Láncban a harmadik hétvége jó idővel, ránk is fért a tavalyi esős Karancs után. Négykor vekker, reggeli, dupla kávé (ez annyi, mint másnak a normál). Jó tempó az úton, két órán belül a rajtban vagyunk. Vajonmerre indul előbb, nekem még van némi tennivalóm.
Most van rajtam másodszor a narancsmez teljesítménytúrán, futóbolondságom második évfordulóján. Legutóbb egy éve az Andeziten volt, akkor nem hozott szerencsét. Most mi lesz? Jó lenne hozni a Gerecsén elért 8:28-as időt, de még inkább a nyolc órát. Akkor tudnám, hogy sikerülhet, amit a Kinizsire álmodtam. Mert eljutottam oda, mint Ézsiás Antal, hogy legyalogolni már nincs kedvem, túl sok az; futni viszont még kevés vagyok.
Hétkor elindulok, enyhén vacogva. A futós rövidnadrágomat nem találtam meg, helyette találtam egy iskolai tornanadrágot. Úgy döntöttem, inkább reggel egy kis fázás, mint egésznapos szenvedés a hosszú nadrágban. Cipelni meg nem akarok. A hajdani meszes-hegyi pontról, mely már két éve is a kálvárián tanyázott a kispistázók örömére, tavaly meg egyáltalán nem volt, úgy látszik, végleg lemondtak a rendezők. Talán emiatt is indult el néhány helyismerettel rendelkező fiatal eleve az ellenkező irányba a rajtból?
Stirlitz tudta, hogy a napszemüveget hiba volt az autóban felejteni. :-( De azt is, hogy legalább ekkora hiba lenne a Meszes-hegyről visszamenni érte. A kálvária környékén kezd megszűnni a vacogás, bár komfortérzésről még nincs szó. A Czeberna-völgy bejáratánál a pontőr nagyon ráérős, nehezen érti meg, hogy a túrajelentésre is kell matrica, és nem holnap. Így esik, hogy az imént megelőzött Vajonmerre megint kétszáz méterrel elém kerül, mert gyorsabban végzett az adminisztrációval. Egyébként tetszik ez a matrica, sokkal jobb, mint a korábbi 1, 2, 3... bélyegzők, csak keveset adtak belőle a pontokra és sok az ügyetlenkedés a kisollóval.
A Karancs még sosem adta meg magát ilyen könnyen, ilyen kevés udvarlással, és még soha nem estem ekkorát lefelé jövet. Még csak nem is a piros háromszögön, ahol le is fékeztem a Sebők Mártonnal való beszélgetés kedvéért, hanem lejjebb, a sárgán. Hiába kiabáltam, hogy Segítség!, csak a jó édes anyaföld hallotta meg és jött segíteni. :-) Ekkor már együtt szaladtam egy nálam jobb idegennel, aki aztán búcsúzáskor sporinak szólított, s ettől nagyon megtisztelve éreztem magam.
A Kis-Karancs oldalában a következő műalkotás jött létre a fejemben: Kis-Karancson, Nagy-Karancson kisült-e már a narancsom? Ha kisült már, sittre véle! Hogy egyem meg tönkretéve?
Somoskőújfalu szélén, ahol kiérünk a házak közül, kirándulók üldögéltek egy asztalnál, igazán szép kilátású helyen (amiből egyébként rengeteg van ezen a túrán). Közelebb érve Járosi Rékának és Lacinak bizonyultak. Salgó vára hamar megvolt, aztán lefelé a Dornyai-turistaház romjainál pótoltam a leapadt készleteimet a bővizű, hideg forrásból. Számítottam rá, nem csalódtam. Eresztvénynél kajapont (a somoskőújfalui helyett); megettem a két legkisebb zsíroskenyeret, sok hagymával. Stirlitz tudta, hogy ez hiba volt... De akkor már késő volt, ma már nem először. A kenyér sok volt, hiába vártam rá annyira, fegyelmeznem kellett volna magamat éhesen is. A hagyma beindította a gázképződést, és ettől az övtáska csak még jobban nyomta a hasamat. Máskor nem (t)eszem futás közben... Ugyanitt Optika várta hiába a buszt, aki az őrök éberségét kijátszva belopózott egy csomó ttúrázó közé az autóba, és most itt higította a sportszakmát holmi csúcskereséssel. Megtudtam, hogy Bárnára tart, mondtam, hogy én is, de hiába invitáltam őt, inkább várt tovább [FONT COLOR="#0000FF"]Godot-ra[/FONT] a buszra. Azóta sem láttam élve...
A máskor fickós Petőfi-forrás most alig csordogált. Somoskő felé közeledve sarasodott az út, nehezen kerülgettem a pocsolyákat, és egyszer le is fröcsköltem magamat. Olyan lett a lábam szára, mint Kingáé szokott lenni azokon a túrákon, amik szerinte sárosak, Ryan szerint meg nem. :-) Szerencsére a faluban hamar találtam egy csapot, ahol lemoshattam. A várból lejövet a magyar és a nemzetközi teljesítménytúrázó mozgalom kiemelkedő személyisége, Hámori Arafat jött szembe, akivel már rég nem találkoztam ttúrán.
A Medves-fennsíkra vezető út hosszabban emelkedett, mint emlékeztem. De nem ez volt a baj, hanem hogy eddigre teljesen elerőtlenedtem, alig bírtam belekocogni. :-( Épp a fennsík gyönyörű nagy rétjeiben gyönyörködtem (de jó lenne egyszer itt vadkempingezni! :-)), amikor hirtelen elém ugrott az ellenőrző pont, ami egyúttal azt is jelentette, hogy meg kell kezdeni az ereszkedést. Persze ezen a szakaszon is szép a kilátás, de azokat a szép zöld réteket sajnáltam otthagyni... Már lefelé sem ment a futás. A kedvenc lankás lejtőimen. :-( Mögöttem Arafat a hőstetteit mesélte két tátott szájú túrázónak. :-) Rónabányánál utolért egy futó, aki a mezemet meglátva rögtön a többi futóbolondot kereste rajtam, illetve név szerint -balazs--t (kötőjelre végződő névhez kötőjellel kell a toldalékot kapcsolni? :-)) és alow-ot. Ő már a második ma. Úgy látszik, a narancsmez csak azt jelenti a külvilág számára, hogy én vagyok az, aki a többi narancsmezes tartózkodási helyéről nyilvántartást vezet. :-) Az emelkedőn teljesen lelassultam (mi volt ehhez képest a Karancs?), és a meghúzódott, görcsnek induló lábaimat nyújtva ekkor esett le, hogy talán sóhiányom van. Az egyik oldalon még mindig nem nyugodott meg a zsíroskenyér a hasamban, a másik oldalon viszont nincs nálam, amire szükségem volna. A táplálkozás csődje. Tanulság is van, hogy máskor ekkora távra már sót is kell vinni. De most csak egy kis csokival tudtam doppingolni.
Balról egy optikázó idegen érkezik és érdeklődik, hogy ez már a sárga jelzés-e, mert tett egy kis kerülőt. Miközben épp levadássza a Nógrád megye túrázója egyik pontját, megcsörren a telefonja, s így a beszélgetést hallgatva én is megtudom, hogy tizenvalahány túramozgalom füzete van nála. Telefonálás után megkérdezi, hogy jól vagyok-e. Ezek szerint nem nézek ki nagyon épületesen. :-)
Szilváskőpuszta előtt leérek egy T-kanyarba, balról sárga jelzés, bekanyarodom. A jelzések megszűnnek, de nem esik le rögtön, mint ahogy az sem, hogy a nap a hátam mögött van. Egy tanya mellett két kutya az utcán, azzal bátorítom magam, hogy a többiek is átjutottak valahogy. De aztán amikor kénytelen vagyok belátni, hogy valahol erős balkanyart tettem feleslegesen, arra is rájövök, hogy a többiek nem mentek el a kutyák mellett. :-) Szóval eltévedtem, alig kétszáz méterrel feljebb, mint két évvel ezelőtt, és pont az ellenkező irányba. (Az a sárga jelzés a szemből jövőknek szóló nyíl volt.) Akikkel idáig egymást kerülgettük, már mind messze előttem. Nagyon fáradt vagyok, már Bárna felé sem tudok futni, pedig itt mindig szoktam. A faluban megint egy kutya, előbb szalad előttem, aztán szembefordul és vicsorít, rákiáltok, előreszalad; végre lelek egy szép követ és felmutatom neki, amitől végképp megfutamodik.
Most jön egy durva emelkedő. Mögöttem feltűnik egy másik narancsmez! __macsa fényképez (annyira megtetszhetett neki, hogy van itt még egy ilyen színű ember), aztán felszalad utánam a meredeken. Először megörülök neki, merthogy már amúgy is többször keresték rajtam „a többieket”, és így van mit mondanom ezután, aztán nem annyira örülök, amikor közli, hogy két órával utánam indult, végül azonban mégis az öröm kerekedik felül, mert megemlítem, hogy szerintem sóhiányom van, mire ő hozzám vág egy zacskó sós szotyolát. Hát ember még úgy nem zabálta a szotyolát két pofára... Kb. úgy nézhetek ki evés közben, ahogy a dagadt arccal faló ürgéket szokták rajzolni a mesekönyvekben. Egy-egy szem olykor ki is hullik az arcomból a nagy igyekezetben. De hogy nem teljesen önámítás volt, hogy a sóhiány okozza a problémáimat, azt mutatja, hogy pár perc múlva erőre kapok.
Az emelkedő tetején __macsa elszalad, de mint egy forgószínpadon, máris jön utána Takács Attila. Ő már sokszor húzott, amikor nem bírtam erővel, sok túráért tartozom neki köszönettel. De ilyennek még nem láttam: fáradt, alig beszél(!), sőt egy idő után rá kell jönnöm, hogy most én húzom őt, és én nógatom, hogy fussuk meg a lejtőket, és nézegetek hátra, hogy megvan-e még... Ijesztő. De most is, mint a Less Nándor emléktúrán, együtt maradunk a célig. Ketten még akkor is jobban megy, mint egyedül, ha nekem kell diktálnom a tempót!
A Három-határ egy nagy semmi, csak úgy felsétálunk, komolyabbra emlékeztem. Balra le a sárgán, jóleső lejtőfutás, bár helyenként kissé meredekebb az ideálisnál, már jelez a térdem. Szőröspusztán már csak egy kis szelet kenyeret engedélyezek magamnak, viszont ülök egy pár percet az árnyékban egy széken, és feltöltöm a kulacsokat, mert a sós szotyola megitta a vizemet. :-) Azt hiszem, a napszemüveg hiánya is sok erőt kivett belőlem ezen az idei első nagyon napos túrán.
Hosszú, kemény emelkedő a kerítés mellett, lazítás nélkül vesszük, folyamatos előzés közben, még mind a ketten jobbak vagyunk azért, mint a körülöttünk levők. Ebből erőt merítek. A nyolc óráról már rég lemondtam, a Medves-fennsík és az eltévedés is betett neki, de a kilencből azért nem akarok kicsúszni! Ezen a túrán még sosem voltam tizenegy órán belül, és ha meglenne a kilenc, akkor még nem kellene nagyon szégyenkeznem, bár nem ezért jöttem. Így hát most már küzdök. A bányánál egy rendező ül sárga ponyva alatt, mutatja az utat a meddőn, végig van szalagozva hosszú, dupla sárga-lila krepp szalagokkal az egész. Könnyen követhető, és nagyon vidám a színe. Még a legsivárabb meddőhányót is fel lehet dobni egy kis színes szalagozással. :-) Köszönet a gondoskodásért. Innen már folyamatosan az órát nézem. Tudom, hogy most egy alattomos emelkedő jön a Kotára, nem ijedek meg tőle. A lejtőn már fárasztó a kocogás, de kijelölök egy távoli fát, és rászólok Attilára, hogy addig futunk. Futunk. A Pécs-kő előtt két túrázó jön vissza balról a PK jelzésről a hétvégi házak közül. Aztán megállnak, mert elöl egy kis testű kutya ül két kis kölyökkel. Mondom, szerezzünk követ. De ők jajgatnak, hogy azt nem szabad, mert kölykei vannak. Nem akarom én bántani, csak visszatartani... Attilával felveszünk egy-egy faágat, és elmegyünk mellettük. A kutya ijedten odébbcsavarog, jobban fél tőlünk, mint amennyire a kölykét félti. Vissza-visszanézve még az utolsó kanyarból is látjuk, hogy a két ember ott áll földbe gyökerezett lábbal, és szemez a kutyákkal... A nyiladékon leszaladunk, a stadionnál pihenünk, lent az utcán már én cammognék és Attila futtat. 8:43 a vége. Egy puffot húzok a fotelok elé, és hasradőlök rajtuk. Muszáj feküdni egy kicsit. Levegőt! Nem olyan lett, mint amit vártam, nem volt jó, de ha leszámítom az eltévedést, és legközelebb sót is viszek, talán nem is irreális, amit kitűztem. Csak az bánt, hogy olyanok, akikkel szerintem kb. egy súlycsoportban kellene lennem, egy-másfél órával gyorsabban csinálták meg. Nemrég még tapsikoltam volna az örömtől, ha azt mondják, hogy kilenc órán belül csinálom ezt a túrát. De most nem vagyok boldog. Igaz, utólag végiggondolva az eszem azt mondja, hogy nem volt ez olyan rossz, de nem ezt vártam magamtól.
A célban a hölgy mutatja a zacskókat, hogy válasszak kitűzőt. Nem egészen értem a feladványt, mert az egyik zacskóban Karancs 50 kitűző van (sajnos pont ugyanolyan, mint tavaly), a másikban egy egészen másik túrának a kitűzője (valami Határon át), plusz még néhány régről visszamaradt igazi Karancs-jelvény, de azok meg 35-ösök. Mi itt a választanivaló? És mi lesz azokkal, akik a vége felé jönnek be?
SC-t kicsit nehezen ismerem föl, mert nincs rajta a róla elnevezett sapka. Ő és Csanya __macsát keresik rajtam, de őt Szőröspusztán láttam utoljára, ahol térdelőrajtban várta, hogy megérkezzünk, és aztán elszaladt. Előkerült már azóta?
* * * * * *
Attilával hazaindulás előtt átugrunk Szlovákiába tankolni. Így utólag becsülve nem sokat nyertem a dolgon. Efemm hív, de nem tudom felvenni. Mikor a határon megállunk, megint hív, most már illik fölvennem – hazafuvart keres. A személyinket elvitték. Furcsállom, még sose volt ilyen. Egy másik határőr mutatja, hogy addig álljak félre. Leparkolok, odamegyek. Kérdem, mi a probléma. Kiderül, hogy egész egyszerűen nevelési célzattal ugráltatnak. – Befejezte a telefonálást? – kérdi az egyik. (Nem mintha nem látná, bírom az ilyen intelligens álkérdéseket.) – Be hát – felelem –, nem gondoltam, hogy valami probléma van. Mire a másik, egy nő: – Akkor legközelebb legyen szíves megtisztelni engem azzal, hogy nem veszi fel a telefont és nem cseverészik, miközben az ÁLLAMHATÁRON áll. (Szó se róla, lehet, hogy nem volt a legudvariasabb dolog tőlük, amúgy elnézést is kérnék, de talán őket nem azért fizetik, hogy neveljék az állampolgárokat, és csak azt engedjék át, aki szerintük jól viselkedik.) – Ne haragudjon, de mindenhol azt hallom, hogy a határok már nem olyan fontosak. – NEEEM FOONTOSAK? Ezt mondja, NEKEEEM? (Mintha azt mondaná: „ÉÉÉÉN nem vagyok fontos?” Szóval ez a bajod, kibújt a szög a zsákból. Tudod te, hogy nem fontosak a határok, meg hogy két év múlva Schengen, és akkor téged talán kirúgnak, és most így állsz bosszút a világon, hogy mindenkit meg akarsz nevelni.) – Ne haragudjon, ez nem önre vonatkozott, hanem a határra... Visszaszállok, tán ötven méter sincs a kút, ahol meg is kávézunk. Én élvezem ezt, hogy csak így átugrom egy tankolásra meg egy kávéra. Igen, harminchét évet vártam rá, hogy úgy-ahogy eltűnjenek a határok, és csakugyan az a véleményem, hogy a mai Európában nem fontosak, még annyira sem, mint egy túra utáni nyújtás. Csak még nem tűntek el eléggé. Majd ha már a személyiért sem állítanak meg, és nem lesz itt senki, aki unalmában kioktasson, az lesz az igazi! Az se baj, ha ennek a nőnek valami szakmát kell majd tanulnia, hogy állást kapjon utána. Visszafelé a szlovákok kérik a papírt, a magyar brigád tüntetően hátat fordít. – Még egyszer elnézést! – intek oda nekik mosolyogva és nem túl őszintén. Végül is ez nem kerül semmibe, a nő meg itt duzzoghat estig, amiért nekem nem fontos az ő élete nagy szerelme, az ÁLLAMHATÁR. :-)
Efemm miatt visszamegyünk a célba. Épp egy órája voltunk már itt. :-) A fénysorompónál figyelem, hogy jönnek-e a túrázók a stadion felől – hát nem pont Lutak és Vlaszij ballag arra? Na, Lutak sem fogja már elérni a hatórás vonatot Pesten! Már bent vagyunk a célban, mikor megkerülve még egy háztömböt beérnek. Szegénynek nem úgy jött össze a túra, ahogy szerette volna, viszont így meg tudja várni Efemmet, aki még most tart a stadionnál. Nekünk mennünk kell, mert lekéssük Attila buszát Hatvanban. (Közben egy fáradt túrázó felemeli a sörét a fotelből, s észre sem veszi, hogy a másik túrázó nyitott sörösdobozát leveri vele, s most dől a lé egy szatyorba a földön. Még amikor odamegyek és többször szólok neki, akkor is üveges szemekkel mered rám. A zombi enyhe kifejezés erre az emberre. :-)) Épp begyújtom a motort, amikor meglepetésemre Vajonmerre érkezik, a vártnál gyorsabban, így őt is elvihetjük.
Útközben kezdem érezni, hogy fáj a nyakam – leégett alaposan. Az arcom is csak ott nem vörös, ahol a kendő fedte, igen hülye látványt nyújtok. :-) Hát a combom hogy nem lett pecsenye? Otthon látom, hogy nincs ezzel baj, az is megkapta a magáét. Duplázás? Nem vágyom vasárnap semmi másra, csak egy árnyas, hűvös szobára.
Kistarcsa után hirtelen hatalmas sor, rég megelőzött és sosem látott biciklisek húznak el mellettünk a tömör dugóban. Pedig még csak szombat este van! Menekülésként talán el lehet menni majd Csömör felé, s onnan vissza a Szlovák útra. Pedig pont a csömöri elágazás rosszul beállított lámpája csinálta a kalamajkát. Csak nem látom jól, hogy utána mennek-e az autók, csak akkor, amikor már benne vagyok a kanyarban. Mint ahogy az sem látszott előre, hogy csömöri barátaink fütyültek kitáblázni a budapesti elágazást, és úgy kell háromszori próbálkozásból megtippelni, merre is a hazafelé. Így csúsztam ki a Karancs-Medves szintidejéből a hazaérkezéssel. :-) De a tervem sikerült, a Baljós árnyakat már ágyból nézhettem, csak nem sikerült végig ébren maradnom.
Jó túra, extra jó kilátóhelyek útközben, jó rendezés, örömmel látják a túrázókat. És igazi jó idő. És egész úton arra gondoltam, hogy milyen rövid túrabeszámolót is fogok erről a napról írni. :-)
Somló 15 (gasztro- és teljesítménytúra)
Somlóvásárhelyen a szokásos tömeg fogadott, középpontja - és a nevezés helye - ezúttal nem a vasútállomás, hanem a söröző volt. Gyors, (mert még korai) nevezés után (rajtszámok: 63-66) pontosan 21 órakor vágtunk neki az ismerős útvonalnak. A rendező megnyugtatott minket, hogy az útvonal és az ellátás megegyezik a tavalyival, így előre fentük a fogunkat a gasztronómiai élvezetekre. Az első pontig kevés túrázóval találkoztunk, akik a legváratlanabb irányokból és ösvényekről bukkantak elő (tavaly mi is közéjük tartoztunk, miután sikerül az első elágazásnál rossz irányba menni - talán tanfolyamra kéne járni? ... vagy csak idejében elővenni a térképet). Az első ellenőrző pont legénysége sűrű sötétbe burkolózott, de mi megleptük és fényárba borítottuk őket. A kilátóig vezető erős emelkedőn - hangulatjavítóként - a környéken majálisozó társaságok zsivaját hallgathattuk. A tavalyi túrán a hegy tetejét takaró vastag hó és jég lepett meg, idén májusi meleget sugároztak a kövek. Gyors pecsételés, - a patakzó izzadtságunk miatt itt nem célszerű megállni - és már lépkedtünk lefelé a lécspőkön a vár irányába. A vár legénysége azzal lepett meg, hogy mi vagyunk az első túrázók. Hová lett a többi 60? Mindegy; csokit majszolva ereszkedtünk le a hegyoldalon kanyargó kocsiúton. A következő ellenőrző pont a túra egyik fénypontja: zsíros- és vajaskenyér hegyek, (hagymával vagy anélkül), somlói borok - ezekre a tavalyi emlékeink alapján számítottunk - és egy felhőtlenül jókedvű és szívélyes nyugdíjas kínáló-csapat várt ránk, akik vidámságukat első vendégeikre zúdították (úgy sejtem, azért a több háromszáz túrázónak is jutott belőle). Jelentős időveszteseggel és kalóriatöblettel indultunk tovább, most már a szőlők közötti ösvényeken (ahol helyenként működő közvilágítás van!). Ezek az ösvények a kedvenceim. Itt már szükség van a rendezői segítségre, amit a szalagozás nyújt: idén a (sötétzöld) bokrokra erősített (nappal) világoskék műanyag szalag. Aki nem ismeri az útvonalat az itt is megizzadhat... A Somló túra kötelező tartozéka a somlói galuska; most is látványos halomba rakva várt minket a következő ellenőrzőpontnál. Élő zene is volt, kórus: öt helybéli borbarát szolgáltatta a presszó teraszán (ld. keserű bordal). A következő lassú emelkedőn mindenki tapasztalhatja, hogy a zsíroskenyér + bor + somlói galuska menü általában nem túrára való: de ez a túra kivétel, hiszen mindjárt vége. Az utolsó ellenőrzőpont felé haladva a hegy csendes: már nem vigadnak a pincék látogatói. És, nahát, itt a vége: megint nem sikerült éjfél előtt beérni, (0:03) átvesszük az oklevelet és a gratulációt - mi is gratulálunk a rendezőknek; ez igazán kellemes séta volt a sötétben.
P.L.
de a jelzetlen úrtról cask az térhet le, Szóval a jelzett útról, nekem is korán van még. Egyébként ha jól emlékszem 100 Zloty, azaz 6000 Ft a büntetés, ha elhagyod a jelzett utat,s vlami ellenörző személy észre is veszi. Tilos még madarakat etetni, tengerszemben fürdeni (5000 Zl=30000 Ft). Aztán biztos van más is, amit tilos, de én ennyiről tudok.
Ezt a magashegyi témát sem értem, Ha jól tudom, a lengyel Tátrában úgy van, hogy a jelzett turistautakon mehet az, aki akar (és aki befizette a nemzeti park belépődíját :-) ),de a jelzetlen úrtról cask az térhet le, akinek a csoortjában van egy "tátramászó igazolványnal" rendelkező egyén. Gondolom ez lehet az, amit (budai-)H.G. barátunk is gondolt.
Na igen, ezt meg Budai-HG számolta rosszul ;) A "megkezdett 100 m" megfogalmazás alapján 699 méter a 7. "megkezdett" 100 méternek felel meg, míg a 701 m pedig már a 8. megkezdett száz méter... valahogy úgy, ahogyan az évszázadokat számoljuk. :)
De az eredeti szöveg önmagának is ellentmond: "N.S. azt is mondta, hogy az MTSZ pontozási rendszerében elvileg minden megkezdett 100 m szintemelkedésért jár 2 pont, tehát pl. a Bia 25 esetében a 699 méterre 6x2=12 pontot lehet szabályosan elszámolni." -- itt a megkezdett száz méterek szerint 14 járna, nem 12. De valójában nem megkezdésről, hanem kerekítésről van szó, és így igazságos.
Hetek óta a "Szent cél" lebeg a szemeim előtt, ami nem más mint egy sikeres K100 teljesítése. Gyűjtöm a kilómétereket, a szinteket, hullajtom az izzadtságcseppeket, szaggatom a tüdőmet, acélozom a lekierőmet, feszegetem a kitartásom- (vagy türelmem?) határait.
A KM50 kiválasztása mellett szólt - az ideális paraméterek (hossz, szint, szépség, Pestközelség, csillagtúra) - még az is, hogy dupla fiaskót kaptam tőle. 2001-ben ugyan végigmentem irgalmatlan küzdéssel, 2003-ban pedig már bele is tört a bicskám: a Karancstól kipukkadtam, és útban Salgóvár felé meggyőztem magam: az egyetlen helyes út: hazamenni.
A TÚRA: 4:20-as kelés, gyors készülődés, nyomom a gázt. A 21 -esen szembe fogad a felkelő vöröskorongú Nap - akkora mint a szavannás filmeken. 5:50-kor a Gimnázium előtt parkolás. Páran már készülődnek -én is. 6:05-kor stopper indul, szintmérő bekapcs. A fejemben zúgnak a gondolatok: elég laza a lábam?, bírni fogom? nem lesz nagyon meleg? lehet, hogy kevés a rövid naci? (3 celsiust mutatott a hőmérő). Gyerünk. Leelőzöm a legfrisebb gyalogosokat, aztán föl! Jaj de nehéz. Csak lassan! Intem magam. Nyugi! Vajon 130 alatti a pulzusom? Nem hinném. Lassabban! Huh fent vagyok. Gyerünk tovább. Mennek a kilóméterek, itt vagyok a Karancs lábánál. Egy életem egy halálom. Lassan, piciket lépve kocogok fel (lehet, hogy gyalog gyorsabb lenne?). Egyre keményebb az emelkedő, puhul a talaj, aztán jobbra fel, neki a siratófalnak. Már nem tudom hova tágítani a tüdőmet, próbálom magam ellökni egy-egy fától, de még kocogok (legalábbis imitálom). A kidőlt fákon épp csak át tudok kászálódni annyira kivett a hegy, aztán mégis kocogás tovább. Mindjárt felérek! A gerincről egy pillantás a völgyre, innen már könnyebb a csúcsig. EP, csoki, ice tea, aztán porolás le a piros csúcson. Somoskőújfaluig kellemes az út, mérlegelem magamban: vajon mennyire készített ki ez a kamikaze kezdés. Még könnyen nyúlnak a lépteim lefelé, úgy érzem nincs gond. A faluban barátkoznom kell egy kis terelőkutyával (megharap?) szerencsésen megúszom. Egy nénike nézi csillogó szemmel hová rohanok, jön a vasúti felüljáró. Felfussak? "Arról volt szó", mondom magamnak, úgyhogy kettesével véve a lépcsőket nekimegyek. Zsupsz ez rövid volt. A hídon egy kisfiú nagy "csókolomot" köszön - Jé.
Salgóvár felé komolyabb gond nincs, hangulatos sihuhu a vasúti töltésen, hirtelen de rövid felszökkenés az alagút előtt, türelmes kapaszkodás a vár felé. Fenn egy pillantás körbe, aztán döcögés le a falépcsőkön és zúzás tovább a tölgyesen át. Somoskővár felé két lófráló kutya kissé nyugtalanít, de szerencsére ők jobban félnek. A faluban feltöltöm a frissítőt a kéknyomósból, és keresem a pontőröket. Sehol senki. Na mindegy gyerünk. Fel a Medves fennsík felé. Kis szerpentin aztán a hosszú egyenes az akác sorral. Egyre jobban kitárul a panoráma, jobbról feltűnik a vár, virágzó fák gyönyörű...Itt a pont. Na itt már komoly gond a matrica felragasztása, nem is sikerül. Viszem tovább csak úgy. Telnek a kilóméterek sihuhu tovább a Rónabánya felé. Beérve a patak mellé a dús friss zöld lombok között átszikrázik a délelőtti fehéres napfény. Szép. Rónabányától kisebb fokú szivatás felfelé. Veszem az akadályt, bár kissé gémberednek a lábaim, de aztán lefelé még tudom a lépést nyújtani, ezt bíztató jelnek minősítem. Szilváskőpuszta házainál kissé bizonytalankodok jobbra? balra? Segít az itiner (most is). Jobbra. Újabb e.pont, várakozás a matricára. Nem baj addig is nyújtok. Bárna felé romantikus egyszemélyes indiánösvényen szaladás lefelé. Az itiner szerint festői fekvésű falu. Igaz. A mérő szerint még kb 500 m szint emelkedés várható, és 16 kilcsi. Ki kell bírni! Ki lehet bírni! Türelem. Föl a hegyre a tilos az áthajtás táblánál. Remélem erre kell menni mert már nincs erőm plussz méterekre. Igen megvan a kék. Próbálom kocogás közben olvasni a "szamárvezetőt" - jól megy bokára a gyakorlat. A gerinc nem volt közel, de itt vagyok. Hosszú ereszkedés lefelé az országúthoz Szőröspusztára. Matrica, nyújtás, szóda. A zsíroskenyeret nem merem elfogadni. Innen még 10 kilcsi és vagy 400 m szint. Egy kis kocogás aztán irány a hegy. Ez már nagyon nehéz. Nyomom, rakom a lábaimat, próbálom belőni a ritmust. Lassúnak lassú, de hol van ez már az aerob terheléstől... Kota felé a szalagos részen kínlódok. Próbálok elrugaszkodni, de alig sikerül. Beragad a lábam, már kézzel is nyomom a térdeimet. Csípőre teszem a kezem hátha így nő tüdőm. Egy egy másodperc enyhülés. Nyomom. Visszaérve a sárgára már emberibb de még mindig hegynek fel. Nem igaz! De! itt van az ep. A pontőr aggódva kérdezi: végig futom? Alig merem bevallani, hogy igen. Látszik, hogy félti az egészségemet - ezek szerint nem látszom frissnek. Innen egy kis pihi lefelé, aztán megint fel Pécs-kő felé, de ez már nem vészes. Aztán le a sípályán, robogás át a városon, suli ajtó, stopper állj. 5:25 Huh.
Még egy meglepi: van meleg víz a zuhanyban - leírhatatlan.
Egyébként kösz a beszámolót, érdekes volt. Ezt a magashegyi témát sem értem, a magashegyi vezetés persze, hogy más, mint a középhegységi, na de minek ahhoz sziklamászó tanfolyam, hogy jelzett turistautakon völgyi túrákat vezessen valaki, vagy akár gerinctúrát is?
Még valami: hol van az leírva egyáltalán, hogy csak az vezethet túrákat, akinek papírja van róla? :-)))) Az idegenvezetőknél van ilyen, ezért írtam a rendőrös dolgot, pl. Olaszországban állítólag ha megállsz, és három embernek mutatsz valamit a templomtornyon, már kérheti a rendőr a papírt, mert ott nagyon erős az idegesvezető lobbi, kvázi céh módjára védik a jogaikat. Na a túravezetés azért még nem ilyen.
Csatlakozom. Nemes egyszerűséggel marhaság. Nekem nem "hivatalos" attól, hogy egy tanfolyamvezető mondta, ha egyszer az MTSZ minősítési szabályzata semmiben nem támasztja alá. Szerencsére nem ennek az embernek a szakosztályában vagyok. :-) Nekem a következőt mondták a Vasasban anno: számoljam ki a pontokat, és fél pontra kerekítsem. A 699 m pl. jó közelítéssel 3,5 pont. (Az persze számtani alapszabály, hogy a kerekítést összesítés után kell végezni, nem tételenként!) Azt is mpndták, hogy ha egyedül megyek, akkor persze, hogy magamnak írom alá, A másik meg: tudtommal a túravezetőktől pecsétek nélkül is elfogadják az aláírást. Ha meg a mezei, nem fölkent túrázóktól pecséttel sem, akkor mi a frásznak van egy egész oldala a pecséteknek kihagyva? :-))) Arra kíváncsi vagyok, hogy az MTSZ milyen ellenőrzést végez a minősítések kiadása előtt, ha már ennyi időbe telik nekik (mert minden, csak nem gyors), de gondolom, valamit csak csinálnak több hónap alatt. Jelentem, sikeresen túljutottam az érdemes fokozaton úgy, hogy összesen 1 vagy 2 túrajelentésem volt életemben, amit hivatalos túravezető írt alá, sőt én is írtam alá másoknak (pontosabban beleírtam a jelentésbe őket), amikor én voltam a túravezető (szerencsére a Hivatalos Túravezetők Szakszervezete még nem hívott rendőrt, amiért vizsga nélkül túrákat vezetek :-)). Amit ez az ember mond, az úgy hangzik, mintha az MTSZ szerint a izsgához lenne kötve a szavahihetőség. Erről meg azért nincs szó.
Persze, hogy nem lóverseny, de szép eredmény :-) nekem az 5. évben lett meg a 20. :-D Azért tök jó, hogy amíg mi itt cseverészünk, jónéhányan aSomlót ostromolják :-D Hajrá gyuri74, nomeg mindenki, aki ott van.
azért mindkét bekezdésbren benne van az elvileg :-) Ha az MTSZ pl az ilyeneket nagyon komolyan venné, akkor a rendszeres természetjárók egy nagy részhalmazát szivatná direkt meg, ami tök ellentmondana magának a minősítés lényegének, céljának ugyanakkor a szabályokat illik betartani, ha már vannak, így szerintem mindenképpen szükséges lenne változtatások elfogadása a szabályzatban. Én ehhez már nem értek, ehhez kevés vagyok, itt jöhetnek a sportdiplomaták, de ez így egy érdekes helyzet, bár amíg működik a dolog, addig minen rendben :-)
Gratula! 100., basszus, ha minden úgy megy, ahogy szeretném, akkor még legalább 2 év :-)
Még a gejzírithez: Itiner elég gyér, de végülis pár helytől eltekintve a jelzések jól követhethetők, részszintadatok nincsenek rajta, a térképvázlat rohadt kicsi.
Tihanyi Gejzírit 33 Korrai kelés, OT Gergő felkeltése, majd reggeli, végleges bepakolás, aztán irány a busz. Már majdnem itt sikerült elkavarnom, ugyanis az információs nénitől először Fűzfőt kérdeztem meg, nem pedig Füredet :-) De aztán végülis jó buszra szálltunk fel. Füreden 10 km vonatjegyet váltottam, nem lett lekezelve, még lehet, hogy leugrok ma bringával, hogy visszaváltsam :-D A vonaton elég nagy tumultus. Aszófőnél rengeteg embert látni, majd megérkeztünk Örvényesre. A rajt: A vonatról leszállva saszemekkel próbáltam Povyagit megtalálni, de nem nagyon sikerült, helyette Pygmeát láttam meg, majd nem sokkal utána Nagyondinnyét is, akit a sapija nélkül alig ismertem meg :-) A rajt rohadt lassú volt, nem értem, miért nem volt ott két ember. Aztán megérkezett Povyagi is, majd nagy meglepetésemre, s nagy örömömre, gyuri74-et véltem felfedezni a vonatról érkezők között :-) Nagy nehezen sikerült elrajtolni, kb ekkorra érkezett meg Bandikaa is. Mivel Lutak miatt a 16:57-es buszt mindenképpen el szerettem volna érni (de leginkább a 16:20-asat), nem vártam meg, míg a többiek elrajtolnak (ez akkor még úgy leg. 20 percnek tűnt), hanem elindultunk, gondoltam úgyis beérnek majd. Nem sokkal a vasútállomás után a főútról bekanyarodni láttam egy általam ismert urat, aki a túrának ha jól tudom a főszervezője. Örültem neki, mert gondoltam két ember tripla olyan gyorsan tudna rajtoltatni. (Megj: nagyon jó érzés úgy elmenni egy ttúrára, hogy az ember ismeri s szervezőket, s amikor int neki a kereszteződésnél, akkor az visszaint a kocsiból :-) 8Jah, a rajtban közölték, hogy a 3-as pontőr elaludt...) A túra könnyedén telt, szépen haladtunk, jót beszélgettünk (Povyagi, OT Gergő), majd megérkeztünk az első ellenörző ponthoz, ahol mögöttünk állt egy illető narancssárga pólóban. hmmm, ilyet is ritkán szoktam csinálni, hogy futóbolondoknak az arcát látom, általában csak a hátukat :-D Larzen annakidején írta, hogyha meglátom narancssárga pólóban, kiabáljak rá. Hát szerencsét próbáltam. (no nem kiabáltam rá, csak megkérdeztem, hogy vajh, Larzen-e az illető) Kiderült, hogy Larzent valamikor később kell majd megismernem, mert ezúttal Tapírka topiktárssal volt szerencsém összefutni. Node nem volt ő egyedül, vele volt tára Miki is. Aztán láthattam a már említett narancssárga hátat, csakhogy minden a helyére kerüljön :-) S mentünk szépen tovább.... A túra továbbra is kellemesen telt, haladtunk, beszélgettünk, fürkésztem, hátha látok valahol egy várat, de sehol semmi... Eszembe jutott, hogy van nálam pár szemeteszacsi, amit Pygmea hatására elhoztam, bár tudtam, hogy sok szemétszedésre nem nagyon lesz időm, de ha már eddig a gondolatig eljutottam, gondoltam körbenézek némi szemétért. Az eredmény ugynaz, mint a várnál: sehol semmi. Csak ezúttal jobban örültem a válasznak. Bevallom, Pygmea, én túra közben nem a szemétre figyelek, persze ha sok van, vagy kevés, de nagyon szép helyen, akkor szemetszúr, de az agyam nem azon dolgozik folyamatosan, hogy szemetet keressen. feltehewtően a szemetet látom, s észre is veszem, de nálam nem indul el egy automatikus folyamat, hogy azt el is tegyem. De azért a túra folyamán többször is eszembe jutott a szemét,de akkor soha nem volt a környéken. Remélem Ti sem találtatok sokat. (aztán lehet, hogy csak én voltam túl vak, s annyira bámultam a dolgokat, hogy aszemetet nem vettem észre :-( ). Zádorvárhoz a felvezető út az Odvaskő barlangot juttatta az eszembe, és itt kaptuk túránk második pecsétjét. A vár egyébként nem csoda, hogy nem látszik, szépen körbe van nőve s nem is arra néz (amerről jöttünk, azt hiszem), nomeg igazából falmaradványok, de nekem nagyon tetszett. Az ep után rövid ideig viszafele kell menni ugyanarra, amerről feljöttünk, s itt szembetalálkoztunk gyuri74ékkel, majd Pygmeával, Nagyondinnyével, Bandikaaval. A tempón 5-ös átlagot mutatott, örültem, mert az elég lett volna a buszhoz, nomeg mert OT Gergő is szépen haladt élete első teljesítménytúráján. Az ezt követő sárga jelzésen némifajta kavarások. Két bója kinnt volt még a 3. (alvó) ep előtt, volt amelyikről azt hittük, hogy már ez a Bozóti kút, de aztán kiderült, hogy mégse. Namindegy, volt ott valami lyukasztó, lyukasztottunk. Aztán megtaláltuk az igazi (alvó) ep-t,majd tovább az öreg tölgyekhez, ahol ismét egy virággal lett gazdagabb itinerünk, s mentünk is továb... Nem nagyon álltunk meg pihenni, jó tempó volt. Aszófőnél kicsit elszomorodtam, hogy a bicikliúton kell menni, ismerős volt már ez a szakasz tavaly nyárról... Nomeg az, hogy a túra végét egy dögunalmas aszfaltúttal zárjuk. Azért nem lett olyan unalmas a szakasz, mint reméltem, ugyanis eccer (az idióta kanyargós rész után 2 m-rel) ránkdudált egy autó, majd megéállt. Mint később kiderült, Povyagifamiliája járt éppen arra :-) Nagyon örültem, mikor végre sikerült letérnünk a műútról. Jobbra fel, gyere Tihany, bejárlak! P+ kis emelkedő, erdőben megyünk, 1-2 fa keresztbe(rajta jelzés), majd megérkezünk az 5.ep-hez. Itt Pozo-val sikerült összefutni, de itt sem álltunk meg, mentünk tovább... Aszófőtől eddig az ep-ig furcs volt nézni az embereket, ahogy jönek szembe, hogy ők már fejezik is be, nekünk meg alényeg még hátra van. Az ellenörző pont után nem sokkal megpillanthattuk a két tavat. OT Gergő nem sokkal később azt mondta, hogy nem nagyon bírja már a tempónkat, s inkább lemarad. Egész idáig azt hittem, hogy azért kéreget tőlem inni OT Gergő, mert lusta levenni a zsákját, de a szétválásnál kiderült, hogy nem vitt magával inni. Pedig már ekor is dögmeleg volt. Adtam neki vizet, majd némi lelkiismeretfurdalás közepette szétválltunk. (az zavart, hogy én hívtam el túrára, aztán otthagyom. Ugyanakkor tudtam, hogyelmondtam neki, hogy nekem el kel majd érnem, a buszt, jóval a túra előtt, s tudtam, hogy nem lehet eltévedni (na, erre majd még később visszatérek...), s hogy ne mgyerek már, de akkor is. Ami miatt aztán nem izgultam, az az, hogy tudtam, hogy Pygmeáék még mögötte vannak, s hozzájuk tud majdcsatlakozni, ha kipihente magát, vagy ilyesmi.) Povyagival haladtunk tovább, leértünk a belső kúthoz, majd mászás fel nagy kövekhez, sziklákhoz, csodálatos kilátás az Aranyháztól, majd felértünk az Átjáró barlanghoz. A túőra ezen szakasza nagyon tetszett. Szép erdei ösvények, sziklák, stb... Igaz témából kezdtünk kifogyni, így néha hosszú csendes percek teletek el, s csak mentünk előre. A köveetkező ellenörzőpont olyan gyorsan ért el minket hogy szinte azt hittem, sikerült eltanulnom (budai-)H.G. barátomtól a menetközbeni alvás módját :-) az ellenörzőpontról tovaindulva egy apukát láttunk biciklivel, akinek hamarosan felért a kislánya is a következőket mondván édesapjának :"Apu, ugye tudod, hogy ezt megszívtad!". Povyagival mosolyogtunk egyet, majd miután felért a teljes familia, s útbaigazítottunk pár embert, kocogva haladtunk előr a lejtőn, s a következő ellenörzőpont sem váratott sokat magára. A Természetvédelmi őrháznál zsíroskenyér hagymával, forró tea+ásványvíz. És egy szép nagy diákcsoport. Itt sem álltunk meg. A kapun kilépve É-i irányba indultunk el, majd minden utat bejártunk arra, emikor elővettük a térképet,s kiderült, hogy egy hajtűkanyarral kevesebet tettünk meg a kelleténél, s elindultunk D-ről megkerülni a házat. Ez a pár perc kiesés sajna kamatozott, uhgyanis így az iskoláscsoport mögé/közé voltunk kénytelenek beállni, s az ő sebességükkel haladni. Sajna ezen a szakaszon előzésre nem sok lehetőség nyílik, egy emelkedőn sikerült csak lefutnom a csoportot, de Povyaginak nem volt olyan szerencséje, mint nekem, így Nekei még jó időn keresztül a sorban kellett haladnia. Amikor Neki is sikerült "kiszabadulni", akkor elindultunk szép eddigi tempónkban, s közben balra bámultuk a Balatont. (Ha már a balnál tartunk: a koliba visszaérve csodálkoztam, hogy a bal arcom nem pirosabb, ugyanis ezen, és az előző szakaszon végig azt sütötte a nap :-). Még az iskolásokkal bajlódtam, amikor hívott Lutak, hogy túl szép a Karanc-Medves ahhouz, hogy olyan gyorsan otthagyja ;-) így a vasárnapi program lefújva. Ez azt is jelentette, hogy nem kell feltétlenül buszra sietnem. Nagyon nem is tudtam volna, hisz a túrának egy elég szép szintes szakasza következettt, szépen felfele, felfele. Nem csak nekem ugrott be sajna a Mátrabérc, hanem a térdem mögötti izületnek is, de gondoltama a múltkor is a bicózás tette helyre, majd holnap meggíyógyítom :-) Csodálatos volt a Tihany oldalában menni, s látni a Balatont, érezni,a hogy süt a nap, ... A Nyereg-hegyen ismét kaptunk egy pecsétet, majd felvetettem a kérdést Povyaginak: "Még egy kört?" Ám a pontőr azt válaszolta, hogy 50 Ft-unka kerülne, úgyhogy inkább kihagytuk... A bicikliútig kivezető szakasz kellemes volt, de már tudtam, hogy jön az a frána kemény beton, s hogy valószínűleg már a 16:20-ast nem érem el. Sajna nem tévedtem (egyikben sem), a beton otmaradt, mentünk szépen a célba, néha csengettek mögöttünk... Ekkor eszembe jutott, hogy mi lenne, ha legközelebb leszerelném a csengőt, s elhoznám, s hogyha vlakik elfoglalják a teljes utat, akkor csak csengetnék egyet :-) Eme ötletemet megosztottam Povyagival is, s mint kiderült Ő éppen azon gondolkodott, hogy vajon tényleg bicikli jön, vagy csak valaki szórakozik? (bicikli). Aztán beértünk a célba, 16:20-ra, itt újra láttuk Tapírkáékat, aki nagyon jó hírrel ajándékozott meg (hideg víz az állomáson), majd cél, ami szintén nem volt a legygorsabb, de végülis megkaptuk a díjazást, a kitűző nagyon tetszik.(jah, idő: 7:00) Ezután vízkészletfeltöltés, majd gyors búcsú Povyagitól, s elindultam megkeresni a buszmegállót. Itt két srác, s egy csaj túrázó vártak még velem együtt a buszra (később jöttek mások is), majd a busz is megérkezett, s ekkor derült ki, hogy a fős társaságból -nek angytáskája a célban maradt, így ők az utolsó pillanatban mégsem szálltak fel. Hazaérve kaja, fórum, fürdés. Közben megérkezett OT Gergő is, aki sikeresen teljesítette a túrát, s jól leégett :-D Nagyon örültem neki, miközben mesélt, kínáltam hellyel a szobában, de mondta, hogy "inkább nem" :-) A Tihanyi Gejzírit egy csodás túra, csak az a mocsok bicikliút ne lenne benne. Engem esetleg érdekelne pl egy hosszab táv, elég sok utat nem jártunk be Tihanyba, s az apátsághoz sem mentünk fel, azokhoz a sziklákhoz sem, ahova Povyagi fel szeretett volna menni, volt egy kedves Shszg jelzés... Érdekes lene ezeket mind bejárni :-) Jövőre valószínűleg megint Tihanyban leszek ilyenkor :-) Ezúton is szeretném megköszönni Povyagi, hogy képes voltál 33 km-en keresztül elviselni, nagyon jó volt Veled végigmenni a túrán!
oh... már nem kell... :-$ Már csak az a kérdés, hogy melyik is a naszály? Megyek felfele Vác felől a kékháromszög-ön, akkor ott van a torony, ahol a háromszögnek vége és sima kék megy tovább?
Karancson jól leégtem, és egy dugó miatt nem sikerült hazaérnem, mielőtt a szintidőlejárt volna. Efemm, bocs még egyszer, hogy lepasszoltalak, de Takács Attilának el kellett érnie a buszt Hatvanban, és eléggé ki voltunk már számolva.
Na megvolt a Mecsek 30. Jó társaságban és hangulatban telt a túra. Húgom talán eddigi leggyorsabb 30-asa volt a mai. Képek a szokásos helyen fent vannak.
