AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Hát, nem tudom. Nem rossz, nem rossz de valamiért mégsem igazán fogott meg ma reggel egy bizonyos szinttél jobban. Nem törte rám teljes egészében a házat a feeling. Itt már ugye nincs Michael a gitáristenség. Ugyanakkor még nincs az a jellegzetesen sodró slágergyár sem, mely később oly ellenálhatatlanná tette őket. Vannak remek témák ugyan itt is és természetesen az eszközkészletük készen áll a készülő diadalmenethez, csak valahogy 1974-ben még nem ált össze minden mozaikdarab a kellő helyen. Mindazonáltal ez is egy igen kellemes album.
Így kell kinéznie egy klasszikus rocklemeznek. 41 perc, semmi sallang, hét különböző karakterű, változatos dal, lendületes kezdés, epikus zárás, fogós témák, emlékezetes dallamok, kiemelkedő gitárjáték nagyszerű szólókkal. A Scorpions az első, tétova lépés megtétele után, épp csak a saját hangra történő rátalálás kezdetén, mégis rögtön a legnagyobb formájában. Nem tudom, mitől lehetne még jobb ez a lemez. 10/9
Az MP3-korszakban valahonnan hozzám került egy Stuck Mojo album. Igazából már semmire nem emlékszem belőle azon kívül, hogy volt egy "Open letter to Jesse Jackson" vagy valami hasonló című szám, ami pont ez volt: felolvastak egy közleményt, hogy ez a tiszteletes mennyire rosszat tesz az antirasszizmus ügyének. Nem igazán értettem, hogy miért kell erre lemezidőt pazarolni, a Body Count-elemezeken Ice T pármondatos töltelékei épp elegek szoktak lenni az üzenet átviteléhez... De ahogy hallom ezen az albumon, úgy látszik, szokásuk a politikai nyilatkozataikat lemezen kiadni. Pedig ezt leszámítva egész jó ez a zene, nekem ennyi rappelés pont belefér. Lehet, hogy előszedem ezt még, legfeljebb a dumálást átugrom.
Én a Megadeth-et (az MTV-ben látott Symphony of Destruction-ön kívül) csak a 2000-es években fedeztem fel magamnak, úgyhogy a később megismert 80-as évekbeli albumok kissé összefolynak nekem. Inkább egy-egy dal van nekem (amit a youtube-algoritmus bedob), mint teljes albumok. Ezért (is) magamtól fel sem tűnt volt az említett And justice for all párhuzam. Annál szerintem sokkal befogadhatóbb, de többször meghallgatva is az az érzésem, hogy ugyan nagyon erősen indul az album, de aztán a végére elfogy (leszámítva a Tornado of Souls-t).
Vészterhes idők voltak, Limp Bizkittel, Papa Roachcsal, Static-X-szel, Stainddel, P.O.D.-vel, Kittie-vel, Disturbeddel, Kid Rockkal, Crazy Townnal, Coal Chamberrel és feledhetetlen társaikkal súlyosbítva, amiknek már elfelejtettem a nevét. A piros melegítős Machine Headről nem is beszélve.
Pedig ez a Stuck Mojo annak idején nagy Hammer kedvenc volt. Asszem Kovács Bedlam volt a legnagyobb térítőjük. De most Draveczki kritikáját is elolvastam a Shockban, ott azt írja, hogy ebben a zenekarban doboszsenik játszottak, és hogy a gitárosuk az egyik legjobb metálgitáros a világon* Dimebag mellett. Szóval adódik a kérdés, ti teljesen süketek vagytok??!
(Csak vicceltem, ez tényleg full kommersz, langyibangyi popmetál, bodybuilder/képregény mélységgel és esztétikával)
Nehogy már egy ekkora alap lemezről ne legyen semmi pozitív, engem az egész "gót univerzumból" a Cure Pornography-ja mellett ez a másik lemez, ami igazán érdekelni tud. Az ének kurva jó, ez a félig szavalós, paródiaszerűen túltolt dekadens hímringyóskodás egyből beszippant, amúgy szerintem kb. a glam rock edgybb változata, a gitározás meg teljesen next level, megelőlegezi a shoegaze-t vagy a noise rockot de amúgy ja, tudtommal az extrém metál zenészek is nagy becsben tartották ezt a lemezt. És a nyersesség, vagy inkább vadság tényleg egy fontos jellemzője az egésznek, nemrég hallgattam a második lemezüket (ami még "elvileg jó"), és nekem már az is sokkal plöttyedtebbnek tűnt :( 9/10
Egy végigszenvedés után nagyon helyeselné a lelkiállapotom, hogy ingerülten rátegyem a 10/0-t, de annyira valóban nem rossz. Annyira viszont jó sem, amennyire Latzi belelkesedett érte, miután azzal kezdte, hogy nem is olyan rossz. Amikor pillanatokra beugrik róla a FNM, a RHCP, akkor úgy érzem, hátralévő életemben akár még egyszer is meg tudnám hallgatni, alapvetően mégis azt gondolom, ez esetben nagyon jól működött a természetes szelekció, és tűnt el a föld legmélyére ez a zenekar... ...és akkor már mégiscsak utánanéztem, elvileg még léteznek. Tényleg közeleghet a vég. 10/2
Christian Death - Only Theatre Of Pain
Nekem a stílustól messze eső előadók jutottak az eszembe erről a lemezről. A gitár teljesen szabadon értelmezett szerepéről például Selim Lemouchi játéka, aki sok dalukat kísérte végig különféle tekergő-kanyargó témákkal, amik inkább jammeléseknek hatottak, mintsem előre megírt részeknek. Azt pedig nem csodálnám, ha az énekes rekedt, affektálós, sírásba hajló hangja megihlette volna Tom G. Warriort, vagy Vincent Cavanagh-t. Aztán lehet - inkább valószínű, mint nem -, hogy ezek a hasonlóságok pusztán a véletlen művei, vagy csak az én fejemben léteznek. A punkosan pulzáló basszusgitárral és a tök egyszerű dobolással együtt mindenesetre ez így meglehetősen különleges összképet ad ki. Sajnos annyira ösztönszerűnek tűnik, és impresszionista módon rám bízza, mit szűrök le a hangképekből, ami nekem sok, illetve kevés. Szimpatikus ugyan, mégsem élvezem igazán. Tibcsy ismét a kitiltásomat fogja követelni, de nálam ez csak 10/6.
Elég taszító ez a tematika, ugyanakkor meglehetősen egyéni és markáns a kivitelezés. Gondoltam majd irritál vagy megterhel vagy a fene tudja, de igazából nem történt ilyemi. Végülis elég érdekesnek hatott és egyáltalán nem volt unalmas sem. Az talán erős szó hogy tetszett, mert hát nem egy kellemes zene, de elvoltam vele és egyes részei hoztak valami abból a fajta gothicból is, mely lényegesen közelebb áll hozzám, mint ez az élve önboncológató attitüd.
Pilinckázós gothic punkrock, kb mintha a Joy Division találkozna a New Model Army-val. A RYM szerint ez a legjobb lemez abból a 15-ből, amit eddig kiadott ez a formáció. Nekem a legjobban az utolsó szám tetszett, ott valamit tényleg elkaptak. A többi viszont sajnos elég unalmas. 100/60.
Jóvan, okostojások, ezzel az erővel azt is mondhatnátok, hogy a jövőbe látott, és a lemez címével megjósolta Berki Krisztián halálát. A zenéről mi a vélekedés?
Persze, így értettem. Ha pedig még Yetitől is kapott volna egy 10 pontos kritikát, a mai napig nem tudná elállítani a meghatódottságtól hulló könnycseppjeit!
Na, nem is olyan rossz. A rappelős részek alapból sokkal izgalmasabbak, mint amit itthon az új aranygeneráció, Ótvar Pusztulat és haverjai csinálni szoktak. Sokat segít a rap elviselésében, hogy viszonylag normális zene van alatta, nemcsak rock, hangminták, kütyüzések, ilyesmik, ezáltal néhol eléggé populáris az összkép, de a The Sky is Fallingban egy teljesen jó hard rock refrén is el van nyomva. Az Open Seasonben egy kis világzenés kitekintést is kapnak az érdeklődők, és a végén még valami filmes/sorozatos hommage is van, amit kétszeri meghallgatásra sem sikerült beazonosítanom. A rap verzék után menetrendszerűen érkező dallamosnak szánt refrének eléggé ráerősítenek a metalcore-os szarakodásra, kár érte, mert a zenében sokkal több craft lenne, pl Yoko. Sokkal rosszabbra számítottam, de egyszer meg lehet hallgatni, egyáltalán nem bűnszar, vagy ilyesmi. Mostanában elég jó kis AOTD-k pörögnek ki, meg vagyok elégedve a felhozatallal!
Kicsit tartottam az idei Megadeth koncerttől, de bebizonyosodott, hogy felállástól függetlenül kimozdíthatatlan a Big4-ból. A legjobb albumuk a R. I. P. A legjobb számuk a Tornado of souls. 10/10
