Azóta én is láttam a képet az átkelőről, Olivérrel kisgatyában a közepén, a – félve merem itt a korábbiak után csak leírni, de egy életem, egy halálom, szóval a – Facebookon. A döntés az elterelésről ez alapján egyértelmű, hogy helyes, csak a megvalósításba, kivitelezésbe csúszott hiba. Félreértés ne essék, eszemben sincs a teljes felelősséget a szervezőkre hárítani, mint írtam, én is hibáztam, mikor nem kérdeztem rá, miért erre küldenek, de mentségemre szóljon, épp örültem magamnak, hogy a sártengeren átverekedtük magunkat fölfelé, és könnyebb rész jön majd, automata üzemmódba kapcsolva nem pörgött az agyam. Ja és minden irónia nélkül, minden tiszteletem azoknak, akik ezen az átkelőn jutottak át végül.
Berta Gáborral is sikerült szót váltanom, írta, hogy ők is eltévedtek, szó sem volt tudatos rövidítésről, készséggel el is fogadom, megkövetem, és ezennel a „klasszikus kispistázás” kifejezést kéretik öntudattalan vagy tudattalan kispistázásra cseréltetni. Na ebbe teljesen belekavarodtam, szóval olyan eltévedésre, ami nem tudatos előnyszerzéssel járt – ez meg már túl körülményes… Maradjunk az eltévedésnél és kész.
Még egy tévedést kell helyretennem, Pálos Zsófi szólt, hogy őt nem láthattam a verseny közben, mert nem is indult. Elnézést a bakiért, és ha sérülés az ok, akkor minél gyorsabb gyógyulást kívánok neki.
Elbűvölően érvelsz. Ezzel képtelen is vagyok vitába szállni. A szövegíró-kérdésben azonban más véleményen vagyunk. Ez a titulus minden kétséget kizáróan Papp Ritát illeti a Csovi Csovi Jasper-ért.
két megoldás van a gondra egyik, h eladod a stinsont mert ezek szerint neked ez a típus nem felel meg. másik megoldás, h ahol nyom az kivágod és leragasztod egy duck tape-el.
nekem spec a mafate speed nyomja a bokacsontom ezért nem is vettem ilyen cipellőt.
sajnos vagy sem, de minden hoka más, így próbálgatni kell mert hiába jó az egyik modell attól másik még lehet rossz.
zoncsi nekem az összes terepes stinson talpa hullámos vagy "megrogyott" egy két helyen, de ennek nem érzem hátrányát.
A legtragikomikusabb vagy dühítőbb, szomorúbb, viccesebb, nevetségesebb, stb. (mindenki kiválaszthatja a vérmérséklete meg a véleménye szerint megfelelő jelzőt), persze azért az az egész dologban, hogy valószínűleg az egész elterelésre nem is lett volna szükség, az a minimum harminc ember, aki a másik irányba menve megelőzött, minden gond nélkül jutott át a „megáradt” patakon, nyugodtan lehetett volna talán az egész mezőnyt az eredeti útvonalon hagyni. (Persze nem láttam milyen viszonyok uralkodtak annál az átkelőnél, lehet mégiscsak kockázatos lett volna, könnyen beszélek így, felelősség nélkül.)
A Kis Rigóban, mint sic pontőrfőnök(atyaég) Oli volt beosztva. Őt kérte meg csanya nézze meg a patakon át lehet kelni avagy sem. Lementünk megnézni készült is egy videó, pár ember látta is, de nem osztanám meg a nagyobb nyilvánossággal. Konkrétan alsógatyára vetkőzött le Oli és mászott be a patakba megnézni mégis mennyire mély. Mivel ahonnan jöttek a futók nem lehetett látni mégis milyen mély a víz. Térdig- combig- vagy éppen derékig ér, ami végül ágyékig ért illetve a patak alján a kövek is nehezítették az átjutást. A túloldalt ahol kijössz már csak lábszár középig. A fő gond az volt mivel nem lehetett látni milyen mély a víz így nagyon sokan tuti nem indultak volna neki a patak átkelésnek. Nagyon terelni sem lehetett mert a fás részek miatt a patakból kijutás lett volna a következő gond.
Igen pár ember megoldhatta, h lement az eredeti jelzésen és vhol keresett egy gázlót ahol "csak"lábszárig ért a víz. Ahogy én láttam az eredeti útvonalon senki nem jött mivel senkiből se csöpögött a víz a Kis Rigónál.
Azon most filozofálgathatunk, h nem az első esett, h a patak itt gondot okoz, lehetett volna rá jobban készülni esetleg. De ahogy a Kis Rigónál az 55-ös frissítő pont is marha hülye volt az hétszentség. Erdőből kiérve ott is magyarul próbálták elmagyarázni hol van a frissítő pont és merre megy a pálya, mert ugye a frissítő pont nem a pályán volt rajta hanem attól jobbra. Plusz még egy nagyobb autó is parkolt ott így volt kavar rendesen.
Azt viszont nem hiszem, h Carlosék hibáztak volna. Se Biga, se Carlos, se Büki Ádám nem edz hetente a Pilisben. Nulla helyismeretük van, így mivel valszeg ők is annyi infót kaptak, mint te hamarabb tértek át egy alternatív útvonalra, mikor látták sehol sincs a beígért aszfalt.
Pár perc és pár kilométer, na bumm, számít ez? Nem mindegy hogy 11. helyezés, vagy esetleg 6.? 20 perccel jobb az időd, vagy rosszabb? Nem. K@rvára nem. Ha kicsit is komolyan vesszük amit csinálunk, minden egyes perc és kilométer számít. Akármilyen szinten is vagyunk, azért indulunk versenyeken és fizetünk érte nevezési díjat, hogy összemérhessük magunkat másokkal
Sztem mindegy és komolyan is veszem magam illetve amit csinálok. De se a helyezés, se fejlődés nem érdekel. Amíg jártam versenyre szórakozni jártam élvezni a futást, tájakat bejárni, rácsodálkozni az élet apró örömeire. De mára többet ér egy közös futás a barátokkal, mint bármilyen verseny.
Zárszóként pedig ha már Strava is szóba került azért jó volt most is látni uth-n nem a Strava szegmenseket kell vezetni mert a versenyen helyre kerül minden. Bár józanabb megközelítésen strava nélkül is lehet tudni kinek hol a helye.
fészbukosok ide! sztravások ide! sznepcsetesek is welcome back!
ezért jár a dupla kudosz és három lájk!
mindazonáltal egy-két pontban hadd vitatkozzak!
elöljáróban annyi, hogy, aki pajor tamást szereti a neuroticból, az rossz ember nem lehet! punktum.
ezért a mind a múltban, mind a jövőben mindent megbocsátok neked!
másodsorban megfigyeltem, hogy vészesen és veszélyesen, illetve mondanivalómat illetően félrevezető módon kevés szmájlit használok. ezen változtatni fogok! :)
mindenképpen határozottan vitatkoznék azzal, hogy nem pajor a magyar és egyetemes popzene legjobb szövegírója!! de! (ennyi remélem elég) :)
a többivel nem szállok vitába, egyrészt, mert igazad van :), másrészt, mert azok annyira személyeskedő és rosszindulatú megállapítások :), hogy ahhoz le kellene szállnom a lóról, amin olyan jól elhelyezkedtem :)).
egy dologgal komolyan mégis: távol álljon tőlem, hogy bárkit is lenézzek, legfőképpen embertársaim bármelyikét, sem lefutott ideje, távja, hajszíne, bőrszíne, orrcsontja, IQ tesztje, tüsszentésének hangja, vagy bármi miatt.
ha ezt így értetted, akkor mea culpa, eszem és szándékomban sem volt, senki nem így ismer azt hiszem.
én csak reflektáltam magamra azt, amit te írtál, nem másokat ítéltem meg. írtam is, hogy jó, hogy leírtad, mert ez nekem egy más perspektíva. :)
illetvem ha önérzetedben megbántottalak volna, azért is elnézést. :)
(a rövid és gyors versenyt egyszer ősrégen németh csabi használta a mátrabércre, jót kuncogtunk rajta, azóta nálam ez szállóige..)
Mi is teljesen normális felvilágosítást kaptunk a terelésről (ahogy írtad is a később érkezőkkel kapcsolatban), nem is volt gond. Lehet valaki szóvá tette neki, hogy nem egyértelmű az útba igazitása. A Fb-os UTH csoportban valaki lekamerazta a megáradt patakot. A videón át is menem rajt. Nem tűnt vészesnek, de nem tudom szervezőként hogyan kell ezt megítélni. Lehet Csanyáék is csak bemondás alapján döntöttek. Nem tudom. Azt sem, hogy a 115-ös mezőnynél tereltek-e, esetleg akkor lehetette komolyabb is az áradás.
A versenyzéses résszel amit írtál teljesen egyetértek. Szerintem sem fair levágni a távot. Biztos lehet találni az ellenőrző pontok között rövidebb útvonalat, mint a kijelölt, egyszer majd valaki azon csinál pálya rekordot!? Az utolsó előtti meredek kaptató (nem tudom mi a neve, első bálozó voltam, nulla helyismerettel) tetején elnéztem jobbra és láttam egy csávót, aki engem bámul és azt, hogy honnan jöttem. Én alig kaptam levegőt, míg ő csak nem is zihált. Valahol eltévedhetett, kihagyhatta az emelkedőt. UgyanEzen domb lefele vezető szerpentinjén is volt pár levágás. Pár másodperc, de akkor is.
Úgy látom, itt nem csak az adatokkal, a szövegértéssel is vannak problémák. Az írás nem arról szólt, hogy elkavartam verseny közben és ez miatt siránkozom. Történt már ilyen, máskor, abból nem is született beszámoló. A lényeg, próbálom adatok nélkül és minél egyszerűbben megfogalmazni, ez nem a klasszikus eltévedés volt, itt az egész mezőnyt elterelték verseny közben új irányba, de úgy, hogy nem mindenki kapta meg ugyanazt az információt, szalagjelölés pedig nem volt, így káosz alakult ki, valaki előnyt, valaki hátrányt szenvedett, valaki kisebbet, valaki nagyobbat, attól függően, merre indult . Nem az volt a probléma, hogy nem ismertem a pályát, hiszen nagyrészt a régi Terep 50 útvonala volt, (ahol három éve futottam, 4:45-ös idővel negyedik lettem). Az elterelt részt nem ismertem, nem kaptam róla pontos tájékoztatást, úgy, ahogy akik később értek oda, már megkapták. Ez ennyiben teljesen más szituáció, mit a te Zugspitze 100-as versenyed, ahol egyszerűen eltévedtél. Azért írtam róla, hogy nyoma maradjon, és a jövőben, ha egy versenyen újra el kell terelni a mezőnyt, akkor ne legyen ilyen probléma. A futók is, a versenyszervezők is folyton új és új szituációkba keverednek, mindenki tanul belőle szerencsés esetben.
Egyébként semmi alapod sincs, hogy ilyen magas lóról beszélj. Nem vagy olyan szinten, hogy lenézd azokat, akik „csak” ilyen „rövid és gyors” versenyeken indulnak. Ugyanis nincs olyan szint. Se Scott Jurek, se Ryan Hall, se a néhai Sammy Wanjiru nem veszi/vette magának a bátorságot, eszükbe sem jutna, hogy lekezelően viselkedjen azokkal, akik náluk kevesebbet vagy lassabban futnak. Úgy vettem észre, vannak itt emberek, akik nem is veszik emberszámba azokat, akik nem futnak minimum 100 km fölötti versenyt. Ez kb. olyan, mintha egy 10000-es futó lenézné az 1500-asokat, mert azok csak olyan „rövid és gyors” távot futnak. Nem tudom, milyen maratoni eredményeid vannak, de akár jobb, akár rosszabb mint az én 2:46:47-es időm, (oppá, bocsánat, megint egy adat), eszembe se jutna lenézni és kioktatni téged, ahogy azokat sem, akik mondjuk 4 óra alatt, vagy épp szintidőn belül érnek be, egyenrangúak vagyunk, akárhol végzünk az adott versenyen.
Bármilyen hihetetlen, 100 km alatt is van élet. Sőt, képzeld el, vannak, akik csak 30-60 km közötti versenyeken indulnak, eszük ágában sincs "feljebb" lépni. Személy szerint nekem pontosan ezek passzolnak, be tudom illeszteni a maratoni felkészülés mellé, közé, nem csinálom ki magam velük, időben is kb. a maratoni időm nagyságrendjéhez vannak közel, 2-5 óra között. Hálisten ma már rengeteg ilyen versenyt találni, Csanyáék kezdték el kb. négy éve a Trails versenyekkel, nekem a Börzsöny Trail volt az első.
Hogy nem kattintottál a linkekre? Elárulom, az első egy filmrészlet volt. Filmeket azért nézel? A másik pedig egy térképre vezetett volna, ahol egymásra vetítve láthatóak a különböző útvonalak. Térképet sem használsz? Néha jó kipróbálni új dolgokat.
Az utolsó mondatodat nem tudtam hová tenni, ez lett volna a slusszpoén? Szegmensekről szót sem ejtettem, ha számodra csak ennyit jelent a Strava, akkor talán jobban meg kéne ismerned.
Számomra rengeteg inspirációt nyújt, új embereket ismerek meg általa, látom milyeneket, mennyit, hol futnak, ösztönző dolog. Új útvonalakat is megismerek.
Van egy blog része is, ahol új edzésfajtákat lehet találni, meg beszámolókat lehet olvasni. Nekem sokat segített a tavalyi maratoni felkészülésben, hogy egy amerikai futónő, Lauren Fleshman révén újfajta futásokat tudtam az edzéstervembe illeszteni.
És van ugye ez a Strava Labs rész, ahol vicces és szórakoztató dolgokra lehet akadni, a Heatmap-től kezdve a Flyby-ig, amire ugye nem kattintottál rá. (Ez is elbűvölő különben, dolgokról úgy alkotsz véleményt kapásból, hogy meg sem ismered azokat.)
Profi futók edzéseit, versenyeit is lehet követni (teszem azt Sage Canaday, vagy egy svájci maratonfutó, Christian Kreienbühl), jó látni, egy profi mennyit is edz, milyen intenzitáson, néha el lehet lesni pár dolgot, egyszóval tanulni lehet belőle. És talán ezáltal fejlődni.
Számodra ez a fejlődés persze nem tényező, mint írod, te mindig pontosan tudod hol állsz. Azt nem értem teljesen, akkor miért indulsz tulajdonképpen versenyeken? Miért edzel? Fejben úgyis előre lefutod, tudod, hogy „Jakus Bélához és Lúdtalphoz” képest hol végeznél, miért költöd a pénzt nevezési díjra? Én, földi halandó minden egyes évben, minden egyes verseny előtt bizonytalan vagyok, hogy is sikerült a felkészülésem, hogy sikerül majd az adott verseny, fejlődtem-e tavaly óta, vagy nem. Ha elérnék arra a szintre, amin te vagy állításod szerint, hogy mindig pontosan tudom hol végzek, akkor hagynám abba az egészet.
(Egyébként én is imádom a Neurotic-ot, de hogy Pajor Tamás lenne „minden idők legnagyobb magyar és egyben egyetemes popzenei dalszövegírója” abban azért nem vagyok egészen biztos :)
Áááá ez már Big Data!! Ráadásul minden benne van a cloudban, nincs menekvés!
Trail Data Scientist -ek vagyunk. No kiddin'
Én bevallom nem kattintottam egyik hivatkozásra sem, belefáradtam ennyi adat olvasásába is. Vagy a végén összekeverem a lila, kék és fekete grafikonokat. Meg féltem, ha rámegyek, tuti ajánl valamit, amit meg kellene vennem. Biztos ellenszer a pályalevágások ellen! Titkos homlokra szerelhető infra kamera akciós áron for the right track. Vagy valami ilyen.
Egyébiránt igazad van. Nekem újszerű a beszámoló. Én tényleg csak andalgok itt nagy bután a mezőn, meg hegyeken, míg mások küzdenek minden egyes fűszálcentiméterért.
Eszembe is jut minden idők legnagyobb magyar és egyben egyetemes popzenei dalszövegírója, miszerint:
..a csillagokhoz képest ez semmi, csak 200-al tudsz menni..?"
Nemrégiben hallottam egy összeállítást a Kossuth rádióban a magyar olimpiai bajokokról, amiben a nagy ünneplés és bejátszások után következtek azok, akik "bajnokok lehettek volna", de végül másodikok lettek. Nem olimpiai ezüstérmesek ők, hanem "majdnem bajnokok". Ungarische almost champions.
Remélem nem tűnik cinikusnak, amit írok, mert tényleg tökre jó ilyet olvasni, mert én effektív nem tudok magamtól empatikussá válni ilyen iránt. De az abból adódik, hogy pontosan tudom hol a helyem egy ilyen mezőnyben, és bármennyit elkavarhatok, ez nem fog megváltozni, alapvetően az önértékelésem rendben van. De, aki nem ismeri mezőnyt és nem indult még ilyen távon, akik egy ilyen rövid és gyors versenyen sokkal többen vannak, azoknak ez nem evidens.
Pár éve a Zugspitze 100-on (5500 szint) kavartam el kb. 50 percet. Akkor fordultunk vissza egy szerb sráccal, amikor mér lábszárközépig ért a hó a csúszós meredélyen. Teljesen a mezőny 3. harmadába kerültem vissza. Innentől végig jöttem fel, mint Tekenyéről a büdösvíz. Végig vigyor volt az arcomon, az egyik legjobban sikerült versenyem volt, bár nem értem utol Lúdtalpat, sem Jakus Bélát.
Mindenestre köszi, hogy leírtad! Jövőre biztosan jobb lesz a helyismeret miatt. Habár, ha jól emlékszem biga eddig 3x indult és mindháromszor elkavart :)
Meg aztán addig is maradnak a szegmensek, ott orvosolni lehet minden balsorsot..
Végletekig szubjektív beszámoló, hosszú, de cserébe unalmas, vigyázat, csak erős idegzetűeknek!
A dolgok közepébe vágva: Lajos-forrásig minden rendben, pulzus betartva, hárman csapatjuk, a svéd lány – Kristin Berglund, egy külföldi srác meg én, úgy számolom, mindenképp 10-ben vagyunk, mint utólag a Straváról kiderült, kb. 3 perccel lehettünk az élmezőny mögött. Két irányító áll ott, mondják, hogy a zöld háromszögön kell lemenni a patakig és az aszfaltig, majd onnan tovább. Persze két útitársam egy kukkot sem értett az egészből, de mutatom, hogy ez a jó irány, menjünk. Zúzunk lefelé, de sehol egy szalag vagy jel. Leérünk egy dózerúthoz, ez csak nem a beígért aszfalt még, gondolom. Mindhárman egyre bizonytalanabbak vagyunk, megállunk, a fiú mutatja az órájára töltött track-et és mondja, hogy kb. 200 méterrel jobbra vagyunk a kijelölt úttól. Közben eszembe jut, hiszen itt a pálya a kék kereszten megy lefelé az útvonal szerint, be is jártuk pár napja Adrival, bosszankodom, hogy nem kérdeztem rá az irányítótól, miért erre küldött. Visszafordulunk. Persze jönnek szembe többen, már magyarok is, összejövünk legalább 8-10-en. Mondják hogy menjünk még tovább lefelé a zöldön, ha már fönt azt mondta a gyerek. Elég meredek ez a szakasz, leérünk egy picike patakocskához, de sehol aszfalt. Ez biztos nem az a patak még. Keresztülvágunk, tovább visz a zöld, de már fölfelé. Na fasza. Fölfeléről nem volt szó, fönt az mondta, hogy leérünkmajd a patakhoz. Egy kis kilátós részhez érünk, a track alapján még jobban eltávolodtunk az úttól, és látjuk a nagy patakot a mélyben, jó messze, és az út továbbra is csak fölfelé vezet. Úgy döntünk, visszafordulunk. Klassz a meredeken pattanásig feszült idegekkel visszacaplatni, persze gyűjtöttük be folyamatosan a szembejövő embereket, meg a plusz szinteket, egyre többen voltunk, kezdett elúrhodni mindenkin a béke és nyugalom, majdnem tábortüzet gyújtottunk és elénekeltük a kumbayát. :)
Visszaértünk a dózerúthoz, addigra még jöttek föntről, tuti vagy 30-an lehettünk már. Szürreális látvány volt, ahogy verseny közben ennyi ember tanakodik egyszerre, merre is kéne menni. Van, aki szerint az a kis imposztor fönt (nem ez a kifejezés hangzott el pontosan róla :) direkt elirányított, van, aki szerint nem tudja a különbséget az aszfaltút és a földút között, és ezen a dózerúton kéne balra menni. Páran úgy döntünk, visszamegyünk teljesen föl a kereszteződéshez, ahol elirányítottak, és megkérdezzük, pontosan mi is van most akkor. Mások a dózerúton indultak el balra, többen meg továbbmentek a zöldön lefelé, ahonnan mi épp visszajöttünk. Szóval szétrajzottunk a szélrózsa minden irányába. Íme a példák később az ábrával, ki hogy döntött (köszi Strava Labs):
Iuliana Stroescu, a román csaj meg még páran teljesen visszamentek, és onnan tértek rá a kék keresztre, majd le a dózerútig, és onnan le az aszfaltig, patakátkeléssel, nagyjából az eredeti tracket követve. Az ő színe a világoskék az ábrán.
Tristam Lake a dózerutas megoldást választotta, onnan tért rá a kék keresztre, az ő útvonala a lila.
Én végül nem mentem föl teljesen, mert közben szemből valaki új infóval jött, vele már azt is közölte a gyerek, hogy útvonalváltozás miatt kell erre menni. Aha. Útvonalváltozás. Hát ezt nekünk is mondhatta volna. Akkor talán nem parázunk a track miatt. (Ha meg, mint mások beszámolóiban olvasom – akik később értek az ominózus elágazáshoz, mint mi – ezt a bővebb infót kaptuk volna mi is: útvonalváltozásvan, nincs kiszalagozva a szakasz, végig a zöld háromszögön menjetek amíg el nem értek az aszfaltig, akármi van, ha föl, ha le vezet éppen az út, akkor is, végképp semmi zűr nem lett volna. Valahogy elmakogom kevert német, angol és latin nyelven a dolgot két társamnak, vagy elektivitizem, mittudomén, de eszünkbe sem jutott volna visszafordulni, míg az aszfalthoz nem érünk.)
Na vissza lefelé újra. Még mindig kétségeim voltak, hogy ez a jó út, de mivel már kb. 20 percet elszórakoztunk a föl-le ingázással, gondoltam a verseny már úgyis mehet a kukába, tökmindegy, megyek erre, hátha. Libasorban, beszélgetve haladunk, szinte ott a komplett női élmezőny - Pálos Zsófit, Lubics Szilvit, Ottlakán Orsit ismerem föl - kivéve a svéd és a román lány. Mint mondtam, ők a visszafordulás után az eredeti tracket követték végül. Visszaérünk a kilátós részhez, az út kanyarodik jobbra, és határozottan nem lefelé vezet. De mindegy, megyünk tovább, egyszer csak kezd lejteni, a remény kezd ébredezni mindenkiben, és lőn, föltűnik a beígért aszfalt. Áll ott rendező is, akkor mégis ez volt a jó irány. Halleluja. Utólag nézve kb. 20 percbe került ez a kis malőr. A fekete jelzi a mi útvonalunkat (jól látszik a kunkor azon a szakaszon, amennyivel többet mentünk, ha kinagyítjátok a Lajos-forrás körüli részt).
Na de mit csinált az élmezőny? Ők is eltévedtek vajon? Kérdezhetnők. Hála a Stravának erre is fény derül, a zöld Berta Gábor útvonala. Hoppá. Egy új variáció. Ők lementek ugyan a zöldön, túl a kilátós részen, de a kunkort már nem tették bele, nemes egyszerűséggel átvágtak lefelé valahogy, átkeltek a patakon, kb. 1,7 kilométert spórolva meg azzal, hogy nem mentek végig a zöld háromszögön. Tiszteletem, kispista bátyám. :)
Itt vannak a variációk a Flyby segítségével (azért csak négy embert jelöltem ki, mert így áttekinthetőbb a dolog, de ha mindenkit kijelöltök, az az igazi élmény), ha valaki nem ismerné, el kell indítani fent a lejátszót, és lehet nézni az egérmozit:
Jól látszik, a négy közül melyik útvonal a legrövidebb és melyik a leghosszabb, ki mennyit veszített és nyert az általa választott úttal (eltekintve most a hezitálásoktól meg visszafordulásoktól, önmagában is a mi útvonalunk, a hivatalos a leghosszabb, majdnem 2 kilométerrel, az oda-vissza ingázással meg összesen kb. 3-4 plusz kilométert tettem a távba, 58.8 km lett összesen.)
Summa summárum, mindezek után az első ellenőrzőpontnál, Pilisszentlászlónál a Lajos-forrásos három perces hátrányom 32 perce duzzadt, az első tízből pedig visszacsúsztam a 45. helyre. Ezt akkor persze pontosan nem tudhattam, csak utólag, az adatokat nézegetve áll össze a kép, de azt éreztem, hogy nagyon hátul lehetek. Hirtelen egy hendikepverseny közepén találtam magam. (Ha valaki nem járatos a lóverseny világában: a hendikep esélykiegyenlítést jelent, az idősebb, tapasztaltabb és nagyobb életnyereményű lovak hátrébbról indulnak, hosszabb távot futnak, mint társaik az ügetőn. Az idősebb talán még stimmel is nálam, de hogy nagyobb életnyeremény… Muhaha, azt a pár Nyúlcipő Trail elsőséget meg dobogót csak nem nevezném annak :), és hogy nekem kelljen előnyt adni egy Karlovits-Juhásznak… Talán egy párhuzamos univerzumban.)
Nem húzom tovább, végülis visszajött a kedv a futáshoz, már szó sem volt kukába dobásról, meg túrázgatásról: folyamatosan előzgettem az embereket, Visegrádnál a 32. voltam (a Papp réti adatok nincsenek meg senkinél), a Skanzennél már 11., akárcsak végül a célban.
Közben pedig folyamatos detektívmunkát is folytattam, tisztára Maigret felügyelőbe nyomtam, akit megelőztem, próbáltam kérdezgetni, merre is jött az eltévedés után, persze senki sem csinálta végig a zöld háromszöget, mindenki valami rövidebben jött, ahogy a pár szóból kivettem. Ha pedig piros rajtszámos hosszútávosok mellett mentem el, próbáltam pár biztató szót váltani velük, remélem senki nem vette tolakodásnak, nekem sokat segít, ha biztatnak verseny közben.
Na azért persze nem volt fáklyásmenet innentől sem az egész, mikor épp Csipi mellett haladtam el a visegrádi kaptató után, és biztattam, hogy ez nem a Börzsöny, pikkpakk lenyomja, majd nyúltam a kiporciózott Sponser gumicukraim után, ideje kajálni, dermedten vettem észre, hogy a cukrok sehol. A hiperszuper, hülyenevű Ronhill Trail Fuel Twin Short-om géltartó gumipántjai üresek. Vagy a patakátkeléseknél, vagy valahol lefelé eshettek ki, na gondoltam, szép, eléhezek, plusz a végén még szemetelésért ki is zárnak majd. Csak remélni tudom, hogy nem okoztam ökológia katasztrófát a patakokban, és nem koffeintől szédelgő rákok és teknősök hordáit szabadítottam az utánam következőkre. Összesen egy gélem maradt, amit a rajtszámfelvételnél kaptam egy eladó sráctól kipróbálásra, örök hála érte. A Pap réti frissítőpont még jó messze volt, a gél nélkül nehéz lett volna.
Aztán az Úrasztal-oldalnál utolértem Pinyót is, csodálkoztam, hogy nem láttam korábban az eltévedéskor, de mondja, hogy ott volt ő is, csak onnan más útvonalon ment, mint én. A Papp réten, a frissítőponton próbáltam minél több banánt meg olajbogyót magamba tömni, hisz már semmi kajám nem volt, ki kellett tartson a végéig, amit itt befalok, annak elégnek kell lenni a célig. Az utolsó frissítőnél, a Skanzennél, tudtam, csak folyadék lesz, kaja nem. Azért fostam rendesen, most jött a Vöröskő meg a Nyerges hegy, kaja nélkül, de talán elég lesz az izó, a Skanzennél meg majd bekólázok, az is ad valami energiát a végéig.
Így is lett, nem volt gond, még Pinyóval előzgettük egymást oda-vissza szórakozásképpen a Nyerges hegytől, ő a fölfeléken előzött, én a lefeléken előztem vissza, legalább nem unatkoztunk. Se eléhezés, se nagyhalál, csak a cél.
Összefoglalva a versenyt, M. Emese, kiskorú – pillanatnyilag még nyolcadik osztályos tanuló, ám már felvételt nyert szépreményű gimnazista – plasztikus kifejezésével kell hogy éljek: megint fölszálltam a lúzerbuszra. Hát igen, Mesi, lassan kiváltom rá a törzsutaskártyát is, úgy néz ki.
Szóval lúzerbusz, lúzerbusz, de ez a mostani már legalább nem olyan emeletes, londoni fajta, mint a Mátrabércen, hanem csak mondjuk az a pici Volkswagen minibusz, az a hippis. Még a kavarodás közben sem vesztettem el a koncentrációm, nem hagytam el magam, mint a Mátrában, utána meg végig tudtam nyomni, a gumicukros malőrtől eltekintve már semmi gikszer nem jött közbe. A visszatérés a kézikulacshoz bejött, a cipőválasztás – elővettem az Asics FellRacert a Hoka Challengerem helyett – a sárban nagyon is működött (bár az aszfaltos részeken azért hiányzott a Hoka), nem fáztam, nem öltöztem túl, a kötelező felszerelésben előírt kabát kérdését is megoldottam a Jysk-es összehajthatóval, tulajdonképpen minden rendben ment.
Ha nincs a tévedgetés, ha bátrabban megyünk tovább először a zöld háromszögön, esetleg neaggyisten kicsit pontosabb az irányítás, és ha még az elsők is megfutották volna a teljes változtatott útvonalat, nem vágják le azt az 1.7 kilométert, már egész tolerálható lenne a különbségem hozzájuk képest. (Pilisszentlászlótól, ahonnan már mindenki ugyanazon az útvonalon haladt, 18:10-et kaptam Carlos-tól, összesen meg a hatodik időt futottam onnan, plusz 3 kilométerrel és legalább plusz száz méter szinttel a lábamban, ahogy számolgattam – de ezt a számolgatást be is fejezem, a végén még az lesz a vége, hogy kihozom magam az első helyre :).
Persze a feltételes módú mondatoknak, „mi lett volna, ha…” ebben a sportban sincs értelme, ez van, a hivatalos időm 6:02:33 és kész, pont. De ha nincs a Strava, és vele az útvonalak összehasonlíthatósága, akkor sokkal rosszabb szájízzel gondolnék vissza az egész versenyre. Mivel ez az egész kavarodás az első ellenőrzőpont előtt történt, azokból az adatokból nem is lehetne rekonstruálni, mi is történt valójában. Így azért könnyebb nem teljes kudarcként kezelni ezt a „bruttó" 50 perces különbséget az elsőtől. És legalább lesz min javítani jövőre.
A végső tanulság? „A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve” mondás ebben az esetben is beigazolódott. Az alapvetően jó szándék – tereljük el az útvonalat a megáradt patak miatt – a kaotikus megvalósítás/ulás miatt azt eredményezte, hogy azok szívták a legnagyobbat, akik betartották a szabályokat és végigmentek az elterelt úton, azok, akik visszafordulva az eredeti track-et követték, már kevesebbet szoptak, akik meg mindenre fittyet hánytak, jártak a legjobban. Mondhatnánk, és akkor mi van? Pár perc és pár kilométer, na bumm, számít ez? Nem mindegy hogy 11. helyezés, vagy esetleg 6.? 20 perccel jobb az időd, vagy rosszabb? Nem. K@rvára nem. Ha kicsit is komolyan vesszük amit csinálunk, minden egyes perc és kilométer számít. Akármilyen szinten is vagyunk, azért indulunk versenyeken és fizetünk érte nevezési díjat, hogy összemérhessük magunkat másokkal, egyforma feltétek között, ugyanazon az útvonalon és körülmények között teljesítve ugyanazta távot. Mindig is lesznek eltévedések minden versenyen, normál esetben, ha valaki az útvonal lerövidítésével jogtalan előnyt szerez, akkor vagy időbüntetést kap, vagy kizárják. Így van ez az UTH szabályzatában is. Ám itt, mivel úgy tűnik, mindenki önhibáján kívül került más útvonalra, ez nem opció szerintem, lehetetlen is lenne kivitelezni (most egyenként mindenkit „kivallatni”, merre is ment, és mennyit is vágott le :), meg nem is lenne jogos. De ettől még a fő alapelv, amitől verseny a verseny, hogy összemérhessünk magunkat másokkal ugyanazon feltételek mellett, alapvetően sérült. Ezen már nem lehet változtatni, kész, ez van. El kell fogadni. Nincs időgépünk, hogy újrakezdjük az egészet.
Egyetlen eredménye azért a jövőben talán lesz a malőrnek: ha útvonalelterelés van, sokkal sokkal sokkal egyértelműbb kommunikáció, kristálytiszta utasítások kellenek, ami mindenkit egyformán elér, az elsőket, a középsőket, az utolsókat, magyarokat, lengyeleket, hottentottákat egyaránt. („Hülyebiztos” egyértelmű mondatok, hiszen verseny közben, fáradtan, beszűkült aggyal mindannyian kicsit hülyékké válunk.) És azután akkor, ha valaki ennek ellenére nem tartja be őket, akkor jöhet a büntetés, a koki meg a saller. De akkor kivételek nélkül, vasszigorral.
A legtragikomikusabb vagy dühítőbb, szomorúbb, viccesebb, nevetségesebb, stb. (mindenki kiválaszthatja a vérmérséklete meg a véleménye szerint megfelelő jelzőt), persze azért az az egész dologban, hogy valószínűleg az egész elterelésre nem is lett volna szükség, az a minimum harminc ember, aki a másik irányba menve megelőzött, minden gond nélkül jutott át a „megáradt” patakon, nyugodtan lehetett volna talán az egész mezőnyt az eredeti útvonalon hagyni. (Persze nem láttam milyen viszonyok uralkodtak annál az átkelőnél, lehet mégiscsak kockázatos lett volna, könnyen beszélek így, felelősség nélkül.) De hát akkor lemaradtam volna életem első hendikepversenyéről, mondhatnánk. És milyen igaz. A változatosság gyönyörködtet. Egyszer az életben ezt is ki kellett próbálnom.
(Azt végezetül feltétlen le kell még szögeznem, hogy alacsony származásom miatt sajnos nem vagyok párbajképes, ha valaki így akarna elégtételt venni rajtam vélt vagy valós sérelmei miatt, amit ezen írás közben elkövettem, csalódnia kell. Se kard-, se pisztoly-, se frísztájlrep-párbaj szóba sem jöhet.
De komolyan, ha a verseny közben valamit nem jól láttam, később rosszul rekonstruáltam, esetleg ténybeli tévedéseim vannak, akkor óriási elnézést mindenkitől, sértő szándék senkivel szemben nem volt bennem.)
Nem tudom mennyi lehet a cipődben, nekem viszonylag kevés (kb 350 km) és nem tapasztaltam ilyen talpösszeesést. Több mint valószínű, hogy nem is fogok, mivel képtelen vagyok így hosszabb távon használni, ha csak nincs valami home made praktika ennek kiküszöbölésére, bár kétlem...
Csermanek! Ha nem szakmai titok: ezt a 150-155-ös tartományt hogy lőttétek be a mesterrel? Ez milyen zónába esik neked? Mennyivel a laktátküszöb alatt?
Azért vagyok kíváncsi, mert én elég alacsony pulzussal toltam végig, szinte alig voltam 130 fölött, és az én laktátküszöböm valahogy 140 145 között van. Vajon mehettem volna feljebb vagy azzal már kinyírom magam?
Amit viszont igen, és jó, hogy márkatársra találtam: az első talppárnám alatt a cipő belső részén megsüllyedt a cipő. Olyan, mintha egy ponton összeesett volna a talp vastag anyaga. És ugyanígy jártam az előző sima Stinson Trail-emmel. Ez valami típushiba lehet?
ha már Hokáról van szó... 2-3 hónapja vettem egy Stinson 3 ATR-t. Aki szintén ilyenben fut, nem nyomja a külső bokacsontját? Van egy Rapa Nuim, azzal semmi ilyet nem tapasztaltam. Esetleg valaki, aki hasonló cipőben jár? Előre is köszi!
- Let's look ezt a tiny Austria-t, azt beszélik sok ott a two-es (:kétes) alak - mondom Hutch-nak egy borongós pilisi sárdöngölés után.
- All right, legalább megnézzük Bratislava-t! - vágja rá.
- Ohh such a stupid typical American - torkollom le - Budapest is not Bucharest!
Így indulunk neki a little compact, síelés-után-délután-lemegyek-a-tengerre országnak.
A wearther forecast nem ígér semmi jót. Rain, meg rain és a végén egy pici eső. 12 fok.
Én egy 110 km egy loop-ot 6000 m elevation-el, Hutch meg egy 52 km-es 2700 m-es szinttel tarkított roundtripet vállal be.
A helyszín Vipava Valley, az olasz maffiosi-khoz közel. Az utolsó peak a highway-ről is látszik, ahogy a patrollal elhaladunk, szép rocktömb 1300-1400 m magasban.
Reggel 6-kor startolok, no nightshift needed, ezt lájkolom. A rajtban esik, utána meg Slovenian summer rain, seems to last for ages. Az első fele igazi alpesi feeling, 1500-ig mászok fel, foggy, kilátás nincs, de érzem, hogy jó helyen vagyok, szeretem ezt a közeget.
Vannak még más hiker-ek is, egészen sokan előttem, nagyon lassú pace-ben nyomom, hosszú az út.
Ahogy warming up-olok, úgy halászom le ezeket a smugglereket az olasz-szlovén határ mentén. Botokat, hátizsákokat, meg géleket csempésznek.
Sok itt a rock and roll boy, west balkán, egyik sem akar elengedni a 90%-ban single track-en, hogy eléjük faroljak. Sőt van, akit üldözni kell. Meg olyan, aki előzés után, rám tapad. Strange egy community.
Féltávig begyűjtöm a szlovén alvilág kétharmadát. Innen egy jó darabig szőlődombokon vezet a road.
- Mehet itt a zárjegy nélküliség rendesen - szakmázok picit magamban.
További hamisítókat kapok el. A rain is megáll 10 percre, fél órára, hogy aztán újra nekikezdjen.
A kollégák a rendőrösökön nagyon kedvesek! Imagine, itt 8 km-enként van egy ilyen. Minden jóval kínálnak, helyi sajt, sonka, cake stb. Buzdítanak, két helyen még foot massage is van. Csak a boss meg ne tudja!
Slowly elérek az utolsó mountain lábához. Itt már nagyon begorombul a rain. Ice. ice baby. 3 fok.
Ohh fuck that shit - sóhajtok fel diplomatikusan. Kezd nagyon zora lenni.
Az all day wet ruháim szinte rám fagynak . Süvít a wind, minden erővel nyomom, botozok, hogy valami heat-et csináljak.
Finally elérem a pontot a csúcson. A kollégák betekernek egy pokrócba, száraz plusz raincoat-ot adnak, meg egy másik trucker-t. Lenyomok két soup-ot, meg három forró teát, majd fél órát ülök a kapitányságon. Közben 3 suspect elszelel. Utánuk eredek, max erővel nyomom, hogy ne érezzem a hideget, de nem érem utol őket.
Végül lent a village-ben megtalálom a headquarter-üket.
- You are the 16th - mondják a hangosbemondóba.
- What?- értetlenkedem.
- Ez egy verseny - nevetnek rajtam a beöltözött statiszták.
Közben Hutch is elém jön, ő végig rohant egy kisebb körön, még kitüntetést is kapott a szép munkáért a slovene kollegáktól, igaz csak az "akikre büszkék vagyunk a retirement előtt" csoportban.
6000 m emelkedés nem volt különben, 5600 méterrel megúsztuk.
Összességében jó kis hike volt, mindenkinek ajánlom az itteni versenyeket, competitive mezőny, barátságos crew. mintha Hungary-ban lennénk, csak itt magasabbak a hegyek.
"Vártam a Lepence előtti hosszú betonos szakaszt a sok sárban gázolás, sárban dagasztás, és sárban létezés után, de a kedves szervezők úgy döntöttek, hogy idén a pálya a betonúttól 5m-re végighaladó ösvényen.." Csanya könyörülj, legalább ezt a 2-3 km-t tedd vissza jövőre aszfaltra! (Cser, köszi, szupi!)
izóval homlokon spriccelni magad!! :) ez díjnyertes!!! ez az igaz hülyeség, nem éjfélkor indulni cicanadrágban! :))
amúgy meg nagy gratula, azért szépen behúztad ezt! nehezebb volt a pálya, asszem talán hosszabb is, mint tavaly, nem?
Ami a sarat illeti, most egy kicsit vállon veregetem magam, mert nekem pont ezért volt elég tavaly. tudtam, hogy csanya rá tud tromfolni.. ezért szeretjük.. :)
amúgy utóbbi nekünk is megvolt szlovéniában, csak nekem pl. 15 órát esett az eső is közben.. beszámoló készül:
"de azért leírom, hogy jövőre emlékezzek rá, esős évszakban nem megyek a Pilisbe."
Itt hangosan felröhögtem. :-)))
A másik dolog: Urbán Zsoltival voltál versenyben?? Egy kis képzeletbeli sztupát nálam is kapsz! :-)
Néztem a gdp görbédet, és az jutott eszembe, amit én is éreztem, hogy rohadt hosszú ez a verseny. Én is nagyon elfáradtam a végére. Bár ment a futás, de azért már mutatkoztak a jelek, hogy közel a határ...
Tavaly akkora gigantikus nagy szívásnak tűnt ez a verseny a megelőző négynapos eső okozta sár miatt, hogy idén biztosra vettem, annál csak jobb lehet. A május most sem volt kegyes hozzám, rommá áztatta az egész Pilist. Mondjuk máshoz sem (általában ez az egyetlen mentsvár – mármint hogy mindenkinek egyformán szar lesz), úgyhogy fair volt a play.
Pakolászás, egy óra szundi napközben, és már ott is álltam éjfél előtt a rajtban sokadmagammal. Jucikám (aki sokat látott már ezügyben) újfent megjegyezte, hogy teljesen idióták vagyunk, hogy éjfélkor, cicanadrágban, idióta lámpákkal a fejünkön tömörülünk a karámban, hogy aztán kieresszenek minket egy tizensokórás önszopatásra. Idén sokat edzettem, és jó formában vagyok, úgyhogy előrehúzódtam a hatodik-hetedik sorba a nagyok mögé, onnan lőttem ki a rajt pillanatában.
Az első pár kilométeren szépen felvette mindenki a ritmust, a fénygömbből egy kígyó lett, ami hosszan elnyúlt a Szentendrét határoló lankákon, aztán darabokra szakadt, és mindenki magányos harcosként hatolt be a Pilis sötét (és saras) erdejébe. Jól éreztem magam nagyon, könnyedén ment a futás, tartottam a tervezett pulzust, ami elég szép tempót adott. Csodaszép volt a csillagos égbolt, világított a hold, mögöttem hosszan elnyúlt a futók fejlámpáinak fénye, nem zavart semmi az utazásban (csak a sár). Hamar légüres térbe kerültem, egyedül maradtam, amit nagyon élveztem. Az éjszakai erdő megint beszippantott, csak a bokor alatti neszezések, az ágak között besütő holdacska, a zihálásom, a sár okozta megcsúszás miatti hihetetlen sebességgel kimondott kurvaanyázások voltak velem, no meg persze a fejlámpám fénye. Egészen 3:21-ig, amikor is három villanással jelezte, hogy kezd elege lenni, és minimál-fényerőre kapcsolt. Ez mondjuk pont arra volt elég, hogy ne szarjam össze magam, illetve hogy éppen ne lássak le vele a talajig. Mindez még csak egy kicsit lassított volna le, ha centiméterre ugyanott, ahol tavaly (egy Pilismarót előtti kanyargós sárhabos ösvényen) nem dobtam volna egy epicfailvideókollázsnyertes arconcsattanást, amit a feltápászkodást követő lendületszerzés után egy öt perc per kilométeres sebességgel izomból lefejelt faággal übereltem rögvest. Boldog az nem voltam, de rendeztem a sorokat – fejlámpám pislákoló fényénél is láttam, hogy a kezem csupa vér a fejemtől, úgyhogy jobb híján homlokon spricceltem magam high-five izóitallal – mivel a vizem már elfogyott.
Eddig amúgy jól haladtam. Az első 4-5 órában a tavalyi időmhöz képest vagy 20 perc előnyt szereztem, nem éreztem magam fáradtnak. Nyomtam a megtanultakat, felfelé kocogtam, meredekeken sétáltan, lefelé óvtam a combjaimat, hogy maradjon belőlük valami a végre is. Pulzus 150-155 között volt szigorúan a tervek szerint. Figyeltem a frissítésre, ettem rendesen, félóránként csokit, gélt, ittam rendesen vizet is, izót is, toltam a sótablettákat is. Aztán valahogy (pont mint tavaly) megint Dömös előtt kezdtem érezni, hogy valami nem klappol. Gondoltam egy gél mindig gyógyír az ilyen gondolatokra, de azzal a lendülettel köptem ki, ahogy benyomtam az arcocskámba. Öklendeztem kicsit, de megúsztam tüszi nélkül. Gondoltam pihentetem kicsit a gyomrom, aztán újrakezdem a feltöltést. Prédikálószék előtt haraptam egy-két darabot a csokiból, a ponton ettem banánt, és megkezdtem a szokásos óvatos mászásom. Régi szeretett nagy trükköm, hogy az istennek sem vagyok hajlandó egyetlen egy métert sem futni ezen az emelkedőn – úgyhogy most is ezt tettem. Bár két spori is lehagyott, de nem zavart, gondoltam majd lefelé a frissebb lábaimmal visszaelőzöm őket. Így is lett, a hegytetőn botorkáltak még kicsit a falábaikon, én meg lefelé elsuhantam mellettük (hogy aztán úgy 5-6 órával később mindketten állva hagyjanak Pap-rétnél, és helyre tegyék a belső okoskodásaimat).
Vártam a Lepence előtti hosszú betonos szakaszt a sok sárban gázolás, sárban dagasztás, és sárban létezés után, de a kedves szervezők úgy döntöttek, hogy idén a pálya a betonúttól öt méterre, azaz látótávolságon belül végighaladó ösvényen vezetik a nyomvonalat. Így aztán kényelmes 5 perces tempó helyett konkrétan 2-3 kilométernyi vízben járás lett az osztályrészem közben folyamatosan áhítozva a sík és száraz (enyhet és tempót adó) aszfaltra. Persze azért ennyire nem volt ez gáz. Az ember ott és akkor teljesen el tudja fogadni ezeket a helyzeteket és nem zavaró, de utólag vicces ezekbe a szituációkba belegondolni.
A gélek viszont továbbra sem mentek. A helyzet mondjuk nem lett rosszabb, ettem kétszer is levest a pontokon, kis banánt, haribót is nyomtam de nem tudtam újra felpörögni. A gázos helyzeten a szakaszokra bontással próbáltam javítani. Fejben mindig csak a következő pontra koncentráltam, azaz csak 10 km körüli távokban gondolkodtam, hogy addig mit eszem, addig mit iszom, és nem foglalkoztam azzal, hogy ez így még 4-5 órán át kevés lesz. Meglepően jól működött ez a mentális taktika. Apát-kúti völgyet nagyon élveztem még – hiányoztak a rövid távosok, tavaly itt csatlakoztak be, jó volt, hogy húztak magukkal. Visegrádra már kicsit erőtlenül érkeztem, a fellegvár szigorú séta volt megint, de utána a Pap-rétig kocogtam a felfeléket is – nyolcvan után ez még egész tisztes állapotra utalt. Itt az utolsó evős ponton elhagyott a Prédikálószéken megelőző, majd általam újra visszaelőzött srác, imponáló tempóval indult meg a frissítőpontról (ha tudom, hogy Urbán Zsolt az, akkor kis sztúpát építek ott helyben a magam tiszteletére, hogy csak most ért utol, de mivel fogalmam sem volt erről, csak a saját állapotom romlását láttam benne).
Itt 90-nél ért utol harmadszor a tavalyi győztes lengyel srác. Neki itt már 107 km-t mutatott az órája – eltévedt többször is. Együtt nyomtuk vagy 12 kilométeren keresztül, felfele sétával, lefelé tempós futással. Még jól voltak a lábaim, tudtam, hogy lesz még két durva hegy, meg utána az apró (kb. 10 km sík Szentendrére), úgyhogy igyekeztem tartalékolni a végére, mivel ott sok időt lehet spórolni, ha van még erő tolni.
Hát nem maradt. A skanzen után kifogytam a szuszból, éreztem, hogy a frissítés miatt nincs már kraft, a nyálamon vonszoltam magam előre, pár tíz métereket sétálva, hogy újra legyen egy kis erőm futni. Megváltás volt a belváros, jó volt, hogy ismerősök is szurkoltak (köszi Levi, Eszti), lelki szemeim előtt már csak a gyerekeket és Jucikát láttam, akik várnak a cél előtt, közös befutó reményében.
Meg is lett, ott álltak és vártak rám. Mondjuk a kislányom ne akarta megfogni a sárkéreggel borított kezemet, Samuka meg röhögött rajtam, hogy mennyire mocskos vagyok. Tényleg szarul nézhettem ki, mert amikor kézen fogva kocogni kezdtünk egyből azt mondta, hogy: „Szeretlek apa”. Jó lenne hinni, hogy ezt most a büszkeség és nem a szánalom hozta ki belőleJ
Nem voltam jól a verseny után. Hidegrázásom is lett, hányingerem is volt. Nem voltam a legjobb társaság a Jucikámnak és barátainknak egy szentendrei közös ebédhez. Asszem többször is belealudtam a szuflakiba észrevétlenül.
Nem nagyon tudom, mit gondoljak erről a versenyről most. Sok szép élményem lett, pár képet szerintem örökre magammal viszek (fénykígyó, holdacska, falefejelés után izóspricelés, Samuka mondata), komolyabb megingás, kiszállási kényszer nélkül végigmentem, egész jó időm és helyezésem lett, ugyanakkor tavalyhoz képest még sokkal jobban megutáltam a sarat, becsődölt a frissítésem, és lebizonytalanodtam a nagyobb hegyek kapcsán.
Asszem várok pár napot a konklúziók levonásával, de azért leírom, hogy jövőre emlékezzek rá, esős évszakban nem megyek a Pilisbe.
A szervezés első osztályú volt. A pálya kiválóan volt jelölve, a frissítőpontok kínálata szuper volt, az önkéntesek is nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Gratulálok a terepfutas.hu csapatának és persze Csanyának is.
Belinkelem a pulzusgörbémet, ami mindent elmond a versenyem sportszakmai részéről. Laikusoknak mondom, hogy ideális esetben ennek egy egyenes vonalnak kellene lennie.
Nekem szerzett harántboltozat süllyedésem van. jó pár éve sima gyaloglástól diszkóba jövet-menet, lúdtalpbetét nékül, 8 km-másnap reggelre bedagadt a lábfej.
Akkor egy zsebkendőt tettem a talpam alá, kicsit emelje meg, így nem fájt. első röntgen semmit nem mutatott, mivel valódi törés, csak mikro-törés-fáradásos 2-metatarsus fractura.
5-hát után a 2-röntgen már látta a meszes callus képződést. Amúgy gipszelés nélkül elmúlt a duzzanat 3-hét után.
Most hogy fussak,mezítláb füves talajon? Doki mondta futásnál betét nélkül.
9 napja teljesítettem La Palma szigetén a Transvulcania ultratrail-t (74 km + 4350 m föl, 4057 m le); ott filmeztem az alábbit: GoPro-val és stabilizátort használva :) Varázslatos verseny, ami a csodás táj, felhők feletti futás mellett a hihetetlen szurkolókról, buzdító helyi lakosokról is híres. A videóba belevágtam az előző napi bejárásból is, amikor jobb fények voltak és így nagyrészt megvan az egész csodás szerpentin.
(készül kb. 20 perces best of videó, ill egy hosszú kb. 50 perces videó is, mivel filmeztem eleget :) )
