Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A jószagú levegő. A csicsergő, a csivitelő, a füttyögő madarak. Az opál ég alatt a könnyű pára. A tavaszi napsütéstől kótyagos, cikázó rovarok, lepkék, bogarak. Kibuknak a földből a füvek, a csírák, tündökölnek és illatoznak az ibolyák, az ismeretlen nevű, apró virágok. Erjed és pezseg újra a természet, ki tudja hanyadszor, hány ezer éve, hogy kihordja és világra szülje az esélyt, a folytatás reményét legalább. Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé; ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó, hitetlen és erőtlen lélek vagyok. Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás, gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás, ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény.
Azt álmodtam, hogy elveszítelek. Előttem mentél, s úgy siettél, hogy ne érjelek utol semmiképp, aztán befordultál a sarkon. Kiáltottam utánad, de hangom erőtlenül halt el, a lábaimban sem volt erő, s minden lépésemmel nőtt bennem a félelem… Mi lesz most, gondoltam, elérek-e én is a sarokig, meglátom-e az ismerős utcát, ahol először találkoztunk, ahol a platánok hámló kérgét mókusok hordták szét izgatottan? Ezt néztük akkor régen mind a ketten, s csak nagyon sokára láttuk meg egymást… Az egész életünk benne van ebben az utcában, gondoltam, a platánok méltóságában, a mókusok játékában, a vénülő házakban, a délelőtti csendességben, ami lassan sétál fel s alá, és be-behajol az árva udvarokba, a fiatalságom az az utca, a szerelmem és a reményeim… Mindjárt ott leszek én is, gondoltam, ott leszek a sarkon, onnan majd látni foglak ismét, ott állsz a mi fánk alatt, türelmesen, ráérősen álldogálsz, nézed, hogyan bujkálnak a fények az ágak között, meg se rezzensz lépteim zajára, mintha nem is tudnál rólam, de magadban mosolyogsz azon, hogyan próbálok észrevétlenül eljutni hozzád, a hátad mögé lopózva. S már ott is voltam a sarkon, már arcomban éreztem a szellőt, amit a sűrű lombú fák küldenek mindig elém fanyar illatukkal… És akkor láttam, hogy nincs ott az az utca, és semmilyen másik utca sem volt, csak a nagy üresség, a semmi, és a szemem elé kaptam a kezem, ez nem lehet, mondtam, ez nem lehet,nem tűnhetett el, ami valaha létezett, s közben tudtam biztosan, igenis lehet olyan, hogy minden odavan egy pillanat alatt, s akkor sírni kellett nagyon, s azóta is csak sírok, hiszen még mindig álmodom.
Mint vékony karcolások rajza ablak felszínén, Ha arrébb lépek, új körívet ír elém a fény, Úgy jársz köröttem szüntelen, úgy járlak körbe én.
Vagy szürke borsot vízre szórok, s lágy sziget marad, Majd paprikát, és rőt szeme mind szerteszét szalad, Úgy állok néha félszegen, úgy hinted rám magad.
Mert két darabnyi, mégis egy a göngyölt zoknipár, Mint tükröződik egymáson a villa és kanál, Tán így vagyok határod én, s te így nekem határ.
Mikor jöttél, én már senkit se vártam, asztalomon nem volt sem bor, sem abrosz, szobám kihűlt, pókháló nyúlt nyakamhoz, a ház üres volt, mégis kulcsra zártam;
az ablakon buktál be, mint a napfény, az üveg megpendült, de nem törött el, befűtöttél meztelen köldököddel, fogad zománcával megterítettél;
azóta úgy élek, mint egy királyfi, varázslatod valósággá fogadtam, kincseim köldöködben és fogadban, kastélyom van, mégsem kell kulcsra zárni; velem maradtál, – történjék akármi, gazdag vagyok s immár kifoszthatatlan.
Párnából álmokat szippantani, Levegőt levegőnek nézni, Napnak a szemébe bámulni, Jó mélyen a szemébe, Hogy zavarában elpiruljon, És alkonyt hozzon végre, Mert ez a világosság elviselhetetlen
Csak vajba döfni kést, És semmi másba, és semmi másba
Halottainkkal gyakran beszélgetni, És ölelésüktől sem menekülni, A sírkövek üzeneteit jól elolvasni, Majd a felhőkbe vésni őket, Virágbimbót csukva hagyni, Nem kíváncsiskodni a tavasz felől, Ha akar, egyszer úgyis eljön, És akkor már nem lesz több kifogás, Örülni kell az életnek
Harapófogóval csak szöget tépni, És semmi mást, és semmi mást
A szélnek kinyitni szívünket, Hadd seperje ki belőle az átkokat, Még azokat is, melyeket Vérrel festenénk fel a falra, Fához úgy lapulni, hogy kezünk is Gyökeret eresszen, Ugyanabba a folyóba kétszer lépni, Hogy tiszta legyen a léptünk, És még tisztább a fejünk, Szivárványba belekapaszkodni, Mintha anyánk keze lenne
Vagonokban csak biciklit szállítani, És semmi mást, és semmi mást
Levélsuttogáskor fület hegyezni, És hallgatni a nedvek meséit, Szomorú mesék ezek, Ne szégyelljünk sírni rajtuk, Homokszemekre festeni képeket, Ezek a képek vidámak, És könyörtelenül könnyűek, A könyvekből kitörölni a betűket, A nyelvekről lemosni a szavakat, Azokat is, melyeket unokáinknak őriztünk, Hogy legyen mivel harcolniuk, Villával emlékekbe szúrni, És ráérősen elmajszolni azokat
Kemencébe csak kenyeret tenni, És semmi mást, és semmi mást
Lelkeket néha összecserélni, És úgy járni-kelni pár napig, Fiókáktól tanulni önzést, Patkányoktól a túlélést, Ami túl van a halálon is, Fellázadni azok ellen, Akik reményeket végeztetnek ki, Az öregeket elringatni, És fogatlan szájukba emlőt rakni, A kisdedeket nem tenni koporsóba, Mert azok örökké élnek, Angyaloknak fészket rakni, Ördögöknek farkát meghúzni, Varázslók tükreiben nézelődni, Aztán észrevenni önmagunkat
Gázcsapot csak főzéshez kinyitni, És semmi máshoz, és semmi máshoz
Hajat soha nem borotválni, Hagyni, hogy az Üveghegyen túlra nőjön, Bádogkanalat elhajítani, Bele az Óperenciás-tengerbe, A bádogtányért melléje dobni, Rabruhából szőnyeget szőni, És azzal repülni a dzsinnek földjére, Tetoválásra táltos parazsát borítani, Így égesse ki a fájdalmakat, Botló lábra griff-karmot növeszteni, Hogy soha ne szédüljünk meg, Gyenge kézbe sárkányok erejét adni, Csontos vállra óriások izmát tapasztani, Majd jól kihúzni magunkat, Hamubőrre varázsalma pirosát lehelni, Üres lelket Szezám kincseivel tömni meg, Hideg szívünkbe pedig Főnix tüzét lobbantani
Tavirózsán ül a vén Hold, ez a nap csak buborék volt. Harmat reszket a virágon, a habokból kel az álom. Hova mennél, hova futnál, ha feledni sose tudnál? Hegyeken túl idegen táj, ami bánt, az nekem is fáj.
ezt már egyszer el akartam mondani, egyszer amikor ugyanígy tél volt, és szakasztott ilyen szívbekuporodás, épp fogaim között lebegett a vallomás, és szememben tisztán visszatükröződtél, kezem pedig gyökeret vert a tenyeredbe, amikor felforrt a víz, azok a türelmetlen buborékok, ha a fazék alján 2 percet csücsültek volna még, de nem, tea ex machina, mert sorsunkba az istenek már alig szólnak bele, elektromos masinák mondják meg, mit mikor, és nekem a rítus szerint kellett cselekednem, mert ha lobog a víz, hiába lobog a szerelem, nincs mit tenni, a csészébe növényt kell ejteni, és letakarni a mozgolódó érzelmeket, hogy az ízek intenzívebbé váljanak bennünk. szóval amit egyszer már el akartam mondani, akkor amikor az a tél volt, és az a szívbekuporodás, most újra megpróbálom. teavizet ez alkalommal nem tettem fel forrani.
Akkor is adj ha semmit se kérek, akkor is higgy ha nincsen ígéret, akkor is hallgass ha semmit se szólok, akkor is ölelj ha fáj amit mondok, akkor is hívj ha nem jövök érted, akkor is bízz ha máshol élek, akkor is láss ha nem látod arcom, akkor is várj ha más ágyban alszom.
van egy ország ahol lakom semmi ágán lógó flakon van egy város ahol élek ahány test épp annyi lélek ahány lélek annyi lom is utcára tett fájdalom is itt egy kiságy jaj de édi ott egy ülve alvó dédi kibelezett öreg szekrény arcokat be- futó repkény bontott ajtó kilincs nélkül földönfutók bilincs nélkül áll a posztos mint a nádszál bokáig le- rohadt lábszár itt egy szép könyv ott egy labda ez még bor de ez már abda nem az összes csak a nagyja aki tűri aki hagyja aki tűrte aki hagyta nem az összes csak a nagyja vasárnap volt ahogy mindig felöltöztek ahogy illik csupa dolgos derék polgár egy se ruszin egy se bolgár olyan szépek hogy az csuhaj egyik bérlő másik tulaj kitűnőre szerepeltek álmukban sem szemeteltek nem engedték hosszú lére elindultak a mi- sére kukákat se borogattak kutyákat se kurogattak mise után leszavaztak bezabáltak be is basztak pöri volt tán isler is jóllakott az isten is nem az összes csak a nagyja aki tűrte aki hagyta aki tűri aki hagyja nem az összes csak a nagyja rajtam is múlt rajtam múlt tegnap kezdő- dött a múlt elkezdődött vége van borzalom és béke van semmi ágán lógó flakon van egy ország ahol lakom nevezd nevén szolgáld vakon ma még bölcső ma már vagon
volt itt egy gyerekkor hozzá a megfelelő ostobaságok gyufagyújtogatás mesék zsíroskenyér lyukas harisnyák volt itt egy szerelem hozzá a megfelelő ostobaságok álmatlan éjszakák séták vallomások csókok simogatások civódások fülledt mozik volt itt egy szándék voltak jóbarátok nagy fába vágott fejsze voltak rossz néha illatosabb cigaretták utazások voltak itt mások hitek hiúságok minden ami egy élethez kell húzzuk alá maradt ennyi és ennyi
„Mondjuk, az élet az olyan, hogy én itt állok, és millió labda jön felém. Vannak kék labdák, piros labdák, fehér labdák, fekete labdák, mindenféle színű labdák repülnek felém, Ha van egy ideálom, akkor az olyan, mintha azt mondanám, hogy nekem fekete labdák kellenek. S akkor hiába jön felém mindenféle labda, egyik sem kell, várom a fekete labdákat, és káromkodom, hogy olyan kevés fekete labda van, sohasem jön fekete labda, De már egy piros elment, amit elkaphattam volna, vagy tizenöt sárga, meg rózsaszín, meg mindenféle, nekem azonban nem kellenek, mert én olyan ember vagyok, aki feketére vágyik. Tehát, ha az embernek van egy ideálja, akkor rengeteg dolog történhet meg, de ő elsétál mellettük. Észre sem veszi az ilyen kegyeket, mert van egy ötlete, van egy elképzelése arról, hogy neki mi kell, s ki ő, s közben elveszíti azt, amije éppen van, mert valami másért küszködik. Szerintem ez rettenetes dolog. Mikor pedig végre kap egy feketét, akkor rájön egy év múlva, hogy a fekete nem is jó.”„Ezért van az, hogy az ember tudatállapota megváltozik akkor, amikor bizonyos emberrel van. Ha nem érzem jól magam azzal, akivel vagyok, akkor a legjobb, ha elköszönök attól az embertől, és találok valaki mást, akivel percek múlva egészen másként fogom érezni magam.”
Az elmúlt héten hárman mondták, egymástól teljesen független emberek, hogy alacsony az érzelmi intelligenciám. Végre egy tulajdonság, amit a sajátomnak érezhetek.
Fejből tudom a járda repedéseit a megállótól idáig. Az a hajléktalan mindig ugyanott álldogál a sarkon, számon tartja, hogy ki mikor és kivel jár el erre. Mi vagyunk a kedvencei, de ő is látja, hogy egy ideje egyedül jövök. Így telik az idő. Ugyanott áll. Köszön, köszönök. Teljes másodpercekig nézzük egymást, magunkban mindketten megállapítjuk, hogy napról napra egyre szarabbul néz ki a másik.
Világgá megyek. Így döntök, mint nyolcévesen, aztán végül most is csak a hintáig jutok. Mennyivel szebb azt mondani, hogy rám sötétedik, mint azt, hogy órák óta céltalanul bolyongok, üres üvegeket rugdosok, három-négy lépés távolságból dobálom a murvát a játszótéri szemetesbe.
Bírni kell ezt is, mondtad az első közös telünkön, és most megint hideg van, és ugyanúgy bírni kell ezt is. Az öngyilkosság egyszeri alkalom a szavak nyomatékosítására, és lehet, hogy még semmi fontosról nem beszéltem. Szétrúghatnám azt a kukát, felgyújthatnám ezt az egész játszóteret, és utána mondhatnám, hogy bocsánat, de nekem ilyen alacsony az érzelmi intelligenciám. Bután szeretek.
Műhold halad el fölöttem, hogy emlékeztessen az üresség különböző szintjeire. Rám sötétedett. Cigit keresek a zsebeimben, az alanyt próbálom kitapogatni egy hiányos mondat mögött.
Hatalmas úr a szultán, de rózsáért lehajlik, Allah, ki még nagyobb úr, a rózsát így becézi: "Ha bódítasz-kacérkodsz: egyik szemem ne lássa: ha bájad meglop engem: behunyom mindakettőt."
Tündöklő bíbor estén szeretni vágy a rózsa, pártája rejtekéből halálos illat árad: a győztes kézre vágyik, mely szárát elszakítja, a büszke szívre vágyik, ahol kitűzve hervad.
Piros köténybe rózsát, szárnyas tavaszba lepkét, a csókolt ajkra csókot, telt szívbe dús szerelmet... Ahol cseng-bong a vígság, felgyűlik kétszeressé s a bú-bajos legényke csak néz üres kosárba.
Amíg sorvadsz a vágytól: nem lesz tiéd a rózsa. Végy példát a rigótól, vígan lármáz a lomb közt: "Dalommal költekeztem, harmattal részegedtem, jóllaktam hűs fügével: tudnál-e nem szeretni?"
Ó ne kérdezd a rózsát, hogy hű marad-e hozzád. Kérdezd a kósza felhőt: örökre égre szállt-e? Kérdezd szemed világát: a sírba elkísér-e? Ó ne vallasd a rózsát, mert harmatkönnye csordul...
Négy éve még, november tetején így, a madárlátta lány karolta nyakam, aki asszonyom ma és dolgos, gondlátta szeretőm már.
Akkor még virágszülő költőként álltam, nézve, hogy a fák, fázó bokájuk bugyolálják a lebegő levelekkel; most harcaim ustora duruzsol ruhám ujjában és készül a téli csatákra!
Lám, hosszan fekszik az úton a gyönge szél, vacog és elhal az első havazáskor, melyet a tél fejünkre biccent; mert harcos a tél és tudja a dolgát!
Állok, de farolva áll mögöttem az ősz is és feneketlen dühömet elvidítja már egy pocsolyából villanó, narancsszín kacsacsőr, míg tavaszra jósolok itt:
ó, tavaszra már zöldkontyu csemetefákat is csemeteszellők agitálnak és késeket hordoz a szaladó holdfény majd a guggoló méla szagoknak!
Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett és hol van már az a felelet – leolvasztotta a nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett.
Egy kissé talán nyugtalanít, hogy lemaradtam a gyerekkoromról, félig-meddig átaludva mindent, és amitől féltem, a konok serdülés is, mire körülnéztem, nem volt sehol Jobban oda kellett volna figyelni Gondoltam, amint a nagyapámat elcsomagolták egy dobozba, hogy, mint a kinőtt játékokat, ne is vegyék már többet elő Ahogy én is egyre széjjelebb futok, lassan kezd kínossá válni, hogy minden egyes névsorolvasáskor egyre több az igazolt hiányzás Félő, hogy így sohasem lesz kész a leltár
elmúlt nem múlt el csak elveszett de aztán előkerült a szerelem kis korcs kutya itt téblábol körülöttem a lábamhoz dörgölőzik néz rám csillogó gombszemeivel lehozná nékem a csillagokat is az égről lélekszakadva hozza vissza az eldobott botot szerelem hűséges kis korcs kutya néha elkóborol vérző füllel tépett bundával kerül elő fájdalmasan nyüszít bűnbánóan lapítva egy zugban hogy előrohanjon az első hívásra életét adná értem ha úgy hozná a sors
A napok telnek, telnek. Homályos, ködös hajnalok kelnek. Napokon át szitál a hó. A város zaja tompa elhaló, Fénytelen, szürke délután A villanyrudak dróthálózatán Fáradt madarak ülnek csapatostul, Szárnyuk lecsügged... egy se mozdul... Céltalan úttal a várost járom. Kerget valami zsibbasztó álom: Hogy újra járjam az utcákat mostan Hol egyszer véled találkoztam. Hogy megremegtessen a park nagy csendje Hol a május jött egyszer vélem szembe. Rohadó május. Kikaparnám Két kézzel most a hó alól Egy sugaráért, egy mosolyodért! S nem vagy sehol.
