Sajnos nekem ezek a felhő dolgok nem jönnek be. A datás könyvtáraim még élnek, amik élnek, oda feltölteni is tudok, de van-e érdeklődés ez iránt?
Aki valami olyasfélét keres, ami rettenetes régi felvételekből nekem megvan, szólok, de amúgy nem.
Lehet, túllépett rajtam az idő?
Szinetár Miklós szólt pár szót a Halhatatlanok Társulata kapcsán, én is abban reménykedem, vannak, s lesznek páran, akik tudják majd, ki volt Básti, Keres Emil, Major Tamás, és még folytathatnám soká, szerencsére, mert sokan voltak.
És örülök annak, hogy vannak, akik még nézik ezeket a művészeket.
Kicsit itt, ezen az oldalon. De biztos vannak még más oldalak is.
Tegnap Darvas Ivánnal beszélgetett Szegvári Katalin (M5). Többek között ezt az órányi beszélgetést is az általános iskolák tananyagává tenném.
Ha ilyesmi nem is várható, az igen, hogy az arra kíváncsiak számára sok műsor elérhető ezen az oldalon.
Színmű: Tragikomédia két felvonásban. Még a könyv megjelenése évében, azaz 1967-ben Örkény átdolgozta a kisregényt drámává, amelyet máig nagy sikerrel játszanak a színházak. A premierre 1967-ben a budapesti Thália Színházban került sor parádés szereposztásban. Az előadást Kazimir Károly rendezte; Latinovits Zoltán mint Az őrnagy, Dayka Margit mint Tótné, Nagy Attila mint Tót és Hacser Józsa mint Ágika szerepelt benne.
Alább a Thália egy későbbi, 1978-as előadása tekinthető meg két részben. A színdarab rendezője: Kazimir Károly. Szereplők: az őrnagy: HARSÁNYI GÁBOR, Tót: NAGY ATTILA, Tótné: PÉCSI ILDIKÓ, Ágika: JANI ILDIKÓ
Örkény István bevezető szövege a színdarabhoz Levél a nézőhöz
Albert Camus írja a Sziszüphosz mítoszában: Az istenek arra ítélték Sziszüphoszt, hogy egy sziklát görgessen szüntelen a hegy tetejére, ahonnan a kő mindannyiszor visszagurult a saját súlyától. Úgy gondolták, s némi joggal, hogy nincs szörnyűbb büntetés, mint a haszontalan és reménytelen munka.
Ebben az alvilági bűnhődőben látja Camus az abszurd hős típusát, akinek egész élete arra való csak, hogy semmit se vigyen véghez. Ő, amikor Sziszüphoszra gondol, mindig abban a helyzetben látja, amikor a szikla már legördült a csúcsról, s utána ereszkedik a síkságra, ahonnan újra föl kell majd hoznia. Mit érez Sziszüphosz leszállás közben? kérdezi Camus. Néha a szikla az erősebb, s akkor a szomorúság elhatalmasodik szívén, de az is megesik, hogy öröm tölti el. A magaslatok felé törő küzdelem elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet.
Én is sokszor gondolok Sziszüphoszra, különösen azóta, amióta megéltem a háborút, és megjártam a frontot. Odáig azonban csak a sorsával küzdő ember jelképét láttam benne, s ezt úgy értelmeztem, hogy a halál: a nehézkedési erő. A háború azonban, életem és gondolkozásom sorsfordulója, sok mindenre megtanított. Arra is, hogy a magyar sors mindig is tele volt sziszüphoszi helyzetekkel, korszakokkal, évszázadokkal, de annyira talán még soha, mint ebben a háborúban. Az a szikla, amelyet mi ott, a Donnál hengergettünk, csak visszagurulhatott ott is, később is, ahányszor nekivetettük a vállunkat.
De én, az én Sziszüphoszomat, egészen másként láttam. Például, egészen más helyzetben. Nem a csúcsról lefelé indultában, mint Camus; én mindig a síkságon láttam, amikor a sziklának feszülve, görgetni kezdi fölfelé.
Mit gondol ő akkor? Azt, hogy mire van ítélve, tudja. Gyötrődése hiábavaló, a szikla legurul majd, és újra meg újra legurul, az idők végeiglen. Ezt ő tudja, de hiába tudja. Az ember nemcsak tapasztalat. Az esze ugyan azt mondja, hogy minden hiába, de ösztönei nem hallgatnak az észre. Ők azt súgják, hogy ez lesz az utolsó erőfeszítése, Sziszüphosz pedig bizakodva vág neki a meredélynek, újra meg újra, mindig csalódva, de mindig új erőre kapva.
Abban a paradoxonban élünk, hogy csak értelmünk veszi számba a ránk váró végzetet. Életösztönünk mást mond. Néha amannak szava győz, néha emezé. Ha a belátás, akkor az én Sziszüphoszom is szomorú, de ha az életösztön hangja az erősebb, akkor az én Sziszüphoszomnak is öröm tölti el a szívét.
Tót Lajos persze nem volt Korinthosz királya, hanem csak községi tűzoltó egy hegyvidéki községben. Ennélfogva sohasem sértette meg az isteneket. Hát akkor mi volt a bűne? Talán nem is volt bűne, legföljebb az, hogy abban a korban élt, amikor csupán egy választás volt: vagy lázadónak, vagy Sziszüphosznak lehetett csak lenni.
A történelem sokféleképpen ismétli önmagát. Nem egy ilyen kor volt, sok tehát a Tótunk. Ha egy népet beletörődni tanít meg a sorsa, persze nehéz bűnösnek bélyegezni azt, aki a végkimerülésig folytatja a beletörődést. Még nehezebb elítélni éppen ezt a tűzoltót, hiszen eljön a perc, amikor azt mondja: nincs tovább és maga zúdítja le a sziklát a völgybe.
Igaz, a percet nem jól választotta meg: lázadása már hiábavaló, elkésett, esztelen. De ebben is miért ő a hibás? Vannak boldog népek: ők a jókor lázadók. Mi a nem jókor lázadók fajtája vagyunk.
Ha igaz, hogy életünk a remény és reménytelenség ingajátéka, akkor maga a létezés nem abszurd, csak azzá válhatik, bizonyos helyzetekben, korszakokban, időpontokban. Amikor már reménytelenül cselekszünk, akkor az a cselekvés abszurd. Én azt vallom és ezt példázzák a Tóték -, hogy az ember egyetlen kiútja a tett. Ezért hagyom gyilkolni is Tótot, pedig az a gyilkosság akkor már fölösleges és esztelen. Ilyen értelemben, a reménytelenség állapotában, Tót Lajos valóban abszurd hőssé lesz.
A félelem az a közeg, melyben ez a változás lejátszódik. A darab idillikus helyzetben kezdődik; úgy is mondhatnám, hogy Tót Lajos egy Toldi Miklós, akire a rettegés harangja borul. Persze, az őrnagy is fél, de a terror forrása mindig a félelem, a félelem pedig mindig új félelmet szül, osztódni akar, mint az egysejtűek, tágulni, mint a gázok, fertőzni, mint a vírusok. Volt már ember, aki annyira tudott félni, hogy félelme egy nagy országot sodort a morális abszurditásba. Hogy vitte ezt végbe? Sokszor azt hiszem, ezt értelemmel meg se tudom magyarázni, hiszen lám, még egy Tót Lajossal is milyen nehéz elboldogulni, pedig ő igazán vértezetlen, névtelen kisember, akinek semmi hatalma, még esze sincs nagyon sok. De úgy látszik, hajlamunk van erre a fertőzésre. Potenciálisan az őrnagy és az áldozata vagyok egy személyben; jó lenne, ha nem kellene többé félelemben élni.
1943. január 13-án, a Don-kanyarban, elkezdett lefelé görögni az a szikla, mellyel a magyar hadsereg sziszüphoszi sorsa elvégeztetett.
Egy barátom, Cseres Tibor, aki ugyanezt megélte, kifejtette egyszer, hogy ezt a háborút magyar írónak lehetetlen megírnia. Ebbe a gondolatba nem tudtam beletörődni. Hatvanezer ember fagyott meg ott, abban az aknatűzben, a jeges szélben, a hóban.
Az, hogy én élek, a valószínűségnek egészen kicsike töredéke csak. Talán ezért van az, hogy az ő telük, az ő sorsuk azóta sem hagyott megnyugodni. A Tóték nem róluk szól, vagy nemcsak róluk, sőt, talán egészen másról, de én írás közben mégis mindig rájuk gondoltam. A legtöbben ülve fagytak meg, s ahogy ott ültek, márványba fagyott arccal, még most is hátamban érzem a tekintetüket.
A győztes hadjáratból hazatérő Amphitryon szolgája, Sosias előresiet Thébába, értesíteni gazdája feleségét, Alkménét, hogy férje haza jön. A kapuban azonban szakasztott másába botlik, aki szintén "Sosias" és nem engedi be a palotába, ahol viszont Alkméne fogadja házastársi szeretettel Amphitryon hasonmását. Az igazi Amphitryon egy szavát sem hiszi el szolgájának, de amikor felesége közli vele, hogy tegnap együtt háltak, rádöbben, hogy valami nincs rendben, hiszen ő ki sem mozdult a táborból. Amikor egyszerre látható a két Amphitryon, sem felesége, sem katonái nem tudják eldönteni, melyik az igazi. Remek vígjátéki szituációk sorozata után az ál-Amphitryon bebizonyítja, hogy ő nem más, mint Jupiter, s Alkménét férje képében, egy fiúgyermekkel ajándékozta meg, aki majdan a Hektor nevet fogja viselni, és nagy hős lesz.
Szereplők:
Benkóczy Zoltán Garas Dezső Horváth Jenő Pécsi Ildikó Rajhona Ádám Sinkó László Törőcsik Mari Velenczey István Várkonyi Mátyás Éless Béla
Megtréfált a rendszer. Bejelentkezés nélkül is elkezdtem letölteni, így azt hittem, már nincs ez a korlátozás. Azt viszont nem találom, hogy mekkora lehet a maximális méret. Régről mintha 200 MB-ra emlékeznék.
Bocs, de meghalni sincs idom, nemhogy video-szinezessel foglalkozni. Amiota lockdown van azota lenyomom a napi 8+ oramat a fejlesztessel, utana max sorozatot/filmet/szinhazat vagyok hajlando a szamitogepen nezni, programozni nem.
magyar színházi felvétel, 1979, 98 perc, 960 x 720
Az 1970-es években Szentendre főtere színházi előadások hangulatos szabadtéri helyszínévé vált. Ilyen nagysikerű előadás volt a Szirtes Tamás rendezésében bemutatott szórakoztató Dundo Maroje is Körmendi Jánossal a címszerepben, olyan nagyszerű szereposztásban, mint Márton András, Schütz Ila, Székhelyi József, Tímár Béla, Sunyovszky Sylvia, Koltai János, Kalocsay Miklós vagy Bajza Viktória. A vérbő komédia az életét Rómában tengető léhűtő aranyifjú és a nyomába eredt atyja komikus, ugyanakkor életszerű története.
Na, akkor én pont ebbe botlottam bele 1995-ös TV felvétel képében. Ez évben, február 11.-én 20:20-23:05-ig adta a TV 1-es csatornája. Ezen, nincs semmilyen logó se.
Dürrenmatt: János király - az Örkény Színház előadása
rendezte: Bagossy László
szereplők: Debreczeny Csaba, Gálffi László, Polgár Csaba, Csuja Imre, Für Anikó, Takács Nóra Diána, Kókai Tünde, Pogány Judit, Szandtner Anna, Máthé Zsolt, Mácsai Pál és Ficza István
Két nagyhatalom csatározik egymással: Anglia és Franciaország. A shakespeare-i királydráma Dürrenmatt gunyoros átiratában a hatalmi játszmák mai dramaturgiáját tárja elénk. Hősei nem évszázados távlatokban gondolkodó történelmi uralkodók, hanem a pillanatnyi állva maradásért taktikázó politikusok. A dramatizált krónikából komédia lesz. Ami a lázas csaták, királyházasságok, ígéretek, törvények, uralkodói tárgyalások és kézfogások után marad: a még reménytelenebb jövő.
Egy régi rövid színpadi előadást keresek, amit egyszer a TV-ben láttam. Verebes István (talán mint újságíró?) egy kávéházban ül és beszédbe elegyedik egy újságárus/kifutó fiúval, aki valahonnan Erzsébetről/Soroksárról jár be. A fiú napi bevételének nagy része elmegy a villamosjegyre. A végén az újságíró konklúziója, hogy egyedi sorsokon keresztül nem szabad megpróbálni megismerni a világot. Tudja valaki, hogy ki írta, mi a címe, esetleg hol lehet megnézni?
