Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal......Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
„Későn kel a nap, teli van még csordultig az ég sűrű sötéttel. Oly feketén teli még, szinte lecseppen. Roppan a jégen a hajnal lépte a szürke hidegben.”
"Azon fölül egy ajándékot is adok neked. Megint nevetett. - Ó, kedves kis barátom, hogy szeretem hallani a nevetésedet! - Éppen ez lesz az ajándékom... olyasforma, mint a víz... - Mit akarsz ezzel mondani? - Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak... - Hogyhogy? - Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! És megint nevetett. - S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből... És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: "Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!" Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz... És nevetett újra. - Mintha a csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem..."
“Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek… Szeretek élni! És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással, mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül!”
aztán a hó, megint a hó, eljön a hó hava, évada: hullhat önmagára másmaga. Most jelentősebbek és múlandóbbak a lábnyomok. Aztán megint elolvad a hó, a hó, a hó
Ha ismerlek gyerekkoromban, biztosan neked ajándékozom sárga kis hólapátomat, piros homoklapátomat, s a csillagokkal telefestett kék vödrömet, minden pitypangtól aranypöttyös rétet, a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit, a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket és a leghosszabb csúszdát, amit csak ismerek. A hordókat csorgó ereszek alján, feketén csillogó vizükkel, feketén csillogó, mély vizükkel, a víz alatt lakó meséket is, a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról, (a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!) s arról a furcsa sajdulásról, amely lehajló tarkómat súrolta, mint egy madár, vagy lélek, vagy golyó. És azt hiszem, a sárga mackót, a szegény, kopott orrú sárga mackót, minden titkával együtt - neked ajándékoztam volna azt is, utána sírdogáltam volna, magam sem értve: a veszteségtől-e, vagy örömömben.
Képzeljük el, hogy megyünk egy úton, előttünk egy öregember halad, s rajtunk kívül senki sem jár arra. Az öreg egyszer csak megbotlik és elesik. Mi teszünk? Kétségem sincs afelől, hogy a legtöbben odamennének és segítenének. Lehet, hogy nem mindenki. De azzal, hogy elismerem, nem mindenki sietne bajba jutott embertársa segítségére, nem azt akarom mondani, hogy a kivételt képező néhány emberből teljesen hiányzik az empatikus képesség, amit az imént egyetemesnek tételeztem. Még akik nem segítenének, azokban is megvan, legalább halványan, az együttérzés, amely a többieket arra indítja, hogy felajánlják segítségüket. Természetesen el lehet képzelni olyan embereket, akik éveken át háborús állapotok között éltek, s többé már nem indítja meg őket mások szenvedésének látványa. Ugyanez áll azokra, akik olyan helyen élnek, ahol elterjedt az erőszak és a mások iránti közöny. Elképzelhető, hogy néhányan éppenséggel élveznék a másik szenvedésének látványát, ez azonban nem bizonyítja, hogy őbennük nincs empátia. A zavart elméjűeket leszámítva mindannyian értékeljük, ha valaki kedves hozzánk, ami arra utal, hogy bármennyire fásulttá váljunk is, empatikus képességünk megmarad. A másokkal való törődés jellemvonásában véleményem szerint tükröződik "a képesség hiánya, hogy elviseljük másvalaki szenvedésének látványát". Azért mondom ezt, mert velünk született empatikus képességünk mellett arra is szükségünk van, hogy mások jóindulatot tanúsítsanak irántunk. Ez fonalként végighúzódik egész életünkön: gyermek- és öregkorunkban a legszembetűnőbb, de erőnk teljében is elég csupán megbetegednünk ahhoz, hogy belássuk, milyen fontos számunkra mások szeretete és gondoskodása. Erénynek tűnhet, ha valaki képes meglenni gyöngéd érzelmek nélkül, de valójában nyomorult élet az olyan, amelyből hiányzik ez a becses érték. Nyilván nem véletlen, hogy a legtöbb bűnözőről kiderül: magányosan és szeretet nélkül nőtt fel. Az, ahogy a mosolyra reagálunk, szintén azt tükrözi, mennyire hálásak vagyunk a kedvességért. Számomra a mosoly az egyik legszebb emberi képesség. Egyetlen állat sem tud mosolyogni - még a kutya, a delfin vagy a bálna sem, pedig ezek nagyon intelligensek, és szemlátomást vonzódnak az emberhez. Ami engem illet, kissé mindig elcsodálkozom, amikor rámosolygok valakire, de ő komoly arccal néz vissza rám. Másrészt mindig örül a szívem, ha viszonozzák a mosolyomat. Egy vadidegen mosolya is megindít. Hogy miért? Bizonyára azért, mert az őszinte mosoly valami alapvetőt érint meg bennünk: azt, hogy természetünknél fogva hálásak vagyunk a kedvességért. ( Dalai láma)Napsugár
"Az élet egy pillanat, amit ünnepelni és élvezni kell. Tedd mulatsággá, ünnepeld, és akkor beléphetsz az igazi templomba. A templom nem a lógó orrúaknak való; soha nem is volt az. Figyeld meg az életet: látsz valahol szomorúságot? Láttál már valaha depressziós fát? Vagy láttál már valaha szorongó madarat? Vagy idegbeteg állatot? Ugye nem?
Az élet egyáltalán nem ilyen. Csak az ember tévedt el valahol... Mégpedig azért tévedt el, mert rendkívül bölcsnek és okosnak hiszi magát. A te betegséged az okosságod. Ne légy olyan bölcs. Mindig tudd, hogy hol a határ, ne ess végletekbe. Ha egy kicsit bolond vagy és egy kicsit bölcs, az jó - mert e kettő megfelelő arányú kombinációjából lesz a buddha..."
"Ha úgy érzed, hogy életed ösvénye túl kanyargós, hogy csak ritkán nyílik rajta virág, gondolj arra, hogy a Te nyíltságod virágba boríthatja mások útjait."
"Ha a sikernek van titka, akkor az abban a képességben rejlik, hogy megértjük a másik ember nézőpontját és az ő szemszögéből is látjuk a dolgokat, nemcsak a sajátunkéból."
Az én kegyesem nem nemes, De déli és szép, Mint egy Gratia, kellemes. Szíve tiszta s ép. Félénk szeme nem mosolyog, Csak dadogó melle dobog, Midőn felém lép.
A módit ő nem ismeri, Sem piperéit, Ah, mégis oly szépen szedi Könnyű lépteit! Barna fürtje, sodradéka, Fátyola csendes árnyéka Festi kecseit.
Szép, ha képén a szerelem Rubintja pirul, Szép, ha könnyét törölgetem, S vállamra simul; Szép, ha ölel, fohászkodik, Színe százfelé változik, s nyelve elnémul.
A címet így is írhattam volna: ,,Ki az, aki akar bennünk?"
Ha csak arra gondolunk, hogy hányan akarnak lefogyni, elolvasnak számtalan könyvet, lélektani, orvosi, természetgyógyászati szakmunkát, bele is fognak sokféle fogyókúrába, és mégse fogynak le, máris elérkeztünk életünk legfontosabb kérdésékez: akarjuk-e valóban, amit akarunk?
Vagy más szóval: Ki az, aki végeredményben akar bennünk? Akinek akaratát végre is hajtjuk?
Hamvas Béla ezt írja: ,,Folyton ismétel, mint aki érti, de nem tudja csinálni, és bele akarja magát hajszolni. Valami mindig kimarad, nincs kapcsolata életének gyakorlatával, vagyis nem tud megvalósítani, nem tudja átvinni azt, amit gondol, az elvadult hétköznapokba."
S akiről ezt mondja, nem kisebb lélek, mint Pál apostol, aki maga is őszintén bevallja, hogy ,,akarom ugyan a jót, mégis a rossz cselekszik bennem".
Ezzel a mondattal indul a modern ember válsága.
Hogy akar valamit ugyan, de amit valóban tesz, más lesz, mint amit akar, gyakran olyasmi, amit egyáltalán nem akart.
Mindenki élni akar. Én mégis láttam embert úgy meghalni, hogy amikor meglökték az induló villamos lépcsőjén, nem a korláthoz kapott először, hanem az aktatáskájához, amelyben a pénze volt.
S nem így van-e manapság az egész emberiség mondjuk csak a globális környezetszennyezés kérdésével: tudja, hogy megfojtja önmagát, de unokáját egészen bizonyosan, mégsem képes a mérgezést abbahagyni.
Élni ,,akar" ugyan - de világának mérgezését mégsem akarja abbahagyni.
Erősebb szenvedély működteti, mint a halálfélelem: az aktatáska.
A ,,Pénzt, vagy életet?" kérdésre az ,,életet" feleli, de a ,,pénzt" akarja.
Nagy dolog, ha valaki felismeri, mi lenne számára a jó.
De ez még fényévnyi távolságra van attól, hogy meg is csinálja.
Ezért hiába írnak könyveket, hiába prédikálnak, agitálnak, fenyegetnek, érvelnek s győzködnek, sőt meg is győznek sok mindenben, amit végső soron az emberek tesznek, az homlokegyenest ellentéte lesz mindannak, amit olvastak, hittek, s amiről meggyőződtek.
A hibás információt semmiféle meggyőződés nem tudja törölni.
Az élet legnagyobb titka, hogy nem értelmünk, nem érzelmünk, nem is józan eszünk, s főleg nem a lényünk mélyén élő Valódi Lényünk realizál, hanem a kavargó vágyaink, szenvedélyeink, félelmeink és szorongásaink, egónk démoni szomjúsága, és konok, már-már vak ösztönné dermedt megszokásai, s ezzel az erővel szemben a józan ész teljesen tehetetlen.
Hiába tudom, mégsem csinálom!
Hagyom, hogy az csinálja bennem, aki nem tudja.
Erősebb nálam.
Nem ÉN ülök a volánnál, hanem ő, s hiába tudom, hogy rossz felé megy a kocsi, ő vezeti. S ez még nem minden. Óriási intellektuális apparátus dolgozik bennünk, hogy ezt a hibás működést igazolja s megmagyarázza. Az emberek mérhetetlen többsége nemcsak elhiteti magáról, de el is hiszi, hogy keresztény, anélkül, hogy szikrányi szeretet lenne benne.
Pál apostol még pontosan tudta, hogy nem úgy működik, ahogy kellene, de számos követője már ezzel sincs tisztában: nem tudja, hogy nem szeret, hogy nem ,,összegyűjt", hanem szétszór, s a világban a gyűlöletet és a széthúzást növeli. Vagyis elméletileg krisztusi gyakorlatban antikrisztusi, s a különbséget észre sem veszi.
Az önvizsgálat legelső kérdése: ki az, aki valóban akar bennünk?
Ha például le akarunk fogyni, s képtelenek vagyunk rá, akkor nem az akar bennünk, aki sovány, hanem az, aki kövér akar lenni.
Hogy valóban mit akarunk, onnan lehet fölismerni, hogy mit teszünk a tejszínhabos tortával.
Szándékosan hozok ilyen jelentéktelen példát, mert ez nagyban ugyanúgy működik.
Amíg valaki nem ébred rá a lelke mélyén élő valódi Mágusra, aki egész életét irányíthatja, addig kénytelen a bűvészinasokra hallgatni, s folyamatosan olyasmit varázsol, amit végső soron nem szeret, s amiért később sokat kell szenvednie.
A Kelet azt mondja: amíg az ember föl nem ébred, álmodik.
Nincs önmagánál, s életét nem ő irányítja, hanem álmainak, káprázatainak vágyenergiái.
S ezen - bár több mint a semmi - az segít, ha időnként fölismeri, hogy nem jól van ez így, s átlátja azt is, hogy mit kéne tenni.
Az álom erősebb, mint ő, s a fölismert jót képtelen lesz megtenni. Egy zen-mester barátom azt mondta: ,,Azt csinálok magammal, amit akarok!"
S ez így is volt.
Mert beavatott volt, szamuráj, s megtalálta magában a valódi Én-jét, a sorsteremtő Mágust, a szellemet, amely Istentől való s Hozzá hasonlatos.
Magára ébredt - más szóval önmaga urává vált.
Ez az ,,önmagunkra ébredés" nem egyszeri aktus: mindennap újra és újra fel kell ébredni.
Aki sorsának urává akar lenni, annak mindennap és minden órában meg kell erősítenie ezt a benső centrumát, s ezért állandóan éberen figyelnie, és gyakorolnia kell, ahogy jó sportoló is csak abból lesz, aki rendszeresen edz. Benső hatalmunk megőrzéséhez rendszeres gyakorlás kell.
Az emberé mindig csak az lesz, amit sokszor ismétel.
Az válik vérré, reflexszé, ösztönné, jellemé - sorssá.
Ha valamiben nincs munka, ismétlés, gyakorlás, sohasem lesz enyém.
Ezért az igazi akarat nemcsak az, ami benső ,,vezérünk"-től villámfényként felvillan lelkünkben, hanem az, amit sokáig akarunk.
Az igazi akaratot onnan lehet fölismerni, hogy azt hétfőn, kedden, szerdán, októberben, novemberben, decemberben, jövőre és még tíz év múlva is akarom.
Vagyis a szemem nyitva marad, és nem alszom vissza.
Tanítom a Ji-Kinget.
Ebben minden jósjel megmondja, hogy miféle álomból kell fölébredned, mi az, amiről az életed jelenleg szól, mi az, amit akarj, s mi az, amit ne.
Egyet nem mond meg: hogyan kell az akaratodat akarni.
A megismerés és megvalósítás között szakadék van: az győz, aki átugorja.
SZÉP ESTÉT JAHORKA !
