Bár jól tudom, Carolus úrtól várja a választ, én azért szerény képességeim és tudásom segítségével belekottyantanék, ha szabad. Legfeljebb kijavít, kiegészít Carolus
Mondottad (írtad) volt, hogy vannak némi kétségeid a mozgó sündisznó terciókkal szemben, hiszen jó néhány könyv másképpen festi le egy csata folyamtát. Rendben, akkor kezdjünk neki árnyalni a képet
A tercio-rendszer kialakulása természetesen - nem előzmény nélküli. 1496. januárjában Katolikus Ferdinánd által kiadott általános hadrendi utasítás alakítja ki a reconquista hadszíntéri tapasztalatai alapján a spanyol gyalogság szervezetét. A gyalogságot ún. capitania-kba szervezik, amelyek az adott körülményektől függően 100 illetve 600 embert jelentenek. Ez a szervezeti egység önálló taktikai egységként képes funkcionálni, amennyiben pikások, számszeríjjasok, kerek pajzzsal felszerelt gyalogosok (rodelos) és kezdetleges tűzfegyverekkel ellátott emberkék alkották, azaz többféle fegyvernem egységeként vetették be. A ferdinándi szabályozás arra is kitért, hogy egy ilyen capitania tiszti és tiszthelyettesi állománya a következőkből álljon: 1 kapitány, 1 hadnagy, 1 őrmester, 1 borbély (sebész) és egy káplán.
1500-ban Nápolyban a fennmaradt jelentés szerint 3042 gyalogos katona harcolt 23 capitaniába szervezve (azaz átalgosan 130 katona egy egységben), valamint 300 gyalogos katona teljes páncélben (man-at-arms) 3 kompániába szervezve, és 300 jinétes (könnyűlovas) szintén 3 kompániában. A gyalogság nagy rész 4 méter körül lándzsákkal volt felszerelve, a lőfegyverek aránya (ebbe beleértve a számszeríjat és a tűzfegyverek is) 27% körül mozgott.
A Gran Capitán nevéhez ennek a szervezti újításnak a tényleges bevezetése és bevetése fűződik. De miután ahogyan te is írtad a háború elején beleszaladt jónéhány kisebb-nagyobb vereségbe, újabb átalakítást végzett a rendszeren: a kisebb taktikai egységeket egy nagyobb egységbe szervezi ez lesz a a 12-16 capitaniából álló coronelía (ezred), ami élén a Coronel (ezredes) áll. 1509-ben az Orán elleni hadjáratban 3 coronelia vesz részt, 1900-2700 emberrel. Átlagosan itt 170 katona alkotott egy capitania-t. A coronelia megszervezésévél El Gran Capitán egy olyan könnyebben irányítható, rugalmasabb és gyorsabban reagáló rendszert tudott kialakítani, amely lényegében a tercio alapjául szolgált. Legnagyobb tette az volt, hogy képest volt a fennálló rendszert olyan módon megszervezni, javítani és alkalmazni, ahogy ezt az ő korában nem sokan tudták.
"A harmadik csatája franciákkal benne van egy Nagy csaták című könyvben (ha jól emlékszem a címére), ami magyarul is megjelent: az bizony leginkább az első világháború egyik epizódjára emlékeztet inkább...:)"
Ezt kifejtenéd bővebben?
Egyébként engem is érdekelne a korabeli spanyol terciok felszerelése és hadi taktikája...
Képzeld el, hogy a kubai spanyol konkvisztádorok között volt egy Francisco Fernández de Córdoba nevű fickó.
1517-ben a kor legkiválóbb spanyol kormányosával, Antonio de Alaminos-szal expedíciót szerveztek a mexikói Yucatán-félszigetre. A mai Campeche környékén szálltak partra, ahol Córdoba úr megsérült az őslakókkal vívott ütközetben. Később bele is halt a sebébe. A társai visszahajóztak Kubába.
Gonzalo Fernandez de Córdoba. Aguilar grófjának második fiaként született 1453. szeptember 1-jén a Córdoba meletti Montilla városában. Második fiúkét nem nagyon volt más választása, katonai pályára lépett. Először Don Alfonso, IV. Henrik király öccsének kíséretében, majd pedig kasztíliai Izabella udavrában tevékenykedik. Katonai zsenialitását először a polgárháborúban veszik észre, később a Santiago rend nagymesterévé feljutott bátyja segítgeti a karrierjét. Granada ostrománál kitünteti magát, ő lehet az egyike annak a szűk számű kíséretnek, amelyik az elfoglalt városba látogató királynőt kísérte, és egyike lehetett azoknak a tiszteknek, akik előtt a mórok hivatalosan letették a fegyvert. 1495-ben ível fel a karrireje igazán: Nápolyi Ferdinánd megsegítésére ötezer spanyol katona élén Nápolyba küldik a franciák ellen harcolni. Ezekben a háborúkban dolgozza ki a korai veszteségek hatására az egészen a 17. századig használt spanyol hadrendet, amit a híres terciók is használtak. Erről majd Carolus úr bővebben, ha megkéred rá:) Sorozatos vereségeket mért a franciákra ennek az új rendszernek a segítségével. 1500-ban visszahívják, megkapja az "El Gran Capítán" előnevet, és Santángelo hercegének címét. Az újra fellángoló háború során 1503. áprilisában Cerignolánál tönkreveri a Nemours hercege vezette francia seregeket. Ha jól tudom, 1507-ben kinevezik Nápoly kormányzójának. A fennmaradt források szerint azonban kissé túlságosan elszaladt vele a ló, és túlságosan komolyan vette a "király képe Nápolyban" szerepet. 1515-ben gyakorlatilag a túl nagy hatalomra szert tett Cran Capitánt visszahívták Spanyolországba, ahol visszavonultan halt meg 1515-ben.
Gonzalo Fernandez de Córdobát tekintik az egyik első modern értelemben vett hadvezérnek. Megreformálta a spanyol hadszervezetet: a zárt négyszögben harcoló, tűzfegyverekkel megerősített terciók egészen Rocroi-ig veretlen maradtak (gyakorlatilag). Egyes hadtörténeti szakkönyvek hadvezetési módszereit tekintve Wellington hercegéhez hasonlítják, erről nm tudok bővebbet:)
"Antonio de Leiva (én nem Leyva) sem akárki: 1480 körül született Navarrában, a hadi tudományokat az El Gran Capitán mellett tanulja ki (1512 Ravenna). "
Szálem, elmés nemes ibn Kaif!
Engedd meg nekem tudatlannak, hogy megkérdezzem, hogy ki volt az El Gran Capitán?
Egy plusz adat: Ramón de Cardona Milánóban fog meghalni 1555-ben, vagy 56-ban, ha jól emlékszem és az ő utódja lesz Bernardo de Aldana, akit a trencséni várfogságából (Lippa elvesztése 1552-ben) teszik meg Lombardia tüzérfőkapitányának.
Jav.: Leiva nem volt ott Rómánál, mert feladata az észak-itáliai hadszíntér védelme volt. Később kinevezték érdemei elismeréseképpen Milánó kormányzójának (1535-1536).
Újabb dolgora derült fénye a kicsi agyamban: -nem véletlen, hogy Colonna család belekerül a pápa elleni hadjáratba: többek között családi kapcsolat fűzi pescara márkijához:) Utóbbi ugyabis 1509-ben Colonna lányt vesz feleségül...
Antonio de Leiva (én nem Leyva) sem akárki: 1480 körül született Navarrában, a hadi tudományokat az El Gran Capitán mellett tanulja ki (1512 Ravenna). Később Nápolyba kerül az ottani alkirály, Ramón de Cardona mellé. Igazi hírnévre Pavia védelmében tesz szert. 1526-ban nincs ott Rómában, mert Károly kinevezi Milánó kormányzójának Pavia után (1535-1536). 1536-ban Károly itáliai hadseregének fővezére, a hadjáratban egészen Aix alá jut, ahol meghal (nem csatában legjobb tudomásom szerint). teljes neve: Antonio de Leiva, Ascoli hercege, Stela márkija, Monsa grófja és spanyol grand. Nemsokkal később (1538-1546) de Vasto, a másik Avalos is Miláno kórmányzója lesz.
Kiegészítés Carolus úrnak: Francisco Fernando de Avalos, Pescara márkija 1568 és 1572 között Szicilía, és nem Nápoly alkirálya volt. Nekem elhiheti:)
del Vasto az egész korszakot végigküzdi, ott volt Bécsnél is és a 30-as években V. Károly még Magyarországra is el akarta küldeni. 1546-ban halt meg.
A másik Avalos, azaz Pescara márkija nem is tudom mikor halt meg. Ugyanezzel a névvel II. Fülöp alatt létezett Nápolyban egy alkirály, de szerintem az a fia volt. Remélem nem tévedek.
Volt arra még Itáliában egy Prospero Colonna is V. Károly seregében. Ő majd Firenze ostrománál jeleskedik.
A chilei történetírás La pacificación de Araucanía vagy La ocupación de Araucanía néven hívja az araukán területek meghódítását, ami nagyjából 1861 és 1881 között ment végbe.
Utána néztem pár dolognak, találtam egy két jó, általam még nem ismert forrás-szöveget Paviáról, de a sacco di Roma-ról nem sok van kéznél. Akad még pár info a bedobozolt könyveimben, de azokhoz egyelőre nem férek hozzá.
Tehát ahogy nézem, kisebb-nagyobb eltérésekkel 1526-ban is azok vezették a birodalmi sereget, akik 1525-ben (nanáhogy:)).
emlegetnek a források 1525-ből: - egy bizonyos Fernando de Avalos (vagy d'Avalos), ismertebb nevén Pescara márkija, akiről Carolus olvtárs is szólt - Alfonso de Avalos (vagy d'Avalos), Vasto márkija, legjobb tudomásom szerint az előbbi édestestvére (róla láttam egy szép festményt tavaly a Pradóban) - zu Salm gróf ugyebár, akiről szintén esett már szó - Antonio de Leyva, aki magát a várost védte (róla említést tesznek a sacco di Róma esetén is) - legjobb tudomásom szerint nem fűzi kapcsolat a későbbi admirálishoz - Marc Sith, a birodalmi landknechtek egyik vezetője (neve alapján lehet skót, svájci, v. akármi) - Rienzo Orsino, a nápolyi különítmény egyik tisztje - Sant'Angelo "úr" (ekként említi a forrás), ő fogalmam sincs kicsoda, de egységvezető volt Paviánál - Franz Sittich, Frundsberg egyik szárnysegédje
Aztán hogy ezek közül melyik vett részt a következő évi hadjáratban is, fogalmam sincs, de valószínűleg a nagy része ott volt.
Meglepetésként olvastam, hogy francia oldalon részt vett a csatában Suffolk grófja, és John Stuart, Albany harmadik hercege, egy évtizeddel korábban még Skócia régense. Amúgy a francia oldal résztvevőit elég részletesen össze tudom szedni:)
Az araukánokról egy alapvető munka, ami neten is olvasható.
Alonso Ercilla y Zuñiga a XVI. század második felében szerzett munkájáról, La Araucanaról van szó. A latin-amerikai irodalmárok közül páran az indián Illiásznak is szokták ezt nevezni.
"Ezek az araucanok mindig nagy kavarást okoztak. A gyarmati időszakban a spanyolok se nagyon bírtak velük."
Kedves Carolus!
Az araukán, spanyolul araucano/araucana, a saját nyelvükön Mapuche (a Föld Népe - Gente de la Tierra) a mai Chile középső és déli területein élt és élő indián nép.
Arról váltak híressé és hírhedtté, hogy a gyarmatosító spanyolok 250 éven át sikertelenül próbálták leigázni őket.
Jellemző, hogy a spanyol gyarmati hadsereg nagyobb veszteségeket szenvedett el az araukánok elleni háborúban, mint Amerika más területein együtt véve.
Végül Spanyolország több esetben is kénytelen volt elismerni Araucanía függetlenségét. Nagyjából a Bio-Bio folyó mentén volt Chile és Araucanía határa.
Az araukánok bátorságát és harci erényeit a spanyolok is elismerték és némi költői túlzással az araukánokat Az Amerikák Akhilleuszai névvel illeték. Chilét meg egy időben a spanyolok temetőjének is hívták, olyan nagyok voltak az ott harcoló csapatok veszteségei.
Bocs mindenkitől ezért a kiss OFF-ért, köszönöm mindenkinek a középkori harcászatról írt beszámolóját.
Nincs még ott arrafelé vlmi. Bourbon herceg is Károly szolgálatában? Kaif, ha jól emlékszem te említetted még Frundsberget is. Paviánal még ott volt Pescara is.
Most adott jó sok munkát kedves Carolus úrnak, csak győzze bepötyögni:) Amúgy csatlakozom a fennt említett úrhoz, örvendek, hogy köreinkben megjelent, és színvonalas hozzászólásaival színesíti emez topikokat. Bár bevallom, az énszínvonalam nem különösebben nehéz überelni:)
Engedtessék meg, hogy beleszóljak szerény képességiemmel és tudásommal. Kissé azért merész dolog a nehézpáncélos tömeges lovasrohamot a fikció kategóriájába utalni, túlságosan sok forrást mond ennek ellent:) Ha már tényleg árnyalni akarjuk a képet, ne feledjük: a fegyvertechnia és a harctéri taktika folyamatosan változó, az adott kihívásokra állandóan reagáló folyamat. Az ún. " ovagi harmodor", azaz a páncélos lovasság nagy tömegben való egyszeri bevetése valóban a 11. század közepének, végének a terméke Franciaországban. Alapvetően mindig is francia, vagy a francia kultúrkörbe tartozó államok (pl. Anglia) hadviselési módszere volt. Azokon a - legtöbb esteben - peremterületek (angol birtokok a szárazföldön, É-Itália, a későbbi Németalföld, illetve a keresztes hadjáratok), ahol ezek bevetésre kerültek, mindenféle (széles, nyílt síkságok, gyalogos ellenfél) szempontból tökéletes terepet nyújtottak a kibontakozásra.
A párhuzamos fejlődés azonban éppen ezeken a helyeken fogható meg a legjobban: a "lovagi harmodor" általánossá válásával errefelé újfajta, a nehézpáncélos lovasság megállításra, ad absurdum elpusztítására alkalmas gyalogság alakul ki. Az már más lapra tartozik, hogy eltérő kultúrájú és technikai felszereltségű területek más és más taktikát dolgoztak ki: Angliában a hosszú íj tömeges bevetése, svájci területeken a zárt, négyszögben vonuló pikások, németalföldön pedig a jól felszerelt, megfelelően képzett polgárokból álló gyalogság. Nem véletlen, hogy abban a korszakban, amikor a lovagi hadviselés mind technikai, mind pedig taktikai szempontból a csúcsra jut (14. sz), szenvedik el a legnagyobb verségeket. Ugyanebben az időszakban ugyanis a velük szemben felállított gyalogság is tökéletesre fejleszti a mószereit. A nehézpáncélos lovasság tömeges bevetésének eltűnése Ny-Európában egyszerűen ennek köszönhető: túl drága, túl nagyok a veszteségek a ráfordításokhoz képest. Egyszerűen nem éri semmiféle szempontból a fenntartása ebben a formában. De azt se felejtsük el, hogy ez a módszer a lengyel huszárságnál még a 17. században is nagyszerűen működik a gyengén képzett és felfegyverzett ukránok és a kozákok ellen. A szakképzett török gyalogság már iszonyú veszteséget tudott nekik néha okozni.
"Ami a francia taktikát illeti: a közhiedelemmel ellentétben Crécy óta a francia lovagok már nem rohamozták meg szemtől szemben lóháton az angol íjászokat, a kiválóan páncélozott lovagok inkább gyalog próbáltak az angolok közelébe kerülni."
Én valami olyasmit olvastam, hogy a XIV. században az angol íjászokon kívül a svájci lándzsások és a flandriai pikások is hatékonyan tudtak megfékezni nehézpáncélos lovasrohamokat.
Az a taktika tehát, amely a XII-XIII. században oly ellenállhatatlannak tűnt, a XIV. sz. második felére már igencsak kockázatossá vált.
"Jártam Buenos Airesben az ottani nemzeti múzeumban, azt hiszem ők tulajondonképpen büszkék a DÉL meghódítására. "
A jenkik is büszkék a "Vadnyugat" meghódítására, attól még mindkettő igazságtalan, imperialista háború volt és az is marad.
"Az indiánháborúik már az 1830-as években elkezdődtek, amikor Rosas, az ország diktátora azzal alapozta meg hírnevét, hogy főként gauchokból - marhapásztorokból - álló hadseregével megtisztította az ország középső területeit az indiánoktól."
Erről keveset hallottam, de megpróbálok utánanézni.
"De azt hiszem, hogy mindez itt ki csit off, és az indiános topikba kívánkozik inkább..."
Szerintem is, vigyük át a témát az indián topikba:-)
"hála az egykori 48-as honvédtisztnek, Czetz Jánosnak, akinek komoly szerepe volt az argentín hadsereg talpraállításában"
Az argentín hadseregre gyakorolt legnagyobb hatása a katonai képzés megalapozásában, a Colegio Militar létrehozójaként és első vezetőjeként való munkássága volt.
"... y al mismo tiempo nombra Director del Colegio Militar al Coronel de origen húngaro D. Juan F. Czetz y a los primeros oficiales"
Létrehozó persze nem ő, hanem az akkori törvényhozás, viszont itt, mint egy máig erős társadalmi hatással rendelkező intézmény, ill. az abban folyó oktatás magas színvonalának hosszú időre történő meghatározójaként tartják számon. Az, hogy az elmúlt évtizedekben egy végzős mérnök, közgazdász arról álmodott, hogy a hadseregben fog dolgozni, az álmok netovábbja (volt), s ezért is tudott olyan erős társadalmi gyökereket verni a junta, amit tapasztalható volt az idején.
Egész pontosan Campaña al Desierto, azaz Hadjárat a Sivatagba.
Az 1870-es évek közepéig Patagonia csak névlegesen volt Argentína fennhatósága alatt, a valóságban harcias, nomád indiánok, a tehuelche, puelche és mapuche törzsek uralták ezt a vidéket.
Nicolás Avellaneda elnöksége alatt (1874-1880) gyorsan fejlődött az argentín gazdaság és ez európai bevándorlók tömegeit vonzotta az országba. Az argentín kormányzat ekkor határozta el Patagónia meghódítását.
A feladat végrehajtásával Julio Argentino Rocatábornokot bízták meg, aki 1878-ban és 1879-ben két kegyetlen hadjáratot vezetett az őslakók ellen. Egész indián falvakat pusztított el, az áldozatok száma több ezerre tehető.
1880-ban Roca lett az új elnök (1886-ig volt hivatalban), az argentín hadsereg pedig folytatta Patagónia meghódítását. Ez 1886-ra a viszonylag jól felszerelt argentín csapatok teljes győzelmével ért véget.
Az európai bevándorlók közül 200 ezer a frissen meghódított területeken kapott földet.
Az életben maradt őslakók egy része Chilébe menekült, más része pedig cselédként vagy napszámosként húzta meg magát az argentínok állattenyésztő birtokain, az ún. estanciákon. Hamarosan azonban ezek is szinte nyom nélkül felszívódtak az argentín népességbe.
Döbbenetes a hasonlóság az Egyesült Államok indiánháborúival, ahol nagyjából ugyanebben az időben távolították el a prérikről az őslakókat, hogy megnyithassák azt a bevándorlók előtt.
Az is érdekes, hogy amíg az USA indiánháborúiról számtalan könyv és film szól, az argentín indiánháború történetéről szinte alig tudunk valamit.
Uruguayban még kevesebb az őslakos, mint Argentínában.
Uruguayban ugyanis a XIX. sz. közepére gyakorlatilag az utolsó szálig kiirtották az őslakosságot, akiknek a létszámuk eleve nagyon kevés volt (kb. 60 ezer főre becsülik a felfedezések korát illetően).
Argentínában is nagyon kevés indián maradt, túlnyomó részüket kiirtották. Egy részüket még a spanyolok, de nagyobb részüket már az argentín hadsereg az 1870-es, 1880-as években (La Conquista del Desierto).
Úgy tudom, hogy a tisztavérű indiánok aránya ma már nem éri el az 1 %-ot, mesztic olyan 3-5 % körül lehet.
Argentína és Uruguay Latin-Amerika két "legfehérebb" országa.
"(a függetlenségi háborúk több mint 1 millió áldozatot követeltek)"
Ezt az adatot honnan vetted? Eléggé túlzónak tűnik, márcsak azért is, mert a latin-amerikai függetlenségi háború csatáit viszonylag kis létszámú reguláris seregek és még kisebb létszámú gerillabandák vívták meg.
"Namost kíváncsi vagyok, hogy a latin-amerikai értelmiség mikor fogja magának föltenni a kérdést, hogy vajon érdemes volt-e hatalmas véráldozatok árán elszakadni az anyaországtól?"
SZVSZ egy párszor már föltették maguknak:)
Egyébként Latin-Amerikában sem mindenki tartja magát a spanyol kultúra és életforma követőjének. Mondjuk a régi kreol arisztokrácia és a meszticek nagy része az ún. hispanidad híve, tehát a spanyol kultúra és életmód követőjének, hívének tartja magát, de gondolj csak a népes indián és néger tömegekre, ill. a meszticek alsó rétegére. Közülük a legtöbben az indigenismo hívei, azaz azt vallják, hogy Latin-Amerika kultúrája legalább annyira, hanem jobban az indián kultúrák örökségén alapul.
Újabban meg sok angolszász (észak-amerikai) is áttelepül a kontinens délebbi régióiba, akik között sok a kalandorszellemű söpredék népség. Amit otthon már nem tudnak megtenni, azt a gyenge közbiztonságú Latin-Amerikában még meg tudják csinálni. Ők nyilvánvalóan nagy ívben sz..nak rá a spanyol kultúrára és örökségre.
A mexikói függetlenségi háborúról (La Guerra de la Independencia de Méjico) jut eszembe, hogy az alatt a 300 év alatt, amíg a spanyolok kormányozták Latin-Amerikát, viszonylagos nyugalom, stabilitás és béke uralkodott.
Na jó, volt néhány felkelés a 300 év alatt, de nem évi kettő-három, mint jelenleg.
A lét- és közbiztonság is érezhetően nagyobb volt, mint ma pl. Colombia, Ecuador vagy Peru egyes részein.
Namost kíváncsi vagyok, hogy a latin-amerikai értelmiség mikor fogja magának föltenni a kérdést, hogy vajon érdemes volt-e hatalmas véráldozatok árán (a függetlenségi háborúk több mint 1 millió áldozatot követeltek) elszakadni az anyaországtól?
Igaz, hogy ma már köztudott, hogy a spanyol birodalom felbomlasztását az angolok és a nemzetközi szabadkőműves mozgalom irányítottákk a háttérből. Az anglók pl. nyíltan támogatták fegyverrel, lőszerrel, pénzzel, sőt "önkéntesekkel" a felkelőket.
Egy "önkéntes" angol hadtest harcolt Venezuelában Bolivarék oldalán.
