2022. 10. 21. péntek Nem túl jó időpontban ment vonat ma reggel Berzence felé, így autóval mentünk az indulási pontig, ahol 9 órakor búcsúztam el Kláritól.
Egy különleges szépségű csatornát kellett megkerülni induláskor, hogy aztán nekivághassak a nyugat felé vezető „útnak”. Csak idézőjelbe téve igaz, mert út az nem volt, csupán a harmatos füvű réten baktattam toronyiránt. A bakancsom derekasan bírta a vizes füvet, de a nadrágom szára kezdett átnedvesedni. Valahova ide terveztem a táboromat, ha sátorral jöttem volna. Érdeklődve figyeltem, milyen lehetőségeim lehettek volna, amikor észrevettem magam előtt valamit.
Egy róka bogarászott, még elfogadható távolságban előttem. Nem vett még észre, így kényelmesen fotózhattam. Később láttam csak, hogy két kis őz is rákerült néhány kép hátterére.
Aztán gyanút fogott a koma, és mint a szél, nekiiramodott az erdő felé. Egyszer még visszanézett, de ekkor sem találta biztonságosnak jelenlétemet, így el is tűnt a fák között.
Pár perccel később pedig ismét két őz ugrott meg a rét szélén húzódó vízmosásból. Őket is elég sokáig tudtam fotózni. Vadban gazdag rét volt ez, ha vizes füvével nem is túl kellemes.
Még őszi kikericset is sikerült fényképeznem (idén először), mielőtt elértem volna az erdőt. Út továbbra sem volt, bár itt-ott némi emlékét felleltem a sűrűben. Néhol látszott, hogy egy sávban nincsenek fák, szélessége alapján szekérút lehetett valaha, de ahol ritkább volt az erdő, a dzsindzsás aljnövényzet teljesen el is tűntette. Szóval dzsungelharc volt ez a javából! Reméltem, hogy a Vázsonypusztai-árok megszakítja ezt a vadságot, és találok valami utat.
Így is lett, de nem sok örömöm telt benne. Az árok egy jól kikotort, szabályos, mély folyású patak volt, és a térkép által remélt híd már régen az enyészeté lett… már ha valaha is volt. Keresgéltem valamiféle átjárót, de csak egy félig vízben fekvő gerendát találtam. –Jó lesz az, ha fixen áll a vízbe nyúló vége! –gondoltam, de nem állt stabilan. Ahogy ráléptem, kifordult alólam, én meg ágyékig bele a vízbe. A fényképezőmet mentettem elsősorban, így mire kikecmeregtem a mederből, csurom víz voltam. Na, ezt már a bakancsom sem bírta, csak úgy cuppogott benne a víz.
Úgy gondoltam, nem állok meg pucolkodni, inkább lendületesen folytatom az utat, akkor nem fázom meg. Így is lett, bár a közben meglelt nyiladékban időnként még gyalogosan is alig lehetett haladni a feneketlen sártól. Szerencsére erre már vezetett út végig, csupán Lankócpuszta közelében tett egy kis kitérőt. Később egy magányos, lakatlan tanya mellett vitt el az út. Érdekes volt itt, a semmi közepén, a magaslesek társaságában.
Ballagtam a bágyadt napsütésben, miközben úgy taktikáztam, hogy inkább a napfényes mező szélén (nem a szekérúton) mentem, hogy jobban száradjak. A fényképező tokra fröccsent víz száradt meg leghamarabb, de mire a vadászházhoz értem, már a nadrágom is szinte száraz volt. Valahol itt sikerült lencsevégre kapnom egy csuszkát egy közeli fa ágán. Kellett is az élmény, mert egy elég egyhangú szakasz várt rám.
Már közel a faluhoz egy sírkereszten akadt meg a szemem. Martincsevits Pál plébános emlékére állították, akit 1945 áprilisában a „felszabadító hős” katonák elhurcoltak a falu lakosaival együtt, s aki az éppen meggyilkolt paptársának akarta feladni az utolsó kenetet, mikor megölték. Az is szép világ volt…
Megrendülve értem el a falu szélét, ahol csupán érintve azt, a közeli tavak felé vettem az irányt. Közeledésemre kacsák, kárókatonák kaptak a levegőbe, csupán a kényelmes hattyúk maradtak a vízen, mit sem törődve velem. Végigsétáltam mindkét tó mentén, élvezettel figyeltem a vízi életet. Aztán a faluba érve már várt is rám Klári.
Nagy ámuldozásától kísérve kiöntöttem a vizet a bakancsomból, kicsavartam a zoknimat, majd új cipőt vettem fel. A cipőm még napokig száradt, nekem viszont semmi bajom sem lett.
Élvezettel vágtunk neki egy közös felfedezőútnak a tavak környékén. Láttunk egy hattyút, amint nehézkesen igyekszik szárnyra kapni. Nem csoda, hogy nem nagyon repülnek el az embertől.
Betértünk ebédelni a Posseidon étterembe. Kellemes környezetben, nagyon finomat ettünk, majd sétáltunk tovább a part mentén.
A közben borongóssá vált időben felmentünk a vasút túloldalán lévő szőlőhegyre. Fantasztikus kilátás van innen a tóra. Jó nagyot jártunk, és élveztük az ódon pincék szépségét.
Kellemes hangulatban telt ennek a napnak is a délutánja, bár az idő elkomorodott, és sűrű felhők takarták az eget. Nagyjából 14 km-t mentem a mai napon, beleszámolva a délutáni sétánkat is.
A RP-DDK-n a Mecsek és a Geresdi-, Szekszárdi-dombság kapcsán ezt meg tudom erősíteni, nekem is feltűnt, hogy a kezdeti káosz után végre informatívak voltak a sága táblák!
Akár az AK-n, akár a DDK-n jártam idén, a táblákon a következő pecsételőhely mindkét irányban mindig fel volt tüntetve. Távolság is, várható idő is. És több mint 700 km-t mentem ebben az évben, szóval én legalább nem a levegőbe beszélek.
A különböző letérések (forráshoz, kilátóhoz) is jelölve voltak a táblákon, nekem ezek is hasznosak voltak, mert sok kitérőt tettem. Ha úgy tűnik, hogy próbálnak kijavítani valamit, akkor legyünk konstruktívak; nem kell zsigerből rögtön a negatív megjegyzés. Bár azt gondolom, hogy a kéktúrázó közösségben a "sárga tábla" egyfajta vörös posztó lesz még egy ideig.
Meg az lenne az igazi, ha a turistaút-elágazásoknál nemcsak a Kék lenne jelölve, hanem az is, hogy a többi útvonalon hova lehet eljutni. Szerintem lejárt a fenntartási időszak, lehet ésszerűsíteni a feliratokat.
Valaki felrakott egy fotót a face-en, hogy egy matricával átjavították a megváltozott L. István-Tapolca szakasz miatt a távolságokat. Azt nem tudom, hogy minden útvonal-módosításnál az összes táblán (ahol szükséges) átjavítják-e az adatokat, de azért vannak kétségeim...
kérdés mit nevezünk kijavításnak? hogy lekerültek róla olyan dolgok amik nem is a kék mentén vannak? ettől még önmagában nem lesz tökéletes :-(
pl egy forrást barlangot felesleges 10+ km-en keresztül minden táblára kitenni de bezzeg a köv. pecsételés, szakaszhatár na az meg oda kívánkozna mindre, az meg nincs rajta
Tegnap kaptam a hírt, miszerint az összes hibás kéktúra tábla, az un. sárga táblák mindegyike ki lett javítva. Így legyen, én ezt sem megerősíteni sem cáfolni nem tudom, de ha igaz az jó, de hogy sok pénzbe is kerülhetett az nem jó.
Első nap sikeres átszállás ZEG-en (ez sosem egyszerű mert 5 perc van rá, most is késett, de tudtak rólunk és megvártak)
Húsvétkor még valami elektronyos motorvonattal jutottunk el Zalalövőre (ugyanezzel a gyorssal jöttünk) most meg szóló BZ volt
11 előtt hát nekivágtunk, remek napsütéses idő, erdő-mező, Csödén virágot ábrázoló bélyegző (eddig fel sem tűnt hogy mindegyiken templom van, csak itt a vita miatt..)
Egyetlen túrázó párral találkoztunk Pusztaszentpéter előtt.
Már nem az Oszkár-tanyán van a bélyegző, eszembejutott kaminósteve morgása a kitérő miatt, meg a ládaoldalon olvasható történet a dokumentumfilmről és a 2 nap múlva bekövetkező elhalálozásról :-(
Eztán 2 jó nagy kurfit leír a kék, ahelyett hogy egyenest menne a nyiladékban, nem értettem, miért.
Aztán végigjárva megértettem.
Gyönyörű volt az aranyló avarszőnyeg! Még a kullancslegyek sem tudtak rontani az élményen, pedig mindennel megpróbálkoztak :-)
Aznapi gazdánk értünk jött és elfuvarozott Nemesnépre egy hajdani parasztházból kialakított remek szállásra. A zuhanytálca pl egy dézsa, most már nem mondhatom hogy még életemben nem fürödtem dézsában :-)
Második nap már munkanap úgyhogy voltak buszok, reggel a szomszéd Márokföld faluban kezdtem a haranglábas mozgalommal (a nemesnépi haranglábat még előző nap meglátogattam) addig a gyerekek vakaróztak még egy sort a szálláson. Meg volt beszélve hogy a 7:13-as buszhoz mennek ki, én is arra szállok föl Márokföldön.
Kiderült hogy ez egy iskolajárat, rajta egy óvónéni, tanítónéni, minden gyereket név szerint ismernek persze, te ide üljél te oda.. Betérünk ide, betérünk oda. Volt aki nem heverte ki a szünet végét és elpityeredett anyától való búcsú után, de aztán jöttek a spanok és elfelejtették az egész sírást
Na, közeledünk a megbeszélt megállóhoz majd 20 perc késéssel, ott áll két porontyom, rajtuk ugye hátizsák, erre a buszsofőr mintha nem hinne a saját szemének: hát ezek meg kicsodák?
Tanítónéni döbbenten: fogalmam sincs
Majdnem meghaltam a röhögéstől de megkönyörültem rajtuk: hozzám tartoznak :-)
Csesztreg cityben megtámadtuk a közértet, én még elviharzottam igazolni az Őrségi tavak mozgalomhoz, aztán a kék kereszten nekivágtunk. Voltak izgalmas részek de végül átértünk a kékre, innen jobbára aszfalt vagy jól járható makadám, egy kondítás a haranglábnál (a későbbieknél már ki volt írva, hogy ne harangozz paraszt, persze kicsit szofisztikáltabban)
Szentgyörgyvölgy csodás fakazetták, csodás ABC csodás pihenővel előtte, hullámfülű kecskék, cirógatható idegen macskák, majd Velemér előtt újból erdei szakasz.
A templommal szerencsénk volt, egyrészt ki volt írva hogy nov 1 után nincs látogatás de mégis ott ült a néni, másrészt kettőig ült ott és tizenperccel előtte érkeztünk, pont körbe tudtunk nézni az "önkéntes" adomány leszurkolása után (azért az idézőjel, mert önkéntes, de ki van írva hogy felnőtt 300 gyerek 150 vagy valami ilyesmi, szóval konkrét összeg meg van határozva)
Én már voltam itt kb 15 éve de ugyanúgy lenyűgözött az ezredéves alkotás, a gyerekeknek már nem okozott ekkora élményt
Gödörházán ismét harangláb, geod. torony, sajnos használatban van, kulcsra zárva :-(
Nagyjából itt már eléggé kész voltunk, de még átsétáltunk Szomorócra az önkormis szállásra
Remek turistajelzések vannak errefelé, az irányjelző nyilacskáknak fa alapjuk van, vannak új táblák Szent Mártonnak, Vasfüggönynek, másnapi Szertől-szerig piros szíves jelzés is ide tartozik, Őrvidék turistája... jó volt itt lenni!
Már sötétedett mire a szállásra értünk a néptelen utcán, élénk bagolyhuhogás közepette, kulcs a megbeszélt helyen, konyhapulton a szajré amit kértünk a vacsorához. Begyújtás, főzés, kaja, tűz pattogásának hallgatása.. aztán képszakadás.
Harmadnap reggel már 7-kor úton voltunk, szállásadónkkal nem is találkoztunk, otthagytuk a pénzt a szobában, számlát majd e-mailben küldi. Változatos terep: aszfalt, aranyló avaros út, végeláthatatlan hosszú sóderes, volt minden. Én még Bajánsenyén feldobtam egy kis talpalással a haranglábhoz meg vissza. 11 körül Őrin voltunk, bevásárlás aznapra meg másnapra, kemencés szállás elfoglalása, aztán dél körül irány tovább immár nagyja csomag nélkül Kondorfára
Én botor azt hittem lesz még idő kitérni Pityerszerre, de rosszul hittem :-( Én már voltam, de a kölykök még nem. Mondjuk ahogy meséltem, nagyon nem hozta őket lázba.. :-)
Kondorfa előtt volt 2 túrázó szembe + 1 kutyás helyi hölgy, ja még Bajánsenyén a kanyarban is két srác.. Más senki.
Kondorfán már sötétben jött a busz Szentgotthárdról, rajta iskolások.. Nekem annyira fel sem tűnt, fiam mondta, hogy "csórik" most érnek haza..
Mi még nem értünk haza mert a Bognár étterembe voltunk hivatalosak egy irgalmatlan.. hát hogy is fejezzem ki szépen a zabálást :-) "all you can eat foglalkozás"-ra
Nem érte szó a ház elejét, ettünk böcsülettel.
Üröm az örömben, hogy az itteni neten lecsekkolt időjóslástól lekókadtunk, 20 mm, reggel 9-től egész nap. Egyesek szerint csak du. kettőig. Uhh.
Otthon a háziak nagyon kedvesek voltak, nem sajnálták a fát a kemencéből, irgalmatlan melegünk volt egész éjjel
Negyednap reggel 6 után talpon voltunk, f7-es busszal repültünk vissza Kondorfára. Iskolajárat Szentgotthárdra. Alapból ilyenkor szoktam a másik oldalamra fordulni. El vagyunk kényeztetve!
7-kor szerelvényigazítás Kondorfán, pecsételést már megejtettük előző nap, felhőzet csekkolása, nem tűnik vészesnek, hajrá!
A Z kiágazása utánig tudtunk eljutni, ahol egyébként némi fanyűvés van most, a kihelyezett tábla szerint a pusztuló fenyvest cserélik tölgyre
Itt kezdett esni alapjáraton, azért beöltöztünk hátha abbahagyja. Megtette. Aztán megint picit rákezdett, Hegyhátszentmárton előtt találkoztunk egy csapat köszönni nem tudó celldömölki iskolással :-) a faluban megint nem esett, a Kastélydombnál viszont zuhogott. Aztán megint csak csöpögött-pötyögött. A cipőm bírta, ám a két kiskorú nem volt ilyen szerencsés Ivánci pecsételésnél megkajáltunk a teraszon, jól át voltunk fázva, tettem egy bátortalan kísérletet hogy esetleg van valami meleg ital, forró csoki, miazmás, de persze nem volt :-(
Viszont cserébe elállt az eső!
Himfai tónál fel kellett volna mennem a gátra és onnan csinálni az igazolófotót, valami hódtámadás miatt ez nem javallott, úgyhogy csak épp fellebegtem a sarkára és úgy fotóztam :-)
Halogy után pedig ismét egy 3 killás kitérő harangláb kedvéért, ha ez nincs, pont beértünk volna a nádasdi szállásunkra szárazon, így viszont jött a nagy fekete felleg és megmutatta hogy a víz az úr
Ez a szálláshely nem túlcsillagozott, egy éjre épp jó volt. Volt étterem is, 3 husiért fizettünk majdnem annyit mint előző nap az evészetes kihívásért
De legalább SZÉP pozitív volt...
Ötödnap öregurasan 8 körül indultunk, én mondjuk előtte rotundáztam meg bejártam két boltot is mert az elsőben nem tartottak semmi reggeli itókát csak tejet
A túrósbatyu meg belekarcolt az 500-ba :-O
Mondjuk finom volt meg elég nagy, nadehát...
Kenyér 1400 :-O
El vagyunk kényeztetve!
Meg is lett a böjtje, 11 km folyamatos aszfalt az elején hogy szokjuk, aztán egy picit nem, (Katafa után szuper kilátás szerintem az Alpannoniás hegyekre) Döröskei-tónál fotó a tavas mozgalomhoz aztán megint aszfalt, pofaszélben.
Azt hittük sose lesz vége :-(
Rába-híd, bélyegzés ahol épp összefutottunk egy kollegával, kis energiapótlás aztán egy utolsó nekirugaszkodás a vasútig. Az erdei részt szerettük, avarszőnyeg szélcsenddel, a szántóföldit nem szerettük, pofaszél és kavicsos út.
A "Déli pihenő"-nél bélyegeztünk valami kör alakú Vasban kéken pöcséttel, ezt elfogadják a szigorú ellenőrök? Heyjoe-ról szedtem... remélem igen
A f3-as vonatot épp lekéstük (bíztam benne hogy késni fog, mert nemzetközi) nem késett
A következő egy személy volt, 4 átszállásos hazaúttal, na az viszont késett :-)
Nem sokat, csak hogy épp ne tudjuk megvenni a jegyeket Szombathelyen. Mert az első vonat jegyvizsgálója csak gyesev határig tudott adni, ez nem tudom mindig így van-e vagy csak most romlott el a kütyüje, egy kézzel írt "sajtpapírt" kaptunk... Szerencsére a celldömölki vonaton megértőek voltak és adtak pótjegy nélkül - mondjuk felszállás előtt azért biztos ami sicher megkérdeztük A győri 7 perces átszállás az EC-re volt még necces, de az a személy percre pontosan érkezett
Kis "akklimatizálódás" a kelenföldi aluljáróban: fiam pár perc szemlélődés után megmondta a frankót: itt annyi furi embert látni 5 perc alatt mint az elmúlt 5 nap alatt összesen se
Durva, hogy a füzetben hátulról kezdve elértünk az első oldalra, már csak négy kocka üres.
Kisinas, akivel OKT-zni 6 évesen kezdtem, 7 évesen már a 60 éves a kéktúra 60 km-ét "nyomta" BKValjától Bódvaszilasig, kifejlett 17 és fél éves lett
Jövőre már nincs hatalmam felette :-) gondoltam addig még jövő húsvétkor gyorsan letoljuk a maradékot. Igenám, de a jáki templom még nincs kész.. azt csak meg kéne várni és úgy megnézni.
Kaptam egy ígéretet, miszerint nem fog ebből problémát csinálni, Írottkőig még tuti eljön velünk.
Hát igen! Tudod kivettük a szabit, szállás lefoglalva etc. Ilyenkor a jó öreg turista közmondás mindent felülír: "Akkor kell menni. ha jól esik...." :D
Köszönöm! Újfent nagy örömmel olvastam a beszámolód. igen tippeltem rá, hogy ez következik. Őrtilos környékén van még pár, pontosan 5 ismert vár, bár közülük csak az általad említetteknek van a laikus számára is értékelhető nyoma. Érdekesség még, hogy az említett Zrinyi vár felmentésére megérkezett Montecuccolim császári hadvezér hatalmas sereggel, de tétlenül végig nézte, hogy az oszmánok lemészárolják a vár hős védőit és nem avatkozott közbe. Magyar sors?
Látom tetszik ez vidék, nem tudom tovább is mentél-e Murakersztúrttól? .... ha nem, hidd el érdemes!
....hogy stílszerű legyek. Megkérdem helyi történész barátom, hátha Ő tud erről bővebb felvilágosítást adni.
Abban az időben Varga Béla, a Nemzetgyűlés elnöke volt a plébános B.Bogláron, Ő nagyban segítette a francia és lengyel menekülteket. Tény, hogy az akkori faluban mind lengyel, mind francia menekülteket bújtattak Varga monsignore vezetésével félig legálisan. Akkor mind francia, mind lengyel iskola működött itt. Ez tény, de hogy a felirattal mi mi lett arról nincs infóm. Sok plébános, tanácselnök, polgármester jött- ment azóta, így érthető, hogy a jelenlegi Atya nincs birtokában a pontos információnak. Reménykedem, hogy Iván barátom tud felvilágosítással szolgálni, jelentkezem majd...
2022. 10. 20. csütörtök Reggel kényelmesen összekészültem, és Klári elvitt a Gyékényes vasútállomásra. Ez az állomás is Zákányon van, viszont érdekes, hogy a 1,5 km-re lévő Zákány nevű megállóban alig áll meg vonat. A reggeli napfényben kifejezetten hangulatos volt az állomás, mely a Horvátország felől érkező vonatok első megállója.
Innen vonatoztam Murakeresztúrra, ahonnan a mai napi túra kezdődött. Már a vonatból lestem a környék szépségeit, amiket visszafelé gyalogosan is megcsodáltam. Viszont az állomás nem varázsolt el, igyekeztem is hamar elhagyni a települést, de ez sem sikerült könnyedén. A kifigyelt út eleje nem létezett, később pedig bejártam egy felesleges kerülőt. Végül is Kollátszeg magasságában, egy félszigeten lévő sóderbánya bejáratánál elértem a Mura partját, s bár szép volt, de a későbbi szépségek elhomályosították ennek fényét.
Kifelé a félszigetről még mindig ott ült a fán egy gém, ahol már befelé menet is láttam. -Ha már ennyire akarja, lefényképezem! –gondoltam, de az exponálás pillanatában csak elrúgta magát a fáról. Nem a legtökéletesebb fénykép született, de annál érdekesebb pillanatot sikerült megörökíteni. Fenséges látvány volt, ahogy az a hatalmas madár kimanőverezi magát az ágak kuszaságából. Gondolom, nem ma csinálta először!
Úgy döntöttem, nem megyek vissza a faluba, inkább átvágva egy zöldellő réten, a vasút menti töltésen folytatom utamat.
Csupán a térképen jelzett kápolnát sajnáltam kihagyni, de úgy gondoltam, majd egy „vargabetűvel” kitérek hozzá. Kellemes volt az út, láttam szép fákat, virágokat, elment két vonat is mellettem, s mire feleszméltem, már meg is pillantottam a kis kápolnát. Alig ismertem fel, nem ilyennek képzeltem! Én egy zárt, tornyos, kis kőkápolnát képzeltem lelki szemeimmel, nem ilyen egyszerű féltetős útszéli keresztet. S mivel innen is jól lehetett látni, végül ki sem tértem felé.
Arról már nem is beszélve, hogy innen szinte magába szippantott a Szentmihályhegy felé vezető erdős, dombos, vadregényes táj. A töltésről fantasztikus rálátás nyílt az itt vadul, sebesen hömpölygő folyóra. Itt értettem meg, hogy feleslegesek voltak félelmeim az esetleges migráns zaklatások miatt. Ezen a folyón bárki tízszer is meggondolja, hogy átkeljen.
Elnéztem a folyót: ez nem a Tisza, mely békésen csurog. Ez vadul tombolva folyik időtlen idők óta, nincs számára akadály, mindent legyőz, ugyanakkor fenséges tájat épít magának. Számára az én életem csak egy röpke pillanat, ő még akkor is mossa a partját, mikor én már rég feledésbe merülök. Most, amikor megcsapott bennünket a mulandóság szele, mennyire jó látni egy stabil, biztos pontot. Milyen fenséges világban élhetünk, milyen csodálatos világot kaptunk! Hosszan élveztem ezt a kivételes hangulatot.
Később eltávolodott az út a folyótól, s a Belezna megállónál keresztezve a vasutat, nekivágott az erdőnek. Tettem itt egy kitérőt, keresve a Malom vízesést, de csak a malom romját találtam meg. Nem volt itt víz most semmi, csak lejjebb, ahol már a Mura is visszatáplálja a patakokat. Átkeltem egy kis hídon, elhagytam a partján lévő pihenőt, s már kapaszkodtam is felfelé a domb tetejére vezető lépcsőn.
Az emléktáblák tanúsága szerint a Zrínyi-Újvárhoz értem, de mára csupán egy szépen felújított kút maradt csak a várból. 1661-ben a török sereg három hét alatt bevette és lerombolta. Ilyen a mi történelmünk!
Érdekes epizód, hogy a felújított kút tetejét a kereszt mellett egy félhold is díszíti. Mai hazánk dél-nyugati részén bizony nem tűnt el nyomtalanul az a bizonyos 150 év közös múlt. De valljuk meg őszintén: a törökök legalább kultúrát is hoztak hazánkba, nem úgy, mint az utoljára elzavart hódítóink.
Készítettem még néhány fényképet, majd folytattam utamat, mert már fogyott az idő, Klári pedig vár rám.
Ezen a szakaszon sok felméretlen, térképen nem jelölt utat találtam. Meg sem lepődtem, ha itt-ott eltért a valóság a térképtől. Így volt ez akkor is, amikor egy hangulatos kisházra leltem az erdő közepén. Később kiderült, hogy több is van a környéken, az itteniek is kedvelik ezt a vidéket.
Azon viszont tényleg elkerekedett a szemem, amikor az erdőben, majd fél kilométerre a legközelebbi háztól, találtam egy banánfát. Csak úgy magában növekszik az erdőben! Hát bizony az ország déli végeit járom.
Kapaszkodni kezdett az út, itt-ott vadregényesen összehajoltak a fák. A lágyan besütő napfényben egyszer csak egy szarvas vágott át előttem az ösvényen. Lélegzetelállító volt a látvány, de persze esélyem sem volt lefényképezni.
Felértem a domb tetejére, ahol egy kis kilátó pontnál egyszerű pad áll. Lepihentem egy picit, élvezni a kivételes hangulatot, de sajnos hamarosan indulnom kellett, mert szorított az idő.
Jó lendülettel meg is érkeztem időben a találkára, az Őrtilos vasútállomáshoz. Az utolsó néhányszáz méter lépcsőzéstől megfájdult a bal sarkam, de szerencsére hamar el is múlt. Nagyon hangulatos helyen van ez az állomás: beszorulva a hegy és a folyó közé, fantasztikus természeti környezetben. Itt folyik össze a Dráva és a Mura, hangulatos szigeteket, homokpadokat építve magának. A holtágakban hattyúk úszkáltak alig zavartatva magukat az ember közelségétől.
Lesétáltunk a partra megcsodálni a már színesedő természet kivételes szépségét, aztán egy közeli padnál megebédeltünk. Komoly terveink voltak délutánra is, Szentmihályhegy település szépségeit szándékoztunk bejárni. Még elrendeztük az autó parkolását, visszakapaszkodtunk a lépcsőn, majd nekivágtunk a hegynek.
Volt itt egy épület, ami ürességében idegenül hatott. Én közösségi háznak néztem, a térkép szerint turistaszálló. Körülötte kisebb panziószerű szálláshelyek, nyáron biztos nagy élet folyhat itt. Meredek kapaszkodó kezdődik innen a hegy tetején álló Szent Mihály-templomig. Fantasztikus hangulatú hely ez! A szépen rendben tartott templomon látszik, hogy rendszeresen használhatják a környék elszórtan álló házainak lakói. A templomtól széles panoráma nyílik a Dráva völgye felé. Hosszan elidőztünk itt, körbejártuk a templomot, élveztünk minden pillanatot. Jó volt itt lenni!
Egy szép mélyúttal kezdődő földúton átsétáltunk a nem túl távoli Fesztung emlékműhöz. Amikor 1848-ban Jellasics horvát bán 35 ezer fős hadserege átkelt a Dráván, Őrtilosnál tucatnyi önkéntes állta sikeresen az útját, míg meg nem érkeztek Perczel Mór honvédei. Ennek állít emléket ez a hely. Innen is szép kilátás nyílik a völgyre és a meredek partoldal teteje jó pihenőhelyül is szolgált.
Visszafelé egy ház mellett csodálatos rózsák virágoztak. Megszagoltuk az egyiket, amikor hirtelen kinyílt az ablak és kérdőre volt bennünket a tulaj, hogy mit csinálunk. Persze megenyhülve mosolygott, amikor látta, hogy csak szagoljuk és dicsérjük a virág szépségét. Vajon hány rózsáját téphették már le szegénynek?
Visszaérve kiindulópontunkhoz, a láthatóan zárt Ibolya Vendéglőhöz értünk, melynek magasabb teraszára nem lehetett fellátni az útról. Még mondtam is, hogy itt bizony nem várnak minket terített asztallal! Pedig mekkorát tévedtem: a teraszon már látszott, hogy igenis terített asztallal várnak, csak kiszolgálás nincs… De hát ki bántaná a terítve hagyott asztalokat? Más világ van arra, mint itthon!
Szállásunkra érve még körbenéztünk egy kicsit a falu körül. A ház feletti dombon áll egy kilátó, oda igyekeztünk. Közelebb volt, mint gondoltuk, a kocsit leraktuk a bekötőút melletti üres mező szélén. Nem ilyennek képzeltem a helyet, szinte a házak között áll. (Pedig én még ide terveztem a vadkempingezésemet. Még szerencse, hogy másként alakult!) Kilátás is csak a házak felé van valami, teljesen túlnőtték már a fák. De van egy különleges hangulata, kár lett volna kihagyni!
Visszaérve a kocsihoz egy nagyon régóta fiatal nő rikoltozva fogadott, hogy ez nem parkoló! Csak néztem, hogy mi a baj? Senkit nem zavartunk, semmit nem tapostunk le… Szóval itt is vannak érdekes emberek, persze az is lehet, hogy ma mi voltunk az első emberek, akikhez szólhatott!
Még sétáltunk egy kicsit az esteledő faluban, jó volt kicsit lenyugodni, megfigyelni az itteni házakat, embereket. Naplemente után tértünk vissza a szállásunkra.
Ma közel 18 km-t gyalogoltam, jó volt, hogy ennek egy részét közösen tehettem Klárival.
Kemények vagytok ilyen esős időben nekivágni az útnak! Én ilyenkor inkább elnapolom, bele sem kezdek. Bár az a környék még esőben is szép, csak elviselni nem kellemes.
Ha jól látom, Te Balatonbogláron élsz. Ha igen, akkor egy kérdésem lenne Hozzád.
Bogláron a II. világháború végén sok francia hadifogoly luxuskörülmények között talált menedéket.
Hálájuk jeléül a francia hadifoglyok egy kis Szent Terézt ábrázoló szobrot faragtak, amit a Szent Kereszt felmagasztalása templomban helyeztek el. A szobor talapzatán olvasható kétnyelvű felirat szövege: „Köszönet a lovagias magyar nemzetnek!”.
Nyáron jártam Bogláron, bementem a templomba, megtaláltam a faragott Szent Terézt ábrázoló szobrot, de a kétnyelvű feliratot nem találtam. Megkérdeztem a plébánost, de nem tudott róla, éppígy nem tudott róla a helyi Tourinform iroda sem. Talán Te tudnál felvilágosítást adni, előre is köszönöm.
Még szeptemberben jártunk a Zemplénben első OKT befejezésünk ügyében. Ekkor 4 napot túráztunk, de minden napra csak aránylag rövid távokat terveztem be a varázslatos vidéken, hagyva bőven időt a " Csodálatos Zemplén" ezer más kincsének a megismerésére is. a Nulladikon napot az általunk eddig vagy nem ismert, vagy az előző túrákon kényszerűségből kimaradt látványosságokra szántuk. Csak címszavakban: Muhi csatatér, mely megnyította a tatár hadak előtt az ország belsejébe az utat, Vizsoly, ahol nyomtattunk is, aztán Boldogkő vára, ahol a középkori étteremben költöttük el ebédünk. Délutánra maradt Regéc várának bevétele. A felújítás óta még nem jártunk itt, és azt kell mondjam ebben a fene nagy várprogramban talán ennek a felújítása őrzött meg a legtöbbet az eredeti miliőből, nagyon élvezetes volt az idegenvezetés is. Tetszett, nem úgy mint Füzér v. Sümeg. Útban szállásunkra még tettünk egy sétát Sárospatakon is a várban és a Bodrog parton.
Minden igényt kielégítő szállásunk Sátoraljaújhelyen volt (a tippet HeyJoe barátomtól kaptam :) ) , ahol szó szerint "vendégnek" érezhettük magunkat.
Első nap esőben kezdtünk Makkoshotykán, de szerencsére aznap csak keveset esett, nem úgy mint a további napokon. Cirkálónál Első kutyát és macskákat idomított és tömött degeszre, aztán a Csonka- kút után a mélyútban benéztük a letérést és a hatalmas sárban szépen megmásztuk az előttünk tornyosuló dombot. Mikor rájöttünk, hogy fals az irány, a visszaúton csúszkáltunk rendesen az agyagban a letérésig. A Nagy-nyugodótól bezártuk a leendő kört és a Sátoraljaújhely vasútállomásáig tartott a gyaloglat. Délután városnézés és az egyik becsületsüllyesztőben pihentük ki a napot.
Második napra tartogattuk a leghosszabb penzumot, Vágáshutától Füzérig túráztunk és legalább tízszer öltöztünk át, mert kb ennyiszer eredt el és állt el. Nagyhutáig rendben volt a dolog, de innét meglepően sok aszfaltkoptatás jött, de ez nem is volt különösebben baj ebben az időben. Bózsva után jött a katarzis mikor először fehérlett föl a füzéri vár és a füstölgő Nagy-Milic. Bizony könny szökött a szemünkbe, régóta vártuk ezt a pillanatot. Innét szomorúan baktattunk az egykori kisvasúti töltésén és még most sem értem azt az esztelen rombolást, mellyel szétverték ezt a legendás vasútvonalat. Füzérbe szakadó esőben értünk be, éppen elérve a kiszemelt buszt. A délután újra a csodáké volt, Károlyi kastély, Kazinczy mauzóleum, majd átruccantunk Tótújhelyre a Ronyván túlra, mely a szégyenteljes Trianon egyik legszomorúbb helyszíne és példája egy ország kicsinálásának.
Harmadik napot másképpen terveztük, mert át szerettünk volna csúszni a drótkötélpályán a Magas-hegyről a Szár-hegyre, de ezt az időjárás tönkretette . Így az ördög egyik szekerével vettük be a Magas-hegyet, ahol elég cudar idő fogadott. innét a Khrszen nyaktörő meredekségen ereszkedtünk le a Vörös-nyeregig, ahonnét Vágáshutára túráztunk.
Most készült el a harmadik nap részletes beszámolója, melyet a szokásos helyen találtok meg, az előbbi két nap történéseivel egyetembe. Fogadjátok szeretettel:
Picit másként alakult ez a túra, amint említettem is, de valószínűleg jól tippeled meg a helyeket ahol jártam/jártunk. Ismersz már, szinte tudod hogyan gondolkozom :)
ja, bárcsak minden úgy működne ebben az országban, ahogy a kéktúra, gondolok itt a fejlődésre, a minőség javulására, az ellenőrzésre, az adminisztrációra és az élményre együtt. haters gonna hate.
Köszönöm a hangulatos, igazi "hadidokis" beszámolót a nekem oly kedves környékről, hisz 14 éves koromig egy picinyke Mura melletti falucskában éltem, a jugó határtól és a Muraról talán 500m távolsagra. Akkor rengeteget csavarogtunk a szeszélyes fmolyó környékén. Ha tehetem most is évente többször elcipelem Elsőt valamerre a Mura v. A Dráva környékére.
Kiváncsiam várom merre kódorogtál még, bár nagyjaból meg tudom tippelni.
Várom további színes leírásaid a DNy i végekről!
Sajnálom, hogy nem tudtam, hogy arra jársz szívesen mutattam volna egy-két "titkos" helyet.
Október végén jártunk négy napot a Dráva, Mura környékén. Idén sajnos másként alakult mint a szokásos menet, de így is élvezetes út volt. Fogadjátok szeretettel a beszámolót!
Dráva menti túra
2022. 10. 19. szerda Alaposan felfordult körülöttünk a világ az elmúlt hetekben: beütött a „mennykő” a családba, aminek az egyik következménye, hogy nem hagynám napokig (pld. a túra idejére) magára hites feleségemet. Így született az az ötlet, hogy utazzunk el egy panzióba, s én délelőttönként túrázom, aztán délután találkozunk egy faluban, és együtt töltjük a nap maradék részét.
Ennek szellemében a napkelte már Szigetváron ért minket, ahol búcsút vettünk egymástól. Amíg Klári megcsodálja Szigetvár látványosságait, én átvonatozom Babócsára, hogy belevágjak egy Dráva menti túrába. A vonat késett egy keveset, de pontban 10 órakor már Babócsa utcáit tapostam. Már az első házak környékén egy mókusszerűen ugráló, de hosszabb állat (nyest, pele, menyét?) szaladt át előttem az úton. Persze fényképezni esélyem sem volt, de kezdésnek jó volt. A jó minőségű úton kiérve a faluból, tehenek mellett ballagtam. Kellemes kora őszi idő volt, enyhén párás levegővel.
Később, távolabb az úton, láttam valami kicsi állatot. Már rá is fókuszáltam a fényképezővel, amikor fejest ugrott a bokorba. Ez is egy nyest, pele vagy menyét volt, de ismét nem sikerült képet készíteni róla. Hamarosan elértem a Dráva egy holtágát, ahol jobbra fordulva, a part mentén haladtam volna tovább. Mivel csatlakozó utat nem láttam, besétáltam a part menti erdősávba, ahol utat továbbra sem, de vízimadarakat, csodálatos vízi világot annál inkább láttam. Sajnos nagyon hamar elrebbentek, így a part mentén próbáltam – sikertelenül - megkeresni az út folytatását.
Tervezéskor itt, a Dráva mentén, alig találtam járható utakat a szokásos turista térképeken (turistautak.hu, OpenStreetMap), ezért egy 30-40 évvel ezelőtti papírtérkép dűlőútjait vadásztam le, remélve, hogy léteznek még. Mint kiderült már csak elvétve… (Mára már le is vették a webről ezt a térkép alapot. Jobb is, hisz csak hiú ábrándokat ébresztett bennem.)
Nem maradt más, mint a mezőn gyaloglás az erdő szélén. Jó 1,5 km-es kutyagolás után végre utat leltem: azt az utat, ahol a terveim szerint ki kellett volna jönnöm az erdőből, az előbb nem talált úton. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek és elindultam visszafelé a megtalált úton.
El is értem a holtág észak-keleti szépséges végét, de innen már visszafordultam. Hogy meddig megy tovább még a part mentén ez az út, melynek a túlsó végét nem találtam, már legyen más felfedezése. Még nyugat felé is elkalandoztam egy ösvényen, de a csapás bizonytalan vonalvezetése és az ingoványos környék hamar jobb belátásra bírt. Kifelé menet, a már befelé is járt úton ballagva ismét elértem azt a töltést, amely egy lápos, vizes területet képez. Az ellenfényben csillogó vízfelülete szó szerin, és átvitt értelemben is elkápráztatott. Kivételesen szép hangulatú rész volt ez.
Egy villanypásztorral elkerített mező mellett futó úton folytattam túrámat. Később elhagytam egy bal leágazást, bár utólag lehet sejteni, hogy az lett volna a jobb irány. Ugyanis az egyenesen haladó folytatás fokozatosan elfogyott, és ismét mezők szélén, majd egy erdősávot követően a közepén voltam kénytelen gyalogolni. Nem volt ezzel túl nagy baj, hisz frissen boronált, száraz talaj volt a lábam alatt, de azért mégis…
A mező közepéről szép rálátás nyílt a közeli Bolhó templomára. Később, már egy virágos mezőn, elértem egy földutat. Azután az út közvetlenül a határ mellé terelt, ahol pengés drótok voltak lefektetve. Élőben még nem láttam ilyet, s elég nehéz elgondolni, hogy ez őrzés nélkül valakit is visszatartana… De ez legyen már más gondja!
Amúgy a falu közepén két idős ember úgy megbámult, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha rám hívják a rendőröket. De nem tették, én meg lepihenve a parkban megebédeltem. Kedves hangulatú liget volt, gombákat fényképeztem a pad közelében. Hamarosan felfrissülve sétáltam ki a falun átvezető főútra, ahol egyszer csak valaki rám dudált. Meglepődve ismertem fel, hogy Klári az, aki éppen akkor haladt át a falun, hogy a kettővel arrébbiban lévő találkahelyünkre menjen. Mivel amúgy is egy 5 km-es országúti gyaloglás várt volna rám, ezen a szakaszon elvitettem magam.
A Vízvári kanyonnál folytattam gyalogutamat. Nem régen újították fel az országút alatt átvezető vízfolyás medrét, így rendezett, szép környezet fogadott. A függőleges falakon látszik, hogy nyáron gyurgyalagok tanyáznak benne, jól megfigyelhetőek voltak fészkelő üregeik.
Miután kigyönyörködtem magam benne, lesétáltam a Heresznyei magaspart tetejéig. Fantasztikus kilátás nyílik innen a Dráva folyóra! Éppen egy népes vadlúdcsapat húzott el a túlparton. Ismét feljajdult bennem a régi érzés: biztos, hogy „valamikor vadlúd voltam!” Miután kigyönyörködtem magam, a további utam lehetősége kezdett foglalkoztatni.
A part tetején nem vezetett innen tovább út, csak a part aljában, a folyó közvetlen szélén volt esély továbbmenni. Lementem hát egy éppen csak járható ereszkedésben. Csakhogy lent kiderült, hogy a part is járhatatlan a süppedős homok miatt. Ismét átvert a régi papírtérkép!! Vissza kellett menni, s mondhatom, ez nem volt könnyű manőver. A meredek homokos part, a csupa tövis akácfák, a néhol alámosott part igen nehéz feladat elé állított, de végül sikeresen feljutottam. Már „csak” a két méter széles szederbokor sávon kellett átvergődnöm. Aki már csinált hasonlót, az tudja, hogy ez is pont elég a boldogsághoz.
Ismét megkerültem a kanyont és az erdő szélén folytattam a túrát. Még néhányszor megpróbáltam megtalálni az elképzelt ösvényt, de csak csodás gombákat, hangulatos magaslest fedeztem fel. Nem létezett közvetlen út a vízitúra táborozóhely felé. Végül országúton értem el Vízvár falut, ahol a templom mellett várt rám Klári. Autóval még lementünk a falu felől a tábor közelébe, majd elsétáltunk a táborba. Itt sem találtam semmilyen érkező utat a kanyon felől. Így jártam!
A tábor viszont kiválóan alkalmas lett volna éjszakázásra. Nagyon hangulatos esőházak, padok, kút, budi várja a fáradt (vízi)túrázót. A part pedig a naplementés csendben maga a csoda.
Még egy kócsag is megmutatta magát (bár szegény Klári éppen nem látta), de később láttunk hód rágta fát is. Jó végszó volt ez a mai napra, és fél óra múlva már Zákányban, a Dráva Völgye Vendégházban pihentük ki a nap fáradalmait. Fantasztikus szállásunk volt, egy teljes házat használhattunk (konyha, nappali, háló, stb).
Ma gyalog összesen 24 km-t haladtam, és jó volt, hogy nem kellett cipelni a sátrat, hálózsákot.
(folytatás köv.)
(Ha valakit a track is érdekel, a hadidoki.ini.hu weblapon megtalálja.)
Nekem is volt B-tervem arra az esetre, ha Bozsokon úgy éreztem volna, hogy annyi elég. De mivel onnan már semmi szint nem volt benne (sem felfelé, sem lefelé), az idő is gyerek volt még és én sem éreztem magamat fáradtnak, ezért továbbmentem. Az ellenkező irányban azért nem vállaltam volna be ezt a túrát.
Én is ódzkodtam az elején, azt gondoltam, hogy a "negatív" pecsétekkel (tehát amikor minden tintás, kivéve az ábra és a felirat) nem lehet majd normális lenyomatokat készíteni. Tévedtem.
Nagyon szépek, és egységesek. Azelőtt ez nem volt elmondható, gondoljunk a fekvő/álló téglalap pecsétekre, aztán Veszprém megyében megjelent a sörnyitó formájú, az olvashatatlan fémbélyegzőkről és a "tévnyomatokról" (MTF Becske) nem is beszélve. Ráadásul most már tényleg szinte mindegyik bélyegző 0-24 elérhető, és egy-egy igazolópontnál általában több pecsét is található, ha valamelyikkel gond lenne, ott a másik.
A régi füzetem szétesett, az újabb nem. Nyilván a vizet ez sem bírja - bele kell tenni egy műanyagtasakba, nem túl nagy macera. Én ezt nem nevezném visszalépésnek. Igaz, hogy a mostani füzetben levő térképen sem lehet tájékozódni (az állandó útvonalmódosítások és a méretarány miatt sem), de a fekete-fehér füzetben levő skicc ilyen célra teljesen alkalmatlan volt. De nem is kell, hiszen a jelzettség olyan sűrű és jó, hogy kis tapasztalattal tíz kilométereket mehetsz úgy, hogy elő sem kell venni a térképet/alkalmazást.
Igen, valóban vannak problémák, a "sárgatáblázás" rendszere egy teljesen elhibázott dolog, az útvonal-módosítások egy részének indoklása is nehezen elfogadható számomra, máshol viszont szerintem lehetne javítani - akár hosszabbodás nélkül - az útvonalvezetésen.
Összességében szerintem egyértelműen javult a Kék kör infrastruktúrája, és a számokból is látszik, hogy egyre többen vágnak bele. Igaz, a covid is valószínűleg besegített, de szerintem mindannyian azt tapasztaljuk, hogy soha nem látott mennyiségű emberke járja a Kékeket. És valószínűleg ez volt a célja a fejlesztéseknek.
Nem tudom, miért nem lehet megérteni, hogy az útvonalváltozások jelentős része azért van, mert célszerű változtatásokról van szó...
Nyilván ízlés kérdése, de hogy a régi bélyegzőlenyomatok jobbak lennének? Annyi volt az egész, hogy fel volt tüntetve rajtuk a hely neve, most ehhez képest kapunk egy képet is, ami a helyhez köthető nevezetesség, ilyesmi. Nagyon elvakult retrófannak kell lenni, hogy valaki erre azt mondja, hogy az jobb volt. Az igazolófüzet színes, nyomon lehet rajta követni az útvonalat, nekem semmi problémám nem volt még a papír minőségével sem.
Szerinted a teljesítők fele sem járja le az útvonalat becsületesen. Miért, te mit csinálsz? Arra mész, amerre te úgy gondolod, hogy az a kék. Ez becsületes egy útvonalkövető mozgalom esetében? Nekem az égvilágon nincs semmi bajom, ha bárki arra megy, amerre akar, de egy ortodox útvonalkövető simán lecsalózna téged is. Hogy egy klasszikust idézzek: "nem kéktúrázol, hanem túrázol a kéken".
Rengeteg jelvényszerző túramozgalom van, bármelyiket lehet csinálni. Nem kötelező a kéktúrázás. Ha ennyire problémás neked, akkor keress másikat.
Jó lenne beszélni a pozitívumokról is. Például, hogy ha az ember valamilyen problémát jelez az MTSZ-nek (útvonallal kapcsolatban vagy valamilyen technikai dolgot), akkor azzal foglalkoznak is. Még választ is kapsz az e-mailedre, és nem előre megfogalmazott sablonszöveggel, hanem rendesen megírva. Ha van valamilyen észrevételed, akkor írj nekik!
Ha majd egyszer a RP-DDK utolsó napja következik a számomra, akkor én is valami hasonlót tudok magamnak elképzelni, hogy a befejezés az nekem egyben az OKT kezdete lesz. De fornit1-hez hasonlóan én sem vállalnék 35+ km-t. Azt hiszem Bozsokról fogok indulni és Kőszegig megyek. Az is kb. 22 km, ami 800+ szinttel párosul. Bőven elég lesz az nekem. Mindenesetre gratulálok a befejezéshez és a kezdéshez.
Nem semmi távolság volt, eszembe sem jutott volna bevállalni 3X km-t ami "mellesleg" érinti a Dunántúl legmagasabb pontját. Egyben a Kőszeg - Írott kő - Bozsok volt az idei kedvenc kék szakaszom is, így jó volt újra átélni egy kicsit.
Kezdés és újrakezdés. Így lehetne két szóban összefoglalni az októberi kéktúrámat. Kőszegen beütöttem az első pecsétet a füzetembe, ezzel újra elkezdtem az Országos Kéktúrát. Elgyalogoltam az osztrák-magyar határon fekvő szelídgesztenyefákhoz, körbesétáltam a Hétforrás tavacskáját, a Vörös-kereszt és a Stájer-házak között kipihentem magamat, így az ebédemet már a kilátó előtti tisztáson fogyaszthattam el. Mielőtt tovább indultam volna, felavattam a másik füzetemet és elkezdtem a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát is. A látványos sziklákig a természetben gyönyörködtem, Bozsok határában katicabogarakkal és pókhálókkal hadakoztam, utána pedig egészen Szombathelyig gombák lassították a haladásomat. A túrát egy városi séta végén az oladi buszmegállóban fejeztem be.
Ha már csiszolás: ez a mostani füzet egy hulladék, szóval ne hibáztasd magad ha a gyenge minőség miatt romlottak le "álló helyzetben" a pecséteid. Mindenre készült az a füzet, csak arra nem, bogy terepen használni fogják...vitrinben biztos tovább "szép" marad.
Egy különleges szépségű csatornát kellett megkerülni induláskor, hogy aztán nekivághassak a nyugat felé vezető „útnak”. Csak idézőjelbe téve igaz, mert út az nem volt, csupán a harmatos füvű réten baktattam toronyiránt. A bakancsom derekasan bírta a vizes füvet, de a nadrágom szára kezdett átnedvesedni. Valahova ide terveztem a táboromat, ha sátorral jöttem volna. Érdeklődve figyeltem, milyen lehetőségeim lehettek volna, amikor észrevettem magam előtt valamit. 
Így is lett, de nem sok örömöm telt benne. Az árok egy jól kikotort, szabályos, mély folyású patak volt, és a térkép által remélt híd már régen az enyészeté lett… már ha valaha is volt. Keresgéltem valamiféle átjárót, de csak egy félig vízben fekvő gerendát találtam. –Jó lesz az, ha fixen áll a vízbe nyúló vége! –gondoltam, de nem állt stabilan. Ahogy ráléptem, kifordult alólam, én meg ágyékig bele a vízbe. A fényképezőmet mentettem elsősorban, így mire kikecmeregtem a mederből, csurom víz voltam. Na, ezt már a bakancsom sem bírta, csak úgy cuppogott benne a víz.
Úgy gondoltam, nem állok meg pucolkodni, inkább lendületesen folytatom az utat, akkor nem fázom meg. Így is lett, bár a közben meglelt nyiladékban időnként még gyalogosan is alig lehetett haladni a feneketlen sártól. Szerencsére erre már vezetett út végig, csupán Lankócpuszta közelében tett egy kis kitérőt. Később egy magányos, lakatlan tanya mellett vitt el az út. Érdekes volt itt, a semmi közepén, a magaslesek társaságában.
Már közel a faluhoz egy sírkereszten akadt meg a szemem. Martincsevits Pál plébános emlékére állították, akit 1945 áprilisában a „felszabadító hős” katonák elhurcoltak a falu lakosaival együtt, s aki az éppen meggyilkolt paptársának akarta feladni az utolsó kenetet, mikor megölték. Az is szép világ volt… 
Megrendülve értem el a falu szélét, ahol csupán érintve azt, a közeli tavak felé vettem az irányt. Közeledésemre kacsák, kárókatonák kaptak a levegőbe, csupán a kényelmes hattyúk maradtak a vízen, mit sem törődve velem. Végigsétáltam mindkét tó mentén, élvezettel figyeltem a vízi életet. Aztán a faluba érve már várt is rám Klári. 
Innen vonatoztam Murakeresztúrra, ahonnan a mai napi túra kezdődött. Már a vonatból lestem a környék szépségeit, amiket visszafelé gyalogosan is megcsodáltam. Viszont az állomás nem varázsolt el, igyekeztem is hamar elhagyni a települést, de ez sem sikerült könnyedén. A kifigyelt út eleje nem létezett, később pedig bejártam egy felesleges kerülőt. Végül is Kollátszeg magasságában, egy félszigeten lévő sóderbánya bejáratánál elértem a Mura partját, s bár szép volt, de a későbbi szépségek elhomályosították ennek fényét. 
Elnéztem a folyót: ez nem a Tisza, mely békésen csurog. Ez vadul tombolva folyik időtlen idők óta, nincs számára akadály, mindent legyőz, ugyanakkor fenséges tájat épít magának. Számára az én életem csak egy röpke pillanat, ő még akkor is mossa a partját, mikor én már rég feledésbe merülök. Most, amikor megcsapott bennünket a mulandóság szele, mennyire jó látni egy stabil, biztos pontot. Milyen fenséges világban élhetünk, milyen csodálatos világot kaptunk! Hosszan élveztem ezt a kivételes hangulatot.
Érdekes epizód, hogy a felújított kút tetejét a kereszt mellett egy félhold is díszíti. Mai hazánk dél-nyugati részén bizony nem tűnt el nyomtalanul az a bizonyos 150 év közös múlt. De valljuk meg őszintén: a törökök legalább kultúrát is hoztak hazánkba, nem úgy, mint az utoljára elzavart hódítóink.
Jó lendülettel meg is érkeztem időben a találkára, az Őrtilos vasútállomáshoz. Az utolsó néhányszáz méter lépcsőzéstől megfájdult a bal sarkam, de szerencsére hamar el is múlt. Nagyon hangulatos helyen van ez az állomás: beszorulva a hegy és a folyó közé, fantasztikus természeti környezetben. Itt folyik össze a Dráva és a Mura, hangulatos szigeteket, homokpadokat építve magának. A holtágakban hattyúk úszkáltak alig zavartatva magukat az ember közelségétől. 
Visszaérve kiindulópontunkhoz, a láthatóan zárt Ibolya Vendéglőhöz értünk, melynek magasabb teraszára nem lehetett fellátni az útról. Még mondtam is, hogy itt bizony nem várnak minket terített asztallal! Pedig mekkorát tévedtem: a teraszon már látszott, hogy igenis terített asztallal várnak, csak kiszolgálás nincs… De hát ki bántaná a terítve hagyott asztalokat? Más világ van arra, mint itthon! 
Még sétáltunk egy kicsit az esteledő faluban, jó volt kicsit lenyugodni, megfigyelni az itteni házakat, embereket. Naplemente után tértünk vissza a szállásunkra. 
