia – előbb-utóbb külön logisztika kellene ahhoz, hogy jelképek nélküli tájban sétáljak, túrázzak.
A világnézetnek elsődlegesen magánügynek kellene lennie.
Tudom, hogy akik abban hisznek szeretnének mindenhol keresztet, kis Jézuskát látni.
Nekem a hegytetőn levő kereszt a terület kisajátítását jelképezi. Elsődlegesen azt jelenti: ez keresztény terület! Azaz a más világnézetű emberek itt másodlagosak.
Nemtetszésemet könnyebb megérteni a következő két történet ismeretében.
Az egyik eset:
2009-ben a T100-ra készülve előre bejártam az útvonalat. Az Oszoly oldalában gyerekcsapattal találkoztam, kezükben fakereszttel. Ajaj! Már csak ez hiányzott! Minek a hegyre 25-30 fakereszt? Későbbi bejáráson már nem voltak ott. Véleményem azonnal megváltozott, hazaérve már ki is kristályosodott. „Ha 1000 gyerek minden nap/táborozás alatt egy-egy keresztet felállítana, de azt a nap/tábor végén lebontaná, az akkor sem zavarna, ha akár 4-5 éven keresztül minden nap/héten ezt tennék. Sőt! Ha az élet úgy hozná, még segítenék is nekik.
A másik eset:
2016-ban Péliföldszentkeresztnél gyalogos zarándok csapattal találkoztam, nagy keresztet cipeltek magukkal. Őszinte szimpátiával üdvözöltem őket.
Erre és az előző esetre adott első reagálásom teljesen ellentétes volt. Továbbmenve néhány óra és sok kilométer gyaloglás után jöttem rá az okára.
Ha valaki keresztény jelképet hordoz, vagy valahol akár éveken át folyamatosan úgy áll 1000 kereszt, hogy azt a nap/tábor végén lebontják, az számomra azt jelenti: „Én ilyen vagyok.”
Ha valahol úgy áll kereszt amikor a gazdája nincs ott, akkor az számomra azt jelenti: „Ez keresztény terület.”
Ha jelképek (keresztek, Jézuskák, corpusok, stációk, sztúpák, stb.) frekventált, kiemelt helyeken vannak, akkor számuktól függően:
- örülök ezeknek, mert kifejezik sokszínűségünket,
- elfogadom, mert a helyes arányokat nem egyszerű eltalálni,
- határozottan nem tetszenek, mert uralkodó és kirekesztő jellegűek.
Teherként nyomaszt a strigula megszerzése. Szeretnék túl lenni rajta. A változatosság, és az utolsó vonat elérése érdekében szoros időtervvel éjjel indulok. Az első emberrel Dorogra érve találkozok. Nem baj, hisz a magányos éjszakai túrának is van varázsa. Gete, Horgásztó, Hegyeskő is megvan. Ami aggaszt, hogy a pihenés és felkészülés hiánya és a tavasz óta felszedett 1,5 kg miatt az időtervet csak fokozott erőbedobással tudom tartani. A Tokodi pincéket megpillantva kellemes meglepetés ér. A Kősziklán nem látom a hatalmas keresztet, nem uralja már a tájat. Kakukkban sör-kóla, és indulás tovább. A kék és kék kereszt elágazásában egy széttört fakeresztet látok. Zsigerből gondolok arra, na lám, visszanyalt a fagyi. Tíz lépést sem teszek. Hoppá, itt valami nem stimmel. Ez nem olyan kereszt, mint ami a Kősziklán állt.
Az hivalkodón a kereszténység és egyháza (f)elsőbb rendűségét hirdette. Ez itt a színével, egyszerűségével szinte észrevétlen volt az út szélén. Ez mást jelentett: Ember ki erre jársz – ha akarsz – állj meg itt, és elmélkedj! Ezt tönkretenni barbárság. Egy régi mondásom jut eszembe: „Ha haramia, nekem mindegy melyik oldalon áll, akkor is haramia marad.” Hosszú ideig, még Bányahegynél is ez jár a fejemben. Az elkövetők helyett szinte én szégyellem magam.
Az ideális hűvös idő ellenére a Péliföldszentkereszti forrásnál 4 liter vizet tankolok fel. Hamar agyonnyom a súlya. Kiönteni sajnálom, a vélt többletet levedelem. Pusztamarótra 30, Bányahegyre 35 perc késéssel érek. Megállás nélkül indulok tovább, de már a köves részen szomorú döntést hozok. Nem kockáztatok meg egy lesérülést, visszaveszek a tempóból és „elengedem” az utolsó vonatot.
Koldusszállás után lámpagyújtás. A templomrom előtt süldő vadmalac állja el az utat. Hangos unszolásomra eliramodik. A szurdok és lejtmenet megesz, felzabál, teljesen elfogyaszt. Az ifjúsági tábor kapuja nyitva. A portás segíteni akar. Magyarázatom nem vált ki csodálkozást, miért a távolabbi nagykapu kerítését akarom megérinteni.
23 óra 05 perc alatt sikerült legyűrni a távot.
Visszafele az első buszmegállóban leülök és elalszom. Fázom, felöltözök. Elered az eső. Az izolációs fóliámat sajnálom felbontani. Hoztam magammal nagy szemetes zsákot, abba bújok bele. Eső után felballagok a vasútállomásra. Hajléktalanok költöztek a váróterembe, ráadásul kiskutyával, nem zavarom őket. A lámpa alatti kinti padra ülök le. Megesznek a szúnyogok. Lefekszem a vágányok melletti padra . Szemerkélő eső áztat. Semmi se jó. Hajnal 4-kor szállok vonatra.
Megpróbáltatásaim nem értek véget. Otthon agonizálás, este indulás bringával munkába. Izmaim mint a beton. Minden egyes jobban teljesítő nemzeti gödörnél mintha ütnék a lábamat, karomat, és a vállamat. Jópár csokorra való fohászt mormolok el a fűthető focipályák és a magyar utak viszonyáról.
Szombatig mindenképp rendbe akarok jönni. Idénre már csak egy túra van tervezve, az Emlékezés és megbékélés. A Csóti hadifogolytábor temetőjét többször végigjártam, fiaimnak is megmutattam. Nagymagyarország, Trianon, nem dobogtatja meg a szívem. A (katonai) temetőkben viszont szívesen nézelődök.
A jövőre nézve pedig várom nyögdíjast kort, hogy időmilliomosként felkészülten indulhassak a gyaloglatokra.
A Vasas Sport Club Természetbarát Szakosztálya és a Kósza Kabóca Természetjáró Egyesület 2018. október 7-én, vasárnap 20. alkalommal rendezi meg a Vasas Maraton/Vasas 25 teljesítménytúrát a Pilis, Visegrádi-hegységben. Ez egyben az utolsó rendezés.
A jubileumi rendezés alkalmából kupával díjazzuk azokat a hűséges sporttársakat, akik a 2009 és 2018 közötti időszak 10 Vasas teljesítménytúrája közül legalább 9 túrán részt vettek. A díjazáshoz előzetes jelentkezés nem szükséges. A kupák átvehetők a túra céljában.
