Szimpatikus, ahogy korrektül kezelted a dolgot. Nem mindenki vállalja fel, ha tévedett valamiben. Bár én nem arra vidékre való vagyok, de jelzés szempontjából mégis érdekel a felvetésed. Ha lesz alkalmad küldd el a fotót, szívesen megnézném. Sikeres túrákat kívánok!
Hazaértem, megkövetlek. Neked van igazad, én tévedtem, nem kellett volna leragasztanom a jelzést. Még sötétben indultam, így napkelte után nem sokkal letéptem a leukoplasztot. Majd fogok küldeni képeket is. Köszönöm, hogy figyelmeztettél, így kisebb a teher amit a hibám miatt cipelnem kell.
Holnap, azaz most már ma reggel elmegyek, és megnézem újból a helyet. Lehet, hogy ebben is igazad van. A másik vissza kék jelzés megtévesztett. Reggel viszek fényképezőt is.
– Ha majd elő tudom csalogatni a telefonomból a fényképeket, akkor el fogom küldeni neked. Ha te feltennéd annak örülnék, mert én nehézkesen tudnám megoldani. A facebokon sem vagyok fent.
– Hogy hibáztam-e nem tudom. Én – egyenlőre – hiszem, hogy nagyobb hiba lett volna ha másként cselekszem. Habár makacs és önfejű vagyok, de érvekkel olykor meggyőzhető is.
– A leragasztáskor is tudtam, hogy nincs rá jogom, ebben teljesen egyetértünk.
– Régebben akartam jelzést festeni olyan szakaszon ahol többen eltévedtek. Kerestem a hivatalos utat, mégis a partizánakció mellett döntöttem. Megítélésem szerint negyede-tizede energiámba került a 20-25 jelzés megfestése, mint az engedély megszerzése. Mea culpa, vállalom.
– Az valószínű káoszhoz vezetne, ha mindenki a saját véleménye alapján javítgatná a jelzéseket. Én bízom abban, hogy a természetjárók hasznára cselekedtem.
– Végül az első bekezdésem bírálata is jogos. Talán nem annyira a kezdetektől kellett volna kezdeni a felkészülés megírását. Kérlek, enyhítő körülményként vedd figyelembe, ha megmaradt volna a munkahelyem, és jelenleg (sőt valószínű a nyugdíjig) is a Közgépnél dolgoznék semmit sem írtam volna. Hisz akkor a felkészítő túrára sem lett volna szükségem.
Az így leírt helyzet alapján nem lehet eldönteni, hogy mennyiben van igazad. Sokkal jobb lett volna egy fénykép, vagy vázlatrajz az ominózus elágazásról és környezetéről. A jelzések elhelyezését az festési útmutató ugyan szabályozza, de hogy adott helyen éppen hová lehet jelzéseket elhelyezni, azt a mindenkori környezet, ott lévő tereptárgyak döntik el. Néha nem 8 de 15-20 méterre is van jelzés, mert olyanok a lehetőségek. Ha lehet, kérlek tegyél fel a helyszínről dokumentumot.
Azt viszont, hogy te önkényesen eltávolítottál egy jelzést, az hibának tekinthető. Ehhez nincs jogod. Az elvárható magatartás az, ha a vélt hibát az illetékes megyei Természetjáró Szövetség felé bejelented. Leginkább ők a gazdái a jelzésfelújításoknak és ők azok akik ismerik, ki végezte a felújítási munkát. Az, hogy ide feltetted panaszodat, semmit nem ér. Sőt másokat is ilyen hibák elkövetésére ösztönöz. De mi lenne, ha mindenki a saját véleménye alapján javítgatná a jelzéseket.
Végül, az első bekezdésed politikai felhang miatt nem való ide, ebbe a topikba. Ettől legalább itt kímélj meg minket.
Vészesen közeleg a Mátrabérc napja. A munkahelyem O1G miatt megszűnt, illetve megváltozott. Már nem bringázok napi 40 km-t a meló miatt. Pedig az adott némi alapot. Azt is be kell lássam, hogy az évek múlásával egyre nehezebb lesz idejében célba érnem.
Nem akartam tovább hazárdírozni, hisz kedvezőtlen - végig esős - időjárás is adódhat ezért tegnap sétáltam”. A Kinizsi útvonalára esett a választásom, elmentem a Hosszúhegyre.
Csobánka után, a Szentkúti elágazásnál meglepődtem. Frissen festett jelzések voltak. Ennek örülni kellene, ha egyértelmű tájékoztatást adnának. De nem, határozottan megtévesztő volt. Egy rutintalan túrázó vakon hisz a jelzésben, ezért később jöhet rá, hogy rossz irányba megy.
Régebben megírtam, ha a jelzés nem az „útszelvényben” van, akkor az félrevezető. (értelmezésem szerint az útszelvény itt: „útkereszteződésnél az utak hossztengelyük közti terület megfelezéséig levő terület.” Merőleges útkereszteződésnél ez jobbra-balra 45 fok.)
Hosszúhegy fele haladva a Szentkúti elágazásnál a dózer út szélétől jobbra kb. 8 méterre volt egymás alá felfestve a dózer úttal párhuzamos kék és zöld nyíl jelzés. Ez helytelen, a zöld és kék itt csak félremagyarázással megy kettő métert együtt! Ugyanis a zöld út ettől 8 méterre van.
Régebbi tapasztalatom szerint a jelzések körül nagy a bürokrácia, ezért nincs szándékomban végigjárni a hivatalos utat. Fáradtan, átgondolatlanul rövid idő alatt nem szeretek dönteni, pláne nem partizán akció keretében, ezért nem kapartam le. Egyszerűen leukoplaszttal leragasztottam a zöld jelzést. Inkább ne legyen jelzés, mint megtévesztő legyen.
Ha valaki bátrabb arra jár és tud felelős döntést hozni, tegye meg. Ha lekaparja annak örülnék, ha pedig másként értékeli a helyzetet, kérem írja meg miben tévedek.
Másik kevésbé megtévesztő jelzést is láttam, de azt is javítani/kaparni kellene.
A Csobánkai műúttól a Hosszúhegy fele haladva az egyik kerítésoszlopon kék nyíl jelzés van az oszlop útra merőleges oldalán. Olyan, mintha jobbról jönne fel a dózer útra a kék turistaút.
Ez azért kevésbé zavaró, mert ebből az irányból nem lehet látni, mert hátrafele nem nézelődünk. Aki pedig szemből, a Hosszúhegy felöl jön, az úgyis tudja, hogy a kék jelzésen halad.
Kiragadott részletek és történetmesélés a Barcika túráról
Tizennyolcadik út, nagykorú lett a vonzalom. Tizennyolcadszor is szeretem, a várost, az utat, az erdőket, amik csakúgy szépek önmagukban. Szeretem, hogy ismerősként fogadnak. Már mondtam: otthon vagyok itt. A legfontosabb túrám, most már ki merem jelenteni. A hely és az élet történései összefonódtak, mint a túl közel nőtt fák, s csak együtt állnak, együtt dönthetők ki.
A Jószerencsét útról az Építők útjára fordulunk. Egy öregúr jelképtára, mindaz, ami megfogható és ami egyáltalán nem. A város lélegzik, kigyógyult a szilikózisból, pedig nem lehet.
Egy bérház kapujától nem messze állok, a porolóhoz közel, ahol gyermek lehetek. Anya ütlegeli a kiterített szőnyeget, apa alszik az éjszakai műszak után. Mi leszek? - Bányamérnök, mérnök legyél, fiam, mérnök úr! S a por beszáll a reggeli kapun, óvatos nyitva tartással, mint a szemek, érezvén magukon az álmosságot.
A Tüzes-szekér-csúcson túl, a fagyott talajon nyomot nem hagyva illannak az évek. Vagy a kilométerek. Vagy a kettő együtt. Sistergő villanydrót alatt egy nyeregben, levágott erdők helyén felnövő fiatalosban bujkál a múlt és társul szegődik egy időre. Ami volt, az már lajtromba vehető, mérlegelésre adhat okot. Amikor a vén rák kijön a patakból, elmúlik valami a vízfolyás életéből. Keserű, de a víz színe se, folyása se változik meg, csak lentebb várnak valami üzenetet, ami nem érkezik.
Egyedül maradok a Lunda-parlag környékén. A jegessé váló talajon ereszkedem a műút felé, aminek közeledtét szeméthalmok és a patakba átkelőként dobált ormótlan betontömbök jelzik. Mint elhanyagolt rakodó, ami várja az új szállítmányt annak ellenére, hogy böhöm teherautók tapossák majd miatta.
Tardonán a készülő vendégházban Pokó Józsi bácsiék fogadnak derűsen, emlékezve is meg előre gondolva. Mert voltak itt esték, kérném szépen, szedjük csak elő az emlékiratokból. Tipikus északi házak, a földszinti kis ablakokkal, ahol telelő muskátlik zöldje mutatkozik még ilyentájt is. Mama lakott lent, egy heverőn feküdt és folyvást panaszkodott. Úgy jöttünk az utcán, az emeletről fények, tévészín vagy csillárpászta, úgy jöttünk, hogy mindez érzékletesen jelent meg az esti óra jótéteményeként, vacsora készült egy lábasban és levél íródott a kis szobában. Azokba az estékbe szövődött bele a mi történetünk szála is. Fáradtan érkeztünk, neheztelve a sárra vagy a hidegtől görbült kedvvel. Egy másik falu másik utcájában éppen úgy vacsorához készülődött két öreg, akiket magukra hagytunk a késztetés miatt, azért, hogy lássuk, mások hogyan élnek, másképp-e vagy éppen úgy húzva magukra a takarót az esti film után, mint mi magunk.
A sportpályán túl a friss piros jelzésekre bízzuk magunkat Gáborékkal. Vigyenek, amerre jónak látják. Módos András útját elkerülve, túlontúl sokszor vette el a kedvünket.
A forgószél nyomában járunk, dőlt az utolsó dominó. Mikor bújik be megint az út a zárt völgybe? Milyen évet írunk amikor a Látó-követ újra befedi az erdő?
A Turista Parkban az egri pontőr megjegyzi: mindig ketten jöttetek. Labilis csónak az élet, felborul és kihullik belőle az ember, vagy elfogy alóla a víz és szárad valahol az egykori parton.
Létezhet-e gyönyörűbb a bükkösnél, amelynek aljában Ámor vize csorog, nem törődve a körülményekkel, az időt figyelmen kívül hagyva? Aligha. Mályinkáig kísér a gondolat.
Futtában látom a füves domboldalt, ahol zubogott a víz olvadás idején. Dédestapolcsány hosszú falu, a titkok a mellékutcákban találhatók, Gagariné is oda fut be a nyugalom érdekében. Űrhajósok álma az Új, még sosem látott perspektívák felkutatása. Visszajönni azért fontos, hogy elmondhassák nekünk.
Egy kutya társul mellém, akár szeretném, akár nem, iramot diktál, előre szalad és néz vissza, hogy: - Mi van, nem jössz? Upponyban talál biztatóbb elfoglaltságot. Még a sár előtt.
Országos kék, tehát nehéz járhatóság, a következtetés logikailag helyes, axiomatikusan levezethető. A Három-kőre ebből adódóan elfogy a kraft, kárpótol a hely, az állapot, a megmaradt hó a lefestett háromszög útján. Az erőtlenségből erő származik, ha elhiszed, hogy még lesz nyár a Vadászháznál, ugyanolyan, mint az előző, amikor északról értünk ide és a diófa adta árnyékban gondoltuk át, mi legyen a folytatás.
(Mielőtt eléri az út a falut, megkötjük a cipőfűzőn a csomót, fogjon, bírjon, mint gyámfa a nyomást.)
Ismerős családnevek a bánhorváti temetőben, a Platthy kastély mögött, ahová egyszer besétáltunk, mintha úri dolgunk vinne arra, közben csak a kíváncsiság. A temető fölötti fátlan domboldalról visszanézek: barnásszürke párába hengeredett és elhevert a falu a vackában. Nyáron éles szemmel követte a Napot, amikor a pékség felől Kisbarcáról jövet meglátogattuk: a kenyérillatú kékségbe akkor alig úszott felhő. Mára beletörődött a hóhiányba is.
Egyedül a hullámokon, na nem valami hajóban, csak a dombok során át- meg átbukva. Még mesélnék arról, amikor délelőtt esett útba (fordítva járt akkor az idő kereke), de a sár elvonja a figyelmet.
Szórványos kisházak, telkesek tákolmányai. Az erdő bekebelezte a fáradtabbakat. A kerítés alkalmasint még tart, a vakolat leesett. Hasznavehetetlenné kopott tárgyak. Mégis, határozott céllal készítették őket s bevégezvén a feladatot várják az ítéletet.
Hangok, házak, szilárdabb burkolat. Végül aszfalt, Suzuki, útépítés, sporttelep, változó utcakép. Ott vagyok, ahonnan elindultam. Életciklus. Megbeszéljük, mi volt, mi lehetett volna. Hogy vagyunk? Hogy vagyunk…
Nehéz megvilágítani, mit jelent ez az egész. Ahogy a borostyán növi be a házfalat: ha letéped, jön a kőpor és csupasz téglákként mered elő a semmi. Hagyni kell, nőjön, s vegye, ami kell neki. Cserébe búvóhelyet ad, erdőt, ahol jó lenni, mert önmaga. Fa és bokor és rét és sár is, lehullott leveleken szétterülő. Tölgy és bükk és jég és törés, derék törik, kar törik, ha hallod, sikít téli estéken, mikor a szél megőrülve közéjük ront, hogy másnap nem győzzön elnézést kérni.
„Autóbusz indul Herbolya Tervtáró felé…” mondja a hangosbeszélő. Nagy placc van, tudom, jöttem már onnan a járattal. Nagy placc, pedig bányászok rég nem várnak, valójában senki sem vár, leginkább senki. Esetleg én magam lennék, hogy amikor a busz induláskor felnyög, ne csak a sofőr fázzon rajta.
És most, hogy este van újra, a pelargóniák téli álmába íródik megint az út. Egy kis faluban választ vár valaki a megírt levélre s mert nem jött ma sem, feltesz egy korongot a lemezjátszóra. Karády énekel, recseg, recseg egyre…
Már próbálkoztam azzal is ,de a gumicsizma nem lélegzik és sajnos ez sem volt jó megoldás.Talán kellene egy bőrcsizmát venni talán a bőr jobban lélegzik és így nem annyira nedvesedne át a zokni.
Tiszteletem mindenkinek,egy pár tanácsra,ötletre lenne szükségem.Egy szőlőtermelő cégnél dolgozom és állandó problémát okoz a megfelelő lábbeli kiválasztása.Főleg a téli időszakban jönnek a problémák,hóban bélelt gumicsizmát használok és állandóan megizzad a lábam és csurom víz munka végeztével a zoknim.
Szóval kérnék egy pár tippet milyen lábbelit kellene használnom hogy ne fázzon a lábam télen.Gondolkodtam hogy vennék egy komolyabb márkájú túracipőt/Meindl,Hanwag,Garmont/de ezek annyira drágák hogy előbb biztos akarok lenni abban hogy megéri befektetni egy ilyen cipőbe.Aki biztos tippet tud az kérem segítsen,köszönöm a hozzászólásokat!
A Makkosmáriai pontot Évi és Egon vitték, ők csinálták azt az isteni finom teát, náluk mindig terülj-terülj asztalkám van, és hát tényleg nagyon-nagyon finom volt az a tea, mert nemcsak az alapanyagok adják a jó ízt, hanem mert mindig szívvel-lélekkel készítik, nekem személyes kedvenc pontőreim/frissítőpontosaim :) A Forrástúrákon is általában jelen vannak, legutóbb a Velencei-hegységben is világbajnok teát főztek! :)
Grat a Turulhoz, sajnos minden igyekezetem ellenére nem sikerült kilábalnom a korábban beszerzett durva megfázásból, így csak a babatáv játszott idén, de azért legalább túráztam egy kicsit, idén először! :)
Valakinek esetleg van infója az idei Sárga 70-ről?
Még nem látom a listában, de kérik a féléves szabadságterveimet...
Más:
Téli Turulon Makkosmária Ep.-n nem tudom ki készítette azt a baromi finom teát, de ehhez foghatót csak a 2017-es Isziniken ittam a Bika-völgyben. Amúgy az egész szervezés nagyon jó volt, és főleg az útvonal változtatás tetszett, pár helyen még az életben nem jártam. Az egyedi fakorongos díjazás ötletes, és maradandó emlék lesz.
Hajnali utazás rossz előjelekkel. Kifolyt a tea a rosszul záródó tartályból, leitattam vele a papírzsebkendőket. Hamis híreket hallgatott a buszsofőr egy ellopott rádióadón, az egyiken a sok közül. Egy nő Mezőkövesden lelakatolta a kerékpárt, nem a tárolóhoz, hanem csak úgy a kereket a vázhoz. Mintha önmagát láncolná oda a semmihez, hogy még akkor se mozdulhasson, ha szökni kellene. A buszt elérte. Jobb híján azon töprengtem, miért éppen Vattára utaznak többen is, akik Mezőkövesden szálltak fel. Igaz, se nem jobb, se nem rosszabb. A Donald’s-nál Pröccre jött a 2-es busz, az udvari sátorból kaptam egy (úti) lapot, a bódészerű kisboltot meglátogattam pár aprósüteményért, papírzsebkendőért. Két tízes csomagot vettem, amiből egyet rögtön el is hagytam még a városban. Pedig még könny sem volt benne, ami földre húzza. Óra és térkép nélkül a Bükkre bíztam magam…
Nincsenek folyamatok, összerakott, előre megtervezett időszakok. Egy nap, aztán a következő. Valahogy összekötni őket, ez a teendő, a gyakran megoldhatatlannak tűnő feladat. Vártam a Bükköt, hogy megfogja a kezem, hogy befogadjon. Nem létezik rajta kívüliség. Amig itt vagyok, vagyok. Nem puszta létfenntartás, értelmetlen várakozás az egész. Nem az ablakok és ajtó nélküli szoba. A hely valamint a tél menedéket nyújt az otthontalannak.
A réten és azon túl erősen havazik. Odaint és elsuttogja, hogy ki és miért küldte. Később, mikor az út meredekbe fordul, a szél is rásegít. Van-e valaki odakint? Van-e bennünk erő? Lenni, belenézni a hókavarta égbe, nem sírni, mert megfagy az is. Van-e valaki odakint, aki ugyanígy érez?
A faluban az ilyenkor szokásos dolgok történnek: autókerekek elé hamut szórnak, latyakká silányul a főút felső rétege, a kocsma teraszáról köszön valaki egy ismerősnek, aki a helyzet dacára elindult a felső kisbolt felé.
Szeretem ezt a sárgát Bükkszentről Hollóstetőre. A hullámokban benne van az elmúlt évtizedek nyoma, föl is, le is jöttünk, nyár és tél váltotta egymást, az egyik fenyves bezárult, a másik meghalt.
És tudod, amikor kivágtok egy erdőt, nem csupán a fákat ölitek meg benne, nem. Sokkal többet irtotok ki és nem kizárólag a föld az, aminek fáj. Elveszik az illat, a madárdal, a fények játéka megszűnik létezni benne. És az ösvény, az ember útjának nyoma, ahol annyit hallgattunk és beszéltünk, futottunk rajta és sétáltuk lassan, múlhatatlannak gondolva, akiről ma már tudjuk, halott. Az ösvényt is elpusztítjátok ilyenkor. Vele pedig a tudatból egy részt, s az ember idővel magára marad, nézne, de a szemét nem tudja nyitva tartani.
„Messze az édentől, a forrástól, már mindentől
Távol az álmoktól, közel egy emlékhez, messze a várostól
Két keze az arcán
Mégis utat talál a könnye a keze alatt
Elindul és nem fordul vissza...keserűre festi a jelent…”
(Bíborszél: Egyedül, szövegíró: Fábián Zsolt)
Néha visszazökkenek a valós idejű történésbe, amikor enni kell meg inni. Ösztönökből fakad a szégyen is, nem jutottam semmire, sehová. Mindig a télre vártam. Mondja azt, hogy szép, ami másnak hideg, félelmes vagy elkerülendő. Amerre a szél jár és söpri a havat a szembe, ruhába, utakon keresztbe és nem rosszindulatból, hanem a természetéből adódóan, jótékonyan tüntetve el mindazokat a nyomokat, amit óvatlanul ott hagyunk.
A fennsík felé haladva épp annál a fánál találkozunk SzLA-val, aminél virágzó állapotában májusban és máskor decemberben is megálltunk. Szabadlábon, mondja, és pontosan érti, mi van most velem, a természet lehet gyógyír, az egyetlen lehetséges opció, ami marad, talán megmarad. Apró történetek a világról, ahol élünk, a világról, ami szerencsére nagyon messze van a valóságtól.
A Kecskeláb-réten most is megvan az a csonka fa, a fenyőkre szorgosan rakja a havat a Mester, szóval majdnem minden olyan, mint a fénykorban. A majdnem a lényeg, mert szokatlanul ritka a hegyek üstökén a haj, a fenyvest itt is eltüntették, a műút meztelen, szégyenlősen kanyarog felfelé. Az együttérzés gesztusa. Szívszorító állapot. Nem tudom, vissza akarok-e jönni bárhonnan is, bárhová is.
Hótaposva, porozva zörgetem az utat, engedjen be egy percre a tél magához, ha már így vagyok, ha már itt vagyok benne magamtól, sőt örömmel jőve. A majd’ vízszintesen hulló kristályoknak hosszabb az útjuk, amíg ég és föld között magukat kiteljesítve úsznak, akárha óriás halakat küldenél a tóban, hogy lassan, de nagyon lassan ereszkedjenek alá és fúrják orrukat az iszapba.
A Zsidó-réten mély a hó, karácsonyi lapokra kívánkozó csend és kép, katt, katt, a szívbe kerül a borókás, a messzi csúcsokon a sipka és oda kerül ez a nap mindenestül, téllel bélelt kabátban, lélekszakasztó útjaival.
A Tar-kő előtt Elvis is megjelenik, és őt meg kell hallgatni, ezt tudjuk régóta. Épp egy jéghideg dobozos kólát iszom kesztyű nélkül, mikor befúj az oldalszél a csúcs előtt. Hideg van, mégis madárhangot vélek hallani, az is lehet, hogy egy dallam vagy valami egészen más. Bordásra fagyott költemények, záróra előtti versszak, és kitárulkozik a távol, szelíd dombocskáin izgalmas fehér-nemű.
A lejtmenet során csodáljuk meg a kanyargó utakról a messzeséget! Figyeljük meg, miként éli túl az erdő, mikor fái örökre elmennek! Egy teherautó elszállítja a testet, és utána marad az őrjítő hiány. Tanuljuk hát a példát!
Miért is gondolom, hogy a hosszú utak sajátja valamiféle tanulság, esszencia születése? Amikor elfogynak a szavak és a tenni-a-kereket kötelező szabálya visz előre, alkalom adódik arra, hogy megkérdezzem: meddig még? Mert az itt és most, ez a dermedt állapot, a télnek ez az őszinte kitárulkozása rólam is leveszi a terhet. Eldobni mindent, ami felesleges, vagy azzá vált az események nyomán. Egyet hagyni meg: szeretni, szeretni, desperately lovin’ till the end…
Bevallom, már régóta szívembe zártam a Török-utat. Olyasmi ez, mint a szerelem, ami ellenszenvként kezdte vagy tán csak a párbaj része volt, később a hozzászokás végül pedig a rettenetes hiányérzet nélküle. Szeretem a hosszú eseménytelen lejtőket és emelkedőket, a ritka elágazások beköszönő útjait, a nem látható Gerzsény-házat, a Zsuzsa-forrást, ahol a Nem ivóvíz! felirat alá felírták egykor: hanem tölgyfa.
Látod, összevissza beszélek, mert hatással vagy rám. A műút beér, futók a délután magány-óráiban. Völgyfőház, gyönyörű név. És az utána sorakozó hegyek, a kilátás igérete. Egy régmúltból származó veretes emlékkönyv lapjain az illusztrációk. Eléhezett állapotban, remegő ujjakkal előadott árnyjáték. Kötődésem a helyhez nem vitatható.
Reflektor irányítja a figyelmet az eltévelygett várkúti házról a kis kulcsosra. Odabent ránctalan minden arc, mosoly és édes keksz rángat vissza egy kicsit még ide, ebbe a világba.
Jöjjön hát az út! Lámpafény óvatos jelzései, fényszikrát szóró kristályok az úton, ahová a nagy bőségben hulltak. Tudom, ki küldte és miért. Ketten vagyunk, jólesik a társaság, túl a számadáson, a kerítéshez közel. Engedd, hogy tél legyen! Havazzon, legyen fagy, ami megőrzi az ajándékot, pára, ami takarja arcom, ha sírnék, ha sírok.
A szőlőtáblák közé köves utak szorultak. Lelassítják az utazót, alkalmat kínálva arra, hogy felkészüljön a visszatérésre. Városi fényekbe ütközik a tekintet. De előtte még Csomós-tanya romja, volt úgy, hogy utcai lámpa szortyogott itt (megidézve Eliot szellemét), s most hiányos falain átrohan a szél, mutatom, ott nincs semmi, ahogy a lélekben is kiürülnek a szobák bizonyos történések folyományaként.
A várállomáson túl kis utcák zegzugaiban születnek az esti mesék Télről, Bükkről. A minarettől még pár kanyar és vége. Öröm-e a megérkezés? A lényeg az út maga, ahogy már régóta tudjuk, most meg méginkább így van. A semmi elől el kell rejtőzni odafent, havat játszani, egy kicsit nem lenni. Beérkezvén nem is tudok mondani semmi lényegeset, kifutok a minaretig, ahol a december maradék fényében eljátszom, hogy létezem.
