Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
S végül nem kérdi már az ember. Nappal van-e? Vagy éjszaka? Idegen táj, de mindent ismer, se ideje, se évszaka sohase látott otthonának. S nincs neve annak, aki haza- hívja. — És szólítatlan tér az ösvényre egymaga. S egyszer a vak aknasötétben gyertya lobban az ablakokban. S kitárva pántolt ajtaja.
A nagyapa nem akar meghalni. Önfejűségével tönkreteszi a kisebbik unoka életét, aki pedig elképzelte már, hogyan alakítaná át a lakást, mit adna el, mit tartana meg, de ez a makacs vénember ott ül öreg, hűséges tárgyai között motyogva, semmit sem értve, és pasziánszot játszik a Halállal.
Égető, aszályos nyarunkat derűs, napfényes ősz követi, szikrákat szórt az életünkbe, s felgyújtva szívünkben a vért, óarany szüretet ígért: ó, újbort csurrantó venyigék gyönyörű öröme, s vén diófákat zörgető asszonyillatú őszi szél, öregek ősze, őszi táj szele, miért is ne ígérhetnél — ne adhatnál — vén szívünknek is új reményt, új vágyakat, szerelmeket, míg ránk nevet a messzi ég? Míg utunk hóba nem merül. miért ne élhetnénk emberül ?
ha azt mondanám az élet elég hosszú (azt mondanám) ha tényleg elég hosszú kivárni minden hitvány játék végét férgek-futkosók csápoló semmiségét legyőzve röpködő fullánkok mérgét a júdáskodás vad inflációját kivárni a becsület új érme-fényét s minek a bosszú? ha azt mondanám
Bizony nincs annál szörnyűbb, mint akkor halni meg, mikor még lelke nem nyűg, a test alig beteg; mikor még szép a látás és semmi sem kevés, s a szívben zsenge hajtás csupán a szenvedés; mikor még mindegy minden, az ember oktalan, naiv, nem sejti azt sem mért él, mi dolga van; mikor még minden úgy jó, ahogy van, nem vitás, ifjú a vér és forró, és lenni még csodás; mikor még célja nem volt, sem titka — senkivel...
Nincs annál szörnyűbb hóbort, mint akkor múlni el.
Ne lépj szelíden át ama éj küszöbén. Öregkor fény-hullta tüzeljen el. Tombolj, dühöngj, ha hull és hal a fény.
Bár a bölcs belátja: törvény az éj — mert szava nem csiholt szikrát: sosem léphet át szelíden ama éj küszöbén.
Ki jó vagy, végső partnál lét örömén ujjongsz: kis tetted táncolt e szigeten — Tombolj, dühöngj, ha hull és hal a fény.
Te vad, ki Napot ragadt üstökén s rádalolva eszmélt: gyászt énekel, Ne lépj szelíden át ama éj küszöbén.
Te komor, ki halálban fényt lát vak szemén: Vak szem meteor-fényt gyújthat hirtelen — Tombolj, dühöngj, ha hull és hal a fény.
S te atyám, a gyász ama bús Hegyén Átkozz vagy áldj vad könnyel — kérlelem: Ne lépj szelíden át ama éj küszöbén. Tombolj, dühöngj, ha hull és hal a fény.
A vizek már tisztaságot és őszt lehelnek és nagy csöndkemencék a hegyek. Már nem írom le és nem ejtem ki százszor, csak belül mondogatom a neved.
Aranymellkasát fölragyogtatja még a Nap, de hosszú esőket tud már az ég, s én kószálok utcán, udvaron, parkban, belül mondogatom csak a neved, s madarak hiányát őrzöm a felvert alkonyatban.
Belefáradtam ebbe az országba Belefáradtam magamba Tévedtem, amikor ide jöttem egyszer, százszor Tévedtem, amikor visszajöttem tízezerszer, százezerszer Tévedtem, hogy itt születni, meghalni lehet Tévedés ez az ország Tévedés vagyok magam Tévedés itt minden lehetőség Tévedés minden esély Tévedés itt a történelem múlt sirám jövő Tévedés itt a bizonyosság ígéret és tízparancsolat Tévedések itt az imák, szitkozódások örömhajtások, bánatmécsesek Tévedés itt minden fogadkozás Tévedés, tévedés tévedés, tévedés Tévedés itt minden kísértés Tévedés nagy vesztés És tévedés a tévedés is A levegő napfény, bölcsődalmosoly zsoltáros fogalmak rendje Tévedés tévedés tévedés Tévedés itt minden ocsúdás feltámadás Tévedés itt minden tetszhalál Belefáradtam ebbe az országba egyszer, százezerszer Belefáradtam magamba megszámlálhatatlanul Belefáradt tévedésem tévedésem tévedések tévedései Tévedéseim tévedés, tévedés, tévedés
Ott lent a kelet déli felén áll egy ház nincs már aki kinyissa ajtaját.
Világgá ment onnan macska és kutya patkánysereg maradt a ház ura az asztalokon egérhad mulat.
Szikkadt szél dudál a lyukas tető felett a szobákban nem hallasz már nevetni gyermeket az istállóban a tehenek már csak álmodban bőgnek s a ház előtti hárs is csak az álmodban nő meg.
Ott lent a kelet déli felén áll egy ház nincs már aki kinyissa ajtaját — nekem örökre a szülői ház.
Ha kérdezhetnék valakitől: mit csinált Odaát, talán tudnák, miként lebegnek ott a fák s hogy kell tűvé tenni mindent, hogy megleljék igazukat, amit elvesztettek rég e földön. Isten, ha vagy: erősítsd a Készülők hitét, akassz vállukra tarisznyát, akár próbára serkentett fiaira mesebeli Atya. Hallhassuk: muzsikálnak-e, ha befogadja őket a nyugalmat ígérő Mindenség ezüstbe öltözött csillaga.
*
A vénülő merengése
Kövekhez veri csizmáját a szél, hegyoldalakra készülő gyerek; a Nap piros szánkóját meglöki : siklik, bámulják suhanc fenyvesek.
Hintáznak erdők kristály-fényei, omlik gallyakról fagyott hó-levél. Nyűtt szántóföldek barázdáiban néhány madárijesztő mendegél.
Batyus madárijesztők , koldusok: krumplit kutatnak fehér rög mögött; hátukra csap a rücskös öklű tél, fenyítve őket bambán felröhög.
Vacognak varjak rácsos jegenyén, minden sötét ág egy-egy emelet; szétszabdalják a hideg kései a szárnyak alól szálló meleget.
Hallom a kéreg-vágó csőröket, ollóként csattognak, a félhomály szájából csüng a csillagtalpú ég; recseg az űr, jégtől hasadt hodály.
Mint zúzmarás bércen a vénülő: kapaszkodom, sugár nem bátorít; rengés riaszt, a bikaszarvú szirt holdtáj-magányba feketén taszít.
Még nevetésedet sem mondtam el. Amikor az elmúlással felesel, olyan melegen, mint Chagall színei, hogy az elmúlást is ámulásra készteti. De hát mit is tudhatna szólni, ha felhangzik egy sosem hallott szimfónia? Nem káros szenvedély, bár kábít, akár a hasis. Egyszer majd elmondom mosolyodat is.
Valahol, por a porral, por a levegővel elkeveredünk valahol újra testvérek leszünk
az érc az érccel gyökér a gyökérrel olvadunk és ölelkezünk valahol újra szeretők leszünk az idő ráér, és mi az időben légy a borostyánban várakozunk vagy múzeumba kerülünk vagy elfűtenek a más testének meleget adunk
de hova lesz az elsuhintott sóhaj hol támad fel, milyen alakban, hol, nagy kosárba gyűjtve a meg nem tett, az elmondatlan
Öregember-ágyról az öregember fölkel kezdődik a kezdődik az öregember napja ebben a napban van szerencse ebben a napban van bosszúság ebben a napban van szeretet ebben a napban van hiányosság ebben a napban éppen ugyanaz van mint ami bármilyen más napokban de ez mégis de ez mégis öregember-nap mégis
2
öreg az öregember az öregember a legöregebb a földön nincs nála öregebb ezen a világon nincs foltosabb kéz az öregember kezénél nincs görbültebb hát az öregember hátánál nincs savószínűbb szem az öregember szeménél nincs szomorúbb szikkadt halálarc az öregember szomorú szikkadt öregember-arcánál
3
nem vagyok öregember mondja az öregember nem vagyok öregember mondja és másnapra meghal
annyira öreg volt mondják nem várt rá senki és semmi el is hagyta magát nem akart már élni
igaz meghalni sem csak lenni és nem akarni semmit vagy nem akarni semmit csak úgy lét-nemlét dolga nélkül
üldögélni a kertben egy kicsit még jönni-menni azokra gondolni folyton akik őt el akarják feledni
öregember-szekrényben az öregember-nadrág élére vasalva azóta hogy az öregasszony még nos, hogy az öregasszony még hát igen
5
öregember-élet végén meghal az öregember szájából a szavak miket életében mondott visszacsúsznak a torkába gyomrába füléből a hangok miket életében hallott sorra kipotyognak mind a kőre orrát eltömik a szagok miket életében érzett szívét elszorítják a megélt érzések
öregemberig érő öregember-szagból élő emberig érő halottember-szaggá változik
Kopog az isteni írógép odafönt csillagütéseitől meg-megroppan a hatalmas indigó, farkasok, nyulak, cinkék lábnyomát préseli a téli mezőre, jelzések ébresztenek minden reggel, s végigfut rajtam az öröm az ismeretlen szövegtől, végigsimít a halál is rajtam, de körme nem akad belém, lecsúszik a borzongó csigolyákról, mit írnak nekem, amíg alszom, mit üzennek? nem arra való a beszéd, hogy megértsék, olyan a vers is, mint egy kéz az ablakpárkányon, mint egy női arc a párnán, nem arra való a kéz, nem arra való az arc, hogy megfejtsék, az elfehéredő kéz a kérdés, az ablakpárkányra lezúduló eső a felelet, a haj fekete kosarába fektetett női arc a kérdés, a ráboruló vakító fény a felelet, írok, írok, írok, s már tudom: mintha ujjaimat mozgatnám önfeledten, mintha mosolyognék, mintha sírnék, mintha élnék, hallgatlak téged, s mintha néznélek csupán, hallgatsz engem, s mintha néznél csupán, elgyönyörködsz egy kerekded ó-ban, szeretném megcsókolni egy jajszavadat, nem üzen semmit az éjszakai írógép nekünk, csak van, billentyűin angyalok táncolnak, ördögök duhajkodnak, s nem kérdi senki már tőlem: mi leszel, fiam, ha megnősz, legfeljebb azt kérdik tőlem: mi leszel, fiam, ha meghalsz?
Immár minden bércet Csend ül, Halk lomb, alig érzed, Lendül: Sóhajt az éj. Már búvik a berki madárka, Te is nemsokára Nyugszol, ne félj...
/Tóth Árpád ford./
*
Christian Wallner
Valami hasonló
Immár minden tankon csend ül. kaszárnyákban az alkony szele rezdül, alig hallasz riadót. de tábornokok terveit ki látja. várj, nemsokára hiányzik egy karod.
