Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Elszökött szavak tértek meg hozzám éjszaka. Nehéz volt nélkülük élnem. Hiányuk már-már beteggé tett, mégsem indultam keresésükre. Hagytam, hogy kószálják ki maguk, ütközzenek meg nélkülem, én ismerkedem addig a némasággal. De nem némaság volt ez, inkább a tudat űrében trónoló Semmi. A kifejezhetetlenség állapota. S most, hogy ugrásra készen, agyamban-torkomban rejteznek megint, vajon kimondhatom-e őket újra?
ma beszélgettem a kerttel nyarakra emlékeztünk rakoncátlan forró éjszakákra simogatnak a füvek és mindenki mindent felidézett nem volt titok közöttünk a hamar növő cseresznyefák kamasz módra viháncoltak a törpefenyők derűvel nyugtázták az öreg bokrok szentenciáit amikor rám került a sor elcsendesedtek érdeklődéssel lesve szavaimat s én próbáltam velük megértetni hogy egymás nélkül nem jutunk semmire –
Először nem tűnik föl. Csak hazamész, és a kisboltban magázni kezdenek. Hazamész, és a suli előtt vedelő srácok már nem ismerősek. Hazamész, és hogy asztalhoz ülhess, a garázsból hoznak széket. Hazamész, és matracon alszol el.
Kiülsz a gyerekkor szélére: a Vértes felett az ég szorítja hátad, mint apád satuja az elrepedt éveket, és a rétről, ahol világháborúsdit játszottatok, lelóg a lábad. És rájössz, nem férsz már ide.
A dolgok, amikről nem beszélünk, ártalmatlan nézeteltérésnek indulnak. Egy rendező, akin meglepődünk, hogy a másik gyűlöli. Egy költőnő, akin, hogy a másik nem. Egy kedvenc étel. Egy régi dugás valamelyik ismerőssel.
A dolgok, amikről nem beszélünk, attól lesznek azok, amik, mert tényleg nem beszélünk róluk, hagyjuk nőni őket. Míg csak az elképzelésekről szólnak, kiiktathatók: még megláthatjuk mögöttük egymást. Csak akkor válnak lekaparhatatlan hályoggá, mikor túlnőnek minket. Mikor torokra szoruló elővigyázattá válnak, tapintatosan elterelt beszélgetéssé. Kínos csönddé, ami attól kínos, hogy nem kéne kínosnak lennie. Eltitkolt, sebzett idegenséggé.
A dolgokban, amikről nem beszélünk, nem az a legrosszabb, hogy kitakarják előlünk egymást. És még csak nem is az, hogy akkor is beszélnek hozzánk, mikor mi egymással már régóta nem. Hanem az, hogy jelentősnek hazudják magukat, túlkiabálva mindent, ami valóban jelentős lehetne: céltalan, őszi biciklizéseket, nevetéseket részegen hazafelé, átizzadt, hajnali, szépen üres csöndeket. Hogy nem hagyják, hogy ezt az egészet, amit valamikor szerelemnek hívtunk, végre halkuló, fehéren lobogó emlékké mossa a megbocsátás.
Van társam, ifjú, virágzó és szép, velem él, egy lakásban, egy ágyban hálunk, egy fürdőszobában tisztálkodunk, egy szappant, egy fogkrémet használunk, ugyanabban a konyhában, ugyanannál az asztalnál eszünk, egy illemhelyre járunk, és közös a kassza is, de a pénzt ő osztja be, halk, szerény, tapintatos, és néha alig lehet szavát venni, legszívesebben csak a tekintetével, a mozdulataival beszélne, pedig nem buta vagy félénk, ellenkezőleg, okos, bátor, művelt, és mindenről van véleménye, érzékeny és élénk képzeletű, mint én, és a szavakkal se áll hadilábon, mert hozzám hasonlóan mellékesen verseket ír, és járatos az irodalomban, de nem kékharisnya, idegen tőle a szépelgés, az érzelgés, nagyon is éles szemű, szigorú bíró, ki az életet a művészet elé helyezi, törékeny testű, de nem gyenge, ingatag, belül erős, szívós, van gyakorlati érzéke is, és dolgos, főz, mos, mosogat, takarít, zokszó nélkül elvégez minden munkát, a házban éppúgy, mint a ház körül, kitartó, figyelmes és odaadó, ha leszakad a kabátom gombja, felvarrja, ha elpiszkolódik az ingem, kimossa, ha elmegyek otthonról, hazavár, ha ő van távol, felhív telefonon, ha megjön, ennivalót készít, ha én érkezem haza, étellel fogad, ha dolgozom, visszahúzódik, ha elfeledek valamit, eszembe juttatja, ha haragra gerjedek, lecsillapít, ha csüggedek, bátorít, ha bánt valami, vigasztal, ha rosszat álmodom, megsimogat, ha nem tudok aludni, velem virraszt, ha beteg vagyok, ápol, ha kérdem, mindezt miért, azt feleli, mert szeret, ha ellenvetem, hogy öreg vagyok hozzá, csak rázza fürtös fejét és mosolyog.
amikor kifullad a szerelem, elhibázott reflex levegő után kapkodni. elég, ha tudod: megint gyáva voltál! éjjel, ha forgolódsz is, úgy tűnhet, minden rendezett. új szokások, régi munka, szaladhatsz időre, le ne késs magadról. fogyatkozásodra nincs, ki rámutatna. eltelik néhány hónap, egy-két évszak, megszabadulsz közös mámorotoktól.
végül egy délután odakuporodsz lecserélt bútoraid közé, hiába. nem érted, mitől lett egyszerre minden megmásíthatatlanul érvénytelen.
tetten ért tolvajod lettem elmartál magadtól kisompolyogtam ellenőrzési körzetedből – azóta céltalan ácsorgás az élet – az éjjeliszekrény kihúzott fiókjából még visszaborzong utolsó mondatod szükségem volna újabb zugokra szelíd hétköznapokra de idegenek közt toporgok és csalódott villamosokon keresek kapaszkodót – mert végleg lekéstelek
nemrég még világot sem kellett gyújtanom hogy lássalak magammá öleltelek s mindennap légszomjjal küszködtünk mire tarka derűbe fordult a reggel aztán egyre szűkebb lettél befelé fordulva bűvészkedtél feleleteket kerestél én kérdéseket – csiklandó illat maradtál aki ha szívem sötétkamrájában előhívom bekéredzkedik az álmaimba néha
A virágokat és a madarakat is, s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz; de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem: a csöndet körülöttem s a kék eget felettem.
Úgy érzem, mintha rám szakadt volna a múltam. Vibrál bennem ezernyi esemény, cikáznak a gondolataim. Egyszerre van jelen Erzsike, Ildikó, a tanárnő, a banya és még nagyon sokan mások. Átszőtték az eddigi életemet és belém olvadtak. Nyitott szemmel fekszem az ágyon. Egyedül vagyok a szobában, ahol a fehér vaságyak mellé fehér, vas éjjeliszekrények simulnak. A fiókban könyvek, az alsó ajtós rekeszben néhány ruha. A bevillanó délutáni napfény szivárványszíneket fest a szemközti sarokra. Eszembe jut róla valami, amiről kisgyerekként azt hittem, a legszebb kincs a barlangomon kívül. Apám által szerkesztett kis kerekes kocsiban ültem, amit puha takarókkal béleltek ki, hogy kényelmes legyen. Ebben töltöttem a napjaimat kint az udvaron, ha jó idő volt. Nagymamám valahonnan pávatollat hozott nekem és a kezembe adta. A tollat a nap felé tartottam, és átnéztem rajta. Gyönyörű színek játszották el benne azt a békét, amit később a világban valójában sose találtam meg, hiába kerestem. Azt akartam, hogy a toll örökre velem maradjon, de nagyon hamar elvesztettem. Tudom, a sarokba festett színskálát is fölemészti pár rohanó perc, ezért próbálom a képet minél mélyebben magamba zárni. Nehéz nap áll mögöttem. Reggel úgy fájt a gyomrom, hogy azt hittem, nem fogok tudni leérettségizni. Egyetlen falatot sem ettem és néha rám jött a szédülés. De amikor elkezdődött a nagy megmérettetés, rám talált a nyugalom. Magyarból könnyen feleltem, és a keresztkérdések sem okoztak gondot. A matek tételemet a tanár kicserélte, így fogalmam sincs, mit húztam. Ő a kétismeretlenes egyenletet nyomta elém, ami remekül ment. Történelemből az imperializmus kialakulása került a kezembe. A tételeket pont eddig tanultam meg. Óriási szerencse. Biológiám olyan fantasztikus lett, hogy leállítottak és hamar megadták a jelest. Minden a vártnál jobban sikerült, fölöslegesen izgultam előre. A vizsga után pertut ittunk az intézet gondnokával, akivel soha többé nem találkoztunk. Ilyen az igazi pertu. A konyaktól pörögni kezdett velem a szoba. Visszavonultam és lefeküdtem. Nem bírtam elaludni, csak az járt a fejemben, hogy lezárult életem egy fontos szakasza. Az utókezelők és az intézetek mintha kart karba öltve táncoltak volna körülöttem. A sok száz megismert ember, gyógytornászok, nővérek, tanárok egyszerre bámultak rám és azt kérdezték, mi lesz velem ezután. Ezt kérdezem én is magamtól. Egy fejezet lezárult, most új kezdődik, ami remélem, sok boldogságot hoz. Merev tekintettel nézem az ágyammal szemben lévő sarkot, attól várom a választ. Ám a sarok csak az emlékeket mutogatja, jókat, rosszakat felváltva. Ekkor a távolból fölhangzik egy sziréna. Nem erős, inkább sandán lopakodó. Egyszer csak felnyit egy poros könyvet, ami valahol a lelkem polcán szendergett hosszú évekig. A könyvből olyan történet bukik elő, amiről azt hiszem, a képzeletem szülötte, pedig nyoma maradt, s ez bizonyság arra, hogy valóság volt.
Nyáron történt. Mindenben az élet gyönyöre izzott. A fákon a levelek összeölelkeztek, hogy árnyékot nyújtsanak a vándorlóknak és az otthon maradóknak. A virágok fölött méhek szorgoskodtak, vagy pillangók kíváncsiskodtak. Szellő nem mozdult, felhők nem ringtak, a kövek a homokban sütkéreztek. Közelről s távolból tyúkok kotkodálása verte fel a szuszogó csöndet, olykor kutyaugatás hallatszott. Furcsa fáradtság karolt át, nem kitartóan, csak időnként, mintha nem is velem lenne dolga. Emlékezetem úgy őrzi a pillanatot, mint gubó a hernyót.Védi, majd útnak ereszti, amikor éppen felidézem, de nem lepkeként, hanem hernyóként... Aztán újra magába zárja, s az emlék tovább kínlódik a burokban. szeretne csodálatos lepkévé válni, de akadályt gördít elé a tény, amely üvölt, vigyorog, és óriási ceruzájával a megmásíthatatlanság egyenletét írja, csak írja az élet rongyosra rágott füzetében. Hernyó vagyok, reménykedő, napfényre vágyó, szárnyakról álmodó. Vigasz a vigasztalanságban, hogy az álmok a gubóban is helyet találnak maguknak. Mekkora ajándék! Velük készülök egy más világba, ahol nem tudom, érnek-e számomra is édes gyümölcsök. Mert elsorvad a lélek, ha nem.
Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van… A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet!… Mert most ők jönnek… A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek. És leöntik vitriollal a szépet. Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen. Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.
A jószagú levegő. A csicsergő, a csivitelő, a füttyögő madarak. Az opál ég alatt a könnyű pára. A tavaszi napsütéstől kótyagos, cikázó rovarok, lepkék, bogarak. Kibuknak a földből a füvek, a csírák, tündökölnek és illatoznak az ibolyák, az ismeretlen nevű, apró virágok. Erjed és pezseg újra a természet, ki tudja hanyadszor, hány ezer éve, hogy kihordja és világra szülje az esélyt, a folytatás reményét legalább. Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé; ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó, hitetlen és erőtlen lélek vagyok. Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás, gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás, ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény.
Azt álmodtam, hogy elveszítelek. Előttem mentél, s úgy siettél, hogy ne érjelek utol semmiképp, aztán befordultál a sarkon. Kiáltottam utánad, de hangom erőtlenül halt el, a lábaimban sem volt erő, s minden lépésemmel nőtt bennem a félelem… Mi lesz most, gondoltam, elérek-e én is a sarokig, meglátom-e az ismerős utcát, ahol először találkoztunk, ahol a platánok hámló kérgét mókusok hordták szét izgatottan? Ezt néztük akkor régen mind a ketten, s csak nagyon sokára láttuk meg egymást… Az egész életünk benne van ebben az utcában, gondoltam, a platánok méltóságában, a mókusok játékában, a vénülő házakban, a délelőtti csendességben, ami lassan sétál fel s alá, és be-behajol az árva udvarokba, a fiatalságom az az utca, a szerelmem és a reményeim… Mindjárt ott leszek én is, gondoltam, ott leszek a sarkon, onnan majd látni foglak ismét, ott állsz a mi fánk alatt, türelmesen, ráérősen álldogálsz, nézed, hogyan bujkálnak a fények az ágak között, meg se rezzensz lépteim zajára, mintha nem is tudnál rólam, de magadban mosolyogsz azon, hogyan próbálok észrevétlenül eljutni hozzád, a hátad mögé lopózva. S már ott is voltam a sarkon, már arcomban éreztem a szellőt, amit a sűrű lombú fák küldenek mindig elém fanyar illatukkal… És akkor láttam, hogy nincs ott az az utca, és semmilyen másik utca sem volt, csak a nagy üresség, a semmi, és a szemem elé kaptam a kezem, ez nem lehet, mondtam, ez nem lehet,nem tűnhetett el, ami valaha létezett, s közben tudtam biztosan, igenis lehet olyan, hogy minden odavan egy pillanat alatt, s akkor sírni kellett nagyon, s azóta is csak sírok, hiszen még mindig álmodom.
Mint vékony karcolások rajza ablak felszínén, Ha arrébb lépek, új körívet ír elém a fény, Úgy jársz köröttem szüntelen, úgy járlak körbe én.
Vagy szürke borsot vízre szórok, s lágy sziget marad, Majd paprikát, és rőt szeme mind szerteszét szalad, Úgy állok néha félszegen, úgy hinted rám magad.
Mert két darabnyi, mégis egy a göngyölt zoknipár, Mint tükröződik egymáson a villa és kanál, Tán így vagyok határod én, s te így nekem határ.
Mikor jöttél, én már senkit se vártam, asztalomon nem volt sem bor, sem abrosz, szobám kihűlt, pókháló nyúlt nyakamhoz, a ház üres volt, mégis kulcsra zártam;
az ablakon buktál be, mint a napfény, az üveg megpendült, de nem törött el, befűtöttél meztelen köldököddel, fogad zománcával megterítettél;
azóta úgy élek, mint egy királyfi, varázslatod valósággá fogadtam, kincseim köldöködben és fogadban, kastélyom van, mégsem kell kulcsra zárni; velem maradtál, – történjék akármi, gazdag vagyok s immár kifoszthatatlan.
Párnából álmokat szippantani, Levegőt levegőnek nézni, Napnak a szemébe bámulni, Jó mélyen a szemébe, Hogy zavarában elpiruljon, És alkonyt hozzon végre, Mert ez a világosság elviselhetetlen
Csak vajba döfni kést, És semmi másba, és semmi másba
Halottainkkal gyakran beszélgetni, És ölelésüktől sem menekülni, A sírkövek üzeneteit jól elolvasni, Majd a felhőkbe vésni őket, Virágbimbót csukva hagyni, Nem kíváncsiskodni a tavasz felől, Ha akar, egyszer úgyis eljön, És akkor már nem lesz több kifogás, Örülni kell az életnek
Harapófogóval csak szöget tépni, És semmi mást, és semmi mást
A szélnek kinyitni szívünket, Hadd seperje ki belőle az átkokat, Még azokat is, melyeket Vérrel festenénk fel a falra, Fához úgy lapulni, hogy kezünk is Gyökeret eresszen, Ugyanabba a folyóba kétszer lépni, Hogy tiszta legyen a léptünk, És még tisztább a fejünk, Szivárványba belekapaszkodni, Mintha anyánk keze lenne
Vagonokban csak biciklit szállítani, És semmi mást, és semmi mást
Levélsuttogáskor fület hegyezni, És hallgatni a nedvek meséit, Szomorú mesék ezek, Ne szégyelljünk sírni rajtuk, Homokszemekre festeni képeket, Ezek a képek vidámak, És könyörtelenül könnyűek, A könyvekből kitörölni a betűket, A nyelvekről lemosni a szavakat, Azokat is, melyeket unokáinknak őriztünk, Hogy legyen mivel harcolniuk, Villával emlékekbe szúrni, És ráérősen elmajszolni azokat
Kemencébe csak kenyeret tenni, És semmi mást, és semmi mást
Lelkeket néha összecserélni, És úgy járni-kelni pár napig, Fiókáktól tanulni önzést, Patkányoktól a túlélést, Ami túl van a halálon is, Fellázadni azok ellen, Akik reményeket végeztetnek ki, Az öregeket elringatni, És fogatlan szájukba emlőt rakni, A kisdedeket nem tenni koporsóba, Mert azok örökké élnek, Angyaloknak fészket rakni, Ördögöknek farkát meghúzni, Varázslók tükreiben nézelődni, Aztán észrevenni önmagunkat
Gázcsapot csak főzéshez kinyitni, És semmi máshoz, és semmi máshoz
Hajat soha nem borotválni, Hagyni, hogy az Üveghegyen túlra nőjön, Bádogkanalat elhajítani, Bele az Óperenciás-tengerbe, A bádogtányért melléje dobni, Rabruhából szőnyeget szőni, És azzal repülni a dzsinnek földjére, Tetoválásra táltos parazsát borítani, Így égesse ki a fájdalmakat, Botló lábra griff-karmot növeszteni, Hogy soha ne szédüljünk meg, Gyenge kézbe sárkányok erejét adni, Csontos vállra óriások izmát tapasztani, Majd jól kihúzni magunkat, Hamubőrre varázsalma pirosát lehelni, Üres lelket Szezám kincseivel tömni meg, Hideg szívünkbe pedig Főnix tüzét lobbantani
Tavirózsán ül a vén Hold, ez a nap csak buborék volt. Harmat reszket a virágon, a habokból kel az álom. Hova mennél, hova futnál, ha feledni sose tudnál? Hegyeken túl idegen táj, ami bánt, az nekem is fáj.
ezt már egyszer el akartam mondani, egyszer amikor ugyanígy tél volt, és szakasztott ilyen szívbekuporodás, épp fogaim között lebegett a vallomás, és szememben tisztán visszatükröződtél, kezem pedig gyökeret vert a tenyeredbe, amikor felforrt a víz, azok a türelmetlen buborékok, ha a fazék alján 2 percet csücsültek volna még, de nem, tea ex machina, mert sorsunkba az istenek már alig szólnak bele, elektromos masinák mondják meg, mit mikor, és nekem a rítus szerint kellett cselekednem, mert ha lobog a víz, hiába lobog a szerelem, nincs mit tenni, a csészébe növényt kell ejteni, és letakarni a mozgolódó érzelmeket, hogy az ízek intenzívebbé váljanak bennünk. szóval amit egyszer már el akartam mondani, akkor amikor az a tél volt, és az a szívbekuporodás, most újra megpróbálom. teavizet ez alkalommal nem tettem fel forrani.
