Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal......Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
"...Gondoltál-e már arra,hogy milyen csodálatos a világ? Mennyire egész és mennyire tökéletes minden, amit nem az ember alkotott?...Egy láthatatlan nagy művész keze dolgozikkörülötted..."
“Mért töröd a fejed azon, ami megtörténhet veled? Meglehet, hogy meg sem történik. Tűzvészre gondolok, házad összeroskadására, csupa olyasmire, amibe beleeshetsz, s nem pedig belecsalogatnak. Inkább a csapdákra figyelj, azokra, amelyek orvul leselkednek rád… Mikor attól rettegsz, hogy az emberek veszélyt hozhatnak rád, gondolj arra, hogy mivel tartozol nekik… Méltóképpen élj, hogy méltóképpen ítéltess. Ne tégy semmit mások kárára, örülj mások szerencséjének, indítson meg az elesettek balsorsa, és mindig tartogass egy könnycseppet a szívedben az arra rászorulóknak… Ne feledd: emberhez méltóan kell élned, hogy méltó légy, e magas cím viselésére… Hívd segítőtársul a bölcsességet. Ha tógájába burkolózol, megóv a bajoktól, szentélyében biztonságra lelsz. Csak azok lökdösik egymást, akik ugyanazon az úton járnak. A bölcs sohasem kérkedik, sok emberre hozott már veszélyt a dölyfös lélek. Elűzi önmagától a bűnt, és másnak sem rója fel. Nem rémül meg a világi erkölcsök láttán, és nem kárhoztatja mások cselekedeteit. A kárhozat veszedelmes. Élj nemes szívvel, és élj egyenes lélekkel! Parádé nélkül, gyűlölködés nélkül élni - íme: tiéd a boldog élet…” (Seneca)
Csak egyetlen dolog képes vonzani a szeretetet: a szeretet. A szeretet és a szerelem egyike az élet legnagyobb titkainak. Lehetetlen megmagyarázni azt a lelkesedést, amit az ember akkor érez, amikor szeret valakit. A szavak nem elegendők annak az érzelemnek a bemutatására, amely elfog, amikor lelkileg és testileg egyesülsz egy másik emberi lénnyel. Hogyan lennél képes szavakkal visszaadni azt az érzést, ami elfog, amikor először tartod kezedben a gyermeked? Ez mind a szeretet, a szerelem birodalmába tartozik. Hasonlóan a barátsághoz nem kaphatsz szeretetet, ha nem nyújtasz szeretetet. A szeretet mindig kockázatot rejt. Amikor szereteted kiterjeszted egy másik személyre, ezt mindig abban a reményben teszed, hogy az hasonló érzéssel viszonozza. Ám ha nem vagy hajlandó, hogy te ajándékozd meg először a vonzalmaddal, sosem fogod megismerni a viszonzott szeretet boldogságát. Fájdalmat okozhat, ha túlságosan szeretsz, de nyomorult lesz az életed, ha nem leszel képes eléggé szeretni. (Napoleon Hill)
"A legcsodálatosabb élmény az életben, amikor egyszerűen csak adsz, feltétel nélkül, mindenféle elvárás nélkül, még csak egy köszönöm-öt sem várva. Ellenkezőleg: az igazi, valódi szerető lekötelezve érzi magát, hogy a másik elfogadta az ő szeretetét. Mert el is utasíthatta volna.
Amikor úgy adsz szeretetet, hogy közben mély hálát érzel azok iránt, akik elfogadják azt, akkor egyszer csak meglepődve veszed észre, hogy császár lett belőled. Többé nem vagy már koldus, aki minden ajtón kopogtatva edényével szeretetért koldul. És akikhez bekopogsz, nem adhatnak szeretetet, mert ők maguk is koldusok.
A koldusok egymástól koldulnak szeretetet, és csalódottak, mérgesek, mert a szeretet nem jön. De ennek így kell lennie, mert a szeretet a császárokhoz tartozik, nem a koldusokhoz. És amikor az ember annyira tele van szeretettel, hogy minden feltétel nélkül meg tudja osztani, akkor ő császár."
(Osho)
Zimonyi Zita: hóhullásban
én uram, én uram, édes istenem,
fekszem csupaszon tenyereden
téli pillantásod égboltja alatt lázban,
leszakadt menny hófehér hullásában,
hegedűszóval közelít minden pehely,
csillagos ujjaidról fakad a kavargó dal,
én uram, édes istenem, érj hozzám,
ne tűnj el fölülem, tekints le rám,
varjak figyelnek, fürkésznek éhesen,
ne hajíts ordas kételyeknek martalékul,
tavaszt álmodó hóvirágként riadok,
megfagyok, ha rám nem borulsz,
takarj be, fogj körbe, áltass vigaszul,
én uram, én uram, édes istenem,
ne tékozold el szerelmes hívedet,
földnek esve ájultan, meztelen, lázban,
szívem csordultig telt téli pillantással,
én uram istenem, a könnyű, keringő hó
millió fehér holtában felajzott pillangó,
én édes istenem, ujjongva ölellek,
s jaj, bőröm tüzén könnyekkel megöllek
Ánizs, drágám, hová lesz a séta?
A legtöbb ember nem gazdag, de léha,
idegenlégiós kabátban fut, robog,
úgy gondolom, a látatlanba fog,
fagyott tagokkal próbál kulcsokat,
s amíg bejut, csupasz arcán lohad,
majd végleg elvész az a ritka eszme,
melyért tizen-, húsz, és a többi veszne;
Ánizs, na, mondd már, lesz-e, volt-e séta?
Ez itt a ház a hegyek között, s néha
bejut, eljut, csak elvetödik egy-egy,
amit behurcol, legkevésbé sem megy
a kárpit és a bútorzat színéhez,
lassan szilárdul zajjá, mit bevégez –
még nem tudom, de úgy tünik, feladtam
a türt idö préselte pillanatban.
Kérlek, szólj rám, ha nem felelnek meg a képek. Sajnos, nem tudok zenét szerkeszteni, mint Ti, és nem tudom formázni az írásokat. :-(
Az ember olyan lény, akinek vágyai szerények és szerénytelenek. Ha valakit szeret, akkor attól a tudattól is boldog, hogy az a világon van. De szerénytelen, mert folyton látni kívánja, és soha nem telik be vele.
Kellemes délutánt kívánok - ezen a borongós, ködös vasárnapon!
"Az Igaz Szeretet ötödik titka: az érintés ereje Az érintés - a szeretet egyik legerősebb megnyilvánulása, amely legyőzi a gátlásokat és megerősíti a kapcsolatokat! Az érintés megváltoztatja a fizikai és érzelmi állapotunkat és érzékenyebbé teszi az embereket a szeretetre! Az érintés meggyógyítja a testet és felmelegíti a szívet."
Szeretném, ha egyszer az lehetnék, Ami leginkább lenni akarok. Ha egyszer azt mondaná valaki: Megsajnáltam a bánatodat, Hitetlenségedet, háborgásodat, S neked adom mi legdrágább neked: A sorsodat, az önéletedet. Neked adom a teremtésedet.
Akkor azt mondanám: legyek erő, A végtelenség örök ereje, Aki nem néz hátra, csak előre, S nem hallja a múlt idők zenéjét. Legyek az őskor mitikus gigásza, Aki számára nincsen vég, határ, Hogy két karommal a világot rázzam, S a hitemet, az igazságomat Belesüvöltsem, belekiabáljam; Eszme legyek, kirobbanásra kész, Szent Géniusz, hatalmas és merész, Aki előtt a végtelen szabad!
Erő legyek, kiben nem él az álom, Ki győzni tudjon Olimposz-csatákon, Kiben jövendő nagy világok élnek, Ki a babonának és hitetlenségnek Kiszúrja titokzatos Küklopsz-szemét. Erő legyek, nagy alkotó erő, Romboló, világokat teremtő, Kinek lelkében eszme-lángok égnek, S nem fél a Halál sötét szellemének Bátran, büszkén a szemébe nézni.
Erő legyek: jövő ködébe látó, Erő legyek: nagy eszmékért csatázó, Zengjem a ködös mindenségen át, Egy új teremtés király-himnuszát! S ha egyszer majd az idő műhelyéből Jönnek tüzesebb világ-hajnalok, Tudjam, hogy élek, dalolok, vagyok! Szeretném, ha egyszer az lehetnék, Ami igazán lenni akarok.
S mint ahogy csak az egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanataiban segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem "másféle", ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága hasonló. Mert mindig a "másfélé-t" szeretjük, őt keressük, az élet minden helyzetében és változatában...tudod-e már? Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely az örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik.
S mindent elérhetsz az életben, mindent legyőzhetsz magad körül és a világban, mindent neked adhat az élet, s te mindent elvehetsz az élettől: csak egy ember ízlését, hajlamát, életütemét nem tudod megváltoztatni, azt a másféleséget, mely teljesen jellemez egy embert, aki fontos számodra, akihez közöd van.
Akkor megértettem, hogy aki túlél valamit, annak nincs joga vádat emelni. Aki túlél valamit, az megnyerte a maga perét, nincs joga és oka vádaskodni., erősebb volt, ő volt a ravaszabb, erőszakosabb.
Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét...mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor az sem fáj már.
Mert az ember nemcsak azzal felel, ha meghal... De felel azzal is, ha túlél valamit.
De az élet alján minden cselekedetünk értelme talán mégis ez a kötés volt, mely valakihez fűzött - kötés vagy szenvedély, nevezd, ahogy akarod.
...lelked mélyén görcsös indulat szorongott - vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk – nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.
Mert egy ember nem föltétlenül abban a pillanatban a legbűnösebb, mikor felemeli a fegyvert, hogy megöljön valakit. A bűn előbb van, a bűn a szándék. S mikor azt mondom, hogy ez a barátság egy napon elromlott, tudnom kell, csakugyan elromlott-e, s ha igen, mi és ki rontotta el? Mert különböztünk és mégis összetartoztunk, más voltam, mit te, s kiegészítettük egymást, szövetség voltunk, emberi egyezség voltunk, s ez nagyon ritka az életben.
Barátok voltunk... S meg kell ismerned most ennek a szónak teljes felelősségét. Barátok voltunk, s nincs semmi az életben, ami kárpótolni tud egy barátságért. S az önemésztő szenvedély sem tudja azt az emberi örömet nyújtani, amit egy szótlan és tapintatos barátság ad azoknak, akiket megérint erejével
Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok...Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.
A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit
Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.
Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk - nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.
Úgy képzelhetted..., hogy van valami ringyószerű abban, aki kegyeltje a világnak, akit szeretnek. Vannak emberek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat egy megbocsátó és dédelgető mosolyt, s az ilyen emberekben csakugyan van valami magukat kellető, valami ringyószerű.
Nem védem magam, mert az igazat akarom, s aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést.
Úgy látszik, az ember mindent bír, addig a határig, amíg célja van az életnek.
Márai Sándor
Jó lenne tudni – van-e egyáltalán barátság? Most nem arra az alkalmi örvendezésre gondolok, mellyel két ember megörül egymásnak, mert életük egyik szakaszában bizonyos kérdésekről egyformán gondolkoznak, mert hasonló ízlésük, megegyeznek kedvteléseik. Ez mind nem barátság. Néha már azt hiszem, ez a legerősebb kapcsolat az életben... talán ezért ilyen ritka. S mi van az alján? Rokonszenv? Üres, híg szó, tartalma nem lehet elég erős ahhoz, hogy két ember az élet válságos helyzeteiben is kiálljon egymásért, csak rokonszenvből? Talán valami más?...
Az ember úgy képzeli, hogy a barátság szolgálat. Mint a szerelmes, úgy a barát sem vár jutalmat érzéseiért. Nem akar ellenszolgálatokat, nem látja valószínűtlen lénynek azt, akit barátjául választott, ismeri hibáit, s így vállalja, minden következménnyel. Ez lenne az eszmény. S csakugyan, érdemes-e élni, embernek lenni ilyen eszmény nélkül? S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?
... az ember hasztalan ismeri meg az emberi kapcsolatok igazi természetét, nem lesz bölcsebb semmiféle ismerettől. S ezért nincs is jogunk föltétlen igazságot és hűséget követelni attól, akit egyszer barátunknak fogadtunk, akkor sem, ha az események megmutatták, hogy ez a barát hűtlen volt.
S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek (részletek)
Szép vasárnapot, Arozika!
