Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44640

Mécs László

 

 

LEVÉL A MEZŐK LILIOMAIHOZ

 

Boldog húgocskák, bájos mezei

liliomok, Jézus kedvencei!

Egész világ előtt a hegytetőn

szépségtekről beszélt becézgetőn.

 

Nem volt királynőn, tündéren soha

ruhátokhoz hasonló szép ruha.

Műkertész mégse tenne titeket

kirakatába mint legszebbeket.

 

Jézus megtette. Földből vétetett,

de fényre éhezett szép testetek,

s Nap, Hold emlőjét jó volt szopnia.

Fénytől fogantok, mint Szűz Mária.

 

Ti mosolyogtok, ha világvihar

tipor meg, vagy bivaly patáival;

holt bájatokra bőg a szörnyeteg,

míg égbe illan illat-lelketek.

 

Húgocskáim, tudjátok hol lakom?

Pokolra nyílik három ablakom,

s mégis: a hit, remény s a szeretet

tárt ablakán át látom mennyetek.

 

Meghalt apám-anyám: Holdam-Napom,

fény-kosztom pár csillag-szívtől kapom,

s az elmúlás hull, mint éjszín homok.

Imádkozzatok értem, liljomok!

 

 

Aranygyapjú, 1962 [363.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44639

Mécs László

 

 

BESZÉLGETÉS A TÉLI FÁKKAL

 

Kószáltam kerten, berken át.

A hó csikorgott. Téli fák

mormoltak víg litániát.

Megkérdeztem: „Ti téli fák,

mit zengtek? Nincsen ok panaszra?”

– „Nincs: készülünk az új tavaszra!”

 

„Napisten holt: A testetek

csupasz: kilátszik rengeteg

görcsös golyvátok, sebetek:

reszkettek, mint a lázbeteg

s nem vágytok mégse seb-tapaszra?”

– „Nem. Készülünk az új tavaszra!”

 

Fagyott a gyökér-kamara.

Hó hull reátok és dara.

Rügyet gyilkol jég, zúzmara.

Bosszant szél-ördögök kara:

mi ád okot mégis vigaszra?

– „Hogy készülünk az új tavaszra!”

 

„Nagyböjt van most: hát böjtölünk.

Zsoltárral unalmat ölünk.

Rügy-embriókat rejt ölünk.

Minden bút, bajt kiböjtölünk,

fütyülve minden szél-kamaszra:

így készülünk az új tavaszra.

 

A Nap föltámad s megmarad.

Megesszük a napsugarat,

és lesz belőle kék, smaragd,

bíbor báj: diadalt arat

az életvágy, ha nincs kiaszva!

Így készülünk az új tavaszra.

 

Nemcsak bámuljuk a Napot,

mint Istent hívek és papok,

de meg is esszük a kapott

malasztban!! Vontatott

jeremiádnak semmi haszna!

Te is így készülj a Tavaszra!

 

Sebes bár főnk, lábunk, fülünk,

– megváltó-rügyet rejt ölünk.

Szépségversenyre készülünk.

Tavasz jöttén szűzen szülünk.

Csöpp messiás-rügyek malasztja

csodákat csókol a tavaszra!”

 

 

Aranygyapjú, 1961 [345-346.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44638

Mécs László

 

 

MÉG SÜT A NAP

 

Még süt a Nap. Ki itt marad,

még sok szívből kap sugarat.

Még sok virágból süt a báj.

Mégis, miért hogy fáj a lét,

s a dolgok mélyén fáj a táj?

 

Az ég egy nagy váróterem.

Elszáguldott nagyhirtelen

a tavasz-expressz és a nyár,

s az ősz is már befűtve vár:

köd füstöl s fanyar krumpliszár.

 

A zengő sürgönydrótokon

sürgönyt kapott a sok rokon:

sok fecske, csíz – s nagyhirtelen

eltűnt akár az ifjúság

s az ifjúkori szerelem.

 

S ott ült apám, anyám szíve,

és elrepültek messzire.

Panaszra nincsen épp okom,

de szívem sokszor nyugtalan,

s megül a sürgönydrótokon.

 

S most készülök, bár nincs okom,

mint annyi millió rokon.

Bár süt a Nap, s még int a báj,

a dolgok mélyén fáj a táj,

a Menetrend s a nagy Muszáj.

 

 

Aranygyapjú, 1960 [343.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44637

Mécs László

 

 

ŐSZI ALKONY

 

Agyvérzése van a Napnak,

némán búcsút int a tájra.

Arany sugár-trombitája

nem harsogja már a fényt.

 

A Föld-vulkán lárva kérgén

felbűvölte, megérlelte,

mi jót rejtett a Föld lelke:

almát, búzát, bort, mesét.

 

Nyugodtan megy. Lent a földben

tavasz-álmot hagyott hátra:

gumót, hagymát; fent a fákra

rügyet csókolt és reményt.

 

Így volna jó egyszer némán:

titok-rügy, tulipán-hagyma

mélyén tavaszt, reményt hagyva,

áldó csendben tünni el.

 

 

Vissza a csendbe, 1958 [95.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44636

Mécs László

 

 

EMLÉKEZZÜNK AZ ÉLŐKRŐL

 

Nem születtünk e világra csak-magunkért egyedül.

Bolond az, ki boldogságról csak-magának hegedül.

Az önzőnek boldogsága, mint eltévedt napsugár,

megfagy a nagy világűrben, ha egy bolygót nem talál.

Hollószárnyon száll a sóhaj egy szeretett szív felé

s csodamadárszárnyon tér meg a sóhajtó szív felé.

Ha van kivel koccintanunk, jobb a bor mit lenyelünk.

Ha van kivel paroláznunk, melegebb a tenyerünk.

A szeretet nem tormába szorult féreg: örökebb,

istenibb, ha fodrozni tud mennél messzibb köröket.

Tündértóba dobták szívünk, kört vet: ez a kis család;

ehhez küldjük először az emlékezés angyalát.

Senki sem tud úgy szeretni végig, mint a vérrokon:

mert az Isten cimbalmoz a vér-hálózta húrokon.

A második szeretetkör, zengő hullám a Haza.

Minden magyart boldogítson bora, csókja, igaza!

Minden magyar egymást féltő egypásztorú nyáj legyen,

mint a Hegyi Beszéd népe Jézus körül a hegyen.

A harmadik szeretetkör a világnyi nagy család.

Küldjük hozzá a testvéri emlékezés angyalát.

Minden népnek úgy lehet csak egy-családdá válnia,

ha naptárja, menetrendje egy lesz: a szent Biblia.

De a nagykör nagyban kell csak, mint szép Álom, Délibáb,

mely, ha megvan, szebb lesz tőle a hazányi kis világ.

Szívünk nem Nap! Zseblámpányi fényszórója kis teret

csókol össze egy-fénykúpba. Napként csak Isten szeret!

Vissza hát az álomkörből a Tiszához, vissza hát,

hol tokaji borral koccint a boldogság vissza rád.

Kinek anyja Hungária, legyen féltett rokonunk!

Amióta megszülettünk, halál felé rohanunk

s a fekete rohanásban legpirosabb perceink

azok, mikor meg-megállunk, hol egy rokon szíve int.

Gondoljunk rá nemcsak akkor, ha adója, voksa kell;

vagy robotkor, hol csak karja s Olcsó-János-volta kell;

vagy hajtónak, ha vadásznak mindenkori nagyurak

s az emberek millióit hajtatják mint a nyulat.

Gondoljunk rá áldomáskor, kedvvel, mely forr s forral is;

érdemrend és bók-osztáskor: dicsfény-érlelt borral is!

Koccints borral, bajjal, bájjal: ökör iszik egyedül

s bolond az ki boldogságról csak-magának hegedül.

 

 

Magyarok misekönyve [51-52.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44635

Mécs László

 

 

A VÍZCSEPP ÉNEKE

 

Miséző kisvirágnak kelyhébe harmat is hull,

míg mézzé változandó fényt tölt belé a Nap.

Így tölt a szentmisében borbő arany kehelybe

egy harmatcseppnyi tiszta vízcseppecskét a pap.

 

Így tölté Isten itt a Titkos értelmű Rózsa

kelyhében istensége borába, égi íz

közé vízhez hasonló értékű emberségünk:

Jézus Krisztusban Isten vérévé vált a víz!

 

Uram, mint ember, én csak könnycsepp vagyok, mely illan

a vén idő szakállán; – de vágyom az örök

életre, mint a népem, mely tudja, hogy mivé lett

a Bábel-nép, az asszír, a hun, az ógörög!!

 

Azért, Uram, keverj be véreddé változandó

borodba s én, a semmi, könnycseppnyi csöpp elem,

megistenülve együtt a borral a kehelyben,

megkezdem életem, mely véredben végtelen.

 

S Uram, keverd be népem vízcseppnyi életét is

örök, szent lényegedbe, melyet véred jelent,

hogy általad, tebenned, tevéled élje eztán

új életét: a békés, a boldog végtelent.

 

 

Magyarok misekönyve, 1953. február [43.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44634

Mécs László

 

 

AZ UTOLSÓ AJTÓ

 

Schalom Asch A Názáreti című regényében

ezt mondatja Jézussal: „Az utolsó ajtó vagyok

én, és ha ezt is elrekesztik (a szegények, bűnö-

sök elől), vajon hol kopogtassanak?”

 

Midőn a földön megjelentünk,

mesébe csöppent játszi lelkünk;

Valaki küldte e világba,

kopogtasson kíváncsisága

kilenc s kilencszer kilenc ajtón

Titokvárban csodát óhajtón.

 

Minden napunk: új rébusz-ajtó;

minden csók: kulcs, új zárt pattantó;

minden siker, könyv, társ, pohár bor:

kilincs egy új ajtónyitáskor.

Balek szívünk boldog csodát vár

minden újabb ajtónyitásnál.

 

Ajtók mögött meg vár a Semmi

szemfényvesztése: meg kell enni

a terüljasztal látszat-kosztját,

ahogy látszat-kezek kiosztják.

Boldogság nincs, csak boldog láz van

ajtónyitó borzongatásban.

 

Így kell ezerszer pórul járni,

mint kis korunkban a vásári

üres bódéban, hol a vásárt

vidámító két felírás várt.

Kint: „MAGYAROK BEVONULÁSA.”

Bent: „MAGYAROK KIVONULÁSA.”

 

Mégis szép volt borzongni, félni,

csalódni, vagy kacagni: élni!

– De fogynak az ajtók, az élet

fogy, s egyre éhesebb a lélek,

s éhenhal az, kinek utolsó

ajtója csak: sírbolt s koporsó.

 

Én átrohantam sok-sok ajtón,

minden éhségben Őt óhajtón,

mert minden megszomorítottak

reménye Krisztuson kopogtat.

Utolsó ajtó Ő: mögötte

vár a Boldogság. Mindörökre.

 

 

Aranygyapjú, 1951 [333-334.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44633

Mécs László

 

 

ŐSZI ROZSDAFARK

 

Magas szobámból nézve le:

nagy perzsaszőnyeg most a park.

Szép nap van dérvert éj után.

Lapos tetőn lepkét, legyet

vadászgat egy kis rozsdafark.

 

Az elkésett vándormadárt

anyás csókokkal fürdeti

a Napból jött vad ős-elem,

a tűz, mely fénnyé finomult

formában vígaszt hoz neki.

 

Elolvadt épp a hártyajég

a tócsa-tarka pléhtetőn.

Kedvet kap. Fürdik. Szárnyait

széttárva guggint boldogan,

veres farkát billegtetőn.

 

A káoszból lett elemek:

a fény, a lég, a víz remek

rokonságában fürdeni,

elkeveredni jó nekünk

kicsiny madár, míg elmegyünk!

 

Ó apasággá finomult

teremtő férfiakarat!

Ó anyasággá finomult

földízű csókos szerelem!

Fürdettetek egy madarat.

 

Fürdettetek egy kis szívet

s eltűntetek! Most ősz, derek

fagyasztják, öröm-étke fogy,

nagy útja van nagy Cél felé

– s nem bír búcsúzni. Ténfereg.

 

Vadászik még pár kései

lepkét, Édenből szöktetett

ábrándot – bár vár rá az ég,

s Istenné tágult, végtelen

finom szülői szeretet.

 

 

Aranygyapjú, 1951 [327-328.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44632

Mécs László

 

 

ADOK, HOGY ADJ!

 

Adok, adok, földem neked

kéklő pacsirta-éneket,

jó megmunkálást, jó magot,

aszályban ima-harmatot,

jó zsíros trágyát, jó gyökért,

jó csemetét, s tudod miért?

 

        – Hogy adj nekem pacsirta-ének-

        locsolt vetést vidám kenyérnek,

        hogy add meg fán, tőkén a kölcsön

        adott szeretetért gyümölcsöm,

        pajzán borom, s hogy adj a végzett

        munkáért boldog békességet.

 

Adom neked, kicsiny család

s hazám, a vér közös dalát,

adok szabadság, szeretet

feles-földjébe elvetett

lemondást, munkát, fürge vért,

életritmust, s tudod miért?

 

        – Legyen ki szívem tartsa számon

        a hangyabolyban, mint kívánom;

        hogy el ne vesszek a viharban,

        mint lepke-szárnyú, lenge dallam;

        s ha tél jön: a közös emlékek

        csókolják rám a békességet.

 

Adok Neked, jó Istenem,

Alfám, Omegám, Mindenem,

gyermekhitet, alázatot,

bevallott bűnt, gyalázatot,

s a szívem, mint örök hűbért,

legyen tiéd! Tudod miért?

 

        – Hogy add nekem, mint terüljasztalt,

        mely már sok lelket megvigasztalt,

        melyen sok testi jóegészség

        terült és lelki lakni-tessék:

        add a malasztot, add a Téged

        jelentő örök békességet!

 

 

Aranygyapjú, 1951 [325-326.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44631

Mécs László

 

 

JÁTÉK A HOLDDAL

 

Száz-színű már a parki hegyoldal.

Járok a fák közt, mint a lesen

rég a Bakonyban. Játszom a Holddal,

mely ki-be bujkál őz-kecsesen.

 

Most a fa mind, mind tarka kulissza.

Nem tologatja kezem, se karom,

– én megyek, én jobb, bal fele, vissza

s mind „odaáll”, ahová akarom!

 

Így igazítva újra, meg újra:

más fa regényén más lesz a Hold.

Most van a tölgyön: jól belebújva

kúszik, akár sunyi, sanda kobold.

 

Hársi fasorban összehajolnak

fent a tar ágak csúcsívesen:

dómi laterna-fénye a Holdnak

hull az avarra üveg-színesen.

 

Majd a fenyőfán mint papírangyal,

Betlehem egyszerű hírnöke, leng

és a szívemben gyermeki hanggal

régi karácsonyok éneke zeng.

 

Mint a Hubertusz szarvasa, fent áll

százados és csupasz ággal a bükk,

szarvai közt a Hold, ez a Szent Grál,

mint lovagok csoda-mágnese csügg.

 

A jegenyén a Hold merev és vén

réz-sisak: így szalutálgat egy őr;

a szomorúfűz könny-vízesésén

túl: anyaszív, lám, vérzi a tőr.

 

Mint aranyálom, rebben a szűzi

nyírre, amelynek a pendelye tüll.

Percnyi a csókja, s már tovaűzi

sorsa, s a nyír-fejen árny feketül.

 

Végül a Hold csak furcsa lidérc-szem:

hipnotizálja szemem, s egyedül

nézem, amint hull, túlmegy a bércen,

és a világ szíve elfeketül.

 

 

Aranygyapjú, 1951 [323-324.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44630

Mécs László

 

 

AKI SZERET…

 

Aki szeret, az mint az őrült,

semmit se lát a hegytetőrül,

sem a szép, sem a csúf világot,

csak egy titkos értelmű Rózsát

mérföldeken túl, s érte fut.

 

Aki szeret, annak nagy éhe

már boldogság, és mint a méhek

virágmenetrend-vándorútján:

csalánból is csapol ki mézet,

s lakása-lelke csupa méz!

 

Aki szeret, az mint a kagyló,

remete lesz a vad, morajló

vagy napsütötte élet alján

mindent kizáró szent magányban,

s minden álma drágagyöngy.

 

Aki szeret, az csuda színt lát

holtában is, s mint ifjú Szindbád

szirom-csolnakká vált koporsón,

kalandos vágy vitorla-szárnyán

repül a Boldogság felé!

 

Uram, segíts, hogy méhe-éhhel,

vagy mély, kagylós remete-léttel,

vagy misztikus szent őrülettel,

vagy megszentült színdbádi vággyal

szeresselek, szeresselek!

 

 

Üzenet, 1949 [203.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44629

Mécs László

 

 

ISTEN CSŐSZE

 

Három napja hull a víz

az egekből, s bár a zápor

zúdul – fészkén ül a bátor

stiglic, sármány, cinke, csíz.

 

Kotlik a sok kismama,

ki bokorban, ki ereszben,

ki odúban: ki ne vesszen

Isten játék-dallama.

 

Nincsen házam, tűzhelyem,

kertem sincsen. Az a tisztem,

hogy mint vén csősz: a jó Isten

játékait figyelem.

 

Késsel rovom botra fel

mint tücsök-csősz, lepke-pásztor,

mi történik tücsök-nászkor,

s ha egy bábnak bába kell.

 

Följegyzem, hogy a szelek

mit fütyülnek, mit suttognak,

mit zenélnek a bokroknak

hárfáin s a fák felett.

 

Bár május van, nagy a köd.

Bolygok benne mint köd-fantom,

itt is, ott is megpillantom

egy-egy titkát s örülök.

 

Víg balladák köde ez:

itt egy fa mint virág-ara

tűnt fel, ott csöpp Niagara

gyanánt csízdal csörgedez.

 

Lelkem is ily garmada

búbánatba, köd-kaoszba

bebörtönzött, virágozva

borongó víg ballada.

 

Így élek. Se tűzhelyem,

sem otthonom. Az a tisztem,

hogy mint vén csősz: a jó Isten

játék-nyáját figyelem.

 

 

Aranygyapjú, 1949 [317-318.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44628

Mécs László

 

 

A MESE CÍME: MÁJUS

 

Nemrég itt szív, madár didergett,

– most bűvöletben él a kerted.

 

Ma Jézus is mosolyog keresztjén

s kicsit pogány minden keresztény.

 

Minden magban vár egy csoda,

megnyílt a csirke-óvoda.

 

Fény hull, mindent csókkal fürösztvén.

Ma minden út szerelmi ösvény.

 

A szív ma égi csókot éhez,

vagy földit s futna kedveséhez.

 

A legfurcsább lény, a csiga,

ki egyszemélyben talyiga,

 

kocsis, ló, ház és házigazda,

veszettül vágtat a tavaszba.

 

Óránként másfél méteres

iramban fut, mert párt keres!

 

Az almafák a részeg földnek

bolond álmától tündökölnek!

 

A legnagyobb előtt maradva,

felnézek rá mint vén arabra.

 

Sebforradásos, barna, durván

görcsös törzsén tündéri turbán:

 

csúcsán egy stiglic tarka, ritka

ékkővel élő mozaikja;

 

a vén arab mesél: a nyelve

illattal, színnel, fénnyel telve;

 

meséje tünde, mint az álom,

és fogy vaskos valóra válón.

 

Az Ige test lesz, ízes élet

lesz a bűbájból míg mesélget;

 

mert méz lesz itt a méh-zenéből,

gyümölcs a szirmok színeséből

 

és ember lesz a szerelemből!

Egy nő bukkan fel épp a csendből.

 

Szerelmi ösvény lett ma csacska

szívétől a kopott utacska,

 

arany tallért kacag körötte

a gyermekláncfű – ám mögötte

 

kaszattá érett bóbitája

száll s új magot visz szét a tájra.

 

Ez magja minden szép mesének,

a Májusban is ez a lényeg.

 

Az Ige test lesz és a tünde

báj nyers jóízt hoz életünkbe.

 

 

Vissza a csendbe, 1949 [52-53.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44627

Mécs László

 

 

SZÉNABOGLYA MELLŐL

 

Boglya mellett ülök, nekivetve hátam.

Rétem kétharmadát immár lekaszáltam,

azaz kaszáltattam, fekete legények

s fehérek kaszáltak: nappalok és éjek.

 

Mögöttem illatos nagy emlék-boglya.

Ami szépet láttam, már a boglya foglya.

Amiért hevültem, aminek örültem:

idegyűlt illattá, csendé szenderülten.

 

Hátravan még a rét egyharmadnyi csücske.

Ideszorult éltem minden léha tücske,

hangos pilypalattya, részeg pacsirtája,

itt koncertez nyaram minden színskálája.

 

Elöl színnel, hanggal tobzódik az Élet,

hátul halálos csend. Megborzongok. Félek.

S a fehér és fekete legények kaszálnak,

suhognak a kaszák, soha meg nem állnak.

 

Gondolkozom, melyik pacsirta szól szebben:

az-é, mely él s épp most a rétről felrebben?

– Vagy az, mely testetlen vággyá finomultan

vércse-veszedelem nélkül ring a múltban?

 

Mi bájol el jobban: az az élő őz itt,

mely esténkint rétem füvén elidőzik,

– vagy az, amely régen megjelent előttem,

s nem remeg már többé, mert emlékké lőttem?

 

Melyik férfi-barát, asszony-testvér ejt szebb

révületbe: az-é, ki most nefelejtset

szed itt átmenőben – vagy az, kinek lelke

illatját imaként boglyámba lehelte?

 

Melyik virág-eszme hoz költőibb lázba:

az mely fél, hogy kasza, barom meggyalázza

– vagy az, melytől szépült magyar élet sátra?

S míg borzongva nézek előre és hátra:

 

fogy a rét, fogy a lét hátralevő csücske,

beleszorult éltem pitypalattya, tücske.

A titok-legények kaszálnak, fű serceg,

suhognak a kaszák, suhannak a percek.

 

 

Aranygyapjú, 1947 [305-306.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44626

Mécs László

 

 

EPERCSOKOR A KORMOS KALAPON

 

Szombatesti erdőszéli séta.

Pírban ég a sok-sok margaréta.

 

Szénégető legény jön a hegyről,

ideköszön, de csak úgy foghegyről.

 

Egész héten nem volt fekte-kelte:

ülve szunnyadt itt-ott. Teste-lelke

 

kormos lett, míg a boksája égett.

Váltani megy inget, emberséget.

 

Lázba ejt a nagy fekete ember

kalapján csokornyi eperrel.

 

Nem is tudtam, hogy már így megérett!

Hogy ott jártam, csak virág fehérlett.

 

Piros gyümölcs lett a hósziromból,

mint vérbő csók szűzfehér álomból.

 

Kinek viszi vajon? Nem anyjának,

nem öccsének, nem harmat húgának!

 

Valaki más gyönyörködik benne,

s csipegeti, mintha gyöngyszem lenne,

 

mint galamb a piros búzát,

ő meg áll majd s bámulja a blúzát.

 

Elment. Lám csak, az eper megérett!

Ezt forgatom, amíg hazaérek.

 

Egész éjjel eperről szól álmom:

a nagy hegyet végigszaladgálom.

 

Az egész hegy eperszínű végig,

az oldalán kis rőzsetűz fénylik,

 

mellette a földdel beszórt boksa,

bent parázslik a holt fa pirosra.

 

Halott fából fojtott tűzű szén lesz.

Hasonlít e mesterség enyémhez:

 

holt élményből parázs is lesz, szén is,

magam vagyok, legény vagyok én is.

 

Hétköznaptól kormos leszek én is,

ünnep előtt inget váltok én is,

 

fölveszem a Boldog Ember ingét,

s viszek mindég piros csokrot innét.

 

Emberek közt akkor támad ünnep,

ha jó népek szent dolgokra gyűlnek:

 

szeretetre, szűz csókra, misére:

kenyér, bor, szív istenülésére.

 

Egész éjjel így szövődik álmom,

míg a hegyet végigszaladgálom.

 

Reggel tényleg fölmegyek a hegyre,

mosolyogva, epercsokrot szedve.

 

Fel is tűzöm hetykén kalapomra,

gondok kormát hordó alakomra.

 

Kinek adjam? Akárkinek adnám:

akkor is csak mindenkinek adnám.

 

Költő azért van, hogy ízesítsen

álmot másnak, bár senkije sincsen.

 

Jó illattal teljen meg az ünnep,

ha jó népek szent dologra gyűlnek.

 

Szagos lesz az út, egy emberöltő,

ha csokrával végigmegy a Költő.

 

 

Üzenet, 1947 [303-304.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44625

Mécs László

 

 

POSTA-PILLANGÓ

 

Van vers, mely annyi terhet bír el,

mint egy galamb,

mely száll pár kurta sornyi hírrel

s egy ország sorsát dönti el

a háború!

 

S van vers, mely mint egy csöppnyi fecske,

csak annyit bír el,

amennyi egy kis nefelejtske

szirmára fér, ha sürgönyöz

egy nagy öröm.

 

E dalt szemeid úgy tekintsék,

mint posta-lepkét:

viszi a föld, ég minden kincsét,

ha tűvel hímporára írom:

szeretet!

 

 

Aranygyapjú,

1947 [302.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44624

Mécs László

 

 

A PIRÓK ALSZIK

 

Kicsiny patak, de eltart lüktetése

a tengerig! Kinek van küldetése,

ilyen mind: bátor, víg, mint egy gyerek.

A zuhogókon itt-ott pityereg.

 

Patak partján most kezdem esti sétám.

A Hold megindult már az esti métán.

Vörös. Arannyá érik, míg halad.

Nézem. Megállok egy fenyő alatt.

 

Fejem felett ág rezzen: négy madárka

repül el róla. Felnézek az ágra,

míg éjbe tünnek a jajos sírók.

Egy ottmaradt még s alszik. Egy pirók.

 

Fejét a szárnya mellé dugva, gyéren

szűrt fényben alszik, mint egy zöld tenyéren,

míg malom zúg és zeng a vízfolyás.

Olyan mint egy szív vagy hímestojás.

 

A bagoly érte kémli át az éjjel

a fákat foszfor-kékes rém-szemével,

vérét szomjazza nyest, görény, menyét,

– s ő e kis ágra bízza mindenét.

 

A fákon a szél fagy-gyantás vonója

ítélet-dallamot vonóz, leszórja

a lombot, mint lejátszott hangjegyet

– s ő alszik pár szál fésűs gally megett.

 

Így ring a szívem az Isten-tenyéren,

bár száz baj les rám, szomjúhozva vérem.

S bár sors-örvények nyílnak és sírok,

– a szívem alszik, alszik a pirók.

 

 

Vissza a csendbe, 1946 [19.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44623

Mécs László

 

 

TUDÓS A PARKBAN

 

Egy lombnyíláson fényt csáváz a Nap,

lent megragyog a mohos parki pad,

s a fehér fejű bencésrendi pap.

 

Számtancsodákat fejt meg. A berek

csöndjében gyöngyvirág-vágy szendereg.

Pillangók léte percekben pereg.

 

Harangvirág-lét órákban suhan,

évszázad-léptű tölgyé lassudan,

a napsugár fény-században suhan.

 

A paptanár a sátán tőreit

átlépte rég s a klastrom őre itt.

Kicirkalmazta tudós köreit.

 

Szíve vétózik, ha egy kör fele

gyilkos zajt küld az élet harctere:

„Circulos meos moli tangere!”

 

Számokban él, de mégse szárad el:

a park mélyén száz csöpp csodára lel,

szívén szépség varázsa árad el.

 

A parkban él, a park meg benne él,

a park csírázó titka benne él,

és benne hull le holt rügy, falevél.

 

A hóvirágtól vadciklámenek

fajáig az egész virág-menet

szívében is fut s farsangot nevet.

 

Számon tart kis-fát, fészket. Most beteg

páfrányt pillant meg s kút felé siet,

otthagyva irkát, tudós képletet.

 

Kamaszka szél meglátja, ott terem,

füzetjét átlapozza hirtelen

s elillan, nyitva hagyva egy helyen.

 

Egy vörösbegy a pad felé megy épp,

a Végtelen Sor sok-sok számjegyét

megnézni, s rajta hagyja névjegyét.

 

 

Aranygyapjú, 1946 [300-301.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44622

Mécs László

 

 

SZEGÉNY KERESZT

 

A dombon egy útszéli, árva

paraszt-keresztfa tűnt elő.

Jézus függött, karját kitárva,

minden népet Szívére zárva,

mind egy-karámba ölelőn.

 

Véletlenül feléje mentem

egy csúnya háborús napon,

s hogy odaértem át a csenden,

köszöntöttem, lekapva mentem

pacsirta-csókos kalapom.

 

Merengtem a szent Ölelésen,

majd észrevettem a tövén,

hogy át hegyen, völgyön, vetésen

vonult embert vérezni készen

a sün-tüskéjű drótsövény.

 

A katonák a szent keresztet

úgy vették, mint karók között

karót, s rá drótsövényt szegeztek.

Fent telefon-kábelt hegyeztek

rá, mely sok gyilkos hírt közölt.

 

Szegény kereszt! Mennybéli kották

hárfája, mit tettek veled!!

Nyíllá, horoggá torzították

rajzod, s rajta haláltánc-kottát

futtatnak harci kábelek.

 

Jézus, népek szent Ölelése,

hárfádhoz hajtom homlokom,

pengess minden nyájt egy-vetésre,

feszítsenek bár újra: mégse

legyen más nép itt, csak: rokon!

 

 

Aranygyapjú, 1945 [295.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44621

Mécs László

 

 

KI ÉRTI EZT?

 

A Nap rászállt a hegytetőre

s megitta az éj tengerét.

 

                        *

 

Galamb ivott a nagymocsárból,

s a fertő forrás-tiszta lett.

 

                        *

 

Fecskényi jóhír szállt szívemre

s megitta tenger-bánatom.

 

 

Aranygyapjú, 1944 [292.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44620

Mécs László

 

 

EGY VADALMAFA SÍR-NEVET

 

Mögöttem ősi bükkös áll,

mint millió pillérű dóm,

előttem el nem fáradón,

se száradón, se áradón,

csermely csobog, mint kegyelem

a búcsújáró kegyhelyen.

 

A dómban víg zsolozsma zsong:

záportól mormolász a lomb,

mint hogyha már nem lenne bűn.

A most-nyílt gyöngyvirág-gyepűn

szaglászva, hosszan elidőz

egy halk, apáca-léptű őz.

 

A tisztáson vadalmafa

virágzott ki ma éjtszaka;

nincs rajta más, csak kacagás,

még lombja sincsen máma más,

csupán virág, virág, szirom:

piros máglya zöld pázsiton.

 

A máglya lángján jóleső

könnyet csordít a gyors eső,

így sír emlőért kisgyerek,

szép süldő lány így pityereg:

nincs benne jajszó, keserű

vád: aki ránéz felderül.

 

A nagy zápor hiába hull,

a máglya ég oltatlanul,

sőt csúcsán énekes rigó

trillázgat könnyet szárító

nótákat, bár szájába hull

az áldás szakadatlanul.

 

Most látom, nincs is almafa

a környéken! Lelkem maga

virult ki, s mámoros-hiún

szállt rá szívem. Ó ópium,

május! – Most eltűnt dóm, patak:

a tisztáson feltűnt a bak…

 

 

Vadócba rózsát oltok, 1944 [187-188.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44619

Mécs László

 

 

SZERELMET VALL A VÁNDOR

 

Vallom, sok titkú tested

delej volt, mindig tetszett,

gyönyört adtál s keresztet,

szépséges anyaföld!

 

Csupasz lábbal csalitban

csellengtem néha hittan,

számtan helyett, s felittam

csupasz szépségedet.

 

Mesétlen vággyal álltam

esőben, napsugárban,

csupasz szívem kitártam,

szirom-zápor ha vert.

 

Fürödtem száz vizedben,

kóstoltam száz ízedben,

szépségedből kiszedtem

százféle mézemet.

 

Majd férfi-nő szerelme,

kis és nagy történelme,

emberszív, emberelme

játéka érdekelt.

 

Most vénülgetve vissza

vándorlok régi, tiszta,

csupaszláb elemista

szerelmeim felé.

 

Vadászom boldogságra,

virágra, bolondságra,

szent halhatatlanságra,

s a vadásztér: a Föld!

 

Bár szivárványunk könnyből

van, gyöngyünk gyötrelemből,

– még Jézus is a mennyből

szeretni földre jött!

 

Ha szív csodára pezsdül,

csak földön megy keresztül:

szálkás, véres kereszttől

lesz szép a szeretet!

 

A gyapjú bolyhosságán,

a bor vad pajkosságán,

kenyér, kalács jóságán

megy át a szeretet.

 

Gátak zsoltáros kínján,

sebek mély karmazsinján,

ifjak, leányok csínján

megy át a szeretet.

 

Szívtől családig ér el,

családtól népig ér el,

s megdönthetetlen érvvel

világcsaládig ér.

 

Szívem Istennek adtam,

vágyam csillagba pattan,

– de alapul alattam

Föld, biztos tested áll!

 

Te adtad testem kölcsön,

ihletted szívem: költsön,

te voltál dajkám, bölcsőm,

s te lész a sírom is.

 

 

Üzenet, 1943 [284-285.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44618

Mécs László

 

 

TAVASZI VIHAR

 

Az almafák anyás-komoly

lombján nincs más ma csak mosoly.

Csalán, árvácska, mákvetés

lényén sincs más csak nevetés.

A vén foghíjas temető

kacag mint kacér szerető.

 

Most hirtelen zengő vihar

jön kamaszos villámival,

az égből zúdul az özön,

de csak mosolyra hull a könny,

én is virágok, illatok

között csavargok s kacagok.

 

Rózsákról pergő gyöngyökön

csodálkozom s gyönyörködöm.

Minden szín tompított, szerény.

A szőlődomb zöld hátterén

a sok esőszál úgy szalad,

mint szövőszéken fonalak.

 

Tündérszövőszék szálai

közt fecskét látok szállani,

mint víg vetélőt s perc alatt

hímes mintákként látszanak

a szőlődombon színesen

virágzó fák a szőttesen.

 

Aztán ripsz-rapsz, a bősz vihar

összes kamasz-villámival,

szövőszékével elszalad.

A szövőszékből egy szalag

szivárványlik még egy kicsit,

míg a tündérek elviszik.

 

A Nap nagy lendületbe jő,

s oly könnyen szárad az eső

mint gyermek-pillán a könyű,

mint fiatal, csók-öltönyű

legények, lányok arcain

a könny, mit ott hagyott a kín.

 

Mi más az őszi bús nyirok,

mely lassan szárad! Kis sírok

felől holt szirmok, mosolyok

kísértenek, köd gomolyog

a csatakos domboldalon

mint aggok arcán fájdalom.

 

Így lesz! De míg süt ránk a Nap,

ne bánd, szívem, ha bántanak:

minden könnycsepptől szebb a szív

s a végtelen örömbe hív

a szivárvány, mely integet

minden borzas vihar megett!

 

 

Uj magyar museum 2. köt.

I. (III.) füzet, 1943 [3.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44617

Mécs László

 

 

HEGYEK SZIMFÓNIÁJA

 

Oly szilárdan állnak, mint az Isten

gondolat-hulláma, mit szeszélye

megdermesztett, hogy így kibeszélje

tenger-lelke titkát néhány percig,

neki perc mi nékünk millió év

s így maradnak, míg csak néki tetszik.

 

Kis bogárkák böngészgetnek bennük

antimon, szén, réz, arany, vas, gyémánt,

só után. Ők nézik egyre némán,

nagy fönséggel: ezredéves bánya

hordalékja nékik nem hiányzik,

egy tűzhányó perc alatt kihányja.

 

Levegő-csók borzogatja bőrük,

a borzongást úgy hívják, hogy Élet.

Erdők lombot, rétek színt regélnek,

vadak falnak, szaporodnak, játsznak:

a tűz-magra dermedt szikla-burkon

a lét hártya-vékony színes látszat.

 

Van ki rőzsét kér a nagy hegyektől,

van ki gyógyírt, van ki gyöngyvirágot,

van ki őzet, van ki azért hágott

hegycsúcsokra, mert hitvány alázat

lázította lent a völgyfenéken

s felhajtották vad turista-lázak.

 

A hegyekhez mindég visszatérek

meghallgatni hullámaik tenger-

muzsikáját, amint némán zeng el

az időben. A nagy szikla-vázat

lepkeszárnyként éri, ha kis ember

akár zsoltárt mormol, akár lázad.

 

Oly szilárdan állnak, mint az Isten

megdermedt sok gondolat-hulláma,

csermelyek csobognak róluk málna

nefelejcs közt kiapadhatatlan,

piros pisztráng úgy ficánkol bennük,

mint a szív a kegyelem-patakban.

 

 

A Petőfi Társaság költőinek anto-

lógiája, (1942 előtt) [225-226.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44616

Mécs László

 

 

ÉN FOGYNI LÁTOM FOLYTON, MINT A HOLDAT

 

Ő szoptatott. A tiszta tejfolyót

ő küldte a kicsiny csodamalomba,

gyerekszívembe: zengje énekét

a vad, viharzó földi fájdalomba.

 

Ő látta, hogy a vessző-paripák

velem mesék honába hogy loholtak,

mint álmok éjén ezüst vőlegényt:

csak nőni látott mindig, mint a Holdat.

 

Csak nőni: futni tavaszok után,

legényes májusokkal parolázni,

a bánatokat csak leinteni

legényesen, s nem könnyekig vitázni.

 

A szeretet aranyló tengerén

a hullámok aranyhimnuszt daloltak,

ott látott ringni aranycsónakon:

csak nőni látott mindig, mint a Holdat.

 

Én meg csak fogyni láttam, mint a Holdat,

a vénülés remeteszigetén:

szív, láb megromlott, fogai kihulltak,

csodamalmából fogynak a zenék.

 

A rejtvény-féle ákombákom-ráncok

kölykeznek egyre szentelt arcain

s még akkor is fájdalmas haláltáncot

járnak bőrén, ha mosolyogni kezd.

 

Szemünk előtt fogy: sem ,,tolvajt” kiáltni,

se felüvöltni, sírni nem lehet.

Csak tehetetlen, napról-napra látni,

hogy végleg elfogy a Legkedvesebb.

 

Csodamalmából nem marad meg semmi,

csak anyasága emlék-dallama,

s csak ez fog egyszer csókkal körülvenni,

ha fogyni kezdek én is, mint a Hold.

 

 

Vadócba rózsát oltok, 1938 [158.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44615

Mécs László

 

 

FEHÉR FELHŐKET HAJT A SZÉL

 

Gyerek-szem-kéken néz az ég,

és mégis férfias-kemény,

akár szemem s e költemény,

havon a fák árnyéka kék,

kemény a hó, a tó, a jég,

mégis derűs a szív s a lég:

fehér felhőket hajt a szél.

 

A felhőkben nincsen titok,

viharmag: átvilágított,

fehér mind, mint átfényesült,

átszellemült, átszentesült,

szűzek, vagy angyalok haja,

kiket nem ér a föld baja.

Fehér felhőket hajt a szél.

 

Fehér-kék ritmus, szaggatott,

hol látni, hol nem a Napot,

az ég ragyog, a föld ragyog,

én is nagy ragyogás vagyok:

szemem kék, lelkem most fehér,

piros benzinként hajt a vér,

s fehér felhőket hajt a szél.

 

Felhők futását nézdelem,

nincs bennem semmi érzelem,

nincs bennem semmi gondolat,

két lábam jókedvűn halad,

mint két jóvérű friss csikó,

csizmám alatt ropog a hó.

Fehér felhőket hajt a szél.

 

A táj olyan mint megfagyott

fehér tenger: hullámhegyek

s hullámvölgyek felett megyek,

árbocként leng az itthagyott

napraforgó, hol egy derült

tavasz-hajócska elmerült.

Fehér felhőket hajt a szél.

 

Tarlón, vetésen, víz felett,

majd temetőben lépdelek,

a sírok kis keresztje: mint

sok-sok kicsiny, elsüllyedett

élet-hajó árboca int,

de nem érzek se bút, se kínt:

fehér felhőket hajt a szél.

 

Kutyám most nád között mulat,

ki is hajt egy ijedt nyulat,

de elfut, jön a róka is,

de megugrik a kis hamis,

mert puskám lustán emelem,

s nincsen panasza ellenem:

fehér felhőket hajt a szél.

 

Estére mégis csak tele

lesz hátizsákom kebele:

arany öröm, arany madár,

meg sült galamb zsákomba száll,

s pirosra csókolt arcomat

hazaviszem a hold alatt.

Fehér felhőket hajt a szél.

 

 

Aranygyapjú, 1938 [264-265.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44614

Mécs László

 

 

EGY HULLÁM ELSIMULT

 

Fekete Óceán fekete tömbjéből,

örökös nemlétnek örökös csöndjéből,

fehérke, gyereknyi habocska született,

fényt szopott, éjt szopott, nem tartott szünetet,

nyögdécselt, gagyogott, ragyogott, nevetett,

rózsaszín reggelen rózsaszín testecske

bukfencet hányt, mint ügyetlen kis kecske,

lába nőtt: száguldott, mint a vad kamaszok,

hangja nőtt: kurjantott, énekelt, panaszolt,

vágya nőtt: külön-vált külön-lényt lázadott,

perc alatt átélni kívánt egy századot,

ezernyi színt játszott e nem-rég tintafolt,

csókhimnuszt zenélő tündéri hinta volt,

gyöngykagylót ringatott, álmokat ringatott,

karja nőtt: ölelőn egekig csapkodott,

csókolni vágyott egy csodaszép csillagot,

Naptól is csillogott, Holdtól is csillogott,

kacagott, jajgatott, tajtékzott, torzonborz

viharban szíveket ringatott, borzongott:

fogyott és zuhant és külön-vált énjébül

illantak álmok és színek, és legvégül

színtelen-ájultan, álmatlan-álmosan,

nesztelen, ahogy egy halk árnyék átoson,

e negyvennyolc évnyi vagy csak pár percnyi Múlt

fekete Óceán fekete tömbjébe,

örökös hallgatás örökös csöndjébe

visszatért hallgatni. Egy hullám elsimult.

 

 

Üzenet, 1938 [276.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44613

Mécs László

 

 

BESZÉLGETTÜNK

 

Ősz volt. A nyírfák téli álmodáshoz

vetkőztek némán. A csend gondoláját

három fekete hattyú-felleg húzta

az alkonyat aranyló kék tavában.

 

Virágokról beszélgettünk. Minden szó

pirosan, kéken kezdett illatozni.

Beszéltünk a méhekről. Szavaink is

zenélő szárnyon méz után repültek.

 

Beszélgettünk eltűnt gyermekkorunkról.

Aranykarika lett minden szavunkból,

s vertük, míg Éden ajtajához értünk,

hol az Idő állt láng-kardú kerubként.

 

Beszélgettünk a nőkről. Szavaink mind

virággá váltak. Bűvös-bájos rajzok

ragyogtak minden szirmon, és alattunk

gyémántos hátú viperák rajoztak.

 

Beszélgettünk a mártíros anyákról.

A szavaink mind térdre hulltak, himnuszt

rajongtak, angyalszárnyuk nőtt ki sebten,

és csókot vittek minden égi tájra.

 

Beszélgettünk a népekről. Szavunkban

mérges gáz bűzlött, ágyúk mennydörögtek,

a Nap, mint Isten-szív, átlőve vérzett

a meggyalázott néptestvériségre.

 

Beszélgettünk az Istenről. Kigyúltunk,

mint csipkebokrok, két kis ibolyácska

kíváncsi lett, s kikandikált a földből,

míg üzenettel Emberhonba mentünk.

 

 

Üzenet, 1938 [275.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44612

Mécs László

 

 

FÉNYT HAGYNI MAGUNK UTÁN!

 

Az élet örök búcsúzás.

Ó bár csak tudnánk távozáskor

fényt hagyni, mint a Messiás,

belészeretni az szívekbe,

apostolokba, mártírokba,

hogy átadják a századoknak,

a századok az ezredeknek!

Fényt hagyni, mint a Messiás!

 

Vagy legalább, mint az anyák,

kik egyre jobban megragyognak,

minél sötétebb lesz az éj,

és minél jobban porlanak

a bánat-barna hant alatt.

Fényt hagyni, mint a jó anyák.

 

Vagy legalább is, mint a Nyár,

amely almákba és diókba

szerette édes álmait,

és édességével világít

a hosszú, hosszú tél alatt.

Fényt hagyni, mint a drága Nyár.

 

Vagy legalább is, mint a Nap,

melyet elnyelt az alkonyat,

de a legbúsabb éjben is

világít még a gyöngyvirágban,

a liliomban, mécsvirágban.

Az életünk olyan tűnékeny.

Ó szent fényt hagyni volna jó!

 

 

Üzenet, 1937 [273.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44611

Mécs László

 

 

GENEZIS

 

Ott voltam a barna világködös ősi zavarban,

amikor sem a víz, sem a tűz, sem a föld, levegő

sem a jó, sem a rossz nem élt elemekre zavartan.

Gomolyogtak a kozmoszi tervek. Az Úr lebegő

szent Lelke beszélt a teremtés terve felett

– s évmilliókig senki sem felelt.

 

Kavarogtam a vízbe, a tűzbe begyúrva a durva

káoszban. Az isteni Kéz matatott a Ködön:

kerekítve a csillagi labdacsokat. A ,,Legyenre” kigyúlva

keringtem a Földdel az űrbeli pálya-körön.

Isten szava szállt Földünk suhanása felett

– s évmilliókig senki sem felelt.

 

Ott voltam a sistergő, haragos gomolyagban,

amidőn az arany, meg a só, meg a kő született,

alakultam a halk kristályosodási anyagban,

csavarogtam a vízzel, amely sose tart szünetet.

Isten szava szállt anyagok csoda rendje felett

– s évmilliókig senki sem felelt.

 

Átéltem a holt Anyag életes ébredését,

míg sárbul a szárba, virágba szökött a Titok,

Őslények iménti keményre gerincesedését

átéltem: előbb talu, majd puha szőr borított.

Isten szava szállt kivirult csillagja felett

– s évmilliókig senki sem felelt.

 

S egyszer fölkeltem a fű-, fa-, majom- s kristály-anyagoknak

testvér-öleléseiből. Agyam is, szavam is,

szívem is anyag, – ám volt lelkem! S lőn a Hatod Nap.

Magam is most visszabeszéltem az űrbe, hamis,

dadogó anyagoktól hozva a műszeremet!

De az Úr atyasága örült: gyereket szeretett!

 

Mert bennem az Isten, mint könnycseppben a Tenger!

Vízcseppben is él, nyüzsög a nagyítón kilesett

sok lény! Sok öröm, akarat rajzik csuda renddel

az emberi agyban, gondolatok, híresek,

– de az Isten agyában az üstökösök tüze serceg,

s naprendszereket görgetnek előre a percek.

 

Jaj, untam a gyermeki sorsot! Uraltam a Gőgöt!

Istennek emeltem a Bűnt, meg a testemet is.

A pokol nyerítő kacagása fülem fele bőgött.

Én voltam a legszomorúbb a világűrben. Nemezis

hajszolt évezredekig. Megimádtam a mélyen alattam

lapuló Anyagot: krokodil, bika, borjú alakban!

 

Rozsdát könnyeztem a földtengelyre. Csikorgott!

És újra hiába beszélt az örök Szeretet

évezredekig: süketen hajigáltam a horgot

az éjbe, a kéjbe, amíg rám nem nevetett

a csodák csodája, a szűzi karácsonyi csillag.

Azóta a testben a lélek örömre kinyílhat!

 

Ha visszadobálja szeretve, rajongva, imádva

minden szív az isteni csókot erős, gyerekes

kacagással, az ős Szeretetbe, az ős Atyaságba,

s minden szív egyöntetű égi ütemre repes:

parancsra elégnek az unt anyagok, a Semmibe tűnnek,

s akkor lesz a szent Hetedik Nap, a végtelen ünnep.

 

 

Üzenet, 1937 [181-182.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!