Hülyék vagyunk, de jól esik, ez a jelszavunk,
Esik eső, fúj a szél, mi tovább baktatunk.
Jöhet akár mély szakadék vagy égigérő hegy,
eshet a jég, vagy süthet a nap, ez nékünk egyre megy.
azt mondjuk:
Hejhó, hülyeség, de jól esel nekünk.
Nélküled mit sem ér hitvány életünk.
Hegyre fel, víz alá, lyukakba fel-le,
Énekeljük jelszavunk, hogy Há-Vé-Dé-Jé-E !
Tavasz van és minden ifjú nők után lohol.
Meglát egyet, s a szíve máris élénken dobol.
Addig a jó hülye is csak lyukakat keres.
Szíve dobban, hogyha lát egy kilométerest !
Perzsel a nap, minden ember a strandon üdül.
Ott a bőre a jó naptól szép pirosra sül.
Addig a jó hülye csak egy barlangban hűsül,
Szifont úszik, cseppkövön lóg, agyagban csücsül.
Esik a hó, csikorog a hideg odakint.
Rendes ember meleg helyről még ki sem tekint.
Kicsiny csoport bandukol a nagy hegyek között,
Alig él már, alig lát és alig nyöszörög.
Játszol velem, nehogy túlságosan megismerjelek.
Kacagásod fényével megvakítottál, hogy elrejtsd a könnyeidet.
Ismerem, ismerem a művészetedet.
Sohasem ejted ki azt a szót, amit akarsz.
Elsiklasz előlem ezer ösvényen, nehogy rabul ejtselek.
Félreállsz, nehogy összetévesszelek a tömeggel.
Ismerem, ismerem a művészetedet.
Sohasem jársz azon az ösvényen, amelyen akarsz.
Többre vágysz, mint a többiek, azért vagy olyan hallgatag.
Játékos gondtalansággal elhárítod ajándékaimat.
Ismerem, ismerem a művészetedet.
Sohasem nyújtod ki a kezed azért, amit akarsz.
(éppenséggel a bemutatkozások közé is beírhattam volna... :))
Én a halál rokona vagyok,
szeretem a tűnő szerelmet,
szeretem megcsókolni azt
aki elmegy.
...
Szeretem a fáradt lemondást
könnyetlen sírást és a békét,
...
Szeretem azt, aki csalódott,
aki rokkant aki megállott
aki nem hisz, aki borús:
a világot.
Az hagyján, de nem is eszik:((((( Csak tudnám, hogy mitől olyan pufók????
A Mikulás mitől pufók?
Etetik őt az ufók???
Netán titokban zabál,
Vagy mannát inhalál????:DDDDD
A kút peremén járok...
Vizek, tajtékzó habok...
Csitt! - szólok szüntelen,
S csak egy pillanat, míg
Arcom tükörsimán pillant
éjsötét szemembe, lent.
Az arc hívó, kezem rajta áthatol...
De mit igaznak véltem,
S reményt ígérőn pillantott felém...
Csak áthaladt testem a
tükörsima víz felszínén.
Éjsötét leple borít, kínoz
marcangol... atomjaimra hullok újra szét.
A szilánkok fel-felvillannak,
Némelyik után kapok...
De hiába, vége már e dalnak
A kút vize sötét és halott!
Ma verselni nincsen kedvem :)
A nap felhők mögül süt a legszebben...
Így én mindig égre látok,
Fény-sugarán messze szállok..
S most nem sóhajtok, meg Ő mulat!
Ez most egy iszonyatosan jó hangulat! :))
Aznap, mikor a lótusz virágba szökkent - ó jaj -, gondolataim szórakozottan kalandoztak erre-arra, és nem vettem észre. Kosaram üres volt, s a virág meg sem látva, a szárán maradt.
Csak néha-néha fogott el valami szomorúság. Felriadtam álmodozásomból s a déli szélben még éreztem egy sajátságos varázsú édes illat nyomát.
Ez a meghatározhatatlan édes érzés belopta szívembe a vágyódás fájdalmát. Úgy tetszett, a nyár mohó forró lehelete ez, mely beteljesedését keresi.
És nem vettem észre, hogy oly közel van, hogy az enyém, hogy a saját szívem mélyén virágzott ki ez a fölülmúlhatatlan édes érzés.
