bárcsak előttem lehetnél, csak a kezedet foghatnám meg! belenéznék a szemedbe, és azt mondanám:szeretlek!!!!! szerettelek,de már nem tudom,mit érzek, mi ez itt belül,szánalom,sajnálat,vagy ezért élek? nemkérek sokat,nem vagyok telhetetlen, nem kérek sokat,de ez is lehetetlen. már nem számolom a perceket,miket nem tölthettem veled, már nem nézek a naptárra, a percek órákká váltak, és az órákból lassan hónapok lettek, és rádöbbentem,már nem vagy mellettem. rájöttem,h az idő elszaladt,engem itthagyott most egyedül vagyok. dehogy! még messze nem adom fel,nem hagyom veszni, akiért tényleg érdemes élni!
szép az élet,van kiért még élnem. belenézek a tükörbe, eddig vak voltam,most talán látok: nincs kiért szépnek lenni, nincs kit elbűvölni. eddig boldogan kínlódtam napokig, szótlanul vártam bármeddig! de mostmár nem tudok várni, az idő véges, dolgom van még a világba, erre nem vagyok képes!!!! eltiltva attól,akit a legjobban szeretek, nemlátni azt,kit a sors küldött nekem. nem hallom hagját,tán már nem is emléxem milyen, nem hallom szavait: soha nem hagylak itt!! várni a végtelenségig,ami talán nem is jön el, pedig már ezredszerre képzelem el.... gyengéden átölel : tudom mit érzel. már alig hallom nevetését, de tisztán hallom,mikor elcsukott a hangja, mikor kétszer is kimondta: nem lehetünk együtt,nem lehet. 47 nap, 107 nap. gyengéden átölel : tudom mit érzel.
az ismeretlen most rossz,hisz már tudom mi vár rám. már ismerem,csak elfogadni nem akarom, fel se foghatom meg sem változtathatom.
már csak a harc kedvéért sem adhatom fel, kihívás ez,aminek meg kell felelni, probléma,amit meg kell oldani. idő,amit ki kell várni, megtennék mindent,amit el lehet várni, csak érdmes-e őt szeretni?
rajtam nem fog múlni,csak őt féltem, csak őt sajnálom,kiért az életemet éltem!
eltiltásnak szakítás a vége, nem hagyom,h elvegyenek tőle, nam hagyom,h elvegyék tőlem! cinkossá tegyem,átneveljem? ezt a világért sem tehetem! ha átformálom,már nem az lesz, akit hajdanán megszerettem.....!
ezért imádom,mert ilyen jófiú, mert ennyire megfogható! engem üldözhet bármeddig, ha akarom,elviszem a határig. ha akarom,vakon jön untánam, nem törődik senkivel, a holnapot már velem képzelte el. és mindent,mibe döntést kell hoznom, kétszer is át kell gondolnom, felette is én döntök, elhiszi,bármit is mondok. kettős a tét, elronthatom az életét. az enyém nem számít, majd újból felállok, új ember jön,ki újra elkábít, új ember jön,ki életet ad nekem kiért életemet újra élhetem.
(de) nézzem végig tétlenül,ahogy az idő elrepül? a szerelem elmúlik, a hév is elmúlik, ami annyira hajt itt belül,eltűnik, egyedül maradok,mindent feladhatok, de visszacsinálni már képtelen vagyok, a világ tovább forog de nem én forgatom,csak rohanok az életem után, a perc után,mit eddig kerestem, vártam,de nem találtam. a nap után,amikor megváltozik minden, a férfi után,kivel tökéletes és szép lehet az élet.
most is sírok,mikor rágondolok, ahogy a többiek szemébe látom a tanácstalanságot az aggódást,és nagyon féltenek, tudják mire lennék képes, hülyeséget csinálok,ez szinte biztos. forrófejű állat,ki az egész világra mérges, szíve sötét lett,már egészen mocskos.
talán túlzásba vittem, nem kellett volna ezredszerre is fejjel a falnak mennem, mindent és mindenkit semmibe venni, és őt is magam után húzni!
dehát szívem összetörték, és ezer darabra tépték! hagyjam futni,ők kérték, de mellette vagyok én az érték, így még sohase szerették!
Nem vagy ura, hogy gyűlölj vagy szeress, mert vágyad vize hajt, s az végzetes. Ha két futó feszeng verseny előtt, te választasz már vesztest vagy nyerőt. S ha két egyforma aranyrúd világít, úgy érzed, az egyik szebben világlik. Szemünkön át hatol belénk a villám: a vágy, hiába töprengünk a titkán. A habozás csak a szerelem árnya; ki szeretett valaha, s nem első látásra?
Tünemény
Mikor először tűnt elém, drága volt, mint egy tünemény, kit azért küldött életem, hogy egy perc dísze ő legyen. Szeme mint alkony csillaga; s az alkony hozzá a haja: csak ennyi benne az, ami nem májusi és hajnali. Vidám kép, édes könnyűség: meglep, megállít és kísért.
De többször látva: látomány volt ő, és mégis földi. Lépése szűzi és szabad. Házias minden mozdulat. Alakja nyájas, tiszta fény. Nyomában emlék és remény kelt: mivel ő sem állt a szív mindennapi és primitív éhei, kis búk, örömök, csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.
Azóta híven nézem őt, s lesem élete ütemét. lelket lélegző drága lény: útitárs a Halál felé. Szilárd ész, gyengéd akarat, szívós erő halk báj alatt. Valódi ember, jó s igaz, intés, parancs, derű, vigasz. Eber, és mégis valami fényt érzek, ami angyali...
Zakatol a szív,és kihagy az agy, ha tagadom,ha nem,az oka Te vagy. Bűvöl a szemed,parázslik fénye, vonzza a testemet ered vad vére. Pezseg a tér,ajkam úgy sajog, kitárul felém hatalmas karod.
Behunyom szemeim,s feltör a vágy, felgyúlik értem s érted az ágy. Mágnesként tapad testhez a test, lemegy a Nap és eljő az est. Fellángol belül egy szikra most újra, hívlak én,gyere lépjünk az útra!
Édes a bizsergés,átjárja bőröd, felvágja ereim kitárult tőröd. Aléltan fekszem,köröttem bíborfény, eljő és betakar egy fekete csuklyás lény. Rémülten nézek,az eszem elhagy, ez nem a halál,ez végre TE vagy!
Ha most valaki halkan idejönne, Idelopózna halkan a hátam mögé, És megkérdezné, fáradt vagyok-é? Kicsi kezét, mint Te a rózsaszirmát, Finom borzoló fürtjeimbe lökné, S én azt hinném, hogy úgy marad örökké. Leoldaná selyem puha kendőjét, És vállamra tenné, hogy meg ne fázzak, Ajkával mérné, nincs-e lázam. Nem lenne szava, nézne csak, Míg én hallgatnék, magamat keresve, Lelankadva egy félbemaradt versre. S ha már szabályos lett a pihegésem, És lelkem földjén álom eke szánt át, Vigyázva, halkan elfödné a lámpát.
S ha jól láttam, ez sincs még itt. Hát hadd legyen.
Dsida Jenő : Szerenád Ilonkának
I was a child and she was a child, In this kingdom by the sea: But we loved with a love that was more than love - I and my Annabel Lee. (Allan Edgar Poe)
A fűzfa behajlik a vízbe a víz körülötte csacsog locsogva körülsimogatják piciny buborék-pamacsok a hold egyedül csavarogva oly holthalavány odafent kémleli elcsavarogva egy holt kicsi lány hova ment?
Holt kis Ilonka fehéren fekszik a sírban alant szelleme ringva fehéren fürdik a vízben alant lelkemre libegve lehajlik mint vízbe a fűz fiatal ágai - habzene zajlik csobog körülötte a dal
dal pihekönnyű magáról zizge aranybafutó fürtjei zuhatagáról s minden eszembejutó esteli vágyteli csókról lágy öleléseiről jópuha hópihe-csókról lágy öleléseiről.
Egyszer lefeküdt ibolyák közt harmatos fűbe feküdt nyíladozó ibolyák közt még soha oly gyönyörűt parányi piros bogarak közt dőlt mosolyogva elém zümmögő zöld bogarak közt szunnyadtam el én kebelén
süllyedt vele lassan a pázsit süppedt vele halkan a hant s már láttam a mély gödör ásít s ő fekszik a sírban alant - a csöndbe furán belezengtek a fákon a víg madarak és csöndben a mélybe lementek a piros a zöld bogarak
- A fűzgaly a vízre lehajlik zsolozsma a vízcsobogás a hab zokogása morajlik morajlik a szívdobogás borúsra borul be az ének bús nász-ima színkeverés zörögve dorombol az ének a gyászlila csipkeverés -
Ilonka, kis égi Ilonka a kép olyan ép eleven a képed a régi Ilonka kék lepke sziromlevelen szamócapiros puha szádból fakadnak a lenge füvek - szeráf nevetés puha szádból ha zsongnak a zsenge füvek
Lásd fekszem a parton a fűben ölébe ölelget a part a dús keserűszagu fűben ezernyi bogár idetart nyüzsögve nyirokteli mélyből ezer pici hangszeren át zümmög az ajkad izéről végnélküli víg szerenád
Azóta kapott csudacsókok íze ma oly keserű hűtelen és csunya csókok emléke is oly keserű oly messzibe csöndesedének éveim árnya alatt angyali vég-csemegének holt ajkaid íze marad
Ilonka, kis édes Ilonka a kép olyan ép eleven halványpuha hangod Ilonka szólít szomorú nevemen válaszom át a sötéten étheri fényutat ás borzad a sás fut a réten elsuhogó zokogás
Mihez foghasson ezentúl ki fogta fehér kezedet és hova nézhet ezentúl ki nézte sötét szemedet? Örökre itt maradok már hanyagul heverészve hanyatt míg enged a rög ragadó sár s gödör lesz testem alatt
Utamban az éjben a parton lengő lila láng vezetett most fűzfa tövén puha parton érzem kicsi lánykezedet és érzem aludni fogok már akár te a mély temetőn tudom hogy aludni fogok már boldogan és nevetőn
Már bomlik az élet az omló víz suhanó zaja közt mint százados erdei holló váza fenyő gallya közt már oszlik a test alig élek foszlik valamennyi tagom rezegve fölérez a lélek és imbolyog álmatagon
belefürdik a Léthe vizébe a víz körülötte csacsog locsogva körülsimogatják fehér buborék-pamacsok a hold ragyogó sugarában távoli trombita búg mind vakítóbb sugarában hajnali harsona zúg
ébresztget a szád muzsikája ébredj valahára szegény és zeng a szived muzsikája és hömpölyög izzik a fény úszunk tova kék levegőben mint két pihe lengetegen és fulladozunk ölelőben fényteli fellegeken
Sziasztok ! Ma végiglapoztam e vastag kötetet. Szép. Sok régi kedves sor. Igyekeztem figyelmes lenni, találkoztam is háromszor Heine Bánatával, kétszer József Attila Ódájával és kamaszkorom legpikánsabb versciklusával Weörestől, egymást követően több verzióban is leközölve.
De ha jól figyeltem, csodák csodájára kimaradt az én Nr.1-em.
"Miért isteníti mindenki a szerelmet?
Nekem csak bánatot ad, nem pedig örömet!
Miért hiszi azt mindenki, hogy a szerelem jó?
Hisz csak fájdalmat okoz, mely ki nem mondható!
Miért töri össze szívemet, kit szeretek?
Inkább ölne meg, az is kíméletesebb!
Ha létezik is a szerelem, én már nem hiszem!
Kiölte belőlem az, kit legjobban szerettem!
A szerelem csak egy hazug szó!
Mely eltakarja azt, ami tényleg jó!
Eltakarja a valós világot!
És teremt helyette egy elérhetetlen álmot!
Egy olyan álmot teremt.
Melyet mindenki kerget!
De nem értem, miért hisznek az emberek neki!
Hisz elég lenne csak felébredni és a szemünket kinyitni!
Mert amit keresünk, az ott van előttünk!
Csak nem hisszük el, hogy íj egyszerű, amit az élet rendelt nekünk!
Telhetetlen az ember, mindig is az lesz!
Keresi, de nem találja meg soha az igazi érzelmet!
Csak a hazug, értelmetlen utat járja mindig!
Keres valamit, de még ő maga sem tudja mit!
Keresi ezt a szerelemnek nevezett, ostoba kínt!
Pedig csak egy dolgot kéne tennie: Kinyitni a szemét!"
Te
ne mondd hogy szeretsz,
csak annyit elég, Te,Te
alig van hajnal, édes
de vigyázlak vállamon
szemmpillád rezdüljét
figyelem válaszként
nem kérdem, ki vagy
miért piheg fehérséged
miért fordulsz énrám
illeszted forró álmod rám,
az első sugár is kitár
minden belát, tükör, ágy
lassan húzza fel magát
ingája indul lengve
sóhaját csókba,nyögve írja
teste egyre lüktet, angyali,
vezeti alagúton,hosszan, lágyan
fújtat, gőzét köpi, izzad
marcangolja, szétragadja
szégyentelen vonaglok
vastagon húz a napvilág
csendből született hangok
édes áriák meg mély dalok
szemedben látom, akarod
csak most ne várj még, őrület
csak annyit elég, Te, Te, Te
ne mondd hogy szeretsz.
Vágyom Rád és a csókodra, mit rég igértél, Áhitom tested-lelked! várom, hogy élvezzél! Oly hevesen ver a szívem, s lelkem lebeg, Hallani akarlak, s érezni édesem a tested !
A vágyakozás annyira tud fájni, úgy várlak, Heves testem, mond ezután mit kivánna? Csókod és ölelésed, karodba bujva várom, Mit adhatsz és nyújthatok Neked egy álom!
Ne várakoztass sokáig, mert már nem bírom, Őlelésedre vágyom, s karodba burkolódzom. Hozzád szeretnék bújni, és elveszni benned, Nem bírok már vágyammal, s a szenvedéllyel.
Jőjj! Siess és légy az enyém, ne várass már, Hisz a testem a Tied, reszketve csak rád vár! Ha átadom végre magam neked, ölelj vággyal, Ne habozz tovább, élj a kéjek édes mámorával!
Adom magam amennyire lehetséges, teljesen, Élvezni Veled, forró érzéseink kéjes érzelemben. A vágy hevít és reszket a lelkem, akarlak Téged, Beteljesülésünk hosszú legyen, megrázó és édes!
Úszni szeretnék a heves ölelésben, mit adsz nekem, Elalélva szállni mint falevél játszva a szélben, Veled! Hangom hallgasd, és élvezd, a vágyam mit átadsz, Akard, hogy kéjes sikolyommal Te eggyütt szárnyalj!
Egybefonódott testünk egymásba gabalyodva, izzva, Szerelemmel gyötört szívek, ölelése forrva s bizva, Elérni a kéjek csúcsán vonaglik a két test, mily édes, S nedveink keveredve, lüktet a végső beteljesüléssel.
Vajon itt be is fejeződik ez az édes vágy, mit várunk? Vagy szállunk tovább, és ujra egymásba ér vágyunk? Nem hagyjuk abba, mig elnem alél a vágy bennünk, Ha ezzel az érzéssel, végtelenbe szállva beteljesülünk.
Szerelem? Ha szeretsz valakit, ő mindenre képes! Feláldozni mindent! Persze ha szerelmes! Az élet oly rövid; Ne tedd sohase tönkre! Szeress amíg lehet! Most és mindörökre!
Szeress! Amennyire ez csak lehetséges, Hisz a boldogság rövid,medid tehetnéd ezt? Fájjon a szíved! Úgy, hogy sajdúljon bele, Mily csoda kell ahhoz, hogy mindezt elérjed?
Tested, ha már remeg,szeretve vágyakozik, Bujaságos lassan, szeretve kibontakozik. Ölelj úgy, hogy sajdúljon lelked is bele! Szoríts magadhoz, ne engedj el sohasem.
Ha már sírni látsz, szívem belehal érted! Szeretlek! Tedd te is ezt,csak erre kérlek. Könny ha pereg arcomon, s fáj a lélek, Sóvár örömünk telvén, érzi egész lényem.
Ne engedd, hogy sírjak! Hisz siratni kell! Örömkönnyek hagyják el, nedves szemem Beteljesűlt vágyak, mit álmaink hoznának, Sírban múlik el végleg; Mit elhantolnak! S"Dony
Kinyitom szemem, s látom a fényt! Kinyújtom kezem, s átkarollak én! Testem könnyű, mintha repülnénk; Szívünk dobban,testünk egymásé!
Nem érzel mást, csak a vágy hevít! Ölelj! Szoríts, ahogy erődből tellik! Vágyak;Mily heves táncot lejtenek, Két szív,s test,mit álmaid hevítenek!
Lágy ölelések,édes csók egybefonva, Két test, mely szerelemből eggyéolvad. Ne bánd sohasem, mit már megtettél! Szép emlékkel, a múltadból idézzél.
A színek játszanak' gondolataidban? Szivárványt állítanak, szép álmaidban! Nézd, mily gyönyörű!Láttál-e szebbet? Enged, hogy a fény teljesen tiéd legyen.
benned égjek, lánggal
legyél kelyhem, vágyam
csokorba fogjam izzó
remegő, sikító vonagló
rámhullámzó erekjéid
tíz körmöddel rámírd,
mit kimondani érzek
ég és pokol egyszerre
öröm, egyben gyötrelem
és a mindenek végén
éhezik vérem a földre hogy ontanám ki hiszen egyszer volt hol nem anyaföldem hol nyugodjak máshol ágyam kemény és rideg szívem magamra hagyott és te most messzire vagy a távolság rövidíti csak ráncaid megjössz talán ki tudja mit hoz a reggel de talán mint tegnaponta el fogsz indulni reggel hozzám de mégsem értél ide este sem de várlak mindig várlak
holdfénytől üveggé fagyott szirmok roppannak szét meztelen talpam alatt csillogó gombostűkre tűzve az ég peremén inog a sötét néma szeánszon idézlek meg ha fázom a mosolyod melegítsen egyedül vagyok önmagammal remek társaság mondhatom kicsiny részletekből kell hogy újra összerakjam az emléked úgy játszom veled mint egy bábuval ha akarom rám mosolyogsz ha akarom az enyém vagy hiányod kitöltöm azzal amilyen nem voltál soha és azzal amilyen sohasem leszel félek már magamtól mert a kép reggelre szertefoszlik mégis minden este újrakezdem meztelen talpam alatt szétroppanó üveggé fagyott emlékek között sötét égre tűzött szertefoszló képekkel a szemem előtt
