Kényszerűségből, érdekességből, esetleg élvezetből? Próbáltad már, meddig tudod visszatartani, a végsőkig? Amíg nem bírod tovább, amikor úgy érzed, bepisilsz? Próbáld ki, írd le, mit érzel. Ki bírja legtovább?
Nemcsak a Petőfi rádió javult meg. (reggel azt hallgatom) Megjavult a Sztár FM is. Hála a nemlétezőnek, kipucolták belőle a szubkultúrális szenny-zenét. (Lajcsik, Lólé Gazsik, Jimmyk, mindenféle juniorok, Balázs Palik, Gyilkos fejű és a fekete szemek, Dupla kávé, Unicum...stb. Tehát az etnikumi zene és a lakodalmas hüppögő kitiltva. Presszó rock nevű mulatós iskolázatlan zene, kitiltva.)
Belefogtam egy hosszabb okfejtésbe, de feladtam. Ha írsz egy mailt a publikus mail címemre, esetleg a publikus mail címmel live messenger, akkor ott belebonlylódnék olyan okfejtésekbe, amiket itt százan kétszázféle képpen értékelnének.
Veled teljes mértékben egyet értve, de sokkal sarkosabban, eért csak őszintén remélve, nem Te vagy a Nő:
Aki hülye, haljon meg. Miért kellett pisilni menni, amikor dugás közben is lehet tartogatni, tán egy picit be is pisilni, de a másik orbitális barom: egy pisis puncit simogatni, nyalni, attól undorodni, nem t'om, de ez a felfogás tőlem nagyon távol áll.
Eléggé visszafogottan írtam a sorokat, vagy ahogy elképzelem arra a felszólításra, hogy "válogassa meg a szavait", "ezek már a válogatott szavak voltak" mondattal tudnék válaszolni.
Kár szerénynek lenned. Fórumodon a verseket te honosítottad meg.
Azért egy csoportképet elképzelek. Öltönyös-nyakkendős urak a fényképezőgép előtt, mellettük-köröttük kosztümös hölgyek.
Erotikus lenne? Persze, hogy nem.
Ám, ha azt írjuk a kép alá, hogy visszatartják – akkor elgondolkozunk (visszafogottan).
S, mondjuk, négy óra múltán is születne róluk egy kép (a mellékhelyiséget nem találták, mivelhogy nincs is), bokrok voltak a közelben.
Hát igen, kódorog a fantázia – annál távolabbra, minél elérhetetlenebb.
Szép volt a Kálnoky-fordította Verlaine-vers.
Nem tehetek mást, magam is Verlaine-hez fordulok (versének első negyede Faludy György fordításában).
Tanács kifiúknak nyárra
A kisleány kiváncsi:
két ujjhegyével tartja,
mert azt hiszi, pisálni
készül a kölyök farka.
De az feláll. Húzgálja
– csak tízéves, Úristen! –
s hogy nyögdicsél a drága,
míg jobbra-balra spriccel.
A lány bámul: nem sárgás,
fehér tejet eresztett.
Lehajtja hozzá száját,
megkóstolja a nedvet.
…
…
Az értékről végezetül: egy idézet Kanistól, melyet amúgy egészen másról írt:
"egy csodálatos fénykép, s a kisérőszöveg, hogy mekkora élvezettel pisilt Mriya."
Kedves Alfrédi,
először arról, amiben nem különböznek az álláspontjaink.
Fairy spring *
Mint akit ölnek, törzse hanyatt dült, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyű keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantásu kisasszony,
fürge, fiús-alakú lányos aranyhaju szűz,
most szepegett: „Mit akarsz, te bolond? Tréfáltam, eressz el!”
Tűzben a tűz-okozó még sikogatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért, hogy
hab-remegése fölé már bika-súly nehezül,
inkább karmolt és harapott, s csókkal boritottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csípőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
Ő fejemet megölelte anyásan: „Csúnya te! jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj csacsi, bajt ne csinálj.”
Símogatott szeliden s halk gúnnyal: „Uram, kielégült?”
Karba ragadtam a lányt: „Fölfalom ezt a rigót.”
Arca hevült, pihegett: „Szétszaggatsz! várj kicsit édes:
gyűrött rongy a ruhám! össze ne tépd, levetem.”
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyű rugás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, széjjel-vetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze tüzes zivatarral telt levegőben
lány s fiu egy testté, kétfejű ősi alak.
…
(Weöres Sándor, 1965)
* am. tündér tavasz
most itt csak ennyi.
Ám a másik, az értő-érzékletes és tapasztalatokon alapuló hozzászólásod. A véleményemet nemhogy nem változtatta meg, de még alátámasztást is nyert – nyilván a szándékodtól függetlenül, sőt annak ellenére.
Leírásodból ugyanis azt láttam, hogy a teljesen értelmetlen, s ami még rosszabb, életszerűtlen (gáz- és vegyvédelem) harckiképzés lélektelen bábokká silányító alaki gyakorlatozás egyetlen célt szolgált: nem gondolkodni, hanem csinálni! Hát ez az, ami taszít (a magasabb rangú ilyen-olyanok parancsait itt most nem említve). Vajon ilyen-e most is egy kiképzés a hivatásos hadseregnél?
A gépkocsi-vezetés viszont kétségtelenül hasznos és okos dolog volt.
Félre ne érts: érdekes és meggondolkodtató volt a leírásod (fölháborodásomat is magamban tartom: engem ilyenek ne neveljenek!). Talán még azt is elviselem, hogy ez mintegy előtanulmány arra, amiről Kanis írt, hogy fölkészít arra, hogy egy munkahely – sokkalta bonyolultabb és anyagiakban is megnyilvánuló – megpróbáltatásait is elviseljük.
Ám persze ez nem fontos: csupán a sokfajta vélemény egyike.
Egyetértünk: jó, hogy nem kötelező (se a katonaság, se a vélemény).
Mriya robbantotta ki ezt a – távolabbra mutató – szóváltást; úgy sejtem azonban, ő inkább egy zárt férfi-közösség életére lett volna érdeklődő (ahol igen fontos szerepet kapnak a lány-képzetek, vagy nemcsak képzetek). Lehet, erről illene írnunk, ha az ő topikjában nyilatkozunk meg (kritika magamnak: csak én riadtam meg e mesterséges képződménytől, amit úgy hívnak: katonaság).
Most én is eltérnék az alaptémától, hogy megosszthassam Veletek a katonasággal kapcsolatos véleményemet és gondolataimat, és reagálnék Oldman hozzászólására, ami egy jellegzetesen katonaviselt ember hozzászólása, és Virradatéra ami viszont egy jellegzetesen nem katonaviselt emberé. Mikor 18 éves lettem természetesen én is pokolba kívántam még a gondolatát is annak, hogy nekem arra a helyre majd előbb - utóbb be kell vonulnom. Majd megkaptam a behívót, mire én a tanulásra való hivatkozással halasztást kértem azzal a céllal, hogy időt nyerjek, és közben kitaláljak valamit, hogy ne kelljen ezek közé az idegbetegek közé bevonulnom, amivel csak úgyis vesztegetem az időmet, mert az egésznek semmi értelme, csak szívatják ott keresztbe - kasul az emberek egymást, és nekem semmi kedvem fogkefével csempét mosni, meg reggel vizzel teli surranóba lépni stb, stb, - amiket hallani lehetett erről az intézményről. Halasztást azt kaptam, de a bevonulást végül mégsem sikerült megúsznom. Azt hittem itt a világvége. Fogalmam sem volt hová visznek, majd kiderült, hogy sofőr leszek, ami miatt úgy néztek rám (ránk), mint akiknek tolójuk van, mert állítólag csakis olyanok kerülhetnek a szállító szakaszba. Nekem hátszelem sehonnan nem volt, az biztos, legfeljebb szerencsés voltam. De az első 40 napban még autót sem láttunk, mivel az alapkiképzés a sofőrökre is ugyanúgy vonatkozik, mint a többi katonára. Viszont volt harcászat nap mint nap, benne árokásás, kúszás-mászás, akadálypálya, lövészet, gázkamra. Rohamoztuk az ellenséget dombnak felfelé homokos talajon teljes vegyvédelmi öltözékben, és gázmaszkban úgy, hogy teljesen megtelt a ruha izzadsággal (mintha bepisiltünk volna:)) és a maszkban már a taknyunk-nyálunk összefolyt, és majdnem megfulladtunk mert nem kaptunk levegőt. Volt 30km-es menetgyakorlat is teljes menetfelszerelésben, meg alaki gyakorlat, amit én tulajdonképpen még szerettem is. De a legrosszabb mégsem a fizikai, hanem a lelki gyötrelmek elviselése volt. - Az állandó bizonytalanság, hogy esetleg hova helyeznek át, meg melyik éjszakát szakítja félbe egy teljes harckészültség, és kire szállnak rá az öreg katonák a szívatásaikkal. De aki volt katona, pl: OLDMAN és LIBRESSE ezt pontosan tudják, mert átélték. Nekik ezt nem is kell részletezni. Aki nem volt katona, pl: VIRRADAT, biztosan Ő is hallott ezekről a dolgokról, és lehet, hogy ezek alapján Ő is elég pontosan el tudja képzelni, hogy milyen is lehet egy kiképzés, egy éjszakai szolgálat adás, állandó mm pontosságú ruhahajtogatás - és ellenőrzés, és fél éven át tartó állandó szívatás. - Nem is csoda, hogy Neki a hallomások alapján kizárólag rossz véleménye lehet erről a helyről. Ő nem tudja azt (sajnos), hogy ennek a (volt) intézménynek az ember Emberré válása szempontjából nagyon kedvező mellékhatásai is vannak! (Most nem célozgatok Virradat, csak a tapasztalatomat mondom el, amit előtte magam sem így gondoltam volna. ) - Az egyik ilyen hatás az az, hogy a "cég",az állandó embertpróbáló, manipulálni, idomítani és korlátozni igyekvő célzatainak hatására az ember egy idő után már nem akad ki az ilyesmin, hanem megtanulja ügyesen kezelni a helyzeteket. Pár hónap alatt a szívatásokkal szemben is immunissá válik. - Egyszóval az ember lelki tartása, edzettsége megerősödik. - Másik fontos hatás, hogy ha valaki nem teheti azt amit szeretne - mert mindig megmondják, hogy mit csináljon - akkor az ember egy idő után már nagyon fogja tudni, hogy mit csináljon, mikor végre leszerel. - És nagyon fog örülni annak, hogy szabad. - Érzi, hogy a szabadság az nem csak úgy VAN, és nem egy magától értetődő dolog, mint a levegő, - ahogy azt a sosem volt katonák esetleg gondolják. - Úgy érzem a legértékesebb dolog amit én a katonaságnál tanultam, az az emberismeret. - Ott nem lehet csalni! Kiderül mindenkiről, ki milyen?! - Ha hatalmat kap, és büntetlenül több mindent megtehet, akkor azért, hogy megteszi-e? - Ha azért, hogy segíthet, de nem kötelező segítenie, akkor azért, hogy segít-e? Ha kimentheti magát azon az áron, hogy neked azzal bajt okoz, akkor, hogy kimenti-e? És ilyen "emberpóbák" ott mindenkire naponta várnak! Nem lehet leplezni, mert pár nap, vagy hét alatt kibukik a vegytiszta jellem. Aki volt katona, az ezt is érti. Aki nem volt katona, az mondhatja, hogy a civil életben is meg lehet mondani kiről, hogy milyen.. - Hát igen, talán... - Úgy 10-20 év alatt, vagy amikor valaki valami oknál fogva kénytelen feladni azt, hogy csak színleje az őszinteségét, mert már nincs kibújási lehetősége alóla. - Vagy ha a nagy bajban megmutathatja, hogy igazi barát. A normál életben ezt a játszmát sokkal kevesebb figurával játsszák. - És ne feledjük azt, hogy az emlékek megszépülnek! - Ha 10 - 20 év múlva valakit megkérdeznek, hogy érdemes volt-e katonának lenni, akkor szinte mindenki azt mondja, hogy : igen. - Még akkor is, ha szívatták rendesen, akkor sem erre emlékszik, hanem az olyan sztorikat meséli, mint pl. Oldman a szarvasos jelenetét.
Ha az a kérdés, hogy helyes volt-e eltörölni a kötelező sorkatonai szolgálatot, akkor azt mondom : igen. De az is biztos, hogy néhány élettapasztalatot csak ott lehet igazán megszerezni, amik pedig fontosak az életben! - Ha pedig néhány nem volt katona azt állítja, hogy ez hülyeség, és nem jó semmire, akkor ezt azért nem lehet komolyan venni. mert aki nem evett a pudingból, az ne mondja, hogy rossz volt, vagy finom volt! - Előtte még minden katonavégzett is azt mondta, hogy felesleges bohóckodás lesz az egész.
Persze katonaság nélkül is lehet valaki jó ember! - Sőt, katonákra az emberiségnek nem is lenne szüksége, ha mindenki jó ember lenne. :)))
Jó és üdvös, ha ilyen élményeket szereztél katonakorodból. Erre gondoltam magam is , amikor úgy véltem (föltételezni mertem), hogy vannak olyanok, akik örülnek a haza szolgálatának (s a részleteket most nem bontom ki).
Ez elismerelendő. Becsülendő és tisztelendő mindaddig, míg a saját élményeit kötelezően másra át nem rója akárki.
Ezzel a véeménnyel ugyan én messze nem értek értek egyet, de nemcsak meghallgatom (olvasom), hanem figyelmezek rá.
A fegyver. Meglehet, tanulatlan vagyok, de én az AK 47-es különböző fejlesztéseire gondoltam (akár a kínaiak által gyártottakra). Csőszájfékesekre, amiket a Vietkong után az összas afrikai törzs (maguk se tudták, miért) használt, az ottani mai gyermekkatonák, de – hogy remélhetőleg kevésbé félelmetes tájékra tévedjek – szírek, palesztinok, irakiak. És így tovább.
Bocsánat: sűrű bozótba tévedtem. A mentség kevés: nem akartam.
Vissza ama tábortűzhöz.
Körültülük. Furcsa volt, hogy lányok-fiúk egyre türelmetlenebben szorították össze a combjaikat. Pedig még tucatnyian se ittunk a pezsgőből
Mielőtt még túlságosan nyivánvaló lészen a vágy, én már – ahogy mondják – független csak kicsinyég vagyok.
Utóirat.
Csorba lélek, én egy kezet érzek az ölenben: csak kis idő, és megvilágítja a fórum lehető értelmét.
Biztosítalak, hogy mielőtt belekóstoltam volna a katonáskodásba, szóról-szóra ugyanez volt a véleményem (előítéletem?) a sorkatonai szolgálatról, mint amit a 309. hozzászólásodban leírsz. De nekem, veled ellentétben, be kellett vonulnom.
Nem ismerlek annyira, hogy el tudnám dönteni, melyikünk járt jobban. Énrám nagyon rámfért a "férfiasítás". Azelőtt álmodozó, ábrándozó, egy-egy gyönyörű versen elérzékenyülő kissrác voltam, akit mégis, érdekes módon, kerültek a lányok (azóta persze tudom, hogy azért, mert a nők többségének a biológiai programjában nem létezik ez a férfi(?)tipus).
Leszerelés után gyökeresen változott a helyzet. Mert addigra megismertem a képességeimet, és a határokat is, és ez a magabiztosság valahogy megjelent rajtam. Hosszútávú kapcsolataim lettek, mert megtanultam elviselhető is lenni.
Pedig nem szépültem a másfél év alatt! :-))
A kiragadott példa valóban rosz volt. Igaz, bárki megteheti, hogy fél négykor felkel, azért, hogy a pusztában minden második reggel heteken keresztül elgyönyörködjön a napfelkeltében. Ehhez nem kell katonának lennie. Vagy két hétig sátorban lakik a határban, minusz tíz fokban, 30 cm-es hóban. És szarvas is van az állatkertben, meg lehet nézni. Egyébként valamennyire figyelemmel kiséred a dolgokat, látom, mert tényleg volt rendszeresítve gépkarabély, AK-1 volt a neve, de nekem akkor AMD 65-ös deszantgéppisztoly volt a kezemben.
Míly mennyi minden belefér egy ebéd utáni ejtőzésbe!
Még a Faludy-telitalálat is.
És hogy éppen lány találjon rá?
Még az ajánlata is: figyelje meg a levélíró, mi történik, ha hirtelenjében egy liter vizet vagy teát iszik meg.
Lápatorki realistább volt: ez két korsó sör. Mi se természetesebb, hogy ezt negyed órán bévül el lehet fogyasztani. Ha ezután sem történik semmi, akkor jó ürügy a következő korsóra A hatás ekkor már biztos.
Oldman2 Kétségtelenül érdekes, amit írtál a katona-élményeidről. Magam is úgy szóltam, akinek ez tetszik, válassza ezt a hivatást. Rangot (alsóbbat) is kap hozzá.
Ám ami a kora-hajnali, vörösen izzó Nap feljövetelét illeti, a szarvas látogatását … . Megkapó ugyan, hogy valaki erre vágyik, de ezt akár csak egy egyhetes, hegyek közti kiránduláskor is megkaphatja az ember.
És akkor nyilvánvaló lesz a különbség: a szabadság, a korlátozás nélküli szabadság érzete és valósága.
És akkor a vonzó természeti jelenségeket, félős-szelíd, menekvésre kész vadakat nem puskával (kibiztosított gépkarabéllyal!) a kezében figyelgeti.
Ha már itt tartunk (társalgásnál – szabadságnál) képzeljünk el egy képet. Az – egy hétre is nyúló – kirándulás egy estéjén a tűz mellett (nem máglya!) üldögélünk. Mi, e fórum résztvevői (a fiú-lány arányokat persze harmonizálni-javítani kell!) körben elnyúlunk-elfekszünk. Csevegünk-beszélgetünk erről-arról. Mindegyre lelkesebben; csaknem számolatlanul isszuk a söröket. A lányok ugyan nem igazán szeretik, de nem tehetik meg, hogy lemaradjanak.
Fecsejünk felszínesebbé, egyre nyíltabbá, „szabadosabbá” válik. Valahányan ott vagyunk, édesen kínzó kényelmetlenséget érzünk. Mindnyájan visszatartjuk.
Vissza, mert előtte így határoztunk-döntöttünk. És édes volt a – a csöppet se zavart – fészkelődés, mert mindnyájunknak ezt kellett tennünk.
Fiúk-lányok vegyest.
A vezérlő jelmondat Mriyáé: Tartsd vissza!
Én simán vissza tudom tartani, 7-8 órán keresztül. Mondjuk vízzel vagy teával még nem próbáltam, de sörrel már előfordult néhányszor, hogy negyed órán belül megittam egy litert. Általában vendéglátó helyeken el szoktam kerülni a mellékhelyiségeket, és szépen hazaviszem amit megittam. Nem modom, hogy nem könnyebbülök meg, amikor kicsurog. Viszont vannak olyan helyzetek, amikor rám tör a mindent elsöprő inger. Amikor iskolába jártam, soha sem sikerült úgy bepakolni a táskámba, hogy ne kellett volna elrohanni egyet csurrantani. Mostnában meg amikor vonalas telefonon beszélek akkor szokott rendkívüli ingerem támadni.
"Alfrédi történetei miatt jutott eszembe, hogy Oldman, Peelóta, Kanis és Ti, akik olvasni szoktatok, voltatok-e kicsi katonák? Engem érdekel. E "zárt" világ érdekes történetei."
Mosolygok. Hogy mi sült ki ebből az ártatlan kérdésből... Merthogy, ha jól olvasom, érdekes történeteket kértél, és kemény kritikát kaptál a honvédségről, történetek helyett. :-)
Annyit talán hozzátennék a vitához, (ami szerencsésen lezárult, úgy tűnik), hogy ahány bevonuló srác, annyiféle katonaság létezik (létezett). Elég kemény helyen voltam, és meglepetést okozott, mikor az újonan idevezényelt srác azt mondta nekem, hogy milyen jó dolgunk van itt, tiszta Riviéra... Ő még keményebb helyről jött. Aztán meg itt sem volt mindenki egyenlő, egyeseknek ki volt húzva a "szívató", mig másoknak állandó "hátszelük" volt. De a többség véleménye az volt, hogy nem szabad kihagyni a sorkatonai szolgálatot.
Megtanulta itt az ember, mi az a bajtársiasság, és hogy aki szimpatikus, kedves gyereknek tűnt első látásra, az esetleg hosszabb távon kiállhatatlan, és akivel civilben szóba sem álltam volna, az valójában milyen normális, korrekt ipse.
Azonkívül megtanultuk, hogy bármilyen rossz is csak három napig tart, nem örökké, túl lehet, és ezért túl kell élni. Az ember olyan lett, mint egy nagy immunrendszer: ha ellopták valamilyét, akkor jobban vigyázott a többi holmijára ezentúl, ha a kiképzésen szálltak rá, csak annyira kellett megerőltetnie magát, hogy legyen nála gyengébb... Megtanulta, melyik tisztnek mi a rigolyája, és tudható volt, milyen lesz a szolgálat... Mert köztük is voltak, Mr Bean-stílusútól kezdve, kőkemény Potrien-hadnagyig a teljes repertoár.
A hadgyakorlatokat meg akár kirándulásnak is lehetett venni, különösen, hogy négykor a tisztikar hazatért, a legénység bevonult a laktanyába, és csak technikai őrség maradt hátra, rendszerint egy tisztes vezetésével. Ilyenkor aztán tényleg voltak kalandok...bár nem erotikusak.
A tényleges fegyveres szolgálatot pedig az őrségadás jelentette. Három óra nyugalom és elmélkedés a toronyban. Őrségben mindenki komolyabb volt, átéreztük, hogy egy kicsit igazi katonák vagyunk. Hiszen a tárban ott lapult a lehetséges halál... Én ugyan az éjszakai őrséget soha nem kedveltem, de nyáron, reggel négytől figyelni, hogyan kel fel a nap, azt már igen. Ilyenkor néha egészen érdekes szép dolgokat is tapasztal az ember.
Megtörtént, hogy őrségben voltam, a lőszerraktárt őriztük kint a határban, távol minden lakott településtől. Késő tavasz, a nap már látszik a látóhatár peremén, a füvön csillog az ezüst harmat, a madarak is elkezdtek énekelni. Nemrég váltottam a másik őrt, tagjaim még kicsit el vannak gémberedve, kis séta a felvezetési úton jót tesz majd neki. Egy pillanatra arra gondoltam, itt hagyom a géppisztolyt a toronyban, ne húzza a vállam, de eddig is cipeltem, ezután sem szegem meg ezt a szabályt. (...fegyverét le nem teheti és át nem adhatja...)
Mert a másik szabály, hogy a tornyot csak engedéllyel hagyhatom el. Minek kérjek, úgyis megadnák... Olyan ötven métert haladhattam, elmélázva a világ csodáin, mikor hirtelen vad csörtetés hallatszott a lőszerraktárak között, egészen közel hozzám. A géppisztolyt a vállamhoz kaptam, féltérdre erszkedtem, kibiztosítottam, és vártam. Akárki az, észrevett engem, én meg nem látom. Közben pörög bennem: most ott tartok, hogy "figyelmeztetés arra, hogy fegyverhasználat következik", és csőretöltés. De kinek kiáltsam, hogy "állj, vagy lövök!"? Közben hallom, hogy átvágtat egy pocsolyán, a belső kerítés bokrai suhognak, aztán nagy dobbanás, és megjelenik előttem húsz méterre egy hatalmas szarvas. Bejött inni a vizesárkokhoz. Valahol lyukas a kerítés, gondoltam még ekkor. Térdepelve akkorának látszott, mint egy ló. És megállás nélkül vágtatott tovább a külső kerítés felé. Ami két méteres. És a tetején szögesdrót. Lyuk meg szemlátomást közel s távol nincs rajta. Eszembe jutott a csirke, ami nagyon ügyesen kitalál a kerítés nyílásán, de aztán a nyitott kapun sem lehet visszaterelni, hanem fel-alá futkos a kerítés mentén... Te jó ég! Ha ez a bika rájön, hogy a két kerítés közt csapdába került, akkor esetleg felém fordul. Erősebben fogtam a markolatot. Nem lesz időm figyelmeztető lövésre... Nem lassít. Ez rögtön nekirohan a dróthálónak! Biztosan észre sem veszi, hogy ott van. Ha nekimegy, kitöri a nyakát. Ha nem töri, egy riadt, vad szarvas, és én, összezárva.
És most odaért a kerítéshez. Micsoda meglepő megkönnyebbülés! Egy elegáns ugrás, és a szarvas átívelte a kerítést. A Volga gyár emblémája , élőben. Jól látszik: a drót meg sem rezdült. Mikor magamhoz tértem az ámulatból, odamentem: a felső szögesdrótot nyújtózkodva éppen nem értem el.
Egy fotó sok mindenre jó. Értő kéz által készítettekben akár művészi lehet. Ez általában akt, de szép, kifejező képek készülhetnek arról is, amikor nem sikerül visszatartani.
Egyet azonban – lényegénél fogva – nem tud ábrázolni: amikor nem történik semmi, mindössze mi tudjuk, milyen édes kínt, csalogató terhet vesz magára a modell (kedvesünk?)
Író talán érzékletesen leírhatja, személyesen pedig megtapasztalhatjuk, ám fotón megjeleníteni, nem tudhatjuk.
Egyébként rátapintottál a lényegre: nem ez az a hely, ahol a katonaság (már csak a múltban gyökerező) siralmas gyötrelmeit meg kellene vitatnunk (önkritika).
Csizma az asztalra úgy került, hogy egy férfiközösség, egy szűk, maszkulin társadalom zárt mikro-világáról akart valaki többet megtudni.
Ehhez egy kollégium azért nem helyénvaló példa, mert a lakóik – egészséges ösztöntől, vonzalomtól vezérelve – minden szabályt, korlátozást áthágnak (ha pusztán egy emelet választják el őket a kislány-közösségtől).
Noch dazu, ürügy ünneplésre mindig akad: hány születésnap van egy évben (sokszorta több, mint ahányan vagyunk; s mennyi névnap!).
Csomagok otthonról, de főleg házi italok, melyeket feltétlenül meg kell kóstolnunk.
Ennyit erről, róla több szó se essék.
MRIYA, nem bánt, ha olyankor, ha úgy képzelünk el, amikor – megtagadva, semmibe véve topikod címét – nem tudod visszatartani? Nem feszélyez, ha magunkban ezt még tovább is szőjük-részletezzük?
Pár évvel ezelőtt, mikor reggelente jártam úszni, engem is rendszeresen útólért a hirtelen fellépő pisilési inger. De csakis ott. - Máshol és máskor ilyet előtte még sohasem tapasztaltam azelőtt. Pedig 1,5 - 2 órával korábban, otthon pisiltem. Aztán az uszodában - de legkésőbb 8-kor, mikor zuhanyoztam - már biztos, hogy kellett. Ha ilyenkor úgy döntöttem, hogy pisilek, akkor csak 4-5-6 mp-ig jött a pisi, amit ha 25-tel beszorzunk, akkor kiderűl, hogy mindössze 100-150ml-t pisiltem, ami egy kiscsoportos átlagának felel meg. Nyilvánvaló, hogy a hólyagom túlérzékennyé vált. - Csak az a kérdés, hogy mire? - Talán a hidegre? - Lehet. Mindenesetre érdekes volt. Természetesen játszottam azt is, hogy ilyenkor direkt nem pisiltem és inkább tartogattam. Ekkor azt tapasztaltam, hogy az uszodát elhagyva, és később melegebb helyre érve sem múlt már el az inger, sőt nem is csillapodott, hanem megmaradt azon a 3-as, 5-ös, vagy akár 7-es szinten, annak ellenére, hogy a hólyagom csak egészen kevéssé volt tele, és az ilyen fokú inger csak az esti órákban lett volna indokolt akkorra, amikorra a hólyagom már valóban elérte volna azt a teltséget, ami ezt az ingert normális esetben kiváltotta volna. ( Húú :))) Szóval kijöttem az uszodából reggel 8-kor kissé tele hólyaggal, ám közepes pisilési ingerrel úgy, hogy még előttem állt az egész nap. Hogy mi történt ezútán? - Sokáig szinte semmi..... - Mármint abban az értelemben, hogy az inger még legalább 6-8 óráig megmaradt ezen a szinten, vagyis nem csökkent, de nem is erősödött. Kellemesen bizsergetett, feszített. De volt olyan is, hogy 22:30-ig is szinte változatlan szinten maradt, és csak a végén erősödött egy kicsit.
Képzeld Mriya! - 14 és fél óra állandó, kellemes izgató inger!!! - Tudod milyen az?!!! - Mesés! Persze nap mint nap túlzás lenne ezt végezni, de itt-ott, hébe-hóba.....
- Tudod mire gondolok? :) - Mikor úszkálsz, és pisilni kell, nem-e próbálnád ki, hogy inkább visszatartod, és......., :)))))) - Ok, nem 14 órát, csak úgy néhányat........ - Megpróbálod? - Izgi lesz meglátod!
Én nem voltam katona, bár lehettem volna (időben) Azokban az években éppen nem nagyon kellhettek az emberek, mert a szemüvegem miatt kiszuperáltak.
Később - éppen az alattomos seggberúgások miatt - sajnáltam, hogy kimaradt az életemből. Mielőtt valamiféle homokos mazochistának véltak, az hiányzott, hogy nem tanultam meg felkészülni az alattomosságokra, az üresfejű, bunkó tisztecskék parancsolgatásaira, és ez a tapaszatlati hiányt tanultam aztán nehezen meg - sok baklövés árán.
Micsoda jellemgyilkolás lehet, hogy lopni-csalni-hazudni kellesz az életben maradáshoz? Hogy az erős csak úgy érvényesülhet, ha a gyöngére taposva, azt tartósan a víz alá szorítja?
Börtönben az ilyen, vonzó fiúkat, itt meg lányokat erőszakol meg (vagy legalábbis képzeli).
S aztán?
Ki lány, ki nő kívánhatna magának ilyesvalakit?
Kicsi katona … – leples bitang
(hogy Ginsberg teljesen más összefüggésben használt kifejezésével éljek).
Kéretlenül is megszólalok.
Én már nem voltam katona – szerencsére igényt se tartottak-tarthattak rám.
Mindig úgy képzeltem, a katonaság a börtön minősített formája (minősített, mert (ellentétben a börtönélettel) mintha palástolnák – mindhiába hasztalan – a valódi viszonyokat.
Azaz, kemény-durva férfiközösség, lapos „barátságokkal” és gyanakvásokkal, nevelő szándékú alkalmi kiközösítésekkel, erő-kultusszal. Minden száműzve van, ami az embert emberré teszi: szelíd-őrző érzelem, gyöngéd szeretet, kedves mosoly, az alkotás lehetősége és kívánása.
Van helyette bajtársi lopás, az erős uralma a gyönge felett, brutalitás a férfiasság álcája alatt, kibaszás és eltiprás.
A műveltség látszata nyomán fegyverükhöz kapnak a rangosabbak (göringi parafrázis).
Persze, ami a legszomorúbb, a berángatott is kénytelen alkalmazkodni ehhez a világhoz. Szó se essék több e kifacsart-kiüresített álságos életről.
Akinek ez kell, hát menjen kicsi katonának (megfelelő pénzért), ám a kényszersorozás vissza ne jöjjön!
Olyannyira visszataszító lehet e „zárt világ” élete, hogy – gondolom – igen sok fiú riadna tőle, a lányokat meg óvnám tőle.
Tulajdonképpen meglepő és egyedi ez a fórum.
Tudniillik – más topikokkal ellentétben – a címe szerint arról szól, hogy nem történik semmi. Csupáncsak az érzelem, az egyirányú érzet.
Lehet, hogy toporgunk, lehet, hogy át- átvetjük a lábunkat ide-oda, de nem történik semmi (jó esetben).
Viszont – a fizikai késztetés eredményeképp – a gondolataink (esetleg a képzeletünk) új és új föltáratlan területeket fedeznek fel.
Így viszont azonmód egységbe áll össze Kempis – Rimbaud – Karinthy.
A (ha jól emlékszem) Golden Gate hídról leugró öngyilokosok számát azért nem hozták nyilvánosságra hosszú ideig, pontosabban az 1000.-ig, nehogy sokan csak azért legyenek öngyilkosok, hogy ő lehessen az ezredik.
