Szerintem a folyamat az ember lelkében lévő szükséggel indul, majd kialakul a vágy, hogy ezt a szükségét kielégítse, erre az állapotra pedig mondhatjuk, hogy az illetőnek célja a vágyának teljesítése (a szüksége kielégítése).
Szerintem nem feltétlenül. Viszont örülök, hogy evvel kezdted, mert közben én már kicseréltem magamban a cél szót vágyra, és így már stimmel az, amivel nagyon nem tudtam egyetérteni:)
Ha azt mondod, az egó vágyik a kiszolgáltatottság teljes kiküszöbölésére, és ennek a vágyának megfelelően állítja fel a kis céljait az élete során, miközben abban biztos lehet, hogy teljesfüggetlensége, szabad akarata és kiszámítható biztonsága nem lehet, azzal nincs gondom:)
a folyamat az ember lelkében lévő szükséggel indul
Szerintem ez a fizikai-létfenntartási szükségletekre igaz, de minden vágyra nem...
Egyéb esetekben sokféle "szükség" megint csak a hitrendszerek következménye, azt gondolom, azt hiszem, hogy szükségem van rá.... más meg nem gondolja, nem hiszi ugyanarra, amire én, hogy szüksége lenne rá. (Én pl. nem érzem akkora szükségét egy totális jövő-kiszámíthatóságnak - sőt....)
Megszűnik-e vajon ettől a szükség, megszűnik-e célunknak lenni a kielégítése?
Szerintem megszűnhet, ha megváltozik valakinek pl. a gondolkodásmódja, amiből fakadóan gondolta, hogy szükséges, aminek szükségét érezte..
Ezért a szükség nem a külvilágból jön, így aztán nem is kell feltétlen megszűnnie pusztán attól, mert abban nem találja meg a kielégülés konkrét módját.
Egyetéretek:) nem a külvilágból jön, ezért attól nem szűnik meg.... mástól viszont megszűnhet... szintén belülről, ahonnan jött.
A túlélést is csak azért akarjuk, hogy elkerüljük a kiszolgáltatottságot.
Ez ennél összetettebb szerintem....
Ami Bari vágyát illeti, az egy érdekes kérdés:) de örülök, hogy alapvetően vágyat írtál és nem célt.
Vagy lehetne egy elemi vágyam az, hogy gondolati erővel legyőzzem a gravitációt, és úgy röpködjek a város fölött, ami akkor is megmarad örökre, ha tudom is, hogy ez lehetetlen.
Honnan tudod, hogy lehetetlen?
Az meg nem szép dolog, ha valamit önmagával akar alátámasztani az ember. :)
nem vagyok egy nagy filozófus, észre sem vettem:)))
Jobb példa: ha szükségem van a biztonságra, akkor elmúlik-e ez a szükség belőlem attól, hogy belátom, hogy elérhetetlen? Ha pedig bennem van ez a szükség, akkor nem célom-e az, hogy valamiképpen kielégítsem? Olyan általános cél, ami nem tud konkrét irányt találni (kivéve mondjuk az önhazugságot, ami még az elérhetetlen céloknál is bármikor a megmentésre siethet :)).
De ha még így sem fogadod el a cél szó használatát (amit valamennyire meg tudnék érteni), akkor maradjunk helyette a szükség stádiumánál. Az fennáll, az foglalkoztatja az embert, nem hagy nyugalmat, stb, és azzal behelyettesítve mindenhol a célt, pont ugyanúgy működik a mondanivaló.
"Sőt, a célokat általában azért tűzzük ki, hogy elérjük."
Szerintem a folyamat az ember lelkében lévő szükséggel indul, majd kialakul a vágy, hogy ezt a szükségét kielégítse, erre az állapotra pedig mondhatjuk, hogy az illetőnek célja a vágyának teljesítése (a szüksége kielégítése).
Ekkor körülnéz a világban, és felméri, hogy milyen konkrét dolgok elérése által tudná ezt megvalósítani. Ezek lesznek a konkrét céljai. És mivel sok ilyen konkrét céllal találkoztunk már a saját életünkben is, és láttuk másoknál is, ezért akár azt is hihetnénk, hogy a célnak mindenképpen konkrétnak, és elérhetőnek is kell lennie. Vagyis azt gondolhatnánk, amit most te is.
Pedig valójában a szükség kielégítése az igazi cél, a konkrét cél pedig ennek csak a gyakorlati világba kivitt formája. De mi van akkor, ha a szükségünk olyan jellegű, hogy azt a gyakorlatban nem lehet kielégíteni? Megszűnik-e vajon ettől a szükség, megszűnik-e célunknak lenni a kielégítése? Én nem látom, hogy miért szűnne meg, mivel a szükség nem azért (amiatt) létezik, mert kielégíthető, hanem csak úgy magától, és akár irracionálisan is, és ekkor keres kielégülést a világban.
Akkor igazad lenne, ha a szükség kialakulásának iránya a külvilágtól haladna az egyén felé, mert akkor tényleg csak az válhatna vágyunk tárgyává (céllá), amivel első lépésben a világban találkozunk (ami meg nincs a világban, az nyilván ezért nem). Csakhogy akiben nincs már eleve egy olyan szükség, amire a külvilág egy jelensége kielégítő hatással van (vagy tudna lenni az elérése esetén), akkor az a jelenség értéktelenként fog megjelenni a szemében, tehát eleve nem válik vágy tárgyává. Nincs meg az az alap, ami miatt értékesnek, elérésre méltónak lehetne érezni.
Ezért a szükség nem a külvilágból jön, így aztán nem is kell feltétlen megszűnnie pusztán attól, mert abban nem találja meg a kielégülés konkrét módját.
Azt meg csak mellékesen jegyzem meg (és részben benne van már rejtett formában az eddigiekben is), hogy semelyik konkrét cél nem lehet maga a tényleges cél, mert a tényleges cél mindig általános. A konkrét célok pedig csak eszözök, melyek által úgy érezzük, hogy közelebb jutunk a ténylegeshez. Semminek nem lehet az értékét önmagával magyarázni.
"Ez a túlélés példa nem teljesen passzol ehhez szerintem"
Nemcsak hogy passzol, de egyenesen még féltem is egy kicsit leírni, mert pontosan ugyanarról szól, mint amit példázni akartam vele. Az meg nem szép dolog, ha valamit önmagával akar alátámasztani az ember. :) A túlélést is csak azért akarjuk, hogy elkerüljük a kiszolgáltatottságot. (De ezt most nem fejtem ki jobban, így is hosszú vagyok.)
De hozhatnám példának akár Barátocska vágyát is, ami az ember alapvető elszigeteltségének legyőzésére irányul, miközben pontosan tudja, hogy ez elérhetetlen. Mégis megmarad a vágy, és vele együtt ennek az elérése is, mint (irracionális, és nyilván soha nem teljesülő) cél. Vagy lehetne egy elemi vágyam az, hogy gondolati erővel legyőzzem a gravitációt, és úgy röpködjek a város fölött, ami akkor is megmarad örökre, ha tudom is, hogy ez lehetetlen. Meg még biztos van ezer példa, de most ennyi tellett tőlem. Remélem már ezzel is tisztázni tudtam valamennyire magam. :)
Abban viszont nincs ellentmondás, ha az embernek olyan célja van, amiről tudható, hogy elérhetetlen. Sokaknak a túlélés a céljuk még akkor is, ha tudják, hogy nem nagyon fog összejönni. És azért rettegnek a halálos ágyon, mert még mindig tovább akarnának élni (miközben látják, hogy nem fog menni). Az elérhetetlenség tudomása nem oltja ki minden esetben a vágyat.
Ez az, amiben pedig én ellentmondást látok.
Ez a túlélés példa nem teljesen passzol ehhez szerintem, mert ebben nagy szerepet játszik egyfajta "ösztönösség" (túlélési ösztön), másrészt egyfajta félelem. Harmadrészt nem biztos, hogy az "örök élet a célom, miközben biztos vagyok benne, hogy ez lehetetlen" gondolat van emögött, inkább a "még egy kicsit tovább élni" gondolat, aminek a félelem egy fontos tényezője.
Jelen pillanatban nem tudok elképzelni olyan esetet, ahol motiválhat bárkit egy olyan célkitűzés, amely cél elérhetetlenségét teljesen bizonyosnak tartja. Sőt, a célokat általában azért tűzzük ki, hogy elérjük.
Olyat el tudok képzelni, hogy "általában úgy tudott valami", hogy nem lehetséges, valaki mégsem hiszi ezt el, és mégis megpróbálja, valamilyen belső motivációtól hajtva. Így születnek a nagy felfedezések pl.
Valahogy nem lehetne ezt az elgondolásodat kicsit átalakítani? Vagy neked ez így rendben van tényleg?:) Vagy a cél szóval van itt problémám? nem tudom.:)
Megfogalmaztam egy teljesen evidens tartalmú mondatot, ami ebben a formában mégis egész jól rávilágít, hogy miért nem tekinthető igazi megoldásnak az önhazugság:
Amennyiben egy bizonytalan dolgot elkezdünk alaptalanul biztosnak venni, akkor az amiatt bekövetkező lelki nyereség is pontosanugyanennyire lesz alaptalan, amit a dolog biztossá válása miatt érzünk.
Ezért amennyiben a lelki nyereség miatt csináljuk az egészet (ennek érdekében kezdjük el alaptalanul biztosra venni azt, ami valójában bizonytalan), akkor csak jól kicseszünk magunkkal, mert így nem is nyerjük el azt, aminek az elnyerése a célunk lenne ezzel. A biztos verzió pont a biztossága miatt lenne jobb (és adna okot megnyugvásra vagy boldogságra), na de ha épp ezzel nem rendelkezik valójában, akkor teljesen értelmetlen az _ehhez_ társított érzelem megjelenése is. Nincs valódi nyereség, mivel pont az a kritérium nem teljesült, aminek a valódi nyereség a függvénye lenne. Nem is áll fenn az, ami a jobb lelkiállapot kizárólagos és tényleges oka lehetne.
"Ezeket írtad:) vagyis van egy célunk, amiről "tudjuk", hogy nem valósulhat meg?:)"
Nem tehetek róla, de én csak egy ellentmondást látok az idézett mondatokban, mégpedig hogy egyszer elérhetetlennek nevezem a bizonyosságot, máskor meg mégis elérhetőnek, noha önhazugság által. De ez nem igazi ellentmondás, mert a tényleges elérés az valóban lehetetlen, a gyakorlatilag lehetséges pedig (ezért) csak látszólagos. Vagy: mint lelkiállapot elérhető, de mint megalapozott (jogos, indokolt) lelkiállapot, már nem.
A konkrét kérdésedre pedig igen a válaszom: olyan célunk van, ami nem valósulhat meg. Nemcsak "nem lehet tudni, hogy megvalósulhat-e", hanem mivel az igazi célunk az lenne, hogy _tudhassuk_, hogy nem vagyunk kiszolgáltatottak, és mivel az ilyen tudás lehetetlen, ezért szó szerint tudjuk (ésszel beláthatjuk), hogy ez a cél elérhetetlen. Ez még akkor is igaz, ha valójában esetleg nem is vagyunk kiszolgáltatottak, és ezért hülyeség az ezen való problémázás.
Abban viszont nincs ellentmondás, ha az embernek olyan célja van, amiről tudható, hogy elérhetetlen. Sokaknak a túlélés a céljuk még akkor is, ha tudják, hogy nem nagyon fog összejönni. És azért rettegnek a halálos ágyon, mert még mindig tovább akarnának élni (miközben látják, hogy nem fog menni). Az elérhetetlenség tudomása nem oltja ki minden esetben a vágyat.
"Az valós életem valós célja tehát az, hogy minél kevésbé legyek kiszolgáltatott a valódi világban. Mert a kiszolgáltatottság csak ezzel lenne tényleg elkerülve...
És a valódi nem tudható. Lehet, hogy a hit alakítja, lehet, hogy valami más, és lehet, hogy a kettő keveréke. De amíg ezt nem tudjuk, addig a bizonyosság bármelyiket illetően is csak önhazugsággal érhető el, márpedig az igazi célunk a valós helyzet tudása lenne.
a bizonytalanságnak van csak létjogosultsága
Ezért nem érhető el a bizonyosság.
De amúgy nem is az a lényeg, hogy praktikusan milyen lenne a nem kiszolgáltatott állapot, vagy hogy ez egyáltalán megvalósulhatna-e, hanem az, hogy ez nem valósulhat meg. Kizárólag önhazugság által, amennyiben bizonyos dolgokat minden alap nélkül biztosra kezdünk venni."
Ezeket írtad:) vagyis van egy célunk, amiről "tudjuk", hogy nem valósulhat meg?:)
Persze ez most így összeollózva kicsit piszokság lehet, mert az nem derül ki, milyen kontextusban íródtak le ezek az állítások, mégis folyamatosan éreztem valami kibékíthetetlen ellentétet a nézőpontodban.... rosszul látom?:)
És hogy még egy félreértést megelőzzek: én nem azt mondom, hogy ha korrekt akarna lenni, akkor az embernek folyton meg kéne kérdőjeleznie a tapasztalatát, hogy amit lát, az biztos-e, hogy tényleg úgy van, hogy amire következtet, az nem lehet-e éppen máshogy is. Ez értelmetlen hülyeség lenne, mert minek abban gondolkozni, amire egyelőre semmi jel nem utal? (kicsit Occam borotvája alapon)
Ehelyett csak annyit mondok, hogy amit tapasztal, és amire következtet, azt nem vehetné biztosnak. (De ez nem azonos azzal, hogy konkrétan töpreng az alternatív lehetőségeken, vagy hogy folyamatosan kérdőjelezget.) És ha mégis annak veszi, akkor azzal átveri saját magát, hogy a vágyott bizonyossághoz jusson olyankor is, amikor erre nincs is oka (megcsalva ezzel a saját igazi célját is egyúttal).
Amúgy meg azt hiszem az volt a kérdésünk, hogy lehet-e bármikor is őszinte célunk az önhazugság. És én továbbra is azt mondom, hogy nem, mert bizonytalan igazságtartalmú helyzetekkel nem gondolhatjuk, hogy igazán ki vagyunk segítve. Valódi szükségünk pedig az "igazán kisegítettségre" van, nem pedig a "talán"-ra. Legalábbis ha ezt a kettőt állítjuk szembe, akkor egyértelmű, hogy a voks az igazán-ra menne. A talán pedig már csak akkor jöhet képbe, ha az igazán az elérhetetlen, és ha ez élhetetlen állapotot eredményez. Ekkor csinál az ember jobb híján a talánból látszólag igazánt, hogy legalább úgy tűnjön, mintha tényleg oda jutott volna.
Nem hiszem, hogy maga a téma bonyolult lenne. Az elv elég egyszerű, de talán az okozza mégis a kavarodást (mert az tényleg van), hogy az életünk milliónyi különböző (sokszor egymással összefüggő, vagy egymásra épülő) bizonyossággal van tele, amik vagy 5000 különböző területre vontakoznak. És amikor megpróbáljuk az elvet a gyakorlati valósággal összevetni, hogy most akkor vajon igaz-e vagy sem, akkor elveszünk az értelmezési területek végtelen mezőin, távolról sem tudva gondolatilag átfogni az egészet egyszerre. Enélkül meg nehéz úgy eljutni az ítélethez, hogy ne legyen bennünk egy nyugtalanító lezáratlanság érzés, amiért nem tudtuk mindenre nézve végigvezetni az elvet, ezért inkább már maga az ítélet sem születik meg. :)
De szerencsére én úgy látom, hogy ez a gyakorlattal való összevetés nem szükséges ahhoz, hogy az elv igazságtartalma kimutatható legyen. Ez egyszerűen csak egy csapda, ami utólag még akkor is elbizonytalaníthat, amikor az eszünkkel már tudjuk, hogy elvileg igazunk van.
Én sem tudom :) De majd összeszedem magam eccercsak, és akkor folytathatjuk.
Néha, mikor ilyen történik, két dolgon csodálkozom. Egyrészt hogy miképpen volt bátorságom egy ilyen komolyan agyalós témába belemenni egyáltalán (holott tudhatnám, hogy később már nem biztos, hogy lépést tudok tartani), másrészt, hogy másoknak ehhez mindig van agykapacitásuk?! :)
Ne hülyéskedjetek már ezzel, mert megőrülök :) Mi vagyok én, felügyelő?!
Egy gondom van, hogy én ehhez a topikhoz sokszor érzem kevésnek magam. Annyit kell járatnom az agyam a felvetéseken, hogy időnként egyszerűen elfáradok :) Úgyhogy ha nem vagyok itt látszólag, akkor az azt jelenti csak, hogy várok egy alkalmasabb időpontra, amikor fel tudom venni a fonalat. Aztán meg sokszor egyenesen lehetetlenség, mert úgy elmegy a téma mellettem, hogy már nem találom a pontot, ahol be tudok újra kapcsolódni.
"mi teljesíti? mi mást tudsz tenni a tudatoddal, mint gondolkodni, megfigyelni, tapasztalni?:)"
Nem tudsz mást tenni, de attól még ezekkel sajnos nem érhető el a bizonyosság. Ezért nem érhető el a bizonyosság. :) Legalábbis olyan dolgok kapcsán nem, amik a magadon kívüli valóságra vonatkoznak (vonatkoztatottak). Azt mondhatod biztosra pl. hogy a tapasztalatodban egy lámpa van, mert az tényleg tud úgy lenni, de azt már nem, hogy az a lámpa ténylegesen is létezik a tapasztalatodon kívül, mint önálló entitás." Vagy gondolhatod azt, hogy valamilyen szabályszerűséget figyelsz meg (szintén) a tapasztalatodban, de azt már nem mondhatod biztosra, hogy ez a szabályszerűség valóban jelen van a világban, mint rendező elv, és te ezért is tapasztalod meg.
"Viszont nem, nem veszem teljesen biztosra, de folyamatosan figyelek és tesztelem ezt az elképzelést, és folyamatosan igazolódni látszik, így egyre biztosabb vagyok benne:)"
"Az elképzelés és a belső hit szerintem nem mindig ugyanaz"
Ezt el tudom fogadni, mert szerintem sem mindig tudjuk a felszíni tudatban, hogy mi is rejlik bennünk igazából. Meggyőződéssel gondolhatjuk a valós hitünknek akár a totális ellentétét is annak, amit valójában a mélyben hiszünk.
Nade ha én mindennap pont lekésem a buszt már három éve, és ha ebből úgy gondolom, hogy egy született vesztes vagyok, majd ezt újra és újra megerősíti az élet újabb buszlekésések által, akkor hogy lehet az, hogy az egyik napon többször is pont elkapom a buszt? Majd utána megint soha. Se a felszíni véleményem nem változott meg (ezért is lepődtem meg jól), se a mélyben nem volt gyökeres fordulat, ami esetleg a tapasztalat változásának oka lehetne. Akkor hogy volt ez mégis lehetséges? Ilyenek miatt mondom, hogy ez kicsit erőltetett, és adott esetben csak nehézkesen mentegetett elmélet.
"De hogy mire figyelsz a szembejövő dolgokkal kapcsolatban, ill. a benned zajló folyamatokban a dolog által kiváltott hatásokat tekintve, az már nem annyira véletlenszerű (- ez pedig a tőled függő, tudatosan és tudattalanul irányított/irányítható elem -) persze szerintem"
Ez tiszta sor, de ez még önmagában nem garancia arra, hogy nem is történhet veled számodra rossznak minősülő dolog. Vagy hogy _mindenben_ képes lennél a jót, és csak a jót felfedezni, ha épp ahhoz van kedved. Ezért ez még nem igazi kontroll, maximum csak egy befolyásoló elem a folyamatokban.
"Azt gondolom, az, hogy nem látunk valamit, még nem bizonyíték arra, hogy más nem látja, ill., hogy nem létezik."
Hogy nem létezik, arra nem bizonyíték, de én nem is nemlétezést állítok, hanem azt, hogy a bizonytalanságnak van csak létjogosultsága. Az meg, hogy más attól még láthatja... egyrészt ha ez törvény, akkor mindenkinek látnia kéne. Másrészt aki látni véli, az tévedhet is, ezért az is lehet, hogy az nála sem valósul meg igazából.
"Sosem állítottam, hogy a jövő biztosra tudható, elég unalmassá is válna a világ:))"
Akkor egyetértenél-e abban, hogy az ember alapvetően kiszolgáltatott? :)
"Én már kizártam ezt a lehetőséget:) ha teljesen eltér a tapasztalataimtól és a megfigyeléseimtől, miért tartsam lehetségesnek?"
Mondjuk mert maximálisan korrekt akarsz lenni. :) Az lehet csak biztos, amiről abszolút és egyáltalán nem képzelhető el, hogy esetleg másképp legyen. A megfigyelés és a tapasztalat pedig ezt még nem teljesíti.
Hű de klasszul összefoglaltad, amiről beszélni próbáltam:)))
Viszont nem, nem veszem teljesen biztosra, de folyamatosan figyelek és tesztelem ezt az elképzelést, és folyamatosan igazolódni látszik, így egyre biztosabb vagyok benne:)
De ugyanúgy lehetnék helyette arra is, hogy mindenki mindenkor biztos jövő előtt áll,
Nem, szerintem ez egy tévhit lenne - már ha úgy gondolod a biztos jövőt, hogy mindig az elképzeléseidnek megfelelő ...
A bizonytalanság álláspontja mindig dominálni fog
lehet, hogy nagyon rosszul fogalmaztam, konkrétan sosem állítottam, hogy ezt másképp gondolom - csak abban vagyok majdnem biztos, hogy ez a bizonytalanság nem egyenlő a teljes kiszolgáltatottsággal.
De nem egyedül vagyunk a világban... minden tervezésünk összefüggésben áll mások életével is.... ezért nem láthatjuk át minden kihatását, következményét, visszahatását egy "tervezetünknek", főleg, ha túl konkrét eseményeket, helyszíneket, embereket "veszünk bele:)
úgyhogy szerintem nagy baj lenne, ha ilyen módon tervezhetné az egyén a jövőt...
"érzem, hogy valami másban gondolkodsz, és sok helyen elbeszélünk egymás mellett, de nem tudom megragadni a mondanivalók eltérésének "lényegét", hogy igazából kapcsolódni tudjak"
Úgy látom, hogy te alapnak veszed, hogy az ember mindenkor olyan valóságot tapasztal meg, ami a saját hitrendszerének (hiedelmeinek) megfelel. Akár azért, mert a sors azt fújja csak feléje, amire ő maga belső beállítottságából kifolyólag nyitott (populáris ezó-szlengben: amivel azonos rezgésszinten van, amivel "együtt rezeg"), akár azért, mert minden igazság, minden jelenség, minden lehetőség egyszerre van meg (megvan) mindenkiben, és ahogy mondod, ebből csak az tudatosul éppen, amire a saját szűrője aktuálisan hangolva van.
És mivel ezt biztosra veszed, ezért amikor én azt mondom, hogy az ember (valójában) mindenkor a bizonytalanság állapotában van, azt úgy veszed, mint ami kizárólag az én hiedelmem, és ha én igaznak látom ezt az életben, akkor az csakis ennek tudható be. Erre vagyok hangolva, ezért ezzel is találkozom. De ugyanúgy lehetnék helyette arra is, hogy mindenki mindenkor biztos jövő előtt áll, amiben teljes nyugalommal hihet is, és akkor meg ez lenne az igazság, mert az igazság pusztán csak a hangoltság függvénye. És ha a látszat ennek néha ellent is mond, az csak azért lehet, mert a szűrőnk bizonyos részei esetleg tudatalatt helyezkednek el.
Namost, ha ezt jól látom, akkor arra szeretném felhívni a figyelmed, hogy maga ez az alapgondolat (amiből kiindulsz, és ami alapján az én elméletemet is megítéled) egy megalapozatlan bizonyosság. Nem úgy megalapozatlan, mint ami egész biztos, hogy nem igaz, hanem úgy, mint aminek a biztosan igaz volta nem nyert bizonyítást. És nem is tud ilyesmit nyerni (és _ez_ biztosra vehető, és teljes bizonyossággal levezethető). Addig pedig a belőle következő következtetések és ítéletek is mind-mind bizonytalanok lesznek.
A bizonytalanság álláspontja mindig dominálni fog bármely (a teljes valóságra vonatkozó) bizonyosságot tartalmazó állásponttal szemben, mert az előbbi jogossága kimutatható, az utóbbié pedig nem.
Valahogy úgy látom, nálad a vagy ez-vagy az elv köré csoportosulnak a gondolatok, én meg a kettő kombinációjában gondolkodom:)
Érdekes módon én nem ezt figyelem meg az életemben. Én annyiszor szoktam pofára esni az elképzeléseimmel, hogy össze se tudom számolni. Igaz, hogy rengeteg eset meg egybevág a hitrendszeremmel
Sokat nem szeretnék már kőrözni ebben a témában, de ehhez még pár észrevétel:)
Az elképzelés és a belső hit szerintem nem mindig ugyanaz, ahogy a vágy sem mindig esik egybe a belső hitekkel. De ezt igazából konkrét példákon lehetne megfogni, így általánosságban beszélve erről nagyon el tud a lényeg csúszni a szavakon. De példahozásban nagyon nem vagyok jó:)
A "mit figyelünk meg és mit nem" meg egy kicsit csapdás dolog, ha a figyelem általában arra irányul, amerre a hitek, meggyőződések irányítják.
"Nade ez a szűrő milyen kritériumok alapján fog működni? Szerintem bizonyos meggyőződés- hitrendszer alapján." Ebből a gondolatsoromból kihagytad az egyik lényeges láncszemet:)
véletlenszerűen találom magam szemben a dolgokkal
Mondjuk igen. (Ez a "kettő kombinációjában" a kiszámíthatatlansági elem). De hogy mire figyelsz a szembejövő dolgokkal kapcsolatban, ill. a benned zajló folyamatokban a dolog által kiváltott hatásokat tekintve, az már nem annyira véletlenszerű (- ez pedig a tőled függő, tudatosan és tudattalanul irányított/irányítható elem -) persze szerintem.
Úgy gondolom, hogy ha valami mögött törvény áll, akkor annak illene minden esetben aszerint működnie. Ezt viszont távolról sem látom a hitrendszerek és a tényleges valóság kapcsolatánál
Azt gondolom, az, hogy nem látunk valamit, még nem bizonyíték arra, hogy más nem látja, ill., hogy nem létezik.
Ha azt gondolod, hogy lehet benne valami, az nem butaság, hanem egy jogos feltevés. De biztosra még ekkor sem veheted. Lehetre nem építhetsz bizonyosságot. Ráadásul a megtapasztalt valóság egyáltalán nem biztos, hogy azonos a tényleges valósággal.
Namáááá:) és mikor vehetem biztosra? semmikor, mert akkor erre az a válaszod, hogy a valóság, amit megtapasztalok, nem biztos, hogy a tényleges valóság.:)))
A többire megpróbálok csak röviden reagálni:
A "valami mást", aminek léte az egó megnevezése kapcsán feltételezhető, nem egy avval ellentétes dolognak gondolom, hanem avval egyidőben, avval párhuzamosan létező dolognak, és a kettő működésének kombinációjából gondolom eredeztetni a "valóságot".
És akkor mindig ott lenne a dilemma, hogy vajon kinek a hitrendszere valósul meg ebben a közös valóságunkban? Több szereplő esetén, amennyiben ellentétesek a hitrendszerek, de a valóság csak egyféle, akkor logikai ellentmondáshoz jutnánk
csak ha egyetlen stabil valóságban gondolkodunk és ha véletlennek gondoljuk azt, kikkel és milyen eseményekkel találkozunk össze, és kikkel és milyen eseményekkel nem (egyébként itt jön be a harmadik tényező a kombinációba):) de ezt inkább hagyjuk:)
Sosem állítottam, hogy a jövő biztosra tudható, elég unalmassá is válna a világ:))
Amit igazából mondok, az az, hogy "nem lehet kizárni, hogy csak egy véletlenszerű, minden gondolatunktól és ténykedésünktől független...stb."
Én már kizártam ezt a lehetőséget:) ha teljesen eltér a tapasztalataimtól és a megfigyeléseimtől, miért tartsam lehetségesnek? Bár bevallom, ijesztő tud lenni az ebből következő felelősség tudata, és a tanulópályával együttjáró kudarcélmények sorozata...:)
Mindamellet mégsem vonom kétségbe, hogy az egész nem úgy van, ahogy én látom, vagy hogy úgy volna ahogy te látod, vagy hogy egy harmadik verzió...:))
"és az sem biztos, hogy neki magának jó lenne - mert mondjuk nem tudott minden következményt számításba venni a tervezésnél"
Na de akkor mégsem ő határozta volna meg teljes mértékben a jövőt, innit?! :)
"azonnal megvalósul, és akkor jövök rá, hogy hú, de mégsem ezt akartam, de már késő bánat"
Miért lenne késő bánat? Ha rájössz, hogy nem tetszik (ami persze már önmagában elképzelhetetlen, amennyiben tényleg nem vagy kiszolgáltatva a jövőnek -> "nem tud olyan lenni, ami az akaratoddal ellentétes"), akkor a következő pillanatot már át is alakítod kedved szerintire.
De amúgy nem is az a lényeg, hogy praktikusan milyen lenne a nem kiszolgáltatott állapot, vagy hogy ez egyáltalán megvalósulhatna-e, hanem az, hogy ez nem valósulhat meg. Kizárólag önhazugság által, amennyiben bizonyos dolgokat minden alap nélkül biztosra kezdünk venni. Magunkkal kapcsolatban, a jövővel kapcsolatban, stb.
