Szerepel egy nagyon érdekes összefoglalás I. I. Oreusz művében, amit hosszabban, lehetőleg tagolva idéznék itt. Azt hiszem, ez egy hasznos kiindulópont lehet mindenféle "Győzhettünk volna -e?" eszmefuttatás megeresztése előtt.
"A váci csata közvetlen eredménye az volt, hogy Görgeynek (sic!) új, fölöttébb nagy kerülő úton kellett megpróbálkoznia azzal, hogy közeledjék a déli magyar hadtestekhez, ráadásul ezen az úton fennállt annak a veszélye, hogy másodszor is szembekerül az orosz csapatokkal.
Ez az eredmény messze nem elégítette ki Paszkevics hercegnek sem a vágyait, sem az elvárásait. Az ellenség, amelyre teljes vereséget szándékozott mérni, nemcsak, hogy kicsúszott a kezei közül, hanem még azzal is fenyegetett, hogy hadműveleti vonalunk felé történő felvonulásával nem kevés gondotfog okozni nekünk.
(...) A tábornagy tervei összeomlásának okát a következőknek tulajdonította: 1. Zassz tábornok nem helyén való elbizakodottságának és 2. főként annak, hogy Haynau báró nem teljesítette az ellenségnek a Duna bal partján történő üldözésére tett ígéreteit.
(...) Ami Haynau báró tevékenységét illeti, az nagyon világosan magyarázható azokkal a körülményekkel, amelyek közt a magyar háború folyt, és azokkal a viszonyokkal, amelyek közé a szövetséges főparancsnokokat kölcsönösen állították. Egység a parancsnokságban és egy mindent irányító akarat nem létezett; és bár a fő cél - a felkelés minél gyorsabb leverése - egy, és ugyanaz volt, de a cél eléréséhez szükséges eszközök tekintetében a két egymástól független hadvezér teljesen más véleményen is lehetett.
Így is történt. Haynau, mint tudjuk, nem a Duna bal partján Görgey nyomában vonult fel (ami Paszkevics herceg szerint az északi magyar hadsereg megsemmisítéséhez és a háború befejezéséhez vezetett volna), hanem a Duna jobb partján Buda felé indult meg.
Az osztrák szerzők szerint a fő okai annak, hogy eredeti tervét hirtelen megváltoztatta, a következők voltak:
1. Jellačić hadseregének és Temesvár várának szorongatott helyzetükben az osztrák főparancsnok gyors és halaszthatatlan segítségére volt szükségük. Ezért, miután a szövetséges csapatok június 30-án [július 12-én] Budát és Pestet elfoglalták, Haynau az e felé a két város felé vezető utat választotta, mert az volt a legrövidebb és legkényelmesebb a Tisza középső és alsó szakaszához történő előrenyomuláshoz. Ezzel a mozdulattal ellensúlyozta a Ceglédnél és Szolnoknál álló, mind Pestet, mind az orosz hadsereg balszárnyát fenyegető Perczel és Wysocki tevékenységét.
2. Az osztrák megfigyelők a Duna jobb partján arról, hogy a magyar csapatok elhagyták Komáromot, 1-én [13-án] szereztek tudomást, akkor, amikor ezek a csapatok már Bátorkeszi környékén jártak. A távolságot és az időt kiszámolva és figyelembe véve azt, hogy több jelentős folyón kell átkelni, az osztrák hadsereg, abban az esetben, ha átkel a Duna bal partjára, annyira lemarad a magyaroktól, hogy ha azok az oroszokkal megütköznek, nem tud komoly befolyást gyakorolni a csata kimenetelére.
3. Az orosz erők magukban is több mint elegen voltak ahhoz, hogy megküzdjenek Görgeyvel; közben délen, ahol az ellenség a kapott értesülések szerint azon volt, hogy új hadműveleti bázist alakítson ki, igen jelentős felkelő seregek gyülekeztek, melyeknek nem volt szabad időt engedni ahhoz, hogy a szervezést befejezzék. Ezért Haynau, északon átengedve a hadműveleteket az oroszoknak, sietett oda, ahol az osztrákokat új és komoly veszély fenyegette.
El kell ismerni, hogy ezek eléggé nyomós indokok voltak - különösen ha Haynau báró álláspontjára helyezkedve ítéljük meg a dolgokat. Számára természetesen fontosabb volt, hogy támogatást nyújtson az osztrák csapatoknak és az osztrák várnak, mint Paszkevics herceg hadseregének.
De ezeken az előadott kifogásokon kívül az osztrák hadvezérnek könnyen lehettek egyéb titkos szándékai is. Ha közvetlen kapcsolatba lép hadseregünkkel, részben nem lett volna többé teljesen ura a maga hadműveleteinek, s ha a mi tábornagyunkkal nézetkülönbségei lettek volna, akkor rendkívül kényes helyzetbe kerül. Ezenkívül (az előzetes megállapodás értelmében) ha az orosz hadsereghez közeledik, akkor Panyutyin egész hadosztálya elhagyja; és lemondani olyan tízezer kitűnő katonáról, akik már nem egyszer komoly segítséget nyújtottak az osztrák hadseregnek, Haynau báró számára minden bizonnyal fölöttébb kellemetlen dolog lett volna.
Nem volt tehát hiány sem a nyílt, sem a titkolt arra vonatkozó indítékokból, hogy az orosz hadsereggel történő együttműködés elől kitérjen. Erre az együttműködésre láthatólag Paszkevics herceg nem is számított - legalábbis erre lehet következtetni a közvetlenül a váci csata után őfelségének küldött jelentéséből és leveléből, amelyekben semmiféle olyan reménynek nem adott hangot, hogy Görgey hátában várta volna az osztrák hadsereg megjelenését.
(...) Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk: Görgey annak tudatában, hogy az osztrákok üldözik, bizonyára nem Vác felé vonul, hiszen így visszavonulásának egyetlen útvonalát átengedi nekik abban az esetben, ha az orosz hadsereggel szembetalálkozik. Ennyire durva hibát nem követett volna el. Ebben az esetben természetesen egyenesen arra az útra fordult volna, amelyen július 5-én [17-én] elvonult."
"Természetesen..." Holott okai voltak annak, hogy a bal parti visszavonulást választotta, azután, hogy a jobb parton vívott harcokat. Komáromnál az osztrákok az átkelést nem kísérelhették meg, Klapka hadteste ezúttal már nemcsak a várat, hanem a sáncrendszer állásait is képes volt megtartani. Annak pedig nem csak propagandisztikus, hanem rendkívül súlyos hadműveleti következményei lehettek volna, ha az osztrák és az orosz hadsereg Budán és Pesten tart randevút. Ez nem következett be; így pedig tovább élhettek a valamiféle remények a harc sikeres folytatására.
Szalad az idő, már az összeomlás felé tartó eseményeknél tartunk... Ezen a napon vonultak be az osztrákok Budára, az oroszok Pestre és verték szét a havarokban a mócok (hegyi románok) a Rákóczi szabadcsapatot, amely parancsnoka Vasvári Pál hősi halált halt. Ezen utóbbiról szól:
Éppen ideje volt írni/filmet készíteni erről a magyarirtásról, különös tekintettel a készülő román filmre, a második Bécsi döntés végrehajtása során megesett ibbi incidensről.
Aztán részünkről hátra van még a Closca-féle lázadás civil magyarokat érintő vérengzése, no meg az 1945-ös nagyajtai események bemutatása, minek folyományaként ideiglenesen szovjet igazgatás alá került Észak Erdély.
Ez egy szép rajtaütés volt, párját ritkítóan eredményes. A nyári barbár orosz bosszúállásra viszont csak utaltak, itt van részletesen. A színtiszta magyar város etnikai arányai ezt követően kezdtek romlani.
Kossuth veszedelembe sodorta nemcsak Széchenyi életművét, de az egész reformkor eredményeit is.
Somogyi József a szabad kőművesekről írott könyvében tárgyalja a páholyok működését és hogy a Kossuth féle szabadkőműves vonulat végül hogy vezetett el Trianonig.
Na látod ez ordas hülyeség, ráadásul nem is igaz, s nem is szabad szembeállítani a kettőt, mert az egyik ebben, a másik pedig abban volt nagy, s követendő példa. Megosztás helyett összefogás.
Oh dicső hazafiság, te az egek legnemesb magzatja, ki a halhatlanok sorába emeled az agyag fiait, mennyi rút, mennyi aljas búvik tisztes palástod alá, s hány ocsmány szégyenfi, mert ajkán nemzeti szó peng, ékeskedik címeddel!
S tisztelt gyülekezet, ha igaz, hogy egyedül az önmegismerés keserű gyümölcse által nyerheti el teljes egészségét az emberi lélek; s ha igaz, hogy egyedül ennek egészséges léte emelhet valamint embert, úgy nemzetet is valódi hivatásának fényfokára: akkor ürítsük a megismerésnek keserű serlegét fenékig ki, s valljuk meg, hogy tán nincs ország e földön, hol annyira össze volna zavarva a hazafiságnak magasztos eszméje a hazai nyelvvel, mihez képest nem egy gyalázattal megrakott, erkölcsi fekélytül émelygésig rossz szagú vérrokonunk tartatik mentségre s kíméletre méltónak, sőt nem ritkán még a legjobb hazafiság hitelében is áll, s pedig egyedül: mert magyarul jól pereg nyelve, nagy szónok s ügyesen tudja viselni a magyar szerepét; mintha a hazafiság e küljelei már elégségesek volnának a hazafiság legveszélyesb mirigyeit eltakargatni. Mi nem egyebet jelent, mint velő elibe tenni külsőt, lényeg elibe színt, élet elibe halált; minthogy nincs elidegenítőbb, nincs semmi visszataszítóbb, méltó antipátiát gerjesztőbb, mint az üres, nyavalyás, bűnös kebelre rámázolt hazafiság.
A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi. S hány ily külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán, ki, mert éppen nincs más tulajdona, és a vak hév által mégis felhőkbe emeltetik, azok hazafiságát is gyanússá teszi, homályba állítja, sőt ellenük antipátiát és gyűlöletet gerjeszt, kik szeplőtlen kebellel, minden efféle undok salaktul menten, a honszeretet legtisztább szellemében kapcsolvák vérükhöz. - S ím ez fő oka, miért áll a magyar hazafiság sokkal kisebb becsben, sőt, nem legtisztább fényben a világ nagy színpadán, s miért nem képes civilizációi szimpátiát s hódító közvéleményt gerjeszteni a legmagasztosb magyar polgári erény is odakünn. Ám mert annyi bitor fényű álhazafiságtul van környezve és elrútítva, mely tapsot arat s bálványul emeltetik idebenn.
Olvasztói felsőbbséggel kell bírni. Igen. Ámde bír-e ilyessel az, ki szeretetreméltóság és rokonszenv gerjesztés helyett kuruzslóként csak külsőleg hat, s mert grammatikát tanít, mindenüvé zsinórt varr, s mindent veres, zöld és fejérrel eltarkít, már azt hiszi, szíveket bájolt s velőket hódított? Vagy bír-e az olvasztói felsőbbséggel, ki másban nem tudja becsülni, miért maga követel megbecsülést?
És most kérdem, s hazánk fő heveseitül kérdem: ugyancsak annál maradtak-e, mit a törvény parancsol, ti. hogy a latin szó helyébe lépjen a magyar, vagy nem kalandoztak-e ezen határon néha túl? Régibb intézetek s egyesülések körébe, hol nem magyar volt a szó, mert alkotóik sem valának magyar ajkúak, ugyan nem tolta-e a magyarság magát itt-ott márul holnapra erővel bé? Némi gyülemben, némi vigalomban - oh boldog isten, nem gyermekek vigalma-e ez? - nem lőn-e a magyar kedvéért - igaz, csak kísérlet végett - kiküszöbölve gyakrabban minden egyéb nyelv, mint mirigy? Ugyan hány szent szónoklat nem vala elvileg s parancsra intézve magyar nyelven oly hallgatókhoz, kiknek tizedrésze sem veheté be azt lelki táplálékul? Bár a legkisebbe, mi időhiány és szövevény miatt márul holnapra magyarrá át nem alakulhata, ugyan nem fúrta-e magát be a magyar nyelv nyakra-főre, s ha erre gyenge vala, magas Góliátként nem hangoztatá-e nemzetbosszulói haragját a nyilvánosság nem egy orgánuma? S hány lenézésre, hány méltatlanságra adott alkalmat az, ha valaki az elmezavar ez árjátul mint lelketlen törzsök nem hagyá magát egészen elsepertetni e hazában, hol éppen azok részérül hallatik nem egy fellengős szó "a kitűrni tudásrul, az emberi méltóságrul, a szabadságnak bosszú nélkül fertőzhetlen létérül sat.", kik ily zsarnokságok, ily rögtönzések főpapjai? S ugyan e mindent egyszerre elárasztani akaró magyar hév nem növekedett-e már annyira, hogy az, ki elég bátor bármily szerényen is emelni szavát, mintha egy kis kímélet, egy kis béketűrés, tán messzebbre vezetne és jobban érlelné a hazai növényt, mint a most divatban levő azon szünetlen korbácsolás, melynél sok még a kancsukot sem tartja rosszabbnak, ugyan nem növekedett-e, kérdem, e túlhév már annyira, miképp az, ki ily alakban látja a dolgot s bátran fel is szólni mer, ne legyen kitéve a rossz, a gyáva hazafiság, sőt a hazaárulás legémelygetőbb piszkaival is azok részérül minden változatokban bemocskoltatni, kiknek - mint mondják - minden csepp vérük a kölcsönös méltánylat és az egészen szabad elmesúrlódás elve mellett buzog, s kik a gyanúsításnak komoly ellenei?
De ugyan feleljünk egyedül azon egyszerű kérdésre, mely körül forog a csalódás, és nekem legalább úgy látszik, mintha rögtön le kellene esni a legvakbuzgóbb szemeirül is a fátyolnak, hogy valljon "ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e, miképp neki ezért már magyarrá is kellett volna átalakulnia". Mert ha így, ám akkor fordítsuk legutolsó fillérünket minden tétova nélkül "nyelvmesterekre", sőt legyünk rögtön magunk is mind azokká, "hadd tudjon csevegni magyarul az egész világ", s meg lesz mentve s feldicsőítve fajtánk. Nyelvet, nemzeti sajátságot, ily felette könnyűszerrel azonban, én legalább úgy hiszem, még csak biztosítni sem lehet, s annál kevesebbé szilárdabb s tágabb alapokra állítni; minthogy - és itt különös figyelemért esedezem - a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek, és ekképp a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is, korántsem magyar még.
Széchenyi látszólag demokratikusabb nemzetiségi politikája mögött valójában a teljes reményvesztettség áll mindenfajta demokratikus politikával szemben. Realizmusa innen ered; megoldási javaslatának alfája: a belső átalakítás tömegességét, demokratikus és politikus vonásait meg kell szüntetni, mert különben krízis következhet. A nemzetiségi tömegekkel szembeni „megértése” egy tőről fakad a magyar nemzettéválás tömeges útjának elítélésével. Széchenyi „nemzetiségi demokratizmusa” mögött – jobb szó híján – „arisztokratikus” reformelképzelés rejlik. Lényege a tömegpolitika elutasítása.
Nem cimkézés ez?
Széchenyi 1842-es novemberi akadémiai beszédében (az egyik legjobb megnyilatkozás a magyar történelemben):
1) óvott az erőszakos magyarosítástól
2) és nagyon finoman, de okosan arra figyelmeztetett, hogy a magyar nacionalizmus zászlóvivői sokszor éppen az asszimiláns újmagyarok (mint amilyen Kossuth is volt), akik neofita-kompenzáló buzgalommal igyekeznek semmibe venni a kisebbségeket (mint Kossuth tette ezt 1848-ban). De vajon ezek az emberek lélekben mennyire váltak magyarrá: "A NYELVNEK PERGÉSE MÉG KORÁNTSEM DOBOGÁSA A SZÍVNEK"
Széchenyi gondolkodása szerintem sokkal inkább "népibb" (tehát demokratikusabb) volt ebből a szempontból, mint Kossuthé
Ok, ez már érdemibb hozzászólás,de nem értem, hogy Széchenyi felfogása miért "arisztokratikus", Kossuthé meg "demokratikus"?
Kossuth javaslatának lényege ugyanis ez volt: hagyjuk meg nemzetiségeinknek magánkörben a saját nyelvük használatát, ám követeljük meg tőlük, hogy közügyekben a magyart használják, mintegy magyarrá váljanak.
Kossuth nézete ugyanaz mint Ceasusescué.
Otthon beszéljen az asszonnyal magyarul a székely, de Romániában csak egy nemzet van - a román ("Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsa" - ösmerős?)
Egyébként, ha nem fogadjuk be az 1690-es és későbbi szerb menekülthullámokat, akkor 1848-ban nem lett volna tényező a Délvidéken a szerbség.
Ne feledjük, hogy a korabeli magyar köznemesség úgy élte meg, hogy befogadtuk a török elől menekülő szerbeket (s akkor még nem beszéltünk azokról, akik török zsoldban voltak végvári katonák, majd a kontyossal együtt kivonultak, aztán visszaszivárogtak a Dunán átkelve) akik "hálából" a kuruc háborúk alatt a labancok rablóhadaként Szeged- Nagyvárad magasságában pusztították a magyarokat, majd most még az ország tizedét is adjuk "nekik" ajándékba...
Azért politikai öngyilkosságot ne várjunk már el utólag őseinktől. A polgárjogot és személyes szabadságot megadták mindenkinek, s ha nincs a Habsburgok aknamunkája a háttérben akkor nincs nemzetiségi háború, legfeljebb néhány kisebb helyi lázadás. (+ Ha jól emlékszem Ószerbiából 20.000 martalóc kelt át a Dunán).
"Manapság egyre divatosabb dolog, hogy a nemzetiségi kérdésben „megértő” Széchenyit valamiképpen mintául állítsák a későbbi korok elé is, úgy érvelve, hogy a gróf – senkitől meg nem értve, mindenkitől elutasítva – a probléma leghumánusabb, legtürelmesebb, legdemokratikusabb megoldásának útját járta. Ezzel a megoldással természetesen szembeállítják a „türelmetlen” kossuthit, mint amely a nemzetiségek tekintetében, a kor foglyaként, nem volt képes „igazi” humanizmusra s demokráciára. Ez a szembeállítás nem reális. Hallatlanul leegyszerűsítő, mégpedig éppen a döntő ponton, hisz kettejük nemzetiségi politikáját erőszakkal elválasztja a reformra vonatkozó nézeteik egészétől.
Széchenyi látszólag demokratikusabb nemzetiségi politikája mögött valójában a teljes reményvesztettség áll mindenfajta demokratikus politikával szemben. Realizmusa innen ered; megoldási javaslatának alfája: a belső átalakítás tömegességét, demokratikus és politikus vonásait meg kell szüntetni, mert különben krízis következhet. A nemzetiségi tömegekkel szembeni „megértése” egy tőről fakad a magyar nemzettéválás tömeges útjának elítélésével. Széchenyi „nemzetiségi demokratizmusa” mögött – jobb szó híján – „arisztokratikus” reformelképzelés rejlik. Lényege a tömegpolitika elutasítása. E gondolat persze nem a szó korhoz kötött, rendi értelmében arisztokratikus. Ezért volt oly sokszor föleleveníthető a modern korszakokban is.
Politikai nézeteinek alapjai határozzák meg Kossuth nemzetiségi felfogását is. A tömeges politika eredményességébe vetett – sokszor túlzott- illúziója tette „értetlenné” Kossuthot nemzetiségi álláspontjában. Kossuth hitt a politika, az alulról jövő kezdeményezés, az önkormányzat embert formáló erejében. Abban, hogy ez az erő mindent legyőz, s a velejáró „vegytani processzus” természetes krízisei végeredményben mindig a helyes irányban forrnak ki. Éppen demokratikus felfogása – ember és ember közt elvi különbséget nem ismerő hite – gátolta meg abban, hogy fölismerje: a nemzeti kérdés bonyolultabb annál, semhogy a demokratikus politika olvasztó ereje magától megoldhatná. Kossuth javaslatának lényege ugyanis ez volt: hagyjuk meg nemzetiségeinknek magánkörben a saját nyelvük használatát, ám követeljük meg tőlük, hogy közügyekben a magyart használják, mintegy magyarrá váljanak. Főképp pedig: tegyük belső viszonyainkat – s ezzel az övéket is – demokratikussá, korszerűvé, a század szellemével összhangzóvá, s ekkor a nemzetiségek, mintegy automatikusan, magyarrá válnak.
Kossuth hitét akkor, úgy látszott, alátámasztja, hogy az ország megyéinek nagy része mögötte sorakozik föl a konzervatívok ellenében. Két év sem telt el a Hírlap megindítása óta, s íme: úgy tűnt, a magyar közvélemény többsége meggyőződött az átalakulás kossuthi útjának helyességéről, támogatja, érti azt. Mindez a „század szellemének” jelenlétéről tanúskodott, s Kossuth abban is hinni akart, hogy e szellem bizonnyal a nemzetiségi ellentéteket is kibékíti majd."
Pelyach már megint semmirevaló, mint a legtöbbször (ő is azok közé tartozik, akik szerint a történettudomány jópofa anekdotázásból áll).
Ha Kossuth és társai Magyarországon hasznosítható és követhető elveket kerestek az európai gyakorlatban, valójában nem találtak ilyet. És ha összevetették a joggal bírálható angol és francia gyakorlatot a Magyarországon alkalmazott módszerekkel, nem kellett úgy érezniük, hogy méltánytalanul elnyomó politikát alkalmaznak a nemzetiségekkel szemben. Nincs tehát mit Kossuth és a reformkor magyar liberális nemességének szemére vetni, maximum azt, hogy korukat nem tudták megelőzni mintegy száz évvel, s nem ismerték el önálló politikai nemzetnek Szent István államában a horvátokat, szerbeket, szlovákokat és románokat. Ilyen politikai éleslátást azonban ne várjunk el a XIX. század Európájában egy, a polgári átalakulást éppen számottevő polgárság nélkül megkezdő, a rendi nemzetből éppen hogy a polgári nemzetté válás útjára lépő, a történelmi magyar állam bűvöletében élő nemzettől s annak politikai vezetőitől."
Ez az ember hallott már Széchenyiről? Milyen európai hablattyal jön? Csak el kellett volna olvasni Széchenyi 1842 novemberi akadémiai beszédét.
Vagy levehetné a polcról Szekfű Gyula Iratok a nemzetiségi kérdéshez... szöveggyűjteményét. Nem csoda, hogy közutálat övezte az egyetemen
De a fő baj nem ez volt, hanem, hogy emiatt a nemzetiségek úgy gondolták, hogy a magyarok ezzel behozhatatlan előnyre tesznek szert, míg őket másodrendű állampolgárokká degradálják. Az uralkodó nemzet számára persze elképzelhetetlen volt, hogy ne a saját nyelvét, hanem valami semlegest (Mit is? A németet? Ami ellen addig kézzel-lábbal hadakoztunk? A franciát, angolt? Mit szólt volna ehhez Bécs?) tegyen meg az ország hivatalos nyelvének az elavult latin helyett. Akkoriban ez elképzelhetetlen lett volna, és a magyar közvélemény egy ilyen lépést őrültségnek, hazaárulásnak tekintett volna - már ha ilyesmi szóba jöhetett volna egyáltalán.
Azon is érdemes elgondolkodni, hogy ha Kossuth megadja mondjuk a magyarországi szerbeknek a politikai nemzetként való elismerést, a területi autonómiát, vajh meddig viselik még a derék rácok a díszmagyart és fuvolázzák a magyarbarát szólamokat, amikor ott van a szomszédban a szerb anyaország, mely kezét-lábát töri érte, hogy a határon túli testvérek végre csatlakozzanak hozzá?
Ismerve a rácok mindenen halálosan megsértődni képes, előbb lövünk, azután kérdezünk mentalitását, szerintem merő naivitás azt képzelni, hogy ezzel aztán örök időkre meg lett volna oldva a dolog, s eztán már csak a cuppanós testvéri puszikat nyomogattuk volna egymás orcájára az idők végezetéig. Záros határidőn belül úgy hozzácsapták volna magukat Szerbiához mint a pinty.
