...a magány, magányosság valós jelenség, érzés; a régmúlt időkben is létezett, hiszen az irodalomban is számos írás, vers szól erről, csak az elszigetelődés napjainkban egyre több embert érint. Vannak, akik családban, közösségben élnek, mégis magányosnak érzik magukat...Mit lehet tenni, és lehet-e egyáltalán valamit tenni ez ellen?
Szóljon ez a topik erről, politikamentesen, hozzászólásokkal, versekkel és egyéb irodalmi művekkel...
"A lelki nemesség mögött mindig ott vannak a fájdalmak érlelő tapasztalatai. De! Egy percnél tovább se maradj bennük, mint ameddig kell. Utána vedd a kalapod, sapkád, és menj tovább. Ne engedd, hogy az emlékek a hatalmukban tartsanak. Épp fordítva: te tartsd a hatalmadban őket, s ne akkor emlékezz, ha rád tör a múlt, hanem akkor, ha te akarod felidézni. Lépj tovább! Kezdj új életet!
Jusson eszedbe, hogy az élet, egyetlen élet is: tapasztalatok sorozata. Ahhoz, hogy tudj élni, és a hajód menjen tovább, rengeteg érzést, fájdalmat, sorscsapást, gyászt, csalódást, nyomorúságot kell a hajófenékbe, az emlékezet passzív tartományába dobni.
Valahol ott van, le lehet szállni érte a mélybe, de nincs mindig szem előtt. A hajó megy tovább. Új partok, új kikötők felé. Vár a jövő, várnak a tapasztalatok, örömök és persze a csalódások is. De hová teszed az újat, ha még mindig a régivel bíbelődsz?"
...igen, ez igy van...egyre jobban lehet erezni...
***
A fizikai lényed egy roppant finom energiatestnek - amely egy végtelen, kozmikus erőmezőnek a része - a hús-vér megnyilvánulása. Állandó kapcsolatban állsz vele, és az étellel, főleg a lélegzéssel és a gondolataiddal gyengíteni vagy erősíteni tudod magad.
A hinduk pránának, a kínaiak csinek, a japánok kinek nevezik ezt az egyetemes Erőt, amelynek része vagy, s amelyet magadban növelni és csökkenteni tudsz.
Senki sem él csakis önmaga erejéből. Töltenek a derűs gondolatok, a messzi távlatok érzései, a reménység, az Istenben és az életben való szüntelen bizakodás, a bizakodó gondolattal és hittel teli lélegzetvétel.
A lélegzés művészete: kulcs az élethez. Főleg azt nem tudjuk, hogy az igazi természetünk: isteni és erős. Ami gyengeség bennünk: rossz vágy és rossz gondolat.
"…úgy ölelem őt hogy vele ölelem a virágzó fákat, a meleg fűszálakat, a kigyulladó csillagokat! És mindent, ami az emberé! Amiért újjászülettem! Mert a szerelem az embert rabságból szabadítja ki. Önmagából! Milyen rettenetes az, ha az egész világ olyan kicsire zsugorodik, amilyen kicsi az ember. És a szerelem éppen ezt tépi fel, ezt a börtönt! Amíg egyedül vagyunk, addig csak álmodjuk a világot. De a világ szebb, mint az álom. A világban mindennek súlya van, az örömnek tüskéje is, a boldogsághoz mindennap meredek út vezet. És ez a súlyos világ szebb, mint a súlytalan álomképek.
Még mindig az isten szemét nézte.
– És ezt vetted el tőlem, Jáma! Letéptél a világról. Nemcsak Szatjavánt vetted el, de a többi embert is. Nemcsak az örömöt ragadtad el, de azt a fűszálat is, azt a felhőt is, minden kicsit és nagyot, ami örömöt okozott. A világ megint árnyékvilág lett. És elvetted végül azt a gyümölcsöt is, amit neki téptem. Azt a kérdést, amit csak neki tartogattam, és amire csak ő tudott felelni. Azt a szomorúságot, ami miatta támadt bennem, és ami csak neki fájhatott ezen a világon.
Megakadt, nem is tudta folytatni.
Az istenből nagy szomorúság szólt:
– A világ tied maradt, Szávitri. Megismerted, és nem léphetsz ki többé belőle.
– De nekem már nem kell! – kiáltotta az asszony. – Eddig ketten viseltük a súlyát, hogyan bírjam el ezután egyedül? Túl nagy, túl súlyos, és én gyenge vagyok, nem kell, nem kell!"
Az álom, amelyben egy gyönyörűséges Angyal látogat meg.
Szíved Angyala. Leül melléd, látod szépséges arcát, belenézel erőt adó szemeibe, és hallod a világ legszebb zenéjét, a hangját. Beszél hozzád, és te el sem tudod hinni, hogy ez valóság.
Hisz’ oly régóta vágytál erre. És most nem tudod elhinni.
Pedig itt ül melletted. Néhány pillanatig. Csodálatos pillanatok.
De történik valami. Nem tudod, miért, nem tudod, milyen erő hatására, de indulnod kell. Nem akarsz, de menned kell. Elindulsz… és ő veled tart. Veled, míg elérkeztek egy kapuhoz. Megálltok. Ő gyengéden átölel, és elköszön.
Te maradnál, de nem maradhatsz. Ő jönne, de nem jöhet.
Az álom és valóság kapujában el kell válnotok.
Neki maradnia kell. Álmaidban.
Neked menned kell. A valóságba.
De egy napon minden más lesz. Egy napon a kapu ledől.
Egy napon már nem lesz álom, csak valóság.
Egy napon az álom és a valóság egy lesz. Eggyé válik. Benne.
Ami megérint. Egy mosolyt, egy kedves szót, egy ölelést. Aztán a pillanat elillan. Te pedig szomorúan nézel utána, és nem érted, miért... Miért csak ennyit kaptál? Aztán lassan kezded megérteni. Azért kaptad, hogy újabb erőd legyen. Hogy amikor már majdnem feladtad álmaidat, megérezd, hogy mire vágysz. Hogy ne érd be kevesebbel. Hogy újra átérezd, milyen az Igazi Pillanat. És várd tovább. Kitartóan. Mert eljön az a pillanat is.
"A szeretetben, mondják az angyalok, titkok nemcsak azért nem léteznek, mert nem mondjátok ki őket, hanem azért sem, mert ha valódi a szeretet, a másik akkor is tud rólatok mindent, ha sohasem mondjátok ki. Ha valóban szerettek valakit, benne jártok, érzitek, amit érez és tudjátok róla nemcsak azt, amit valaha tett, hanem azt is, amit csak ezután fog elkövetni."
" A teljesség az Isten közelítése az ember tudattalanjához. Én csak egy bizonyos pontig hatolhatok el, a többi mozgást ő teszi meg titokszerűen, úgy és akkor, ahogy és amikor tetszik neki, sem föl nem idézhetőn, sem föl nem tartóztathatón. Én csak elkészítem a helyét azzal, hogy elébe megyek, a többi az ő dolga. De ehhez a elébe menéshez csend kell és magány. Mikor a csend a fejem búbjától leszáll a lábujjam hegyéig, kitakarít minden sarkot, mintegy megüresítve a testet. Ilyenkor, ha szerencsém van, létrejön egy nagyon finoman vibráló összeköttetés, amelynek töltése öröm. Mondjuk fák között sétálok, és olyan, mintha mindkét oldalam teljes hosszában nyitva lenne, s vidám koboldok hancúroznának keresztül kasul rajtam. Nem is vagyok más, csak az örömök kerete, beleolvadok az Örök Jelen örömébe, és úgy fürdöm e teljességben, mint rigó a patakban. Ha az ilyen élmény önámításnak nevezhető, akkor ez az önámítás az élet csúcspontja."
Túl kell lépni a régi elképzeléseken, szokásokon, véleményeken, olykor még a barátokon is. Nehezen tanulja meg az ember, hogyan kell elhagyni dolgokat.
"Olyan lesz az öregségünk, ahogyan élünk. Lehet, hogy úgy végezzük, mint egy kihalt város, de az is lehet, hogy olyanok leszünk, mint egy hatalmas fa, amely jelentőségteljes marad még akkor is, ha már nem tud megállni a lábán."
"A kétségbeesett ragaszkodás az élethez a legbiztosabb út a halálba, és csak az éri el a halhatatlanságot, aki meg tud halni, meg tud válni porhüvelyétől, és átadja magát az örök változásnak." Hermann Hesse
Tetszett a film. :) Ha még nem láttad, akkor ajánlanám figyelmedbe A kis buddha című filmet. :)
Kellemes Hétvégét Neked! :)
"Aki megtanul mosolyogni akkor, amikor a tudatlan ember sír vagy átkozódik, aki megsiratja azokat, akik részeg mámorukban és más kárán nevetnek, az átégett a próbákon, amelyek a végső beavatásra érlelnek." Szepes Mária
„Az emberi élet akkor válik igazán szenvedéssé, pokollá, amikor két kor, két kultúra és vallás keresztezi egymást. Az ókor embere nyomorultul elpusztult volna a középkorban, mint ahogy a vadember is megfulladna civilizációnk dzsungelében. Néha azonban egész nemzedékek szorulnak két kor és életstílus közé, ilyenkor megszűnik az egyértelműség és az erkölcs, a védettség és az ártatlanság. Ezt persze nem mindenki éli át egyformán. Egy olyan természet azonban, mint Nietzsche, már egy nemzedékkel korábban megszenvedte korunk nyomorúságát – amin ő társtalanul, meg nem értve ment keresztül, attól ma ezrek szenvednek.”
„S lám, mikor Govinda csodálkozva, mégis nagy szeretettel és mély sejtésekkel tele szót fogadott neki, egészen közel hajolt hozzá és ajkával megérintette a homlokát, csodában lett része. Miközben gondolataival még Sziddhárta különös szavainál időzött, miközben még mindig hiába küzdött ellenérzésével, és nem tudta az időt mint nem létezőt felfogni, nem tudta a nirvánát és szamszárát egységként felfogni, sőt bizonyos megvetéssel fogadta barátja szavait, és ugyanakkor ennek ellenére mérhetetlen szeretetet és tiszteletet érzett iránta, ez történt vele:
Már nem barátjának, Sziddhártának arcát látta, hanem sok más arcot látott helyette, sok-sok arcot, arcok sokaságát, arcok sodró áradatát, százakét, ezrekét, mind érkeztek és távoztak, és mégis mintha mind egyszerre léteztek volna, folyvást változtak és megújultak, és mégis mindannyian: Sziddhárta voltak. Egy hal ábrázatát látta, pontyét, végtelen fájdalomban kitátott szájával, haláltusájával vívó hal volt, a tekintete megtört - újszülött gyermek arcát látta, vörös volt és ráncos, sírásra torzulva - a gyilkos arcát látta, látta, amint kését beledöfi egy ember testébe - és látta, ugyanebben a pillanatban, amint a gonosztevő bilincsbe verve térdel, és a hóhér egyetlen kardcsapással levágja a fejét - férfiak és nők testét látta meztelenül, az őrjöngő szerelem táncában és harcában - holttetemeket látott, vadkanok, krokodilok, elefántok, bikák, madarak fejét - isteneket látott, Krisnát látta, Agnit látta. - Mindezeket az alakokat és arcokat ezer viszonylásban látta egymáshoz, egyik a másiknak segítve, azt szeretve, egyik a másikat gyűlölve, megsemmisítve, egyik a másikat újjászülve, mindegyikben benne lakozott a halálvágy, a mulandóság szenvedélyes és fájdalmas vallomása, s mégsem halt meg egyik sem, csak átalakult mindegyik, folyvást újjászületett, folyvást új arcra tett szert, s mégis, semmi idő nem választotta el egyik arcot a másiktól. - És mindezek a formák és arcok megnyugodtak, egymásba folytak, létrehozták egymást, tovaáramlottak és egymásba ömlöttek, s fölöttük egyfolytában volt valami vékony hártya, ami nem látszott lényegszerűnek és mégis létezett, mintha vékony üveg vagy jégréteg lett volna, mint valami átlátszó bőrréteg, vízből alakult héj vagy forma vagy maszk, ez a maszk pedig mosolygott, ez a maszk Sziddhárta mosolygó arca volt, amelyet ő, Govinda, csak az imént érintett ajkaival. És, Govinda így látta: ez a maszk-mosoly, az egymásba átáramló formák egységén való mosoly, a sok ezer születés és halál egyidejűségén való mosoly, és Sziddhártának ez a mosolygása pontosan ugyanolyan, pontosan ugyanaz a csendes, finom, kifürkészhetetlen, talán jóságos, talán csúfolódó, bölcs, ezerféle értelmű mosoly, ahogyan a Gótama mosolygott, a Buddha, amint ő maga is, százszor is áhítattal látta. Tudta, így mosolyognak, akik tökéletességre jutottak.
Nem tudta már, hogy létezik-e idő, hogy ez a látomás egy másodpercig tartott-e vagy száz évig, azt se tudta, van-e Sziddhárta vagy Gótama, van-e Én és Te, mintha egy isteni nyíl sebezte volna meg legbelsejét. Ez a seb édes volt, elvarázsolta és feloldozta legbelül. Govinda ott állt még egy kis ideig Sziddhárta csendes arca fölé hajolva, amelyet az imént megcsókolt, amely az imént színhelye volt minden születésnek, minden létezőnek. Ábrázata változatlan volt, miután felszíne bezárult a mélység és sokféleség fölött, amelyet takart, csendesen mosolygott, haloványan és gyengéden mosolygott, talán nagyon jóságosan, talán nagyon gúnyosan, pontosan úgy, ahogy ő mosolygott valamikor, a Fenséges.
Govina mélyen meghajolt, vén arcán könnynek gördültek végig, melyekről tudomást sem vett, mint eleven tűz, égett szívében a bensőséges szeretet, a hódolatteljes tisztelet. Mélyen meghajolt, egészen a földig, mozdulatlanul ülő barátja előtt, akinek a mosolya emlékeztette mindenre, amit életében valaha is szeretett, ami életében valaha is értékes és szent volt számára."
Most kezdte csak érteni Sziddhárta, miért harcolt hiába bráhmanaként, vezeklőként ezzel az Énnel. A túl sok tudás akadályozta a harcot, a túl sok sok szent vers, a túl sok áldozati szabály, a túl sok lemondás, a túl sok tevékenység és igyekezet! Tele volt önhittséggel, mindig ő volt a legokosabb, a legszorgalmasabb, mindig előbbre járt egy lépéssel a többieknél, mindig ő volt a tudós, a szellemi ember, mindig a pap vagy a bölcs. Ebbe a papi létbe, ebbe az önhittségbe, ebbe a szellemiségbe húzódott be az Énje, ott megkapaszkodott és nagyra nőtt, miközben ő azzal áltatta magát, hogy böjtöléssel és önsanyargatással megölheti. Most belátta ezt, és megértette, hogy igaza volt annak a mélyből jövő hangnak, amely azt jósolta, hogy nincs tanító a földön, aki megváltáshoz tudná juttatni. Ezért kellett a világba kerülnie, átadni magát gyönyörnek és hatalomnak, nőknek és pénznek, kereskedővé, kockajátékossá, iszákossá és harácsolóvá válnia, míg meg nem halt benne a pap és a a samana. Ezért kellett végül ezeket a csúf éveket elszenvednie, viselni az undort, a puszta és veszendőbe ment élet ürességét, értelmetlenségét, végig a keserű kétségbeesésig, míg Sziddhárta a kéjenc, Sziddhárta a harácsoló is meg nem halt. Most meghalt az is, új Sziddhárta ébredt fel az álomból. Ez is megöregszik, ez is meghal egyszer, Sziddhárta mulandó, minden jelenség mulandó. Ma azonban ifjú lett, gyermek, újdonatúj Sziddhárta, teli örömmel.
Nekem ambvivalens az erzesem ezzel kapcsolatban: ha szep kiejtessel beszelnek /ami ritka/, akkor nagyon tudom elvezni - de, ha elharapjak peldaul a szo veget , akkor az egyaltalan nem szep, szamomra erthetetlen:-)
A filmet akkor megpróbálom így megérteni, bár valóban az angolt megtanulni évek sem elegek, főleg, hogy nincs meg az az ösztönző szépsége sem...(legalábbis szerintem)
Az ember magasrendű kapcsolatok rokonságába tartozik, és édesanyjánál nagyobb Lény táplálta. Tisztultabb pillanataiban ráeszmélhet erre.
Egykor régen, múltjának távoli napjaiban az ember magasztos szövetségre esküdött föl, és isteni dicsőség fényével feje fölött, az istenek oldalán járt. Ha manapság a szorgoskodó világ parancsolóan hívja, és az ember aláveti magát e parancsnak, azért még vannak olyanok, akik nem feledkeztek meg esküjükről, és a megfelelő órában megemlékeznek róla.
Van valami az emberben, ami megsemmisíthetetlen faj tulajdona. Csaknem teljességgel elhanyagolja igaz önvalóját, de ez sohasem érintheti vagy változtathatja meg ennek ragyogó nagyságát. Elfeledkezhetik róla, és egészen belemerülhet az érzékek álmába, de amidőn az önvaló kinyújtja kezét és megérinti, eszébe jut, hogy ki ő, és visszanyeri lelkét.
Az Ember nem értékeli magát igazi értéke szerint, mert elvesztette isteni felfogóérzékét. Ezért más emberek véleménye után igazodik, holott teljes bizonyosságot lelhetne önnön lényének tekintélyerejű szellemi középpontjában. A Szfinx nem földi tájra néz. Sohasem rezdülő tekintete mindig befelé irányul, és kifürkészhetetlen mosolyának titka az önmegismerés.
Paul Brunton - India titkai ( Dr. Baktay Ervin fordítása)
"Azt hiszem, egy mese van a világon - csak egyetlenegy -, amely valamennyiünket izgat és foglalkoztat, rémülettel és lelkesedéssel tölt el úgy, hogy a gondolat és ámulat fényes borítékú, folytatásos regényében élünk szakadatlanul. Az emberek mind egy hálóba esnek, a jó és a rossz egymásba kuszálódó szövedékében vergődnek - egész életükkel, gondolataikkal, vágyaikkal és törekvéseikkel, kapzsiságukkal és kegyetlenségükkel, nemességükkel és nagylelkűségükkel egyetemben. Az erény és a bűn első öntudatunk láncfonala és vetüléke. És ebből készül az a szövet is, amelyben lelkünk utolsó rezdülése végbemegy, minden változás ellenére, amit a földre, a folyókra, a hegyekre, a gazdálkodásra és viselkedésünk módjára erőltetünk. Nincs más történet, csak ez. Az ember, ha már ott tart, hogy lerázza magáról élete porát és pernyéjét, végül csak egyetlen kemény, világos kérdést vet fel: "Jó volt-e az egész, vagy rossz? Helyesen cselekedtem-e, vagy helytelenül?"
