félálomban nem vagyok csak koldus tenyér ami tested melegéért könyörög mert hűvösek az éjszakák és fagyosak a nappalok egyedül erőtlenül kábulat minden nap várva hogy szétoszlik a homály és leülepszik az álom agyamról és újra itt leszel addig testetlen fénytelen végtelen görcs minden pillanat amit nem old semmi sem csak te
rólad álmodtam ahogy elnyugodott tested finoman hozzám ér és végigsimítom a bőröd mely mint a hűlt arany oly gyönyörű és oly meleg és puha mint a friss kenyér de elmentél búcsú nélkül mellettem most senki sincs csak kihűlt üreget tapintanak ujjaim az ágyban mely olyan üres és csendes mint az országút éjszaka csak távolodó lábnyomaid festenek tarka mintát a porba követni nem tudlak de percenként észreveszem hogy milyen messze vagy
Ujjaim közt illatos, Bársony rózsaszirmot, Fehértornyú templomból, Távoli harangot, Számban szétpattanó, Édes szőlőszemeket, Testemre zúduló, Langyos esőcseppeket, Lábamban a tánc, Tüzes ritmusát, Magamhoz ölelni, Csillagdíszes éjszakát, Hinni, hogy az álmom Valóra vált, Szeretném még egyszer Érezni a szád.
Érdemes végigolvasni. Fura hangulata van. Szerzője egy bizonyos Sántha Balázs. A szavakkal nem nagyon virtuózkodik, de az egésznek a hangulata mégis rendkívül elragadó.
A zöld hegyi álom
A magasra nyúlt hegyen, nagy fák állnak körben
Karcsú nyírfák, magas fenyők, tiszta sötétzöldben.
A hegytetőn, a sziklacsúcson vad farkasok állnak,
Fölöttük, a szirti sasok vitorlázva szállnak.
A zöld hegy lábánál, erre járok éppen,
Egymagamban bandukolok, sétálgatok szépen.
Megvetően néznek énrám az ottani népek,
Naivságom miatt van, hogy tőlük nem félek.
Boszorkány-égetés lesz a mai program,
A szorgosan összegyűjtött gyújtós lángra lobban.
Hozzák a nőt kikötözve, örvendezve, vígan,
Nem sajnálja senki sem őt, szomorú, de így van.
Mit véthetett az áldozat, hogy így nem sajnálják?
Más volt, mint ők, vagy csak jobb és ezt a tényt bánják?
A fiatal lány nem kiabál, csöndben nézi őket,
A kiabáló, ordítozó, kárörvendő nőket.
Hát senkije nincs e bűnhődő jó, vagy rossz léleknek?
Senki nem vet sírva véget a gonosz éneknek?
Vagy csak nem mer senki sem a védelmére kelni,
Mert nem akar ő is, íj rossz halált lelni.
Kérdésemre elmondják, boszorkány a lelkem,
Mindenféle bűne van, még jó, hogy megkérdeztem.
Mondják, hogy nem pletykált ő és nem nevetett máson,
Nem akart ő gazdag lenni, áttörve a gáton.
Tennem kéne valamit, hogy mégse bántsák szegényt,
Hisz fiatal lány a lelkem, és nem látott még legényt.
Gyorsan vágott az eszem, nem hiába edzem,
Felgyújtottam egy-két házat, s ezt igen jól tettem.
Áldozatukat otthagyva szaladgálnak gyorsan
Vizet hoznak, locsolgatják a házakat ottan.
Én eközben kiszabadítom a megkötözöttet,
Fölkaptam és ölbe véve így mentettem őt meg.
Meg sem állunk az erdőig, ahol már leteszem,
Hálaképpen annyit sem tesz, hogy eljön velem.
Megköszöni egy-két szóval, amit érte tettem,
S indulni kezd egy irányba, ettől mérges lettem.
Beszélgetni kezdek vele, válaszol is szépen,
De ő nem kérdez meg engem, nem érdeklem éppen.
Nem kérdezi miért tettem, ezt a dicső tettet,
Úgy tekinti, lejátszottuk mi már ezt a meccset.
Megyek vele, követem őt, s ő hozzá szólok,
De őt az sem érdekli, hogy utána lótok.
Megkérdem, hogy hová megy, de ezt ő sem tudja,
Könyörgöm, hogy jöjjön velem az én faodúmba.
Sikerült rávennem őt, ügyes vagyok nagyon,
Velem jön, de csak mára. Igaz ez vajon?
Bevallom gyorsan neki, hogy még nincs is dácsám,
De nem baj, mert fölépítek egyet a hegy hátán.
Most először mosolyodik, és kinevet engem,
De bejön az új házunkba, most itt vagyunk ketten.
Elmesélem szépen neki, hogy miért is tettem,
Mármint azt az előbbit, mikor megmentettem.
„Láttam, a nagy falkában kiabáló népet,
Könyörület nélkül, csak bántottak téged.
Elnéztelek titokban, oly szomorú voltál,
Gúnyos vádjaikra, még egy szót sem szóltál”
„Rosszat éreztem most, hisz ez nekem is fájt,
Ismeretlen madár, szívembe csőrével vájt.
Mardosta ott belül, csúnyán és orvul,
Ha még tovább nézlek, könnyem is kicsordul”.
Meghallgatott engem, de nem mondott semmit,
Rám is nézett egyszer, de mást nem tett, csak ennyit.
Főzött nekem egy teát, édeset mely jó volt,
Aztán meséltem neki, mely a szívemből szólt.
Mikor este a sziklánál a farkasok hívtak,
Elsétáltunk arrafelé, hol közel vonítnak.
Megmutatom neki a hegytetején állva,
Milyen a nyugvó nap színe, s jómagam álma.
Mesélni kezd végre ő is, beszélni kezd hozzám,
Én közben meg gyönyörködöm, a pillája hosszán.
Mellénk lépnek a farkasok szürkén, soványan,
Hívásra hozzánk bújnak mind, mind-ahányan.
A sziklacsúcson ülve így telt el az este,
Az ölembe dőlt finom női teste.
Levittem az odúnkba, s ott aludtunk külön,
Azzal, hogy vad vagyok engem nem csíp fülön…
Ciripelnek tücskök, zörögnek a nyestek,
Az ablakon keresztül mókusok belesnek.
Teliholdas az éjszaka, nyugton, szépen alszom
Egy merő derűlátás most az egész arcom.
Reggeli napfényre kelek, körülnézek gyorsan,
Hol van a kis boszorkányom, vajon merre? Hol van?
Üresnek érzem az odút, üresnek a hegyet,
Meg kell találnom őt, így keresni elmegyek.
Éreztem, hogy elmegy, hogy nem akar engem,
Hiába nem közölte, nem mondta meg nekem.
Néha figyelte mit teszek, hallgatta, mit mondok,
De másfele tekintett ő, nem volt könnyű dolog.
Nem találom sehol. Érzem nem is fogom.
Még megpróbálom utoljára, ott a nyírfa soron,
De csak gazfickókba botlom, a fák mögül lestek
Hatalmas husángokkal mind nekem estek.
Ütnek, vágnak sokan, nem tudni, hogy miért.
Állítólag valami szökött boszorkányért…
Kék és zöld lettem, de elmúlik ez majdan,
Átgázoltak rajtam ezek, mint kés a vajban.
Elszaladtak a botosok, úgy ahogy jöttek,
Ottmaradtam földön fekve, mint akit meglőttek.
Szomorú is lettem hamar, elhagyatott vagyok,
Nem tudok most felállni, mint a hős nagyok.
Nem fájna bíz’ ennyire, az ütések átka,
Ha remélném, hogy valaki szívvel látna állva.
De nem érzi azt a fájdalmat szívében senki,
Mit én szoktam akkor, ha mást látok verni.
Az én kicsi boszim, a plátói mátkám,
Hol van most, kiért véreznék, ha sírni látnám?
Ő van nekem egyedül, most az egész földön,
Ha itt lenne, meggyógyulnék, most itt rögtön.
Régóta itt heverek, az erdei úton,
Töredezik a szívem, mint korsó a kúton.
A könnyemben ázik az erdei avar,
Nagyon fáj a testem is, de már nem zavar.
Megszólalnak a farkasok, fájdalmasan sírva,
Fölemelkedek lebegve, mint virág szálló szirma.
A fák tetején túl lebegek, a dús lombok között,
Ekkor veszem észre Őt, egy öreg tölgy mögött.
Keservesen sír egyedül, fának nekidőlve,
Engem sirat fájdalmasan, szíve összetörve.
Megtudta mi történt velem, a vadak szóltak neki,
De késő volt már ekkor, s elhinni sem meri.
Ha érezhettem volna azt, hogy én fontos vagyok…
Ha tudtam volna, hogy létem a szívében ragyog…
Ha tudom, hogy bár eltűntél, de számítok neked még,
Nem hagytam volna el magam, és most el nem lebegnék.
Visszamennék kicsim, de sajnos nem tudok már,
Egyre magasabban szállok, és szívem nagyon fáj.
A szép farkasok a hegy tetején, sziklacsúcson állnak,
A kerek hold felé fordulva, sírva kiabálnak.
Sántha Balázs
A legfőbb boldogság, a legkötőbb, a legodaadóbb, istenitőbb, az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele, az, amelyben két világ egy zene, az, amelyben a szellem szárnyra kél, az, amely már nem is szenvedély, az, amely fény, súlytalan súlyegyen, az, amelyben minden jel végtelen, az, amelyben már mozdulni se mersz, az, amelyben örökbéke a perc, az, amelyben megszakad a tudat, az, amelyben kicseréled magad, az, mely, élvezve, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete: A legfőbb tudás nem a szépeké - bárkié, ki a tulsó partra jut, s tovább vinni, a közös menny fölé, Kué Fi és Kleopátra se tud.
Ha nem szorítsz úgy kebeledre, mint egyetlen tulajdonod, engem, míg álmodol nevetve, szétkapkodnak a tolvajok s majd sírva dőlsz a kerevetre: mily árva s mily bolond vagyok!
Ha minden percben nem kecsegtetsz, hogy boldog vagy, mert nekem élsz, görnyedő árnyadnak fecseghetsz, ha gyötör a magány s a félsz. Nem lesz cérna a szerelmedhez, ha úgy kifoszlik, mint a férc.
Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek a fák, a hegyek, a habok. Én úgy szeretlek, mint a gyermek s épp olyan kegyetlen vagyok: hol fényben fürdesz, azt a termet elsötétítem - meghalok.
