AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
A Delfin könyveket én is szerettem. Kb 3 éve volt egy időszak, mikor összegyűjtöttem az összeset, - az akkori munkám miatt rengeteg régi könyvvel volt dolgom.
Ezek tutira megvoltak és tetszettek is, bár leginkább az elég gagyi borítókra emlékszem belőlük.
1. Thomas Mayne Reid - A fehér törzsfőnök
2. R. L. Stevenson - A fekete nyíl 3. R. L. Stevenson - A kincses sziget 4. Sir Arthur Conan Doyle - A sátán kutyája 5. Lengyel Balázs - A szebeni fiúk 6. Tatay Sándor - Kinizsi Pál 7. Dékány András - S.O.S. Titanic 8. Jules Verne - A dunai hajós 9. Jókai Mór - A nagyenyedi két fűzfa 10. Hegedüs Géza - Az erdőntúli veszedelem
A címükön kívül mondjuk sokra már nem emlékszem belőlük, pedig a kőbaltást meg a kétéltűt többször is olvastam.
1. Alekszandr Beljajev: A kétéltű ember
2. Ráth-Végh István: A fáraó átka 3. Szentiványi Jenő: A kőbaltás ember 4. Szürke Bagoly: Két kicsi hód 5. Szentiványi Jenő: A fehér csapat 6. Juan Muñoz Martín: Kullancs, a kalózkapitány 7. Maciej Wojtyszko: A hosszú álom 8. Balogh Béni: Vidróczki a nevem! 9. Robert Leeson: A harmadosztályú dzsinn 10. Cecil Bødker: A szellemleopárd
Azért nekem szerencsém volt ezzel az egész zenehallgatási folyamattal. 1980-ban, amikor - jelképesen - a karácsonyfa alatt megtaláltam életem első lemezjátszóját, ott volt mellette az egyes Edda és az egyes Dinamit LP is. A rádióból már nagyüzemben vettem fel a dalokat, lemezeket (lemeztorzókat, mint később kiderült), az ABBA-tól a Black Sabbathig, teljesen mindegy volt a stílus, csak tessen, amit hallok. Dorozsmai Béla bácsi a fia révén a nyugati prog. rockkal látott el, a nővérem pasija soha nem hallott metálokat hozott, és persze én is megszállottan járni kezdtem a boltokat, és amire épp volt pénzünk, és megtetszett a borítója, az jött is velem haza. A Kraftwerktől a Trans Europa Express és a Die Mensch-Maschine szerintem az első tíz lemezem között volt. Ha nem hallgattam volna ennyiféle mindent már 8-10-12 évesen, fogalmam sincs, mire jutok vele, így viszont meg sem ütköztem a nem e világi hangzáson és zenén, ami számomra akkoriban leginkább a kedvenc Delfin könyves sci-fi regényeimhez passzolt, de még azokhoz se nagyon.
A Kraftwerket az Autobahn lemez miatt sokan náci kötődésű zenekarként könyvelték el (Hitlerék idején épült fel ugyebár a Németországot behálózó autópálya-rendszer), ők pedig igyekeztek lekaparni magukról ezt a pecsétet, és "európaivá" válni, ezért készült el a Trans Europa Express. A terv kudarcba fulladt: nem európaiak lettek, hanem földönkívüliek.
A Trans Europa Express a kedvenc lemezem tőlük, de ennél sokkal többet gondolok róla: ez a könnyűzene történetének egyik leginnovatívabb albuma. A minimalizmusa, a végletesen repetitív jellege - a címadó dal tényleg olyan, mint egy monoton utazás földrészeken és időzónákon át a végtelen térbe és időbe -, a hideg-rideg technicizált hangulata ellenére is száz százalékig zenei, élvezhető, működőképes. Viszont olyannyira megelőzte a korát, hogy a kor még most is csak messziről követi, bármennyire is száguld előre. Ez a zene akármikor is születne, ugyanúgy idegennek, ismeretlennek hatna, és a jövőbe mutatna, ahogy 1977-ben a jövőbe mutatott. Nincs jelen ideje, nincs múltja, nincs most, nincs volt, csak a majd, egészen döbbenetes. Senki, egyetlen előadó sem még csak a közelébe se járt az elmúlt majdnem ötven évben hasonló létrehozásának.
Még annyi, hogy ahogy a korábbi AOTD-s Die Mensch-Maschine esetében is elhangzott: létezik ugyan angol verziója, ám csakis német nyelven érdemes hallgatni.
Minden más pontszámot elképzelhetetlennek tartok: 10/10
A gépiesen rideg, repetitív jelleg itt lenyűgözően adekvát, egyedien kreatív végeredményt hoz létre. Rendkivül fontos az 1977-es dátum. mivel ugye egészen pontosan egybeesik Bowie és Iggy kultikus berlini korszakával. Nevezett legendák és a Krafwerk tagsága közötti kollaboráció alapjaiban határozta meg pl a TEE szövegvilágát is. A Weimari Németország (1919-1933) iránti nosztalgikus alapokból(korabeli népdalok, stb) kiindulva és azt bizonyos modern európaiságba áttranszformálva, a krautrock gyökereket futurista, populáris elektronikába átlényegítve hoztak létre itt a németek valami rendkivül magával ragadó zenei különlegességet. Az ellenálhatatlan dallamok még akkor is hathatnak a befogadóra, ha pl a metal vagy a tradicionális angolszász rock felől nézve itt nagyon mást kapunk.
A négy évszak gitáros átiratban? Mindenkit biztosíthatok, hogy amilyen rosszul hangzik leírva maga az ötlet, pontosan ugyanolyan rossz a megvalósítás. Eleve a világ egyik legelcsépeltebb (nem Vivaldi tehet róla, hanem a világ) zeneművét feldolgozni teljesen felesleges és kudarcra ítélt dolog (kivételek azért vannak, lásd a végén). Másrészt az elektromos gitár kurva jó, mind nagyon szeretjük, baromi jól lehet vele metált játszani, de alapvetően mégiscsak egy bumfordi, nyers hangzású hangszer. Klasszikus zene, pláne egy ilyen sokszínű, kedves, sokféle hangulatot közvetítő klasszikus zene interpretálására alkalmatlan. Wojciech Kilar Orawa című darabja, az való neki, na, arra kíváncsi lennék, hogyan szólna gitáron! A négy évszaknak nem áll jól. Jellemző, hogy ezen a lemezen azok a legelviselhetőbb részek, amikor Roth nem játszik. A bizonyára hangulatfokozónak szánt, tök bénácska szövegelések meg csak tovább mélyítik az ellenérzésemet. Ha valaki autentikus, mai, a mű nagyszerűségéhez méltó, mégis más, új dimenziót is hozzáadó feldolgozást akar hallani, az Max Richter 2012-es verzióját hallgassa meg. De leginkább az eredetit. Nincs pontszám, értékelhetetlen számomra.
A Scorpions volt gitárosa az által kitalált egyedi gitáron játssza el a komolyzene egyik legismertebb és legnépszerűbb művét a szólóhegedű szerepét átvéve, de közben a hagyományos klasszikus hangszereket is meghagyva a háttérben - röviden így lehetne összegezni ezt a produkciót, de pontosan külön ízlelgetve ezeket a pontokat válik olyan különlegességgé az egész, amiért a berlini életem alatt órákat voltam képes oda-vissza vonatozni a Ruhr-vidékre, majd a koncert után kilométereket gyalogolni az éjszakában. Mert akkor bizony Uli bácsi teljes egészében eltolta ezt a lemezt, majd utána Viktor Smolski is fellépett két Bach-átirattal, elhangzott a Sails Of Charon is a helyzetnek megfelelő hangszerelésben, majd a Turandot nagyáriájának Roth-féle feldolgozására Klaus Meine ugyan nem jött el, Smolski ellenben beszállt a szólóba. Másfél hónappal később pedig teljesen véletlenül találtam meg a lemezt az egyik berlini Media Markt-ban, ahová pont azután vetődtem, hogy egy engem is meglátogató ismerősömet felraktam a Pestre tartó buszra. De ennyit a személyes részről, hiszen ettől még nem lesz meg a zenei élmény.
Vivaldi Négy Évszakát azóta már mások is feldolgozták egészében fémzenei stílusban - csak mikor az egyik hazai netes szaksajtó arról áradozott, folyamatosan kihagyta, hogy ezzel csak másodikak lehettek a sorban. Hogy az milyen is lett, nem tudom, de kétlem, hogy felül tudták múlni azt, ahogy itt elhangzanak a Sky gitáron. A Tavasz és az Ősz közismert melódiái mellett nagyon szépen szól a piros ásszal jelzett évszak harmadik tétele illetve a Nyárból az első és az Őszből a második is. Ezektől állt el a legjobban a lélegzetem azon a koncerten is, és most is ezeket esik a legjobban hallani. Nemcsak arról van szó viszont, hogy elgitározza, ami a kottán van... jól vannak odarakva az egyes tételek között az egyes évszakok hangulatához kötődő háttérhangok, majd jön az ötödik évszak, ahol részben az eddig hallottakat dolgozgatja át, illetve rak hozzá más muzsikusokat is saját magát is. Itt a Cry Of The Night a legszebb, de a többit is jó hallgatni... főleg, mert hiányzik mindenféle Malmsteen-csapda technikázás, amit a férfi önkielégítés szinonímáival szoktak illetni, hanem megmarad dallamoknak, daltöredékeknek... ebben sokat segít a klasszikus hangszerek kerete is.
Végül azonban csak megszólal a kakas, és Uli is, hogy "Venga la vita" - vége az álomnak, ideje felébrendni a való életbe, ahol már nem szól a Sky gitár, de még így is nagyon szépen vezet ki ebből az egy órás zenei élményből, ami nemcsak a kapcsolódó élmények tesznek nekem a - nem is értem, hogy miért ilyen - helyezése ellenére 10/10-é.
Amorphis egész jó. Egy-két hónapja főleg őket hallgatom. Az első három albumuk elég egysíkú, nem is nagyon tetszik, de aztán a Tunoela-tól óriási minőség javulás következett be.
Jaja, így. Pénteken meg hasított az Amorphis és a The 69 Eyes is.
Kár, hogy előbbivel egy időben volt a Carcass, megnéztem volna Walkeréket, bár utána cimborák azt mondták, hogy a Carcass második felére elég tré lett a sound...
Az Igorrr hozra a kötelezőt, utánuk Max viszont megkímélhetett volna a "we are the real Sepultura" felkiáltástól...
Tegnap nagyon rendben volt a Judas Priest. Háttér, látvány, hozzáállás, hangerő, közönség, hangzás iszonyat jó volt. Különösebben egyik szinpadra se lehetett panasz, az őket követő "kisszinpados" Moonsorrow is remek hangulatú, minőségi műsort játszott.
Koncerten lehetőleg az erősítőn kívül mellőzni kell az effekteket is, mert a helység akusztikája általában megsokszorozza a delay és reverb hatást, ami miatt sokszor teljesen elúszik a hang. Erre mondják, hogy borzalmas volt a helység akusztikája, és nem élvezték a koncertet. Pedig legtöbbször nem a helységgel van a baj, hanem a rengeteg gitáreffekttel amit alapból rápakolnak a zenészek.
Igen, élőben más a dinamika, más a fontos, más működik, mint lemezen és nálunk mindig egyszerűbb is minden. Nem ragaszkodunk a lemezverzióhoz, mert sokszor megoldhatatlan vagy nem szól jól vagy van jobb ötlet. Nálam az a hozzáállás, hogy lemezen tényleg bármit lehet, a próbateremben meg majd kitaláljuk, hogy mi legyen, az egy másik játék, az mástól lesz jó. Metálban különösen igaz, hogy nem szabad elveszni a részletekben a színpadon, a nagy képet kell látni, legalábbis ez a tapasztalatom.
A Manes EP nekem is tetszik, bár ha nem tudnám, meg nem mondanám, hogy Manes. Az Ulvert nem igazán akartam meghallgatni, de legyen. Aztán jöhet Per Wiberg, kösz a tippeket.
+még egy gondolat: roppant sokat számít és döntő, hogy kb. egészen az ezredfordulóig alapvetően és elsősorban mindenki próbateremben, mint zenekar rakta össze, gyakorolta be a számokat. szemben az ezredforduló idején már elindult számítógépen, otthon, egyedül zenét szerzők, felvevők egyre népesebb táborával. mindkét módszer célra vezet, csak az előbbinél sokkal gyorsabban arcul csap a valóság, mármint hogy mit tudsz te lejátszani a hangszereden és mit nem; valamint együtt, mint zenekar is egymásra csiszolódtok és kihagyjátok a felesleges díszítéseket, begyakoroljátok a váltásokat - ezeket a legnehezebb imitálni egyedül hálószobából elképzelve.
ebben Tamásnak rengeteg tapasztalata van, gondolom TC kapcsán nekik is fura volt az első próbákon életre kelteni azt a zenét, amit még pont annak tudatában írtak, hogy ennek nem kell színpadra kerülnie, bármi belefér.
jó élő, együtt játszó zenekar meg mindenféle stílusban van és lehetséges. még egyszer: a fő különbséget a zenéhez való hozzáállás és a tagok önállóan felismert, a zenében betöltött funkciói jelentik. nyilván ehhez tudni kell játszani a hangszeren is, meg nem árt némi zeneelmélet meg sok hallgatás, figyelés, türelem.
erősen másképp működött a zeneipar a 2000es évek elejéig, kb.2005-ig. úgy is fogalmazhattam volna, hogy akkor még működött a fizikai eladás és az abból származó profit bizony szemmel látható volt, szemben a 2010 utáni évekkel és helyzettel. manapság az árrés fizikai hordozón elenyésző, pár százalék; a streaming meg fizet ugyan, de az legfeljebb borravalóra lesz elegendő.
ezzel párhuzamosan megdöbbentő technikai fejlődés zajlik, mostanság akár a legolcsóbb eszközökkel, szibériából kölcsönzött szoftverekkel meglévő mix tudás birtokában is igen erős albumokat készíthetsz, akár egyedül otthon gitárral, alsógatyában.
ami egyből feltűnik, hogy azon kevesek, avagy a jéghegy csúcsa, akik a 80-as 90-es években lemezszerződéseket kaptak és csomó klasszikus, egyedi hangzású, zeneileg ma is érdekes anyagot készítettek; mennyivel tehetségesebbek voltak en bloc zenei gondolkodásban mint a mai mezőny. hangszer kezelésben, mármint akik manapság tényleg élőben és nem hangonként biggyesztve játszanak fel - mert ezekből a vérpistikékből is dunát lehet rekeszteni pláne a 'core műfajokban -, a mai mezőny zömmel sokkal ügyesebb, jobb technikával szebben játszanak, jobb a hangképzés, sokkal jobbak akár az olcsó hangszerek is, maguk az elérhető kütyük (erősítőket már direkt nem írok, mert manapság már metalban sem dívik jó 15 kilós csöves fejjel és ládákkal megszólalni, bőven jók a pár kilós ampsim multieffektek, a mai klubok felszereltsége (ne Mo-ból induljunk ki!) szintén dimenziókkal fejlettebb, mint akár 15-20 éve is volt. mint hátrány a mai cuccokkal kapcsolatban: azért a 80% csontra ugyanazokat a szoftvereket, ugyanazt a hangszín bankot használja » egységesül a hangzás, azaz a többség pont ugyanúgy szól, ugyanazt a suliköpenyt hordja.
naszóval ezek után csak annyit akartam írni, hogy fájdalmasan nincs új ötlet a mai zenék (nem csak rock/metal) 80-85%-ban. persze szvsz.
én ezért sem ítélem el az ai-val generált zenéket, ugyanis pontosan azt a szeletét fogja kinyírni a mai zenéknek (beleértve a metalt is), ami amúgy is kukába dobandó.
Valóban szűziesen ártatlan zene, a korszak szabadelvű bonyolítása hidegen hagyja. Abszolút adekvát a kedves kutyus fotó a boríton. Mindazonáltan kifejezetten kellemes zene. A hammond szőnyeg a dalok alatt már megadja a kiváló alapérzést, mely végig kitart. Világmegváltás száműzve, kreatív ambiciók sutba vágva, csak zenélgetnek egy jót, de kétségtelenül ennek a hozzáállásnak is megvan a maga bája. Szóval semmiképpen nem érdektelen zene, hanem lágyan szórakoztató akár háttérként vagy utazó zeneként is remek választás lehet. A Nina Simone feldolgoztás pedig ténylegesen kiemelkedik és igen az ő legendás munkássága is bőven megérne egy nagy misét.
Sakis szólója nagyon jó és hangulatos lemez, anno listáztam is. Azóta lett egy zongorás-akusztikus verziója is, érdemes egy esélyt adni neki, persze csak ha eleve nem kapsz hidegrázást az ilyesmitől.
Abból már semmire sem emlékszem, csak a döntőre, az jó volt.
Viszont az milyen jó lesz, amikor felemelik a létszámokat, Eb 32, vb 48, fincsi kis Jamaica-Új-Zéland, Lettország-Egyiptom csoportrangadók, már alig várom.
A Triarchy of the Lost Lovers albumot ajánlom a Rotting Christtól, ha ez a lemez ennyire jól csúszik. Az hasonlóan kicsit hálóinges, de jólesően békebeli kilencvenes metál, nekem nagy kedvencem.
