voila:
Kontinensünk legnyugatibb országáról, Portugáliáról alig tudunk többet, mint hogy ott termelik a portóit. S mint ahogy a portugálok a tokajit is leginkább
csak névrôl ismerik, de nem isszák, a portóiról nekünk is igen hiányosak az ismereteink.
Portugálnak ugyanolyan bonyolult lenni, mint magyarnak. Ítélkezni, méricskélni lehet kívülrôl, de otthon a szabályok átrendezôdnek. Portugálként az ember Nyugat-Európa egyik eldugott sarkában él, amolyan egy szomszédos és két határos országban, amit keletrôl az egykori fenyegetô vetélytárs, Spanyolország karol át. Nyugatra viszont ôsidôk óta az óceán, következésképp az egész világ csábítja az országot. A portugál történelmi örökségnek ugyanúgy része a perifériára csúszás, mint a világbirodalmi ragyogás, a félig otthonlét érzése Macaótól Kelet-Timoron, Indián és Angolán át egészen Brazíliáig. Portugália hamisítatlan mediterrán világ. Nem olyan zajos, mint az olasz, nem olyan szikár, mint a görög, és nem olyan mondén, mint a francia. Mégis egyéni és hamisítatlan. Portugálián belül önálló világ az északi, Coimbra felett elterülô országrész. Nehéz megtalálnunk magyar megfelelôjét, leginkább a Tiszántúlhoz vagy Erdélyhez lehetne hasonlítani. Amíg délen a nagy uradalmak, errefelé mindig a kisbirtokok voltak jellemzôek. Ebbôl következôen szegény, de öntudatos vidék. Hogy számtalan más szépséges tájhoz hasonlóan nem veszett az ismeretlenség homályába, az a Douro-völgy Vinho do Portójának köszönhetô. Ez a bor angol nyelvterületen Port néven ismert, mi pedig portóinak mondjuk. A portói a leghíresebb portugál termék, alfája és omegája az erôsített, más néven a likôrboroknak.
A bor névadója a Douro folyó torkolatánál épült Oportó, Portugália legnyugatiasabb városa. A települést az angolok révén ismerte meg Portónak a világ. A városnak íze van és szaga. Hajnalban a borbély, reggel a boltos, este a kávézó. A téren a bazár, az utcán a cipôpucoló, a sikátorban a kisvendéglô - nem annyira a turistának, inkább a helybélieknek szólal meg ez a hely, és nem a marketing nyelvén.
A város egyedülálló módon úgy adott nevet egy bornak, hogy azt mindig is máshol készítették: úgy 60-100 kilométerrel feljebb, a Douro völgyében. Igaz, Porto környékének is megvan a maga sokáig háttérbe szorult bora, mégpedig a vinho verde, a zöld bor. Északra egészen a spanyol határig teremnek ezek a vörös vagy fehér, alacsony alkoholtartalmú, könnyed, manapság ismét egyre népszerěbb borok. A vinho verde megújhodása életre keltette a vidéket is. A portugálok láthatóan nem akarnak világvárost építeni oda, ahová nem szabad. Bár néhány év alatt autópályákkal hálózták be a környéket, a Costa Verde tartomány szépségét nem eltüntetni, csak elérhetôbbé akarják tenni. Ponte de Limában van a központja a Turihab egyesületnek, amely a vidéki kastélyokat mint szálláslehetôségeket kívánja megnyitni a nagyközönség elôtt. Úgy tartják, hogy a nagy hotelek többé-kevésbé ugyanolyanok a világ minden pontján. Érdemesebb hát olyan kvártélyt kínálni a látogatóknak, ami magán viseli a vidék egyéniségét. Az uniós támogatások számottevô részét a vidéki kastélyok életre keltésére fordították a portugálok. Az egykori quinták megújultak, méghozzá igencsak ízlésesen, a jelentôs részben nemesi múltú tulajdonosok pedig megtalálták szerepüket az ország gazdaságában. Portugáliában jelentôs a belsô turizmus is. A lakosság szereti felfedezni saját országát, és ezt élvezetesen meg is teheti.
Porto, a ,legyôzhetetlen város" egyszóval nem termelôje a portóinak, de okkal kötôdik oly szorosan a borhoz. Óvárosával szemben, a Douro bal partján fekszik Vila Nova de Gaia, ahol az egymás hegyén-hátán fekvô raktárak, érlelôházak, kereskedelmi telepek jelzik, hogy a város a névadáson túlmenôen is szerepet játszott a portói történetében. Az ismerkedést a borral azonban nem itt kell kezdeni. Vegyük tehát az irányt a folyásiránnyal szemben, a spanyol határ felé.
A múlt
A Douro völgyében ôsidôk óta él ember. Jelenlétének világhírě bizonyságai a Coa-folyócska medrénél talált sziklarajzok. A szôlôkultúra elterjesztése a rómaiak érdeme, akik az idôszámításunk elôtti második században hódoltatták meg a vidéket. A szôlô szó szerint melegen hálás hazára lelt itt. Nemcsak túlélte a mór impériumot, hanem fontos szerephez jutott a zsenge portugál állam gazdasági életében. A XVI. század végétôl Portugália hatalmas gyarmatbirodalmat épített fel, ám a kincstár állandóan hiánnyal küszködött. Még az alapvetô élelem, a tôkehal beszerzése is külföldi érdekeltségek kezébe került. Hol az indiai bors, hol a brazil gyémánt és arany, hol a sólepárlás dobott mentôövet az államkassza felé, de a hazai termények közül tartósan csak a borral lehetett valamelyest ellentételezni a külföldrôl, elsôsorban Angliából beáramló iparcikkeket.
Anglia fôszerepe megkérdôjelezhetetlen nemcsak a portói, hanem egész Portugália történetében. Míg Magyarország helyét és szövetségeseit a francia-Habsburg, majd a német kontinentális rivalizálás jelölte ki az idôk sodrában, addig Portugália sorsát a világ felosztásáért folytatott harc határozta meg. Az Angliával fenntartott jó viszony a Portugália feletti spanyol uralom (1580-1640) elôtti múltra tekinthetett vissza, és a gyôztes függetlenségi háború után a régi barátság felmelegedett az angol-holland és az angol-francia gyarmatbirodalmi vetélkedés árnyékában. Ez a történelmi kényszerpályája szerencsésebbnek bizonyult a magyarénál, a fô tanulság azonban Portugália számára is ugyanaz volt: a fěnek teljesen mindegy, hogy az elefántok harcolnak vagy szeretkeznek rajta. Az angol kapcsolat egyben jelentôs gazdasági függôséggel és politikai kiszolgáltatottsággal járt.
A portói mindazonáltal profitált az új helyzetbôl. A Douro-völgy bora a XVII. század végén az angol kereskedôk által fenntartott Új-Fundland-London-Viana (késôbb Porto) kereskedelmi háromszögben kezdett forogni. London kelmékkel, Új-Fundland tôkehallal vett részt az üzletben. A portugál bor piaci helyzetét természetesen továbbra is befolyásolta az angol-francia politikai viszony mindenkori hômérséklete. Amikor a két ország háborúban állt egymással, növekedett, békeidôben pedig csökkent a kereslet a portói iránt.
Újabb nagy változást hozott a portói életében az 1703-ban megkötötött Methuen egyezmény, amelynek gyökerei egy 1353-as kereskedelmi megállapodásra nyúltak vissza Porto és London kikötôi között. Az 1810-ig érvényben lévô szerzôdés a szigetországban szabad utat nyitott minden bornak, ami a portugál királyság területén készült. A megállapodásban az angol fél vállalta, hogy semmilyen körülmények között sem sújtja a portugál borokat nagyobb vámmal és adóval, mint a franciákat. Az egyezmény hatására ugrásszerěen megnôtt az angol borkereskedôk aktivitása, és Porto országos szinten is elsô számú merkantil központtá vált. Az 1720-as évekre az angolok már négyszer annyi bort szállítottak a legyôzhetetlen városból Angliába, mint Lisszabonból.
Ebben az idôszakban těnt fel elôször a portói borkészítés egyik alapvetô sajátossága, ami a terméket kiemelte a többi bor közül. A Douro völgyében készült, addig alábecsült vörösek az elmaradozó francia borok helyettesítésére jobb és biztosabb alternatívát kínáltak Anglia számára, mint a spanyolországiak. A változás elsô lépése az lehetett, amikor 1678-ban a Douro-völgy akkori központjában, Lamegóban a fôapát két angol utazónak bemutatott néhány Pinhaoból származó bort, amelyek minden tekintetben felülmúlták az addig ismert tételeket. Ezek a borok helyi brandy hozzáadásával készültek. A módszer nem maradhatott elszigetelt jelenség. Erôsítés céljából a század fordulójára már az egész Douro-völgyben alkalmaztak szeszt szórványosan, az 1750-es évekre pedig kiforrt az avinálás ma is érvényes gyakorlata. Az alkoholozás általánossá válásáról azonban csak az 1850-es évektôl beszélhetünk.
Úgy gondolhatnánk tehát, hogy a XVIII. században már töretlen volt a portói útja. Minden érv emellett szólna: az angol piac kapui feltárultak, a brit fogyasztókat már politikai szimpátiájuk révén is a portugál borok felé kacsingattak, a borkészítésben pedig új módszer kezdett elterjedni, ami magasabb minôségě terméket jelentett. Csakhogy Portugália gazdasága továbbra is kiszolgáltatott maradt, és képtelennek bizonyult arra, hogy versenyképes hazai ipart és kereskedelmet építsen fel. Ráadásul 1755-ben egy hatalmas földrengés romba döntötte Lisszabont. A katasztrófa - a szó szoros és képletes értelmében egyaránt - maga alá temette Portugália szinte egész külkereskedelmét.
Ekkor jelent meg a politika színpadán Pombal márki, aki arra törekedett, hogy erôsebb alapokra helyezze az ország gazdaságát, és minél nagyobb rész maradjon a határokon belül a nemzetközi kereskedelem hasznából. A szándék nem hagyhatta érintetlenül a portói borkereskedelmet sem. Kittüntetett szerephez jutottak az angol kereskedôk, akik a Douro-völgyi termelôktôl felvásárolt frissen kierjedt borokat a Vila Nova de Gaiában épített telepeiken érlelték. Mivel az alkoholozás lassan hoszszabb, évekre terjedô érlelést tett lehetôvé, a készletezéshez egyre nagyobb tôkére volt szükség, amivel a helyi termelôk nem rendelkeztek, így lassan kiszorultak a piacról.
Pombalnak szemet szúrt a pangó gazdaságban virágzó kis portói ,sziget". Úgy gondolta, hogy a portóin megtermelt jövedelembôl többet lehetne megmenteni Portugália számára, ha a minôség növelésével és a kínálat szěkítésével javítani tudnák a termelôk pozícióját. Ennek jegyében egész sor intézkedést vezetett be. Kivágatta a bodzafákat, amiknek termésével színezték a borokat, beszüntette a trágyázást, hogy a hozamok csökkentésével javítsa a borok minôségét. Az igazán döntô lépésre azonban akkor szánta el magát, mikor kijelölte azt a határt, amin kívül tiltott lett portóit készíteni. Ezt a világ elsô eredetvédett körzeteként tartják számon a portugálok, bár mi magyarok inkább Tokajnak tulajdonítjuk az elsôséget. Pombal ezen kívül kereskedelmi elôjogokat adott az állami alapítású Douro Bortársaságnak, és megkísérelte - sikertelenül - rákényszeríteni a kereskedôket, hogy a borok erôsítésére ne francia brandy-t, hanem helyi borpárlatot alkalmazzanak. Pombal korszakos jelentôségě munkát végzett. Bár az utána következô évszázadokban sem volt teljesen zökkenômentes e különleges bor pályafutása, immár törés nélkül vezetett a mai népszerěségig. A XVIII. század közepétôl a portói világpiaci kapcsolatai mindvégig fennmaradtak.
A borvidék
A Douro völgye - amely mint borvidék ma mintegy húszszorosa a Pombal által körvonalazottnak - a Baixo Corgo, Cima Corgo és Douro Superior körzetekre tagolódik. Bár e körzetek elkülönülése nem olyan szembeszökô, mint Bordeaux-ban - a címkéken fel sem tüntetik azokat -, mindegyiknek megvan a maga sajátossága. Baixo Corgo a legrégebbi egység; e területen fekszik a régi központ, Lamego is. Bár a szôlôültetvényeknek csak 28 százalékát adja, a 80 ezer regisztrált birtok 50 százaléka itt található. Ez ismét csak a történelem měve. A napóleoni törvények szerint ugyanis Portugáliában nem a legidôsebb fiúra maradt a birtok, hanem az összes örökös osztozott azon. A felaprózódott traktusokon elszegényedett gazdák rossz esélyekkel szálltak szembe a külföldi vállalkozásokkal. Ez tehát a kistermelôk körzete, akik inkább csak szôlôtermesztéssel foglalatoskodnak. Jellemzôen a szôlôültetvények terhelése is itt a legmagasabb. Baixi Corgo a három rész közül a legcsapadékosabb
A Dourón fölfelé haladva az apellation második körzete Cima Corgo. Ma ez a legfontosabb terület a borvidéken, hiszen itt találjuk a legtöbb híres quintát. A központ, Pinhao körül koncentrálódik a neves birtokok nagy része. A harmadik és egyben legújabb körzet, a Douro Superior mindhárom közül a legnagyobb. Bár területének mindössze öt százalékán találunk ültetvényeket, akad közöttük olyan is, amely világhírnévre tett szert.
A Douro völgyében nem csak azért más ma a látvány, mint kétszáz évvel ezelôtt, mert a folyó felsô partszakaszán is találni már ültetvényeket. Maguk a szôlôskertek is sokat változtak. Régebben sěrě, a lejtôre merôleges sorokban telepítették a szôlôt. Az ültetvények meredekségét egy-egy kôfal beiktatásával igyekeztek enyhíteni, de még így is csak kézzel tudták megměvelni azokat. Ez nem maradhatott következmények nélkül az elmúlt évtizedekben, amikor a világ minden táján gépesítették a szôlôměvelést. A hatékonyság növelése komoly feladatot jelentett. A hetvenes években új terasztípus těnt fel, a patamar (elôször a Quinta de Vargellasnál): vízszintes teraszokat martak a hegy oldalába, amikre két-három, géppel is měvelhetô szôlôsort tudtak telepíteni. A měvelés ezzel egyszerěsödött, az egy hektárra jutó sorok száma viszont csökkent.
Nem váratott sokat magára egy újabb ültetvénytípus, a vinha ao alto. Azokon a területeken - fôként a Douro Superiorban -, ahol a meredekség ezt megengedte, a lejtés irányát követve, sěrě sorokban kezdtek telepíteni szôlôt. Ezáltal úgy vált lehetségessé a gépi měvelés, hogy nem kellett terméskieséssel számolni. Az elsô ilyen ültetvény tulajdonosa a Quinta de Ervamoira volt, amelynek neve fogalommá vált. A birtok egy nemzeti park közepén, vadregényes környezetben húzódik meg a Coa-folyócska partján, alig néhány kilométerre a már említett ôskori sziklarajzoktól.
A měvelési módokkal ellentétben nem sokat változtak a termesztett szôlôfajták. A Douro völgyét elkerülte a cabernet, a merlot és a pinot noir dömpingje, s még ma is mintegy tíztucatnyi helyi fajtát gondoznak a borvidék területén található ültetvényeken. A hivatalosan telepíthetô fajták száma ennél ugyan jóval alacsonyabb - közel ötven -, de még ez is a természet ôsi tobzódásának těnik magyar viszonyainkhoz mérten. A telepítésre támogatott kategóriába húsz fajta tartozik, és közülük körülbelül öt adja az új kékszôlô-ültetvények döntô hányadát: a Touriga Nacional, a Tinta Roriz (megegyezik Rioja Tempranillójával), a Touriga Francesca, a Tinta Barroca és a ma különösen népszerě Tinta Cao, azaz a ,vörös kutya". A fehér fajták között vezetô szerepet játszik a Malvasia Fina, a Malvasia Rei, a Rabigato és a Codega.
A bor
A Douro völgyében mindig készítettek száraz fehér- és vörösborokat. Fôként az utóbbiak egyre népszerěbbek. Híressé azonban mégis csak akkor vált a portói, amikor elterjedt az avinálás, más szóval az erjedésben lévô bor alkoholfokának emelése brandy hozzáadásával. Szabály szerint négy és fél rész musthoz öntenek egy rész borpárlatot.
Ez a módszer több szempontból, megváltoztatta a portói jellegét. Mivel az alkoholfokot mesterségesen emelték, az erjedés leállt, és jelentôs édesség maradt a borban. A portói tehát jellemzôen édes bor lett. Másodsorban, a 17-20 százaléknyi alkohol töményebb és stabilabb bort eredményezett, amit hosszabb ideig lehetett érlelni. A kereskedôk frissen szerzett portékájukat hajóra, ún. rabelóra rakták, és Vila Nova de Gaiában készletezve egyre tovább nevelgették azokat. Tárolásukra lassan nagyobb raktárakat, érlelôhelyiségeket építettek, amik lodge néven váltak ismertté. Ezekben elôbb a pipe-nak nevezett 522-530 literes hordókban, majd palackban érlelték a bort. Az érlelés módja és idôtartama olyan fontos szempont lett, hogy ma is ez a portói bor elsôdleges meghatározója. A portói kialakításában az édes vörösborok játszották a fôszerepet, mégpedig a ruby és a tawny. A ruby rövidebb ideig, két-három évig fahordóban érlelt, palackozás után azonnal fogyasztásra szánt markáns ital; színe intenzív, szinte lilásvörös, illata és íze gyümölcsös. A tawny más világ. Elsô típusa, a fine tawny gyorsított érleléssel, illetve fehér és vörösbor házasításával készül. A fine tawny a ruby és a fehér portói különbözô évjárataiból áll össze. A keverés azt hivatott elérni, hogy a borok minôsége évrôl évre kiegyensúlyozottan jó legyen.
Szintén keverik az évjáratokat azoknál az old tawnyknál, amiket különlegesen sokáig, 10-40 évig érlelnek hordókban. Az idô nagy úr: az érlelés folyamán a portói fokozatosan elveszíti gyümölcsösségét. Tíz év után elôbb szárított és csonthéjas gyümölcsök zamata jellemzi a bort. Idôvel az utóbbiak válnak uralkodóvá, majd felsorakoznak melléjük a különbözô fěszerek aromái. Az old tawnyk címkéin mindig feltüntetik, hogy átlagosan milyen hosszan érlelték fahordóban a bort. A megjelölhetô négy kategória 10, 20, 30 vagy 40 éves érlelést feltételez.
A csúcstermék az évjáratos bor, a vintage port. Csak különlegesen jó években készítenek ilyen szüretspecifikus borokat, amiket aztán minden pincészet különleges értékként, a státusszimbólumnak kijáró gyengédséggel dédelget. Ebben a kategóriában természetesen nincs átjárás az évjáratok között. Több típusuk is ismert. A Late Bottled Vintage (LBV) jelzésěeket például - stílustól függôen - forgalombahozatal elôtt négytôl hat évig érlelik hordóban. Ezzel szemben a többi vintage portói már másfél-két év után palackba kerül, igaz, ott öttôl 50 évig tovább érlelôdnek.
Miután a kereskedôházak mellett megjelentek a független, önállóan palackozó és exportáló borászatok, a portói kínálata tovább gazdagodott. A felvásárolt és döntôen különbözô területekrôl származó borok házasításai mellett egyre gyakrabban těnnek fel a kereskedelemben az egy adott birtokhoz kötôdô termékek.
A sort még hosszan lehetne folytatni, pedig félô, hogy már így is túl hosszúra sikeredett az ismertetés... Magyarországon még igen kevés portóival találkozni, márpedig egy borhoz nem lehet a száj és az orr megkerülésével eljutni. A portói felfedezéséhez így legalább akkora utazási, mint vásárlási kedvre lesz szükségünk. A többletmunkáért azonban kárpótol az élmény: szép és barátságos vidék a Douro völgye. Nagyon más, mint Magyarország, mégis egy kicsit otthon érezhetjük magunkat benne.
A portói ültetvényminôsítés
A Douro völgyének ültetvényeit egészen sajátosan, a Cadastro Grading rendszerben klasszifikálják. Nem olyan statikus rendszer ez, mint ahogy azt a kontinens más országaiból megszokhattuk. A területek adottságai, mint például a magasság, a fekvés, a talaj vagy a meredekség mellett figyelembe vesznek olyan sajátosságokat is, amelyek emberi tevékenység révén alakíthatók. Eszerint plusz és mínusz pont jár például a terhelés, a fajtaszerkezet és az ültetvény kora után is. A pontok összesítése után öt csoportba sorolják az ültetvényeket. Az A osztályba az 1200 pont feletti, a B-be az 1001-1200 pontos, a C-be a 801-1000, a D-be a 601-800, az E-be a 401-600, az F-be az 201-400 pontot elért birtokok kerülnek. Az elsô két osztályba tartozik az ültetvények 20, a második kettôbe 75, míg az utolsó kettôbe mindössze öt százalékuk. A regiszter méreteit jól jellemzi, hogy 1994-ben közel 30 ezer termelô gazdálkodott majdnem 84 ezer birtokon, s az elültetett tôkék száma 210 millióra rúgott.
Érdemes kicsit részletesebben is szemügyre venni, hogy a Douro völgyében milyen adottságok mekkora súllyal esnek latba az ültetvények osztályozásánál. Kifejezetten sajátos a terméskorlátozás értékelése. Nem jár például sem plusz, sem mínusz pont akkor, ha ezer tôke termésébôl 901-1000 liternyi must nyerhetô. Ha viszont a terhelés olyan alacsony, hogy legfeljebb 600 liter must terem ezer tôkén, akkor 600 plusz pontot kap az ültetvény. A szabályozás ugyanakkor szigorúbban bünteti a többletterhelést, mint amennyire jutalmazza a termésvisszafogást. Ha ezer tôkérôl 1300-1400 liter mustot szüretelnek, már 250 pont büntetés jár, az 1800 liter feletti mennyiséget pedig 900 pont levonásával szankcionálják. Ugyanakkor a törvény olyan alacsonyan szabja meg a névhasználathoz szükséges hektáronként és tôkénkénti terhelést, hogy egy ültetvény eleve nem kaphat büntetôpontot, ha portóihoz akarnak azon szôlôt termelni.
Tanulságos átszámolni, hogy mikor kaphat egy ültetvény 900 büntetôpontot. Akkor történhet ez meg, ha tôkénként legalább 1,8 liter bort szěr, ami körülbelül 2,8 kilogrammos szôlôtermésnek felel meg. Ha ezt a számot megszorozzuk 3300-zal, vagyis a magyar ültetvényeket ma is jellemzô tôkeszámmal, 92 mázsás hektáronkénti terhelést kapunk. Vagyis ha valaki egy ilyen térállású és tôkeszámú ültetvényben 20 százalékkal kevesebbet termel, mint ami ma a minôségi bortermeléshez maximálisan megengedett nálunk (120 mázsa/hektár), a Douro-völgyi kritériumok szerint még vastagon a legrosszabb terhelési kategóriába tartozik. Bár Magyarország és Portugália egy az egyben nem vethetô össze, a számok így is elgondolkodtatóak.
Érdekes a szôlôültetvények korának értékelése is. Az ültetvény csak akkor kap bónusz pontot korára, ha ötévesnél idôsebb. 30 pont jár akkor, ha a szôlô öt évnél idôsebb de 25 évnél fiatalabb, míg a 25 évnél régebben telepített ültetvényt 60 ponttal jutalmazzák. (Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy az ültetvények jelentôs része nálunk annyira megterhelt, hogy 25 éves korára kivágásra éretté válik.) Mindez csak két szempont abból a 13-ból, ami meghatározza egy Douro-völgyi ültetvény végsô minôsítését, de ezekbôl is látszik, hogy ugyancsak kiforrott rendszert építettek fel a portugálok.
A portói termelôk
A portói ki-kicsodában az elsô pillantásra még körvonalaiban is nehéz kiigazodni. Egymás fölé- és mellérendelt nevek garmadájával találkozunk, és akkor még szó sem esett a portói különbözô típusairól. Kezdjük tehát a csúcsról.
A termelôk derékhadát azok a nagy kereskedô- és termelôházak alkotják, amelyek raktárai és érlelôházai Vila Nova de Gaiában találhatók. Ezek részben olyan portugál családok alapításai, amelyek például brazil érdekeltségeik révén jutottak nagy szerephez, részben pedig Nagy-Britanniába szállító angol eredetě kereskedôcsaládok vállalkozásai. A kereskedôházak idôvel komoly birtokokat vásároltak a Douro-völgyben, így nevükkel ma már nem csak a folyó torkolatánál találkozhatunk.
Az angol eredetě kereskedôfamíliák egyik legsikeresebbje a Symington család, amely 1882 óta termel szôlôt a Douro völgyében. Érdekeltségei a legmagasabb minôségě portói borok világpiacából harminc százalékkal részesednek. Ezek az érdekeltségek önálló egységek és márkák, jóllehet a márka és a termelô cég neve nem feltétlenül ugyanaz. Így van ez a család talán leghíresebb márkája, a Dow's esetében is (a termelô cég neve Silva & Cosens). A jól csengô márkanév ,csak" a kereskedôházé, amely két, szintén híres birtoknak (Quinta do Bonfim, Quinta da Senhora) a tulajdonosa. Ezek a birtokok készítik a Dow's márkanév alatt futó, nagy presztízsě borokat. Bár mindig is a Dow's a meghatározó márka, olykor-olykor feltěnik a címkéken a quinta neve is. A másik neves Symington-érdekeltség a Graham's, amelynek borai a cég tulajdonában lévô Quinta dos Malvedosban születnek. Szintén a cégnek termel egy Symington családtag tulajdonában lévô birtok, a Quinta da Vila Velha. A család harmadik nagy érdekeltsége a Warre's, továbbá egy egyéni birtok, a Quinta do Vesuvio.
Természetesen a cégektôl függ, hogy hány quinta birtokosának mondhatják magukat. Egy másik nagy márka, a Ramos-Pinto például négy quinta tulajdonosa, amelyek révén három önálló quintamegnevezéssel is megjelenik a piacon, persze szigorúan a Ramos-Pinto név alatt. A cég fô tulajdonosa ma a Champagne-ból ismert Louis Roederer. A négy quintája közül a legnagyobb hírnévre a korábban már emlegetett Quinta Ervamoira tett szert.
A sort lehetne folytatni más, világszerte jegyzett nevekkel. Kevésbé ismertek azonban azok a kis egyéni quinták, amelyek 1986-tól jutottak nagyobb szerephez. Azelôtt ugyanis a törvény nem engedte közvetlenül exportálni a portóit a Douro völgyébôl, csak Vila Nova de Gaia nagy borászatain keresztül. A kereskedelem liberalizálása szabad utat nyitott új vállalkozások elôtt. A nagy kereskedôházak árnyékában lassan erôre kapnak e birtokok, amelyek között ugyanúgy találni egyéni befektetôket, mint különbözô szövetkezéseket. Ezek a pincészetek természetesen nemcsak a borok erjesztését, hanem az érlelését is a Douro völgyében végzik.
Fogalmak
Lodge - Érlelôház. A legtöbb nagy márkáé Vila Nova de Gaiában található, Portóval szemben, a Douro bal partján.
Lagar - Taposókád. Ma is élô szokás, hogy a nagy portóik készítéséhez a szôlôt zeneszóra, lábbal tapossák ki hatalmas, jellemzôen gránitból kifaragott kádakban.
Pipe - A portói hagyományos érlelôhordója. Hivatalosan - és angolosan - 145 gallon, azaz 522 liter bor befogadására alkalmas.
Quinta - Gazdasági egység termôterülettel és a szükséges épületekkel. Legpontosabb magyar megfelelôje a birtok.
Rabelo - Karcsú vitorláshajók, melyekkel egykor a Douro völgyébôl Portóba. szállították a bort. Ma a bort teherautókkal szállítják, de néhány szépen felújított rabelo Vila Nova de Gaia elôtt még ma is a hôsi idôkre emlékezteti a látogatót.
Shipping Firm - A nagy, eredetileg borkereskedelemmel foglalkozó, ma már a termelésben is aktívan részt vevô cégek angol megnevezése. Mint Vila Nova de Gaia igazi urai, sokáig monopóliumot élveztek a portói exportjában.
