Az altalam irott felfogasra (Majdnem) mindenki ugy reagal, ahogyan Te (igaz, hogy kivetelnek tekintesz -ez megtisztelo ;) . Pedig en arra gondoltam, hogy a legkisebb dolognak is orulok (Na jo torexem erre, de nem vagyok azert tokeletes ;) ). Reggel munkaba menet orulok a napsutesnek, a madaraknak stb, stb.. Megprobalom eszrevenni azokat az apro dolgokat, amin eddig atsiklottam, es nem is vettem eszre. Itt igazan jelentektelen dolgokra gondolok, mit pl elcsodalkozni egy rugy alakjan, a hopehely tokeletessegen... Tudom, hogy szentimentalisan hangzik, de olyan intenziv elmenyeket nyujt, amire nem is gondoltam volna. En azon vagyok, hogy egy kisgyermek tudatlansagaval tekintsek ezekre a hetkoznapokra, hiszen ebbol all az eletem, es nem szabad, hogy csak ugy leperegjen.
Szoval erre gondoltam es nem a vegnelkuli habzsolasra. Ami egyebkent az ellenkezo hatast hozza el az emberre, mint amit vart. Nem tud orulni mert megszokotta valik, egyre "eroteljesebb" elmenyekre vagyik. Erre jo peldak szerintem a "valosagso"-k. Meg a sajat kornyezetunknek sem vagyunk tudataban....
No mind1.
Es ezt a fajta "elmenyfurdot" a halalfelelemnek "koszonhetem". Addig akarok erzekelni es gyonyorkodni ameddig lehet.
>Aminek jönnie kell, akkor is jönni fog, ha intenzíven élsz, meg akkor is ha nem intenzíven
No,ez kétségtelen! :) Mégis : sokkal előnyösebben megszervezhetnénk az életünket, ha felnőtt
emberek módjára szembenéznénk saját mulandóságunkkal,és nem játszanánk halhatatlanosdit. Légy örökké fiatal és szexi...Arra gondolt-e már valaki,milyen iszonyú lenne,ha
nem tudnánk meghalni? Örök élet - van-e ennél szörnyűségesebb gondolat?
hát persze,hogy nem szabadna ezt mondanom. Ezt csakugyan nagyon kiérlelt ember mondhatja csak. Mégis kényszerít valami, hogy ezt mondjam. Mindamellett felhívom a figyelmedet
idézett hozzászólásom egy mondatára : "valamennyien ezt tesszük - ha le is tagadjuk". Igyekszem nem letagadni. De az én életeszményem más.Intenzíven élvezni minden pillanatát - igen,de úgy,akár egy növény,meg sem moccanni,csak mosolyogni. Minden cselekvés olyan
hiábavaló - mégis cselekszem,igen,és ezért elismerem bírálatod helyességét.Köszönet érte.
Sokat szenvedtem már,de még nem eleget.Nem eleget ahhoz,hogy ilyesmit mondhassak.
Egyelőre nem tudom megmondani,félek-e a haláltól. Az élettől jobban félek talán.
Bocs, ez tényleg elfogadhatatlan. Ha a halálfélelmemtől a szeretet kikapcsolása árán szabadulhatok meg, akkor inkább nem akarok megszabadulni a halálfélelemtől. Inkább megkeresem a szeretetnek azt a forrását, aki erősebb a halálnál.
Szóval én csak egy buta kis ember vagyok, akit olyan nagyon nem érdekel, ha a halott szerettei valami nagy összefüggésnek részei maradnak, meg minden.
Az én szeretteim legyenek ott a közelemben, és szerethessem őket úgy. Ha meg nem szerethetem már őket úgy, akkor elmondom Istennek is, embernek is, hogy fáj.
>ne félj a tudat nem vész el halálod után lekdben az örökéletüben a tudattalanod része lesz, aztán 3. évedre tekjesen elmerül
Talán így lesz. De ha elmerül, ha feloszlik akkor hiába örök, az éntudat megszűnik. Big megszűnik. Nem ?
Mit érek akkor az egésszel? :(
Én a magam kis, egótól átitatott, éntudaTOMAT (!)szeretem és nem akarom elveszíteni. :,,,(
:,,,O
Egy esetben fogadom el: ha úgy lényegülök át, hogy éntudatom szép folyamatosan és fokozatosan "áttdiffundál" a nagy öntudattal bíró "levesbe".
Másszóval az éntudatom folytonossága ne szakadjon meg (mert az számomra egyenlő a megszűnéssel), hanem A Csodálatos Misztikus Metamorfózis során maradjon meg! És végül (emlékezve arra (!), hogy Big voltam és Amida voltam és mindenki más voltam...) a Nagy Egy-ként ébredjek öntudatomra... :)
Ha bizonyos lennék, hogy így lesz, NEM FÉLNÉK A HALÁLTÓL ! ;)
Értem, ezek szerint a Te elképzelésed az, ami nálam a normál verzió, azaz az órát hagyományos sebességűnek látod.
Ahogy én is írtam ennél, abban igazad van, hogy nem fogod megélni azt a pillanatot, amikor megszűnik a gondolkodásod, tehát nem lesz olyan gondolatod, hogy nincs többé gondolatod, ez nyilvánvaló.
De ez nem jelenti azt, hogy örökkévalóságnak éled meg az életed, vagy ha igen, akkor az örökkévalóságnak egy elég érdekes definícióját kell adnod hozzá.
Bátorkodnálak röviden és erőteljesen kritizálni, egyéb topicokban érzett szimpátiám miatt.
Amit írsz nagyobbrészt igaz. Vagy talán teljesen is. De ezt csak nagyon kiérlelt ember mondhatja el. Véleményem szerint Te ezt még nem mondhatod el magadról. Ahogy én sem. És sokan itt. Nem csak a szavakat kell komolyan vennünk. Hanem azt a nem elhanyagolható momemtumot, hogy azokat embertársainak ki is mondjuk.
Mindezért sommás, helyreigazító állításodat nem érzem igaznak. Pedig igaz. Nem kívánom, hogy idő előtt szembesülj azzal, amit írsz. Komolyan mondom.
>Mivel felek a megsemmisulestol, ezert igyekszem a minden napom minden
percet a leheto legtejesebb intenzitassal atelni, mert tudom, hogy a semmi var, es at akarom erezni az eletemet olyan melyen amilyen melyen csak lehet, mivel minden pillanatom egyedi es megismetelhetetlen
Kedves Kagura!
Amit itt írsz,az lényegében a nyugati,fausti ember ars poeticája is lehetne,én legalábbis úgy látom.Valamenyien ezt tesszük,ha le is tagadjuk. Egy életem,egy halálom - kiélni mindent, az utolsó cseppig,vért,húst,bort,nőket,mindent a féktelen életvágy szolgálatába állítani.Rohanni,
tülekedni,megnézni,felkutatni,megtapogatni,megnyalni,ejakulálni és öldökölni,élni,élni,most,most,most! Hozzászólásaid alapján gyanítom,Te nem feltétlenül így
értelmezed és nem is így cselekszel. De a többség,úgy tűnik,egyedül az általam bemutatott
magatartást képes szembeállítani saját megsemmisülésének gondolatával. Érdekes egyébként,
engem éppen ellenkező viselkedésre sarkall a halál tudata. Minél kevesebbet cselekedni, szinte semmit,lehetőleg nyomot se hagyni itt. Jöjjön,aminek jönnie kell.
Igazából nem is válaszolok most sem, csak az utolsó kérdésedre. A többire úgy érzem, itt nincsenek megfelelő keretek, ráadásul még off is lenne. Viszont tudok ajánlani könyveket, amik válaszok lehetnek a kérdéseidre. És az a legjobb az egészben, hogy ebben a témában nem csak holmi "elszállt" arcok publikálnak, hanem mindenfélék, olyanok is, akik régebben páros lábbal álltak a racionalitás talaján, csak aztán közben történtek velük dolgok, amik az eddigi elgondolásaik felülvizsgálatára sarkallták őket, és érdekes dolgokat hoztak ki aztán a kutakodásaik során.
Az ember sokmindent olvas, lát, hall, átél, és hogy miért "hagyja magát" bizonyos dolgoknak, és másoknak miért nem, ez nem igazán magyarázható meg racionálisan. Az érzéseimre, a tapasztalataimra és a józan eszemre hallgatva próbálok tájékozódni.
Azért én a tudati fejlődésemben soha nem szeretnék eljutni arra a szintre, amikor már nem fáj a nagyapám halála. Fájjon. Amíg fáj, addig én magam élek. Ha eljutottam odáig, amikor már nem fáj semmi, akkor már életemben meghaltam.
Azt, hogy örökkévalóságként éled meg az életed, azt nem úgy gondoltam, hogy végtelen hosszú életet élsz. Sőt, rossz is ez a kifejezés erre. Egyszerűen csak arról van szó, hogy NEM ÉLED MEG az életed végét. Soha nem lesz olyan pillanat, amikor tudatában vagy annak, hogy nem élsz, tehát csak olyan pillanat létezhet, amikor tudatában vagy annak, hogy élsz.
SZerintem nem végtelen hosszú az utolsó pillanat, hanem eljön a halál rendesen, ahogy kell, de utólag erről már nem tudhatunk.
Gondoljunk csak arra, hogy mi volt születésünk előtt. Csak hallomásból értesültünk róla, hogy akkor is volt valami, de ez számunkra az az idő nem telt el, csak úgy van, mindegy, hogy egy év vagy ezer év. Ha nem tudnánk a múltról, úgy éreznénk, mintha mindig is léteztünk volna. A halál is ilyen, csak a másik irányban...
Kedves bigi! ettől ne félj a tudat nem vész el halálod után lekdben az örökéletüben a tudattalanod része lesz, aztán 3. évedre tekjesen elmerül a Karmádat azonban befolyásolni fogja, bárahányszor születsz le újra meg újra!
Bocsesz, gyorsabban járt a kezem, mint az eszem. :-))
Felfogtam, hogy itt a legvége az érdekes a dolognak.
Az utolsó tetszőlegesen kicsi időtöredék.
Ha jól értem, az a lényeg, hogy bármennyire közel van az a pillanat, amit a kívülállók majd a halálomként értékelnek, illetve legalábbis az agyam működésének megszűnéseként, addig mindig van hátra egy pici. Egyre kevesebb, de ezt nem tudom. Legalábbis addig nem tudhatom, amíg be nem következett. Amikor viszont bekövetkezik, akkor én már nem vagyok, azaz számomra az a pillanat (időpont) nincs.
Kérdés, hogy hogyan látom az időt ilyenkor?
Lassabbnak látom az órát, gyorsabbnak, vagy szokásosnak?
Ha szokásosnak látom, akkor semmi különös, egyszercsak eléri azt az állapotot, amikor nekem már nem szabad működnöm. Persze így sem élem meg azt a pillanatot, de messze nem érzem örökkévalóságnak az életem. Egyszerűen villany leó.
Ha gyorsulva látom, az az előző eset megturbózva. :-)))
Ha lassúnak látom az órát, akkor a kívülállókhoz képest más, gyorsabb lesz az én saját időm. Ekkor tulképpen egy nagyon érdekes dolog történik. Képzeljétek csak el! Ott van az a földi időszámítás szerinti egy másodperc, ami nekem végtelen hosszú. Mit fogok akkor tapasztalni? Rengeteg mindent. Hisz végtelen hosszú az idő. Ne felejtsük el, hogy csak akkor láthatom lassúnak, ha közben kb. szokásosnak érzékelem a belső időmet, azaz folynak az események. Számomra a külső világ végtelenül lelassult, csaknem megállt. A változó dolgok mind belsőek lesznek.
Szerintetek melyik lehet?
Van ennek köze a "leperget előttem az életem" élményekhez?
Nem érzem fontosnak, hogy megtapasztalom-e a változást, mármint életem végét, vagy sem.
Azt igen, hogy tudom-e.
Ha tudom, akkor nem örökkévalóságként élem meg az életem.
Van valaki, aki örökkévalóságnak érzi?
Mármint a korlátos fizikai életét.
Én nem.
El lehet jutni olyan szintre, ahol már nem teljesen azonosulsz azzal, akinek a problémái vannak, akire azt mondanád, hogy Te vagy.
Ezt el lehet érni valláson, de akár vallástól független (mondjuk csúnya szóval, hogy tudományos) gondolatmeneteken keresztül is.
Persze érzed a hatást, és érint is Téged, de máshogy értékeled.
Ha vallásos irányból közelítem, akkor azt mondom, hogy én nem csak ez a test vagyok, sőt nem is igazán ez vagyok, mert ez csak egy rövidke ideig létezik, akkor meg nem ez a legfontosabb. Ekkor azt képzelem, hogy az igazán fontos a komplementer, amelyik előrefelé mindenképp, de akár visszafelé is végtelen.
Így a testemet (benne az agyammal) ért hatások, akár negatívak, akár pozitívak, csak kis helyi érdekességek, viszonylag kis fontossággal. Használhatom arra is, hogy tanuljak belőlük, és minél közelebb kerüljek a végtelen magamhoz.
Ebben az esetben nem bánt semmi, de nem célom, hogy eltűnjek, mert tetteimmel hozzájárulhatok a folytatáshoz.
A másik oldalról nézve, ha azt hiszem, hogy a világ az, aminek a műszerek mutatják, és a halál után megszűnök, akkor kevés értelmet látok a létemre, legfeljebb az univerzum részeként lehet értelmes. Akkor viszont az univerzum a lényeg, és nem én. Sőt, így is csak akkor van értelme, ha az univerzum értelmes, akkor viszont igazából ez érdekel, és benne az én ügyeim apró lépések csupán.
Beleértve azt is, ha eltörik a lábujjam, vagy ha meghal a nagyapám.
Ebben az esetben, ha nem értelmes az univerzum, akkor nem bánt semmi, és mindegy, hogy eltűnök, vagy sem, mert nincs cél. Ha értelmes, akkor viszont ugyanaz a helyzet, mint a vallásos esetben, csak nem a saját entitásom jövőjéhez járulok hozzá, hanem az univerzumhoz.
Van még egy lehetőség, mégpedig az, hogy nincs idő, az csak a mi korlátunk.
Van kedve valakinek ezeket a lehetőségeket is leírni? :-))
Esetleg később folytathatom...
Most soroljam az embereket, akiket nem látnék soha többé, ha holnap meghalnék? Pedig esetleg szükségük van rám. Soroljam az ügyeket, amelyek érdekelnek, és amelyeknek nem látnám meg a kimenetelét, ha holnap meghalnék? Ezekben áll a veszteségem. Ezen nincs mit szofisztikálni. Nem mindegy, hogy egy napom van, hogy valamiféle bélyeget nyomjak a világra, vagy józanul számíthatok még néhány évtizedre, ami több, mint amennyire tervezni tudok, és ilyen értelemben egy örökkévalóság.
Ahogy korábban idéztem Mauriacot, könnyű haláluk azoknak van, akiket nem szeretnek.
1. Ha feltesszük, hogy a halálban teljesen megsemmisülünk, akkor bármi elvesztétől is értelmetlen félni, hiszen az előbb kifejtettek alapján SEMMIT nem vesztünk el....
Az "elveszteni" szó 2 időbeli állapotot mindenképpen feltételez: egyik állapot amikor megvolt az a bizonyos dolog, másik állapot amikor már nincs meg az a bizonyos dolog... és ezek IDŐBEN követik egymást.. Namost ha a halál bekövetkezik, a második állapot sem létezik számodra, így nem vesztettél el semmit. Csak külső szemlélő láthatja meg mindkét állapotodat, de te sohasem éled meg azt a bizonyos második állapotot....
2. Ha pedig azt tesszük fel, hogy nem semmisülünk meg teljesen halálunkkor, az persze egy teljesen más helyzet....
Eddig logikailag hibátlan is. A haláltól, mint pozitív állapottól félni logikai ellentmondás, ha valaki azt gondolja, hogy a halálban megsemmisül.
A félelem igazi, és teljesen logikus tárgya, hogy mindazt elveszítjük, ami itt a földön fontos. Nem mindegy, hogy több évtized van még előtted, vagy max. pár év, vagy pár nap múlva megsemmisülsz.
Mert akkor elveszíted mindazt, amid van.
Megjegyzem, hívő ember számára ez szintén elég nagy kihívás, de a keresztény hit központi állítása, hogy Isten szeretetét nem veszítjük el a halálban.
> ... logikailag levezethető, hogyha a halál után SEMMI nincs, akkor az életünket örökkévalóságként éljük meg.
Erre kíváncsi lennék.
Le tudod írni?
Megpróbálom.
SZóval, tegyük fel, hogy a halál után megszűnik mindennemű öntudatunk, érzékelésünk, és attól a pillanattól kezdve valóban örökre megsemmisülünk.
Ebben az esetben természetesen mi már nem tudunk róla, hogy hogy nem létezünk, mert ezt nem tudatosíthatjuk magunkban. Nem tudhatunk arról sem, hogy az életünk egy szakasz volt, amelynek vége lett. Nem érezhetjük, hogy telik az idő, nem létezik számunkra a pillantok egymásutánja. Következtetésképpen AZ IDŐ SZÁMUNKRA CSAK ÉLETTEL TELI LEHET, MERT CSAK ÉLVE ÉREZHETJÜK AZ IDŐT. Minden egyes, általunk realizált pillanatban élnünk kell, különben nem vagyunk annak tudatában, hogy az egy pillanat. Tehát amíg tudunk magunkról és az időről, addig mindenképp élünk. Olyan állapot nincs, hogy azt tudnánk, hogy NEM létezünk. Csak azt tudhatjuk, hogy létezünk. Számunkra tehát a létezés egy mindig fennálló állapot. Csak MÁSOK életét láthatjuk szakaszként, a sajátunkét nem. Mások a mi életünket is szakasznak látják.
Ahogyan az ájulás ténye sem derül ki ájulás közben, csak felébredés után, a halál ténye sem realizálódik bennünk. Itt nincs felébredés, tehát soha sem tudjuk majd utólag megmondani, hogy meghaltunk, mert az idő is megszűnik.
Ebbe nagyon bele kell gondolni, hogy megértse az ember, és az kell, hogy elvonatkoztasson az időtől, mint tőlünk független létezőtől. Az idő nem független saját szubjektív lényünktől, nem egy mindenekfelett álló létező, hanem ugynúgy képes megszűnni.
A csavar általában ott van, hogy az emberek hajlamosak azt hinni, hogy ha meghalnak, az idő ugyanúgy megy tovább, mint tőlük független örökkévaló dolog. Pedig úgyanúgy szűnik meg velünk az idő is, mivel időérzékünk is pusztul többi érzékünkkel együtt. Csak a többi életben maradt rársunk száámára létezik tovább az idő... :)
QqCs,
ez erdekes hozzaallas, meg nem gondoltam igy a dolgokra. A vilagot EN erzekelem, ha nem erzekelnem, akkor nem is letezne a szamomra, akkor maximum hihetnek benne. De ha megszunik az (osszes) erzekelesem, akkor megszunik a vilag is. Ezzel nincs is gond, hiszen a tudatom mukodhet tovabb. A baj az, hogy a halallal a TUDAT foszlik semmive, EN azonossogom (barmi legyen is az) tunik el -megsemmisulok.
Hat persze a halal utan mar senki sem fel, mert nincs ami feljen NEM-LETEZO -ve valik. A halalfelelem a halalig tart.
