ARANYSAKÁLOK
Kicsit elkapkodta azt az egyetemet,
négy vagy öt aratás és taníthatott
valamelyik magyar gimnáziumban,
az íjászatot sem kellett azonnal
abbahagynia, s fordítgatott esténként
jelentős, vagy itt Ázsia peremén
eurázsiai kritikusok zengedezései által zseniálisnak titulált
novellákat, regényeket, és még valamicskét
keresni is lehetett ezzel:
lakásra, átruccanásra a koronás sziget
fővárosába, vagy akár a szomszéd város
kikötőjébe sirályokat, vízicsibét, bütykös hattyúkat,
olykor még szürke gémet is etetni,
s ha szerencséje az eszével áll arányban,
akkor fölcsípheti a fürdőhely egyik
rokonlelke: sirály- és hattyú-falatoztató leánya,
akinek atyja a városi polgármester
vagy a gimnázium latin-orosz-német szakos
igazgatója, de ezt csak valamivel, néhány héttel később
ebédre hivatalosan tudja meg, ahogy azt is az udvarias,
degeszre lakatott has utáni szivarfüstben
a zord (egyáltalán nem az) atyától,
hogy a leánya szerinte kicsit elkapkodta
az egyetemet, lehetett volna közgáz,
noha neki mindegy,
közel a nyugdíj, azután a kertje körül is akad
bütykölni való egy és más,
meg a nagyobbik lánya gyerekéhez legalább többször lesz
érkezése, talán még latinra is taníthatja az egyszem unokát
(azt ugye magoltad annak idején, Fiam, hogy az unoka töve az uno,
netán tőlem hallod először, bocsánat a közbevetésért),
csak ne lennének olyan irgalmatlanul messze,
az Alföldön szagolják a trágyát – még nem említettem? – ,
és arról hallottál bizonyosan, hogy ott újra megjelent,
nem csak a túzok, de tömegével az aranysakál –
meg még mit hoz a jövő, sóhajt,
és legyintését az álmosító szivarfüst
nyeli el, és azonnal helyhezteti a többi közé
egyenesen a múlt időbe.
