"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
„Sokáig álltam az eső áztatta utcát bámulva. Újra 12 éves kamasz voltam, aki órákig nézte az esőt. Ha az ember elég sokáig bámulja, kiürül a feje, nem gondol semmire, és a teste fokozatosan ellazul, megszabadul a világ valóságától. Az esőnek hipnotizáló ereje van.”
"A természet számomra arról a harmóniáról beszél, amire tulajdonképpen minden ember vágyik. A természet rendje jelenti azt a romlatlan világot, amelybe minden ember szeretne visszakerülni. (...) A természetben mindennek megvan a maga helye, csodálatos egyensúly ez, amit az ember csak felborítani képes."
Köszönöm Istenem az édesanyámat! Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat! Körülvesz virrasztó áldó szeretettel. Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel. Áldott teste, lelke csak érettem fárad. Köszönöm, Istenem az édesanyámat.
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve. Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban – itt e földön senki sem szerethet jobban! – Köszönöm a szemét, melyből jóság árad, Istenem, köszönöm az édesanyámat.
Te tudod, Istenem – milyen sok az árva, Aki oltalmadat, vigaszodat várja. Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk, Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk! Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel, Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését, Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését! Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad, Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat: Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!
Sebesen suhanó sólyom, szárnya alatt a széllel suhan úgy tova a tájon, mint ahogy múlnak az évek. Emlékek, tétova percek tűnnek el nyomtalanul, visszaidézni a szépet próbálom hasztalanul.
Egyetlen kép, ami tiszta, mióta emlékezem, anyu, hogy fölém hajolva megfogja a két kezem. Szemében szeretet csillog, az arcán büszke öröm, hogy ő lett az anyám, a sorsnak ezerszer megköszönöm!
Ráncait a kendő keretbe fogja s a csomónak dupla szára nőtt, fontosabb, mint amiért megkötötte, összefogja múlttal a jövőt. Szorít könnyező emlékeket, melyeknek elvarrta szálát a mosoly, megbékélt már itt - a földi létben -, együtt a menny és a pokol.
Ha fehér kötényét felköti, elővesz lisztet, mérleget, és öreg szemüvegén át egy régi füzetet nézeget, melybe a számtalan receptet sok-sok éve írja át, már érzem a készülő finom sütemény illatát.
Ha kis dobozában a gombolyag elfogy lassan két tű között, meleg zokni vagy pulóver lesz, amit nekünk kötött.
Egyet-egyet a csillagokból is - ha kérjük - kivesz, ha ezt hallja tőlünk, hogy: Mama... Mama, kérlek! Mama, légy szíves!
Az én anyám csendes nyugodt, szelíden szerető jó anya, amilyenből - tudom - sok százezernyi él és szeret, félt, dédelget s aggódva felnevel egy-egy lányt, fiút, úgy, ahogy anyám teszi, ahogy ő nevel szelíd mosollyal, kedvesen.
Az én anyám lelke erős, de nem nyel le büszke könnyeket - mit az öröm hív elő -, ha magához szorít úgy, mint más anya teszi ezt egy-egy boldog ünnepen ő is pont olyan büszkén könnyezik - lágy szívvel, boldogan -, ő is így teszi!
Az én anyám karja erős, törékeny válla nem remeg temérdek súly alatt, melytől összeroppanna a büszke férfitest és jajgatva futna el, de ő, mint sok-sok más anya, csak nevet és úgy tesz, mintha éppen játszana.
Az én anyám aggódva figyel, ha úgy látja, más vagyok, ha valami bánt, vagy csak úgy, elmerengve éppen hallgatok. Félt, mint minden más anya, de bölcs mosollyal hagyja csak megérni bennem minden titkomat.
Az én anyám mégis más, mint a többi százezer! Az enyém szebb talán vagy éppen kedvesebb? Az enyém jobban rám figyel, többet elvisel, szemében csillogóbb a fény, ha rám nevet, és úgy, ahogy az én anyám szeret,
Leleszi Balázs Károly: Szívére ölelte az emberiséget
Elhagyatottságát suttogta az égboltozat… Péter feje körül fel-felparázslottak az ajkak, a fogoly hátán a katonák gúnyos ütései csattogtak, és e bongó zsibongást, már harmadszor szakította félbe a kakas fanfárja. A nagytanács gesztikulálva zsinatolt, Pilátus flegmán ráloccsantotta kezére a vizet, aljnép Barabással koccintott, s a fogdmegek kinyújtóztatták a keresztet.
Iskáriótes Júdás, akit elcsábított a szemfényvesztő, aléltan a melegtől, egy vadolajfa lócán, az infláció várhatóságáról elmélkedett, a város ingyen cirkuszt szimatolt, és a megriadt énekesmadarak elhallgattak, szárnyaikkal törülték le verítékük vízgyöngyeit. A százados megrendülten cövekelt a kereszt mentén, míg pityókás beosztottjai, a déli sötétben, az elítélt köntöséért kockát vetettek.
Az Atya, a nem-láthatóban, a nagy fehér trónon ült és megrendülten nézett le alkotására a földre, majd így szólt a mozdulásra kész fénypáncélzatú angyalsereghez: „Ha keresztre feszítik az én szerelmetes Fiamat, akkor az Ő vére lesz majd vétkeikre a kegyelem.” …És ekkor egy véres, töviskoronás, átszegezett kezű Ember, emelkedő zuhanásban, szívére ölelte az emberiséget.
A jószagú levegő. A csicsergő, a csivitelő, a füttyögő madarak. Az opál ég alatt a könnyű pára. A tavaszi napsütéstől kótyagos, cikázó rovarok, lepkék, bogarak. Kibuknak a földből a füvek, a csírák, tündökölnek és illatoznak az ibolyák, az ismeretlen nevű, apró virágok. Erjed és pezseg újra a természet, ki tudja hanyadszor, hány ezer éve, hogy kihordja és világra szülje az esélyt, a folytatás reményét legalább. Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé; ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó, hitetlen és erőtlen lélek vagyok. Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás, gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás, ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény.
Őszibarackvirág püspökszínű szirma mintha álmaimra szentbeszédet írna, földi szentbeszédet, eget nem hazudva, sem égre, sem földre, csak azt mondva újra szép kenetes hangon, hogy ami van, az van, legyek áhítatos minden pillanatban, tiszteljem a létet, élvezzem a szépet, érezzek már minden szóban szentbeszédet s az eső zajában, s a fűben, s a fában, madarak tavaszi barbár imájában és az ő ünnepi szirom-lilájában.
Az ifjúság bájos vidéke Tele van napfénynyel, virággal, Himbálják illatos fuvalmak, Bezengi csattogó madárdal. Derűs ábránd, álom, reménység Szór pazarul fényt, illatot. Nem látni ottan ködöt, árnyat, Csak a bimbófejtő napot.
Te, ki megújulsz minden évben, Természet ékes ifjusága, S egyforma bűbájjal mosolygasz Bíborra és daróc-gúnyára: Gyönyörű május, szívdobogva, Vidáman hadd köszöntselek! Nekem is illatoz' virágod, Rám is sugárzik kék eged.
Napodnak hulló tiszta fénye Hevíti az egész világot. A mi csak kedves, a mi bűvös, Pajkos szeszéllyel mind kitárod. Minek zománcot nem te adtál, Elveszti illatát, színét. Te vagy a művészek művésze, Te az örök költői szép.
Virágokat hullatsz a földre, Ha tomboló vihar megingat; És hogyha sóhaj kél szívedből: Az is csak édes, langyos illat. Emelt homlokkal, könnyü szívvel Vivhatja az a lét-tusát, Kinek harczára te mosolygasz, Gyönyörű május - ifjúság.
nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül családi körében költi el nagycsütörtökön már kora délután meglép aki csak teheti nincs idegünk már a közös szorongáshoz a közös de a külön-különi megszégyenítéshez sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához ha legalább élőben menne mint minden este a megváltott és meg nem váltott világ minden híradójában latrok százai ezrei mentődnek föl naponta pilátusok légiói mossák a kezüket nyilvánosan és közben elégedetten mosolyognak bele egyenesen a kamerákba csak az üzenetrögzítőkre hagyat- kozhat nagycsütörtökről nagypéntekre virra- dólag a megváltás dolgában bizonytalankodó ki kell hétvégéztetni a fejekből az áldozat- hozatalnak azt a deprimáló hogyismondjákját ki kell hétvégéztetni no szia majd húsvét után locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai rohanó világban divatjamúlt a folklór a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már csak magának reméli
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elől szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Virágos fák közt ballagok, Feleségemhez ballagok, Kinő a földből már a nyár, Feleségemmel vár a nyár. Fényekkel ott a küszöbön, Szívemmel ül, mint küszöbön, Komoly örömmel énekel, Erős urának énekel. "Neveltem kövem patakon - Ne bujdosódj már patakon - Csobogott nap mint nap a víz, Tiszta már kövem, mint a víz. Sokat kerested, tiszta vagy, Tornyunkat rakni való vagy; Lakom szivedben, én uram, Gyere már haza, én uram." Hivj csak, hivj, kedves, én megyek, Zászlókkal, zenékkel megyek, Mikorra kedved könnyet ér, Akkorra urad odaér.
Nagy, ezüst halak árnyéka suhan a korállok fölött, Elhozzák nékem barnuló szined, gyönge fövényen lebeg tova, Megérinti a fáradt csigákat s azok csöndesen elalusznak. Én még sokáig figyelem a meduzák átlátszó világosságát S erős ollómmal utat vágok a moszatok közt, csengő karikák röpülnek föl a tiszta vizben - Amerre a legszebben csillog, Arra gyere. Sok akart dolgaimban néha Kis beteg csillagot nyujtok föl én a sugaraknak: Jól gondolj rám te is és ügyelj, Kertedben, hol a kagylók már nyitott szárnyakkal virágzanak. Páncélom erős áramok sodrában keményedik, Pirosságát legjobban te érted - Kék virágállat fénylik hátamon: A legfehérebb kavicsnál várlak... - Hullámok, szaladjatok gyorsan a dombról! A virágállat bő, lobogó szirmai közé Kövér falatokat hadd adogasson magosra A rák.
Mikor fölkél a nap, a sosem haragvók hajától eltéritődik a harmat, ne bántson téged az én haragom soha, kedves. Sokszor gondolok nagy futós terekre, ahol lehet el kell majd esnem, az árbocfaragók árbocokkal jönnek oda tömött sorokban, és győzvén ott, égnek hajitja hatmillió vasas az ő csengő szívű kalapácsát. Szerszámok égi viharába csókjaidat hadd viszem én is el oda kedves. Észre sem veszed hogy kihúzom magam, mikor a jövőről szólok, ha akarod, hát csak ama városdaloló győzelem után térek meg hozzád, vagy majd a pékek összekötik kenyérvető, jó lapátjaikat, végigfektetnek rajta engem és lehajtott lisztes fővel elhoznak lassan az ágyadig. Érted haragszom én, nem ellened, nosza szoritsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban, erősitsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.
Ha ki erős ember, erős az ő dolga, vagyok én a magam búsultató dolga. Kaszát kalapáltam s vittek háborúba, menjek hát, kaszával, menjek háborúba. Erős az én szívem s vagyok éhes, rongyos, nem akarok lenni én már éhes, rongyos. Inkább akarok csúf, tapodott holt lenni, méginkább új rendben sorsom ura lenni. Csúf halottak sírja kivirágzik szépen, csúf halottak sírja csak besüpped szépen. De ki győzésig élt, följebb jut virága, szabad szeretőknek eljut a virága. Jut most elég virág majd a szabadoknak, tetszik is akkori finnyás szabadoknak. Tetszhet is: ma harc az igazoknak rendje s igazok harcának győzelem a rendje.
Minden virágot az illatáról ismerek fel és tapintásról: a rózsa, mint a bársony, a tulipán fordított harang, a napraforgó hatalmas tányér, a kardvirág csupa harag, a nárcisz, a liliom, oroszlánszáj, azt mondják, gyönyörű mind, de lelkemben egy másik virág nyílik, meghitt csöndben virít.
Ez a virág a csöndvirág: sokszirmú, bokrosan nő, minden vágyat meg álmot szépen és lassan besző. Csöndvirág, illata nincsen, olykor öntözgeti Isten, csakis a vakok láthatják, ők őrzik fenséges titkát.
