Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Apám ott fenn az égbe! Gondolsz-e néha rám? Mert én sokszor bámulva a légbe... Elgondolom, hogy milyen kár... Hogy ily korán meghaltál... Apám!
Sokszor, ha az élet rögös utjain, Abba a gyakran emlegetett Göröngyökbe botlik meg lábam... Elgondolom, hogy milyen kár... Hogy nem vagy velem... Apám!
Ha az élet zajgó tengerén - Irányitó, erős kéz kellene... Hányszor, de hányszor megcsókolnám A te jóságos, dolgos, de sajnos már holt kezed, Elgondolnám közben, hogy milyen kár... Hogy árván hagytál – Apám!
* A verset 1923-ban,14 éves korában írta a költő, édesapja halála után.
Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg, s ne keseredj el, ha nem találod helyed. A valós élet olyan, mint a csörgedező patak, előfordul néha, hogy nehezebben halad.
Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad, idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat. Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad, minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.
Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap, gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat. Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd, ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.
Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed, gondjaid közt tartogat még csodákat az életed. Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd: A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.
Hervadáskor, pusztuláskor, Novemberi dérhulláskor Tinálatok, lent a kertben Ránk hullott a falevél. Az öreg fa hervadt lombja Mintha nékünk szólott volna, Mintha minket intett volna: Vigyázzatok, jön a tél!
Hervadáskor, pusztuláskor, Novemberi dérhulláskor Visszasír a lelkem hozzád, Szép szerelmem, kedvesem. Mintha ott a kertben lennék... Száll a levél, száll az emlék, Szálló levél, szálló emlék Körülrepdes csendesen...
Hervadáskor, pusztuláskor, Novemberi dérhulláskor, Tinálatok, lent a kertben Most is hull a falevél. Most is hervadt a fa lombja, De most mintha sírva szólna: Ugye, ugye nem hittétek, Rövid a nyár, itt a tél...
azok után amiken külön-külön ugyan de mindketten keresztülmentünk próbálom elhitetni magammal hogy igazán megérdemelhetnénk egymást nem tudom mit gondolsz múltunk darabokban s tépelődöm egyáltalán összerakható volna-e még valami mondjuk egy másik élet a zsúfolt életben ha küzdeni is tudnék érted talán beszélnem kellene doktor freuddal
nincs késő suttogja jövőre nyílnak a rózsák bort iszunk a verandán a szőnyegek száradnak míg lassan átsétálunk a dombon, erős szél fúj átmelegszünk egymás kezében
* * *
álmomba kapaszkodom mint repkény a ház falán mindig fúj a szél védett zugban szövi hálóját a pók a verandán hagyott székeken nincs egyértelmű válasz az élet az, ami történik, mikor kikapcsoljuk a tévét
* * *
végre egyedül saját bőröm alatt az asztali lámpa zöld fényében szomorkás esküvői valcer szól és boldogságot zuhog az eső kint a sötétben a füvön széttört kaleidoszkóp hitet ígérek örömben és vágyban kínban és magányban a halál sem választ el az asztali lámpa fényében és boldogságot zuhog az eső
minél sötétebb van annál jobban látszanak a csillagok az én új obszervatóriumomból
ebben az apró országban születtem, mely élni kevés, de meghalni sok, itt szállt el ötvenhét év fölöttem, mi hátra van most bennem vacog. mi ez? szinte belebutulok, bár tépte már e tájat annyi féle horda, s tereltek balra-jobbra izmusok az ölte az embert, emez kirabolta. szabadok lettünk, nincs harc, fakardunk korhad a falon, kinek szólni kell nem mer, vagy pirul az arc, mert aranylakat pirszing a szájakon. alig akad költő ki papírra vésné, valami fáj, itt bent nagyon mert nincs rosszabb a csüggedésnél, ha saját népét köpi a belőlük választott hatalom. én írok, ez a dolgom, érte már kötelet sem kapok, bár önsajnálatunkból tákolt bitókon, bokázunk vígan, mi magyarok. ott majd megnyugszunk végre, egymásra öltve nyelvünk, és ha ránkszikkad a szél kérge, a semmibe legalább egyenes derékkal megyünk.
Hát itt ülsz megint méltó helyeden a rakodóparton ha nem is az alsó kövén de kellő távolságban a gótikus háztól bent fecseg a felszín lassan elúszik az ország akár a dinnyehéj Kezedben üres kalapod megfáradt hajléktalanok lógatod míg ékszereit fényeit idegesen próbálgatja a belvárosi éj
a legfontosabb dolgok mellett úgy robogunk el ahogy nevesemlátszó állomásoknál az intercity az igazi célok mind messze vannak ilyen blődségekkel hitegetjük magunkat míg a leeresztett sorompók mögött túl a jegenyék takarásán kis menet halad apró koporsóval mögötte gyászfehérben a térdharisnyás lány akit akkor kezdtünk szeretni mikor már minden semmi lett rengeteg nyárral azelőtt
Ezt a széket arrébb lökni vonat elé lefeküdni megvívni még egy-pár harcom szétszaggatni vasálarcom eldobni kövem és nyilam nem ölni mint mindannyian törzsnek lenni nem csak torzsnak ura lenni a szebb sorsnak ördögöt nem falra kenni ötszázasért gyrost enni dermedt árnynak sose lenni fel-le járni a kék vízen az égre lesni septiben tiszta szívvel énekelni Istennek is megfelelni örök életűnek lennem Isten ébredne föl bennem megszeretne, -akárki az akár hazug, -akár igaz lenyugtatni a vad tengert megsajnálni a rossz embert égről a fényt leszakítni véle szívem beporítni a gondok közt nem vesződni a szántón nem mérgelődni bajos szelet nem hallgatni az ördögöt nem vallatni csak a jóról gondolkozni nem szenvedni, -csak dolgozni nem érezni a haragot simogatni: -holdat, -napot bölcsebb előtt meghajolni felderülni úgy dalolni az Istent is úgy szeretni érte szívem földbe vetni
nem gondolni rosszkor rosszra bennem Isten álmodozna míg a széket arrébb tolnám rám gondolna, -úgy gondolnám…
Amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív.
S ez lett fontos az Istenek előtt. Áldottak voltak a titkos erők, melyek a túlsó partra vittek át, ahol a lélek elejti magát, ahol gyógyul a fájó akarat, ahol bilincsét oldja a tudat, ahol levedli magányát az Egy, ahol a Sokba az ember hazamegy, ahol félelem és vágy megszűnik, ahol az ész nem érzi szárnyait, ahol a cél leteszi fegyverét, ahol tárgytalan merengés a lét, ahol úgy ringunk, mint a tücsökzenén, ahol már puszta közeg az egyén, ahol én jártam: minden pillanat, ami csak rávesz, hogy felejtsd magad: ami, álmodva, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete.
Nem szólsz, nem szólok, pedig látjuk: egyre nő köztünk a senkiföldje, s elgazosodnak az éjszakáink, mint a temetőkert.
Ha volna időm a fájdalomra, ha volna időm a felejtésre, beöltöznék ólom-ruhába, s bemerülnék a tófenékre. De itt kell élnem, ahol neked is, itt kell járnom, ahol te is jársz, kapualjak mennyországát itt kell elhagynom csöndben, ahol a vaskilincs zaj: fogcsikorgatás.
Ha nem csak ez az egy test adatik élni, és túlélni is a szerelmet, már rég egy másik idő nyúlánk fái közt futunk, s mint égő inget, tépjük le egymásról kezünket, s a száj is már régen más éggel beszélget, más éjszakákat lehel tele vigasszal, más csontokból sajtol ki tavaszt, fullasztó mézet.
Köztársaságunk koronás címere. Neomagyar. Félreértés ne essék: meghajtom előtte lófőmet. Natürlich. És meleg öröm tartozik általjárni szívemet, sőt: szűmet! kiváltképp és mindazonáltal (tá titi tá tá). Én törvény… – mit tisztelő! – törvény-mániás vagyok. (Tényleg.) Mondd, Szoki, öreg szaki, nem maradt egy korty véletlenül a bürökpohár alján?
Az apukám elment, ezt a nagymamám mondta nekem. Az apukám meghalt, ezt a nagypapám mondta nekem. Szerintem az a legfontosabb, hogy nincs itt. Ha valaki nincs mellettem, ha nincs velem, ha nincs ott a születésnapomon, ha nem olvas este mesét az ágyam mellett, ha nem kísér el az iskolába, az olyan, mintha elment volna. Ha valaki nincs mellettem, ha nincs velem, ha nincs ott a születésnapomon, ha nem olvas este mesét az ágyam mellett, ha nem kísér el az iskolába, az olyan, mintha meghalt volna.
*
Apa üt
Apa üt, de nem a földön megpattant labdára a teniszpályán. Apa üt, de nem a süteménye körül repdeső légyre. Apa üt, de nem a sötétben a szobámban ijesztgető kísértetre. Azt mondják, én apára ütöttem, de nem igaz, mert apa ütött énrám.
*
December 6.
Mióta apukám elköltözött, nem jön hozzám a Mikulás.
*
Családon belül
Családon belüli erőszak, olvasom a fekete-fehér újságban, s szerintem téves az elnevezés, nem ennyire fekete vagy fehér. Apukám mindig családon kívül üt rám, a pofont nem látja anyukám, de még az öcsém sem. A verés egy magányos tevékenység, mint a futás, vagy a szemét kidobása a kukába. Apa a pofonokat is felosztja, egyszerre két tenyérrel ütni olyan jól nem tud, bal és jobb tenyérre kell osztani őket, mert a szeretet sem fér el az emberekben egymás mellett, amikor a harag van soron.
*
anyukám sír
Anyukám szeme piros, belefújt a szél. Nagyon. Anyukám szeme piros, allergiás a virágra. Nagyon. Anyukám szeme piros, elfáradt. Nagyon. Anyukám szeme piros, sírt. Nagyon. Anyukám sírt, megverte az apukám. Nagyon.
régen egy könnycseppben laktunk de ezen a nyári forróságon elpárolgott s csak mi maradtunk ketten, nem meztelenül csak kifosztva, bezárva egy maréknyi ósdi közhelybe s egy rég halottnak hitt vágyba
emlékszel a könnycseppben ott volt a sós tengerek minden titka Odüsszeusz édes bánata a nimfák leple s az inga nem járt nem beszélt nem volt óra hogy szememről a ködöt s a szivárványt örökre leoldja
mi maradt? Ládd ez az édesbús bánat némi rútság és sok önsajnálat fonnyadó hús és sok vacak óra hol bárd az inga s a szele súrolja szinte percenként a tarkód s a kényszer, hogy valamit akarj ott hol már régesrég nem lehetsz
El kell hagyjalak. Csak így, igekötők és kötőszavak nélkül, helytelenül, kimondatlanul, de véglegesen. Sok érzelemmel fogom tenni, és sok könnyel, szívem fog úszni rajta
Rosszul ír a számítógép, Nagyra cseréli a kicsit, kicsire a nagyot, Minden pont után újra akarja kezdeni, Makacsul, mint egy gyerek, És nem tudja, hogy nem lehet, Amit én már gyerekkoromban tudtam, Beleírták az emlékkönyvembe, Hogy „a barátság egy arany fonal, Ami könnyen elszakad, Össze lehet kötni újra, De a csomó megmarad”.
Vajon a gép tudja a véget és a kezdetet, Vajon tudja, hogy miért cseréli A betűket s az ékeket, Amit magunk közé verünk, S amik miatt majd elveszünk, Mert szekértábor az életünk, S a mindennapi csaták zajában Egyre csak halkul a szavunk, Hosszú sorokat írunk, s hogy Mit, kit akarunk, alig tudjuk
Valamilyen győzelmet szeretnénk mindenáron, Pedig már rég elkerül az álom, Az a rövid üdítő fajta, Aminek három sor az anyja, Gyönyörű három sor, néha csipkének látod, Bor alá teszel, és elmélázod A múltat, a napot, a tengert, Ami valaha tied volt, de már nem lett Se otthonod, se vágyad, se álmod, Nem is keresed, s nem is találod
Hosszú a vers, pedig rövid kéne, Három sor kellene, s a vége Csak annyi, hogy el kell mennem, Amíg még egy kis erő maradt bennem, Mert különben végem, ha maradok, Nem oldod le rólam a lakatot, Mert nem érdekel, hogy mit őrzök, Csak annyit akarsz, ne legyek őröd, A várat akarod, s a szekértábort, Hogy bevehesd és megtaláld
nem vagy egy József Attila mondták kegyetlenek voltak és lusták leszállni hozzám
pedig alant is menny van csak nem tudják az átváltozások ott is zajlanak s ha nem is hallszik a madarak surrogása vannak álmok
a világ ott is épül s hogy milyen lesz végül lent dől el
a fekete mennyben a levegőtlenben a sárban a föld szagában igaz a József Attilák a fenti világot bírják egészen a sínekig jutnak fiai ők a vonatoknak is
de azután? azután marad a lenn nem cserélünk nem várunk az életünk a halálunk verset sem írunk nem prédikálunk nincs más dolgunk nevetve várunk
az őszbe tekerve élek valaki valamikor észrevétlenül becsomagolt nincs csomó – megoldható nincs lakat – kinyitható csak valahol a végét (a cérnáét, a tekerékét) kellene megtalálni lelni s aztán mehetnénk bele a télbe „az évszakok változó miserendjébe” (mint mondották nekem egykoron) azt hittem te látod megtalálod kibontod s kapsz velem egy egész világot
tévedtem létállapot ez nálam (akár a hervadó ősz) a szemem mélyén nem lakik semmi kék kékcse (ki hinné hogy ezek falunevek) erre járok ha fékez a vonat várok s ha majd intenek nekem is kiszállok
Mi is a lét? Érzelmes színdarab. A kedv: közzene, olykor elmarad. Az anyaméh: öltöző, hol hiányos jelmezt húzunk a gyors komédiához. Bíránk, közönségünk a kerek ég, jegyzi, hogy ki nem tudja szerepét. A sír, amely egykor majd eltemet, a függöny; zárókép után lemegy. Sorunk a sír felé mókázva lábol, s a legvégén – meghalunk igazából.
reggelente mikor kirakjuk a székeket a teraszra látjuk hogyan ébredezik az Aveny
a villamoszörgés visszhangzik a hatemeletes házak között a büfénél az emberek átvágnak a síneken és mi egy pillanatra megengedjük magunknak elfeledni a pénztár mögötti stresszt ami így a hajnali fényben még mindig irrealitás
a nap felkapaszkodik a házak mögött az egekig cipeli hátán a mát lassan-lassan a takarítók tisztára seprik az utcát a tegnapi részegség után és mi egymásra mosolygunk
ilyenkor nem akarunk már mások lenni csak kiszolgálónők mienk a világ legfontosabb állása hogy másoknak jól kezdődjön a napjuk a mosoly nem a munkaruhánk része az sajátunk emberi
elhívtak egy konzultánst hogy megtanítson minket hogyan működik az ember örültünk azt hittük valami továbbképzésről van szó még senki nem költött ránk pénzt mióta elkezdtünk dolgozni
két egész napon át ültünk fizetett munkaidőben
persze egy kicsit furcsa volt amiről beszélt a vicceit senki nem értette de jópofát vágtunk nem akartunk panaszkodni amikor a vállalat most végre kitett magáért
a második napon amikor a vállalatot egy bármilyen autóval kellett összehasonlítanunk és mi egy vezető nélküli rozsdás öreg Volvót választottunk akkor megtanulhattuk micsoda hihetetlen lehetőséget jelenthet ha az embernek felmondanak
kicsit különös volt aztán hétfőn visszamenni a munkába ahhoz a vezető nélküli autóhoz és nem tudni meddig utazhatunk még vele
