Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal......Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
Ne kérdezz, ne csodálkozz, fogadd el az utat, mit az élet nyújt neked, fogadd el a tényt, hogy az előtted álló ösvény új irányba vezet. Rázd le a miérteket és a "mi lenne, ha..." kérdéseket, s megszabadulsz kétségeidtől. Mindegy, mi ért - az már a múlté. Bármi volt is - fontos lehetett. A múlt rövid villanás csupán. A jövőt még be kell teljesíteni. A ma, ami itt vár. Járd végig utadat, mindig csak egy lépést lépve - bátorsággal, hittel, határozottsággal. Emeld fel fejedet, s helyezd álmaidat a csillagok fölé. Lépteid hamarosan határozottá válnak, szilárdan állsz majd a földön. Sose álmodott út tárul fel előtted, ez lesz a legegyszerűbb, legsimább ösvény, mit valaha remélni mertél. Bízz magadban állhatatosan, és vágj bele az új utazásba. Felemelőnek, gyönyörűnek találod majd, s szebbnek legmerészebb álmaidnál.
(Vicki Silvers )
Nyissunk kaput a vidámságnak, bármikor köszönt is be - mert sohasem jön rosszkor - ahelyett, hogy mint gyakran tenni szoktuk, fontolgatnók, bebocsássuk-e, előbb meg akarván győződni róla, vajon van-e csakugyan okunk minden tekintetben megelégedettnek lenni; vagy, mert félünk tőle, hogy komoly elhatározásunkban és fontos gondjainkban megzavar; pedig amit ezekkel javítunk meg, nagyon is bizonytalan, míg a vidámság mindig közvetlen nyereség.(Schopenhauer )
"Ahelyett, hogy vennék neked valamit, amit szeretnél, valami olyat adok neked, ami az enyém, ami tényleg az enyém. Egy ajándékot. Valamit, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, aki itt ül velem szemben, és arra kérem, hogy értse meg, mennyire fontos, hogy vele lehetek. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok, van belőlem egy darabkája, amit szabad és hirtelen támadt elhatározásomban adtam neki.”
A hódítás szenvedélyének megvan a maga szépsége, még ha rögeszmévé válik is. De elmondhatjuk-e ugyanezt, ha a megőrzés szenvedélyéről, vagyis az elvesztéstől való félelemről van szó?
Kétségtelen, hogy a tulajdon egyik formája a rabszolgaságnak s csak hiúságunkat szolgálja. Az ember szabadabban szereti azt, ami nem az övé. Esztelen követelés, megkaparintani magunknak egy embert, láncra verni a képzeletét, megbénítani fejlődő és önmagát megcáfoló képességét... De ha ilyen bölcsek, ilyen engedékenyek volnánk, akkor csak mértékkel szeretnénk - vagyis nem szeretnénk többé.
Ha azt mondod: "szeretlek" - az ne hasonlítson segélykiáltáshoz. Sohasem egészen erős az ember. Ha egészen erős volna, nem lenne szüksége szerelemre. De igyekezzél azzá lenni. Légy olyan erős, amilyen csak lehetsz.
Ha azt mondom: „szeretlek”, ennek három jól megragadható összetevője van: én, te, meg az a bizonyos mód, ahogyan kezellek. Ha e három összetevő valamelyike hiányzik, az állítás értelmetlenné válik. Ha „te”belőled „én”t csinálok, és ezt te megengeded, akkor közöttünk nem lehet szeretet. Hanem hatalmi viszony, dominancia, illetve alárendeltség igen. Szeretet az nem. ( Feldmár András )
„Utazók vagyunk egy kozmikus utazásban-csillagpor,mely a végtelenség örvénylésében kavarog - az élet örök,de az élet kifejeződései tünékenyek ,elsuhanóak,múlandóak!Egy pillanatra megálltunk,hogy találkozzunk egymással:érezzük,szeressük egymást,részesüljünk egymásból-ez becses pillanat,de futólagos-kis epizód az örökkévalóságból! ha tisztaszívűséget,szeretetet,megbecsülést adunk egymásnak,gazdagságot és örömet teremtünk egymás számára! És akkor, ez a pillanat, már megérte a fáradságot!
(Deepak Chopra)
A szeretet útja
nem könnyed vita tárgya.
Az ösvény a pusztuláson át vezet.
Madarak gyönyörű köröket írnak le az égen – a szabadság
gyermekei.
Hogy hogyan tanulják?
Zuhannak és zuhanás közben
Szárnyakat kapnak.
(Kabír )
A szeretetről
valahol e világon kívül valamikor az időn túl valami köröttünk vagy bennünk megállt összefogództunk érintések nélkül percek kövein jártunk léptek nélkül és egymáshoz jutottunk utak nélkül
Ha szeretet nélkül mész végig az úton...
"Vannak piros betűs napok az életünkben, amikor olyan emberekkel találkozunk, akik megborzongatnak bennünket, akárcsak egy találó vers; olyan emberekkel, kiknek kézfogása csordultig van a kimondatlan együttérzéssel, és akiknek gazdag természete mohó és türelmetlen lelkünket csodálatos tétlenségbe ringatja...
Talán soha azelőtt nem találkoztunk velük, és többé sohasem keresztezik útjaink egymást; de higgadt, szelíd természetünk befolyása sérelmeinkre adott gyógyír,és mi úgy érezzük e gyógyító érintést, mint amikor az óceán érzi, hogy a friss hegyi folyó felfrissíti sós vizét..."
A Mester gyakran emlékeztette tanítványait, hogy a szentség a szépséghez hasonlóan csak akkor hiteles, ha az ember nincs annak tudatában. Szerette idézni a következő versikét: Kivirul, mert kivirul, a rózsa: Nem kérdezi, hogy miért, nem is illegeti magát, hogy szememet magára vonja.
S a következő mondást is: "A szent csak addig szent, amíg nem tudja, hogy az."
Józanító arra gondolni, hogy nem szolgálattal, hanem szemlélődéssel, látással tudunk legjobban szeretni. Ha szolgálod az embereket, akkor segíted, támogatod, vigasztalod őket, fájdalmukat enyhíted. Ha belső szépségükben és jóságukban látod őket, akkor átalakítasz és teremtesz. Gondolj néhány emberre, akiket szeretsz, s akik hozzád is vonzódnak. Próbálj meg mindegyikre úgy érezni, mintha most látnád őket először, s ne engedd, hogy múltbéli ismereted és velük kapcsolatos élményeid befolyásoljanak, akár kellemesek, akár kellemetlenek voltak azok. Keress olyan dolgokat, melyek eddig esetleg elkerülték figyelmedet a megszokottság miatt. A megszokottság, ismertség, ugyanis áporodottságot, vakságot és unalmat szül. Nem szeretheted azt, amit nem fedezel fel állandóan, újra és újra. Azután gondolj olyan emberekre, akiket nem szeretsz. Először is figyeld meg, hogy mi az, amit nem szeretsz bennük, részlehajlás nélkül tanulmányozd hibáikat. Vagyis nem használhatsz olyan címkéket, mint például büszke, lusta, önző és gőgös. A címkézés a szellemi lustaság jele, mert sokkal egyszerűbb valakire egy címkét ragasztani, mint egyediségében nézni és látni azt a személyt. A hibákat klinikailag kell elemezned, más szóval meg kell győződnöd tárgyilagosságodról. Fontold meg azt a lehetőséget, hogy esetleg, amit te hibának látsz, az egyáltalán nem az, hanem valami olyasmi, amit te neveltetésed, programozottságod miatt nem szeretsz. Ha a hiba még ezután is ott van, akkor értsd meg, hogy a hiba eredete gyermekkori élmények, múltbéli programozottság, hibás gondolkodás és észlelés, és leginkább a tudatosság hiányának következménye, s nem a rossz akaraté. Ahogy erre ráébredsz, hozzáállásod szeretetté és megbocsátássá alakul, mert tanulmányozni, megfigyelni és megérteni annyi, mint megbocsátani. Miután a hibákat így végigtanulmányoztad, most keresd meg azokat a kincseket, amelyek ebben a személyben rejtőznek, s amelyeket idegenkedésed miatt eddig nem láttál meg. S miközben ezt teszed, figyeld meg a hozzáállásodban vagy érzésedben bekövetkező változást. Idegenkedésed ugyanis, eddig elhomályosította látásodat, akadályozott téged. Most aztán sorba vehetsz minden egyes személyt, akivel csak élsz és dolgozol, és figyeld meg, ahogy szemedben mindegyikük átalakul, ha így nézel rájuk. Ha így nézed őket, akkor a szeretetnek sokkal határtalanabb ajándékát ajánlod nekik, mint amit a szolgálat bármely cselekedete tudna adni. Mert így átalakítod őket, megteremtetted őket a szívedben, s ha van valamelyest kapcsolat köztetek, akkor a valóságban az is átalakul. Most pedig add ugyanezt az ajándékot önmagadnak. Ha mással képes voltál ezt megtenni, akkor igazán nem lesz nehéz. Kövesd a már említett lépéseket: egyetlen hibát és egyetlen idegbetegséget se ítélj meg, s főleg ne ítélj el. Nem ítéltél meg másokat, s meglepődsz, hogy te sem vagy megítélve. A hibákat vizsgáld meg, tanulmányozd és elemezd őket a jobb megértés végett, ez szeretethez és megbocsátáshoz vezet, s örömmel fedezed fel, hogy téged is átalakított ez a furcsán szerető beállítottság, hozzáállás, amit magadban érzel saját magad iránt. Ez a beállítottság belőled ered, belő1ed jön és árad minden más élőlény felé.
Amint a szimfóniának szüksége van minden egyes hangjegyre, amint a könyvnek szüksége van minden egyes szóra, amint a háznak szüksége van minden egyes kőre, amint az óceánnak szüksége van minden egyes vízcseppre, amint az aratásnak szüksége van minden egyes gabonaszemre, az egész emberiségnek szüksége van terád, ott, ahol te vagy, egyetlen, s így helyettesíthetetlen.
(M. Quist)
"Mi emberek, olyan angyal-jelöltek vagyunk, akik dühösek is tudnak lenni. Nem baj az. De ha észnél vagy, indulatod habját gyorsan lesöpröd, az erejét pedig a munkádba öntöd. És az ölelésedbe. Amennyiben képes vagy erre, máris többet tudsz az angyalnál. S ha időnként mégis elbuksz, jusson eszedbe, hogy csak ember vagy te is. Éppúgy, mint aki megbántott. Bukásainkban félelmetesen hasonlítunk egymásra, és csak győzelmeinkben emlékeztetünk jövendő önmagunkra."
Emberek barátja vagyok. Közöttük élek és szívem kézről-kézre jár.
Ismerek gyermekeket, akik bácsinak szólítanak, ismerek ifjakat, akikkel elborozgatok, világra szóló terveket szövögetvén. Ismerek leányokat, akik vidáman kacagnak tréfáimon és búcsúzáskor megszorítják kezemet. Ismerek kacér és komoly asszonyokat, akik ölelésem forróságára várnak, vagy elsírják nekem szomorúságukat. Ismerek kemény férfiakat, akiknek kérges a jobbtenyerük, ismerek bölcseket, akik tanácsokkal látnak el. Ismerek kötögető nagymamákat, akikhez kávézni járok s meghatódom szerelmi emlékeiktől, ismerek aggastyánokat, akik megsimogatnak s ifjúságukra gondolván, szeretnek engem.
Ó, barátaim, milyen öröm az nekem, ha találkozom bármelyikükkel is a porzó napsütésben, kopogó esőben, vagy zúzmarás utcai fák alatt: szemükben látom az értelem fényét, a felismerés gyors villanását, örömük minden jelét!
Közöttük élek s nevem együtt él fogalmaik közt a fákkal, madarakkal, ünnepekkel és csillagokkal!
„Későn kel a nap, teli van még csordultig az ég sűrű sötéttel. Oly feketén teli még, szinte lecseppen. Roppan a jégen a hajnal lépte a szürke hidegben.”
"Azon fölül egy ajándékot is adok neked. Megint nevetett. - Ó, kedves kis barátom, hogy szeretem hallani a nevetésedet! - Éppen ez lesz az ajándékom... olyasforma, mint a víz... - Mit akarsz ezzel mondani? - Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak... - Hogyhogy? - Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! És megint nevetett. - S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből... És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: "Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!" Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz... És nevetett újra. - Mintha a csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem..."
“Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek… Szeretek élni! És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással, mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül!”
Szép hetet, Arozika!
Jó éjszakát, Arozika!
