Keresés

Tanulmány

 

VÉGVÁRI JÓZSEF                           "ÉS MÉGSEM MOZOG..."

 

Jegyzetek anyanyelvről, hitről, tudománytörténetről és nevelésről, világképről, szerves műveltség és hivatalos tudomány viszonyáról /1/  Uram segíts, hogy hittel és hitelesen szólhassak! Tisztában vagyok azzal. hogy ezt a dolgozatot nem nekem kellene megírnom, sőt: kevés alkalmatlanabb ember van nálam az írástudók között - ha egyáltalán hozzájuk tartozom -, efféle dolgozat közreadására. Azért fogalmazok ilyen világosan. mert pontosan tudom, kinek - miféle embernek - kellene megírnia, s ezt most a legelején, ismertetem is.

Mérje fel az Olvasó, hány ilyen ember szaladgál a környezetében, az országban. Olyannak kellene megírnia, aki:
a) tőlem eltérően mindenekelőtt alapos tudománytörténeti képzettséggel, széleskörű műveltséggel és olvasottsággal rendelkezik;
b) hozzám hasonlóan szakmáját tudja, műveli és szereti (én egyébként nyelvtanár vagyok), semmi mással fel nem cserélné;
c) hozzám hasonlóan életútjának, szakmai pályájának nagyjából a felénél olyan nagyszabású szellemi vonulattal találkozott, amely lelke gyökereiben - magyarságában - ragadta meg, amelynek korábban még a létéről sem tudott, s amely merőben különbözik, sőt szembepáll méghozzá igen magas erkölcsi-szellemi színvonalon - majdnem mindennel, -amit korábban megtanult, elhitt, s amely aztán lassanként az alapokig lehatóan megváltoztatta világ- és emberképét, teljesen új kutatási feladatokat. életutat és küldetést nyitva előtte;
d) bár korábban megszerzett szellemi javainak nagyrészét ezzel elvesztette, hatalmas nyereségként értékeli az előző részlegességhez képest elért teljességet; az úgynevezett szerves vagy természetes műveltségről van szó?/2/
e) bár az új szemlélet tükrében (mely később a hit kegyelmi ajándékával teljesült ki benne) az úgynevezett "modern tudomány" hazugságok, torzítások és durva csúsztatások halmazává lett számára, a "korszerű oktatás" pedig mindezek nem is mindig jóindulatú terjesztésévé és besulykolásává, illetve lélektelen és felelőtlen idomítássá, megkísérel kényszerzubbonyban táncolni, azaz életének és munkájának korábbi keretei között, de az új meggyőződések szerint dolgozik és él;
f) tőlem eltérően van benne némi tárgyalási készség és megegyezési hajlandóság (mármint a hivatalos tudomány, politika, tömegtájékoztatás és oktatás által terjesztett - mára előttem alapjaiban tévesnek és velejéig hamisnak bizonyult - felfogás és világkép irányában).

"És mégsem mozog a Föld". Kopernikusz (és vele Galilei is) tévedett: mégis csak a Nap járja útját a Föld körül, és a  Föld a világegyetem egyetlen biztos (viszonyítási) pontja. Nagy kockázat manapság ilyet kimondani nyilvánosan,  ha az ember szeretne bizonyos zárt intézet falain kívül maradni. És nagyjából ugyanekkora kockázat a nyelvről azt állítani: "A nyelvi jel mégsem önkényes…"- ahogyan F.de Saussure svájci nyelvész egy évszázada bizonyítás nélkül kinyilatkoztatta, s amin ő többek között azt értette: a szavak tulajdonképpen lecserélhetők, egy francia szó éppen olyan jó valamely fogalom kifejezésére, mint egy német. Elteleintve a dolog szakmai képtelenségétől, meg kell kérdeznünk mindenekelőtt, vajon hogyan jut el az ember oda (mitől süllyed odáig), hogy kijelentse: készen áll anyanyelve szavainak lecserélésére? Megbeszélte ezt a többi francia anyanyelvű személlyel? Ha igen, ők vajon mit szóltak-szólnak hozzá?
Mégis "jelrendszer"-nek nevezzük a nyelvet, Saussure is így nevezte. Azóta tétele a tudomány megkérdőjelezhetetlen dogmája, axiómája lett. De miféle "rendszer" az, amely önkényes, önmagukban értelmezhetetlen, máshonnan le nem vezethető, lecserélhető elemekből áll?/3/ Például - a mi nyelvünkben  - az elképesztően ronda "generáció" szó/4/ ugyanolyan jó lenne, mint a nemzedék? Nem önellentmondás ez? Úgy tűnik, három lehetőséget kell megvizsgálnunk.
1) Őseink, amikor a nyelvet megalkották, úgy vitték végbe, hogy szándékosan mellőztek vagy eleve kiiktattak mindenféle párhuzamot, rokonítási, megfeleltetési lehetőséget nyelvi elemek és a (mitikus vagy mesei, illetve hétköznapi) valóság elemei közül. A nyelv tehát: az emberi szellem csúcsteljesítménye, melyet lehetett volna úgy megalkotni, hogy a maga teljességében és bonyolultságában kifejezze, sőt megidézze a világban meglévő szerves összefüggéseket, akár a világ teljességét, de mégsem így alkották meg. El kell hinnünk, adott volt két lehetőség, és ezekből tudatosan a rosszabbat, a gyengébbet választották? De miért tettek volna így? Merő ostobaságból vagy elvi alapokon? Ha ez utóbbi áll fenn, mi vagy ki ellen irányult a szándék? Valóban el kell-e hinnünk ezt a szamárságot? Nem ellenkezik ez még a hétköznapi emberi gondolkodással is?
2) Vagy el kell vetnünk teljesen a tudatos nyelvalkotás-alakítás gondolatát, és föltételezhető, hogy a szavak teljesen véletlenszerűen, kiszámíthatatlanul és tervezés nélkül kezdték valahogyan a dolgokat "jelölni", netán "jelképezni" vagy "utalni rájuk", s ily módon a szavak között tapasztalható hasonlóság vagy egybeesés teljesen a véletlen műve. Aki mégis valamiféle tudatosságot, értelmes, szerves összefüggéseket keres, szerkezeti és működésbeli párhuzamot tételezve fel valóság és nyelv között, az tudománytalan, veszélyes alak. Hogyan "fejlődhetett" vagy inkább süllyedhetett - tudományunk és társadalmunk odáig, hogy ma az tekintendő képzetlen műkedvelőnek, délibábosnak, szélhámosnak vagy kezelésre szoruló idegbetegnek (általában ez a címkézés időbeli sorrendje), aki teremtő rendet, önszerveződési képességet tételez fel, ilyet keres és talál! - anyanyelvében {és néphagyományában, népművészetében), akárcsak az, aki nem fogadja el a hivatalos körök által állandóan sulykolt finnugor elméletet./5/
Az kapja a tudományos címeket, aki szókincsünk (és műveltségünk) újabb és újabb rétegéről tudja kimutatni az idegen eredetet, a kölcsönzést vagy "átvételt", az önkényességet, a szétesettséget, az ostoba véletlenek és bugyuta divatok meghatározó szerepét?
3) Az előző két tétel nem igaz, mert a nyelv isteni adomány, hitből eredő kegyelmi ajándék, melyet az ember a teremtéssel gyakorlatilag egy időben nyert el, s az a teremtéssel, a valósággal egylényegű. "Kezdetben vala az Íge." E ponton utunk elválik a hitetlenekétől, istentagadókétól, akiket nem érdekel a teremtő ige működése, azt felfogni nem tudják és nem akarják, akik - holmi szedett-vedett "korszerű tudományos világnézetre" hivatkozva - fennsőbbséges gőggel nézik le (mint egykor jómagam) a "vallás mákonyától" elkábított agyú, hozzám hasonlóan divatjamúlt szerencsétleneket. Isten megbocsát nekik, tehát én is - nem tehetnek róla; imádkozzunk, hogy ők is részesüljenek egyszer majd a hit kegyelméből, hogy kigyógyulhassanak istenhiányukból. Nem kérünk többé a "vallás magánügy" végtelenül hazug, moszkovita- brüsszelita jelszavából, mert a vallás minden, csak nem magánügy. Csak hit és hiteles hagyomány hozhat létre valódi közösséget és nemzetet, az ateizmus, a fogyasztói életmód, a pénz és a "korszerűség", a TV és a számítógép, a szocializmus és a demokráciák soha - legföljebb csürhét vagy falkát.
Kergessünk tehát délibábot! Nézzük meg, valóban a véletlen játéka-e anyanyelvünkben például Méh szavunk kétféle értelmezhetősége? Háromkötetes szófejtő szótárunk szerint Méh/1/ `mézgyűjtő rovar' finnugor eredetű, Méh/2/ 'magzat kihordására szolgáló szerv' pedig szláv származék. Nyelvünkben meglévő számos egyalakú szó - idegen szakkifejezéssel: homonima - egyike. Mit jelent ez a kifejezés? A nyelvész képzettségű szerző hajlamos azt hinni, ezt mindenki tudja; ez nem áll, ráadásul nyelvész körökben sincs pontosan elhatárolva az azonos alakú szó a többjelentésűtől (a poliszémiától). A szóbanforgó fogalom meghatározása: "Egy másikkal azonos alakú, de eltérő jelentésű szó." Eléggé világos, mi az "azonos alakú": amely kiejtése-hangalakja azonos. De mit fejez ki pontosan az "eltérő jelentésű"? Ennek tisztázásához érdemes nyelvészeti szakmunkát felütni: "Szavakat, amelyek hangalakra megegyeznek anélkül, hogy jelentésük felismerhető összefüggést mutatna, homonim szavaknak nevezzük." (Telegdi 1977:586). Tehát "eltérő jelentésről" beszélünk, ha a két jelentés között nincs "felismerhető összefüggés". Azonnal visszakérdezhetünk: kinek számára van vagy nincs összefüggés? Ki fogja ezt eldönteni? Ha személy szerint a szótáríró nem "ismeri fel az összefüggést", akkor máris joga van egyalakú szavaknak nyilvánítani a Méh/l/ és Méh/2/ szavakat, illetve két különálló szócikkben tárgyalni őket azért, mert más az "eredetük"? És kinek a nevében teszi ezt: az egész társadalom vagy csak a szakma nevében? Mi az ismérve vagy mércéje a "felismerhető összefüggésnek"? És mi a korlátja? Ha én "nem ismerek fel egy összefüggést", de a nyelvközösség más tagjai "felismerik", akkor jogom van-e őket butuska műkedvelőnek, szélhámosnak vagy lélekgyógyászati esetnek nyilvánítani, ahogyan a szakma teszi - immár úgy 150 éve?

Méh szavunk kiválóan alkalmas a szemléltetésre, mert a szakma széleskörű egyetértésével "sikerült" egyalakú szóvá nyilvánítani (illetve szavakká, hiszen itt mindig két vagy több elem közötti viszonyról van szó), sőt már régi nagy szótárunk, a CzF is így tett. Sajátos kettős viszonyt figyelhetünk meg a szakma részéről e szavakkal szemben: Egyfelől általában zavaró mozzanatnak tekintik a nyelvben (illetve valami okból úgy vélik, a beszélők összessége tekinti annak), erről árulkodnak a következő idézetek: "...jogosnak látszik a feltevés, hogy a beszélők kiküszöbölték a homonímiát a kifejezés világosságának érdekében" (Telegdi 1977:60-61); "...az illető nyelvek milyen módon küszöbölik ki a megértést nehezítő homonimákat" (uo. I62). Szótárban nehéz őket kezelni, sok egyéb baj is van velük, azt gondolnánk, igyekeznek csökkenteni a számukat úgy, hogy legalább egy részüket megpróbálják többjelentésű szóként eladni, illetve feltüntetni (CzF például ezt teszi). Mégsem ezt teszik, mert más· felől nagyon jól jön a nyelvész szakmának a homonímia, ugyanis remekül lehet vele igazolni és szemléltetni a véletlen, "irracionális" erők működését a nyelvben és az emberi tudatban (ez valami rejtélyes oknál fogva különös élvezetet okoz a nyelvtudomány hivatalos köreiben dolgozók egy részének), nevetségessé lehet vele tenni a teremtő rend keresésére irányuló erőfeszítéseket, "primitív" őseinket, s egyáltalán nagyon jól lehet vele ködösíteni, s elhitetni tömegekkel, hogy a hivatalos tudomány "racionalizmusán" kívül - mely nyugati eredetű, tehát eleve felsőbbrendű - nincs és nem is lehet a világon egyéb komoly magyarázó tényező.
A helyzet nagyon hasonlít arra, ahogyan a hivatalos orvostudomány kezeli a testi tüneteket, illetve ahogyan viszonyul a természetgyógyászathoz. Természetesen nem az orvosokat kívánjuk ezzel elmarasztalni - Isten áldja őket életmentő beavatkozásaikért -, csupán azt a közös tudományos, tudománytörténeti alapot szeretnénk feltárni és boncolgatni, amelyről ez a viszony kiépült. Ugyanilyen a mai természettudomány és a műszaki emberek viszonya a természethez is: annak jelenségeit és megnyilvánulásait (Például a Tisza áradása) többnyire zavaróaknak, leküzdendőknek minősíti, (együttműködés helyett) harcot hirdet ellenük stb., és a másféle viszonyulást vagy kezdetlegesnek, elmaradottnak, vagy műkedvelőnek, netán veszedelmes szélhámosságnak igyekszik beállítani. Nyilvánvalóan hatalmi, sőt pénzügyi kérdések is fennforognak mindebben, de ezt nem a mi feladatunk kideríteni.
(Talán soha nem írom le ezeket a gondolatokat, vagy kéziratban hagyom, ha nem kerül kezembe 2003 novemberében Magyarország állítólagos "kedvenc napilapjának", a Népszabadságnak egyik száma, mely ismerteti a Duna Kör állásfoglalását vízügyekben, beleértve a Tisza szabályozását. Ebben a cikkben szerepel - nem szó szerint idézve - a következő: a Tiszával nem harcolni, hanem együttműködni kell. Egy ilyen mondat akár jelszava lehetne az Élő táj címen Debrecenben megjelenő könyvsorozatnak (a harmadik kötet van előkészületben), benne az írásaimmal. De itt épp az a döntő, hogy ez a mondat a Népszabadságban jelent meg, rést ütve a falon, s e résen próbálom meg "beszuszakolni" jelen dolgozatomat is. Ha egy ilyen mondat megjelenhet: "Az ember Legyőzi a természetet" nyugaton kitalált, ostoba és erőszakos jelszavát büszkén felvállaló és errefelé megvalósító kommunisták utódpártjának lapjában, akkor talán mégis van remény rá, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak.)
Méh szavunkat illetően általánosnak tűnik a szótárírók egyetértése abban: "nincs felismerhető összefüggés" a két jelentés között, tehát egy szócikken belül nem tárgyalhatók; két külön szócikket kapnak a szótárakban, melyekben a leghalványabb utalás is hiányzik a két jelentés közötti esetleges párhuzamra. Ha az okát kérdeznénk, alighanem olyasféle választ kapnánk, "ugyan mi köthetné össze a mézgyűjtő rovart és a nőnek (nősténynek) a magzat kihordására szolgáló szervét? Hát hasonlít egymásra a rovar meg az anyaméh? Hogyan is hasonlíthatna?" Itt nyilván az lenne az alapfeltevés, hogy (végtelenül) egyszerű észjárású őseink kizárólag külső hasonlóság alapján tudtak csak összekapcsolni tárgyakat és fogalmakat. Szegényeket olyannyira lefoglalta a létért (és természetesen a Darwini értelmiben vett kiválasztódásért) folyó harc, hogy talán el is felejtették: a M-É-H hangsort már kiosztották egy fogalomra, és most ezt újra megtették. Bár ezt a tetszetős magyarázatot felboríthatja az a körülmény, hogy a TESZ finnugor eredetűnek nyilvánítja Méh/l/-et, viszont szláv eredetűnek Méh/2/-t, ugyanis az oroszban "MEF" nemcsak prémet, hanem tömlőt, kovácsfújtatót is jelent. Ha meggondoljuk, a nő méhe csakugyan jobban hasonlít egy kovácsfújtatóhoz - különösen felfújt állapotban -, mint egy hártyásszárnyú, zümmögő rovarhoz. (Vagy mégsem?) Ha pedig Méh/l/ mint "finnugor örökség" már megvolt nyelvünkben, amikor a környezetünkben élő (és "közismerten" nálunk fejlettebb műveltségű és gazdálkodású) szláv népek úgy döntöttek, kölcsönbe adják nekik (mármint "közismerten" egyszerű észjárású őseinknek) "kovácsfújtató" jelentésben használt "MEF" szavukat (ezt annál könnyebben megtehették, mert az anyaméhre nekik egészen más szavuk volt, az oroszban MATKA), kifejezetten arra a célra, hogy őseink azt "anyaméh" jelentésben használják. Az utóbbiak csak észre kellett vegyék: ez a hangsor már foglalt! Közben eszünkbe juthat az illetlen kérdés: hogyhogy ezidőtájt őseinknek már volt szavuk a hártyásszárnyú, mézgyűjtő és zümmögő rovarra, az anyaméhre viszont nem? Lehet, hogy tényleg nem volt - annyi mindenre nem terjedhet ki az ember figyelme a "túlélésért folyó harcban," vagy miközben a gaz besenyők elöl többszázezred magával fejvesztetten menekül a Kárpát-medence felé hogy "fejlett történettudományunk" másik végtelenül ostoba és sohasem bizonyított közhelyét említsem. Vagy volt rá szavuk, de olyan esetlennek, nem EU- konformnak találták őseink, hogy az első adandó alkalommal lecserélték; talán már sejtették, amit Saussure csak száz évvel ezelőtt vetett papirra: a nyelvi jel önkényes, azaz lecserélhető. Egyáltalán: hogyan mehet végbe az ilyen lecserélés? Talán úgy, ahogyan ma cseréljük le nehézség, gond, baj stb. szavainkat az alig kimondható (de talán bizonyos szellemi fejlettséget tükröző "problémára", műsor, eseménynaptár, elfoglaltság stb. helyett a még nehezebben kimondható "programot" ismételgetjük nyakra-főre: ismeret, adat, tájékoztatás, hír, tudomás stb. szavakat felváltjuk a semmitmondó, torz "információval", szép nemzedék szavunkat az ugyanolyan semmitmondó "generációval". Már nyolcéves gyermekek is szajkózzák ez utóbbit. Nem vall torz gondolkodásra ezt "fejlődésnek" beállítani? Kinek és miért fejlődés az, ha angolszász eredetű nyelvi szemét borítja el nyelvünket és műveltségünket?

Tehát különösebb töprengés nélkül szépen elfogadtuk, hogy "nincs felismerhető összefüggés" a két jelentés között; egyébként emellett szóló érvként használják fel azt a körülményt is, hogy hangsúlyosan két különböző nyelvből eredeztetik. Ezek után igencsak meglepődünk, ha kinyitunk valamilyen tekintélyes néprajzi munkát, mondjuk a Mitológiai enciklopédiát, s elolvassuk benne a "Méh" címszót. Itt ugyanis a következőket találjuk: "Szent Brigitta azt mondja, Szűz Mária egyszer így szólt: "Én voltaképpen kaptár voltam, amikor a legszentségesebb Méh, az Isten fia, betelepedett méhembe." (Tokarev 1988:I/185. - Az orosz nyelvben két teljesen különböző szó van erre.) - Ez sem "felismerhető összefüggés"? Úgy látszik, van akinek az, és van akinek nem. Ha társaságban tesszük fel a kérdést, kis gondolkodás után mondják többen is: nyilvánvaló az összefüggés, hiszen a méh virágról virágra szállva, beporzást végez, azaz megtermékenyít. Az anyaméhben mi történik, kedves nyelvész szaktársak? Nem valami hasonló dolog? Társaságban azt is észreveszik, hogy a Méh visszafelé olvasva majdnem azonos a hím szavunkkal; mintha valamikor régen élettan órán azt tanultuk volna, nemdebár kedves nyelvész szaktársak -, hogy többnyire a hím feladata a megtermékenyítés (bár ez talán máshonnan is megtudható, nemcsak élettan órákról. . . )
Az is igaz, ezekben a társaságokban feltűnően nagyfokú a nyelvészeti tájékozatlanság, az emberek nem olvassák Saussure-t, de úgy látszik, még anyanyelvünk értelmező szótárát sem nyitják ki, pedig ott világosan lámák: ezek a szavak homonimák, és nem kezdenének csak úgy felelőtlenül és engedély nélkül összefüggéseket keresni, délibábot űzni. Sajnos azt sem tudják, szigorúan tilos visszafelé olvasni a szavakat, de legalábbis teljesen tudománytalan (akár van magyarázó ereje, akár nincs). Talán nyelvészeink ilyen rosszul állnának a megtermékenyítéssel) Vagy szótárírásra csak olyanok kaphatnak megbízást, akik "nem látják az összefüggést" egyalakú szavaink között?
De félre a tréfával, természetesen itt nem erről van szó, hanem olyasmiről, amit legszívesebben "könyvből nem megszerezhető tudásnak" neveznék. Ide nemcsak a tapasztalati megfigyelések tartoznak, melyekhez elég az éles szem, a jó megfigyelőképesség, és a meggyőződés, hogy ily módon is lehet tudáshoz jutni. A könyvből nem megszerezhető tudásnak a magasabb fokáról - és egyúttal egészen más fajtájáról - viszont alig esik szó napjaink oktatásában, és tudományában: ez a hit által szerzett ismeret. Tudom, ez rendkívül kényes pont. A legszelídebb utalás erre, képes hatalmas indulatokat kiváltani az akadémikus tudomány képviselőiből (de némely újságíróból és politikusból is). Magyarázatként nem elég a kommunista uralom közismert hit- és erkölcsromboló 45 évére hivatkozni, mert a dolog ennél súlyosabb. A legnagyobb baj, hogy a tudomány önmeghatározásában szerepel a vallásos hit kiiktatása, tehát éppen attól tudomány, hogy világiasította önmagát. Csakhogy az ilyen szakításoknak súlyos következményei lehetnek. Ha a szellem - lélek - test hármasságából kiiktatom a szellemet - vagy legalábbis tagadom az elsőbbségét - a lelket pedig bezárom egyetlen tudományág felségterületére (lélektan- és gyógyászat), akkor azt előbb-utóbb a test, vagyis az anyagi lét szintje sínyli meg. Vagyis leromlik, elfajul az a képességünk, hogy a mindennapi lét szintjén észrevegyünk dolgokat (méh beporzó-megtermékenyítő tevékenysége), és ezt összekössük nyelvi jelenségekkel, párhuzamokat keresve. Tehát úgy teszünk, mintha kizárólag (és büszkén) az anyagelvűség talaján állnánk és csak a "kézzelfogható" bizonyítékokat fogadnánk el, erre olyan szörnyen büszkék vagyunk, miközben nem vesszük észre: immár ebbéli képességeink is súlyosan sérültek, már nem csak az erdőt, hanem a fát sem látjuk, kicsúszik kezünkből, amelybe az imént még erősen kapaszkodtunk.
Komolyan fel kell tennünk a kérdést: ki jogosult felismerni az efféle összefüggéseket? Vajon csak a nagyon műveltek, akik például rendszeresen forgatnak mitológiai és néprajzi szakmunkákat? (Velem fájdalom, ritkán esik meg, de úgy tűnik, szótárírókkal is). Talán lehet, hogy nem is műveltség kérdése az egész. De akkor mitől függ? Éles szemtől? De akkor a szótáríró nyelvésznek hol az éles szeme? Vagy egyszerűen el kellene hinni, hogy nyelvünk a valóságban mai napig meglévő teremtő rendet képletezi? Bizony, ezt nagyon nehéz elhinni. Márpedig a következő egy-két évszázadban ez lesz az egyik fő feladatunk. Hogy soha többé ne jelenhessen meg olyan magyar értelmező szótár amely "nem ismeri fel az összefüggéseket". Az ilyen szótárak szerkesztői a jövőben menjenek el inkább vályogvetőnek, fagylaltárusnak vagy bankárnak - de azok is, akik az új magyar lexikonból kihagyják Király Zsigát, mert szerintük a népművészet nem egyéb nyugati polgári minták együgyű másolgatásánál, akik ugyanott a betyárságról ma is csak a 150 évvel ezelőtt dívó Habsburg-nyelvezeten és Habsburg szemléletet képesek írni. Ne írhassanak többé történelemkönyvet olyan huncutok, akik szerint hun és szkíta elődnépeink rablók és fosztogatók voltak, Árpád dicső népe pedig gyülevész hordaként menekült be a Kárpát-medencébe a besenyők elől.

Ugyanazt az iskolát jártam ki, mint kedves történészeink, szótárszerkesztő nyelvészeink, ezért tudom, mivel védekeznek, vagy inkább védekeznének, ha szükségesnek tartanák de még nem tartják annak, megelégszenek azzal, hogy bizonyítás nélkül kinyilatkoztatnak. Az orosz kiadású Mitológiai enciklopédia - úgyszintén rettenetesen művelt - szerkesztői sem vették észre az összefüggést. De hát hogyan is vehették volna észre szegények, amikor az orosz nyelvben nincs meg az összefüggés! Oroszul ugyanis az anyaméh ..matka, a méhecske pedig ncsela, alakilag teljesen különböző szavak. (A fordító már észrevehette volna, de neki nem ez volt a feladata, meg aztán ő is jól volt idomítva.) Az összefüggés a nagyon-nagyon fejlett angolban sincs meg, viszont megvan - legalábbis részben - a latinban; de hát ki tud ma latinul? A latin-magyar szótár szerint: alváriam méhkas; alveus teknő, csónak, kaptár; alvus has, hajó űrege, anyaméh, méhkas (Györkösy 1986: 34). Tehát már latinul sem illik tudni? Természetesen nem erről van szó, s ha újabb mentséget keresünk az itt jellemzett szótárírói gyakorlathoz (gyakorlat, mert az egyalakú szavak óriási többségénél "nem ismerik fel az összefüggéseket"), akkor ez éppen az idegennyelvű párhuzamokat érinti. A TESZ nyelvtörténeti szótárat, komolyan kell venni. Tehát minden szót nyelvrokonsági alapon tárgyal: vagy levezeti a szót a finnugor (uráli) alapnyelvből, vagy kölcsönszónak minősíti és kideríti a forrást, azaz a kölcsönadó nyelvet (ha egyik sem sikerül, akkor "bizonytalan eredetűnek" minősíti a szót - meglepően sok és fontos szót). Latin párhuzamot tehát csak akkor említhet meg, ha feltehetően a szót e nyelvből vettük át, ez viszont hangtani okokból teljesen kizárható: magyar Méh, latin aLV tő áll szemben egymással. Tartalmilag nyilván fennáll a jelentésbeli összefüggés párhuzama a két nyelv között, de ez az észrevétel nyelvtörténetileg nem értékesíthető, tehát tudomást sem kell venni róla. Szóbokraink (vagy szócsaládjaink) belső összefüggései nyelvtörténetileg többnyire nem értékesíthetőek, sőt észre sem vehetők.
A Méh 1 és Méh 2 jelentései közötti összefüggés ily módon felismerhető nemcsak az anyagi lét szintjén, hanem olyan szinten, amelyről a kommunizmus ötven éve alatt vallástalanított akadémikus körök hallani sem akarnak. Ez a vallásos hit szintje, méghozzá a keresztény vallás egyik alapkérdését, az Istenfiú születését érinti. A szó két jelentése az ő egyedülállóan különleges, félig isteni, félig emberi személyében is összekapcsolódik, fedésbe kerül egymással, szétválaszthatatlanul: a Méh, aki "Boldogasszony Bogaraként" azonosul Jézussal, aki "fogantatik Szentlélektől" Mária Méhében. Tehát nincs Méh l és Méh 2, egyetlen Méh van, melynek két (lehet, hogy több) megnyilvánulása  lehet: az egyik az állatvilágban állapotként, a másik a szellem szintjén, folyamatként. A Jézusság folyamatként van jelen világunkban, amelynek bárki részesévé válhat, s amely természetesen időben létező (de nem az egyenesvonalú, hanem a körkörös vagy inkább csigavonalú időben), s az évkörben különös erővel nyilvánul meg Gyümölcsoltó Boldogasszony napján és Karácsonykor.
Van egy harmadik vonulata is a két jelentés összekapcsolódásának, amely erőteljesen, sőt vaskosan hétköznapi, mégis mintegy összeköti az előző kettőt. Az olyan kifejezések tartoznak ide, mint Bekapta a legyet (terhes), Nem csíp a légy (nincs testi kapcsolata [nőnek férfival]), Úgy megb...ták, hogy zümmögött a méhe. Távol álljon tőlem, hogy más vallásos érzületű embereket megbotránkoztassak, de nyelvi vizsgálódásaink szempontjából nagy hiba lenne az efféléket mellőzni. E szólások értelmezéséhez feltehetjük, hogy a méh (rokonító gondolkodásban és nyelvjárásainkban a légy, illetve a mindkettőt helyettesítő "bogár") az Állatövben a Skorpió egyik "szelídebb" váltótársa, s ily módon az emberi test kis állatövében természetesen a férfi nemiszervének felel meg. Ezek a példák arra utalnak, hogy nemcsak a nyelvész szakma, hanem a közvélemény is felemás módon viszonyul az egyalakú szavakhoz. Egyfelől nagyon mélyre ivódott a nézet, hogy ezek mind a véletlen kósza játékai a nyelvben, nincs köztük összefüggés, különösen nem olyan, amely a mindennapi tapasztalat szintje fölött értelmezhető; ez nyilvánvalóan az ötéves korunktól folyamatosan sulykolt előítéletek és tévképzetek "eredménye".
Másfelől erőteljes az igény, hogy az összefüggést mégis vaIahogyan "motiválják", azaz felismerhetővé, indokolhatóvá tegyék. Vagyis éppenséggel nem kiküszöbölni óhajtja a társadalmi tudat az egyalakú szavakat, hanem ellenkezőleg, hasznosítani, kiaknázni ezt a lehetőséget. Lehet, hogy a többértelműség mégsem olyan rettenetesen zavaró tényező, és nem olyan káros, ahogyan azt a mai tudomány beállítja? Sajnos, ez a társadalmi igyekezet nem emelődik be a szaktudományba; minthogy többnyire játékos módon, szójátékokként jelenik meg, amely ürügy arra, hogy a komoly tudomány félresöpörje az egészet, s így ez a rendkívül fontos kérdés megmarad a kabaré- (vagy még vaskosabb) tréfák szintjén.
Szótárszerkesztőink számára - ha nagyon akarjuk - találunk más mentséget is. A MÉKSZ a nemzetközi színtéren, mint szótár megállja a helyét, nem rosszabb, mint a többi nyelvhez készült egyéb szótárak (pl. több fokozattal jobb, mint az Ozsegov-féle egykötetes orosz értelmező szótár). Tehát egyfajta "nemzetközi gyakorlatot" tükröz, amikor "nem veszi észre az összefüggéseket". A további okfejtésben egyfelől megállapítjuk: a mi nyelvünkben megvannak azok az összefüggések, amelyek más nyelvekből már eltűntek, vagy talán soha sem voltak meg, másfelől kíváncsiak vagyunk rá, hogyan tűntek el más nyelvekből, illetve hogyan jutott oda a (nyelv) tudomány - nemcsak hazánkban, hanem nemzetközileg is - hogy ezeket az összefüggéseket nem látja, nem keresi, sőt nem is nagyon örül, ha ezekre felhívják a figyelmét.
A Méhl,2 kapcsán érdemes még eljátszani a gondolattal: vajon többen vennék-e észre az összefüggést, ha a rovar szótári "meghatározásában lenne utalás a virágos növények megtermékenyítésében játszott szerepükre; feltűnő, hogy a számomra most elérhető magyar és idegennyelvű szótárak közül egyik sem utal erre, pedig megérdemelnék a méhek, ugyanis: "A virágos növények többé-kevésbé mind idegen beporzásúak, megtermékenyítésükben a rovarok játsszák a legfontosabb szerepet. A rovarok között is legfőképpen a méhek látják el ezt a feladatot a legkitűnőbben" (Uránia 1975:337). Érdekes, hogy az "anyaméh" meghatározásában már egykét szótárban (no nem mindben) van utalás a megtermékenyítésre: "womb ...Organ in woman and other female mammals in which child or young is conceived and nourished till birth" (COD). "MÉH, (2) ... Zacskóforma bőredény a nőstény emlős állat, különösen az asszonyi nem medenczeüregében, melyben a magzat megfoganszik, és megszületéseig benne marad" (CzF).

Ha legalább egyetlen magyar szótárban mindkét szó meghatározása tartalmazná a "megtermékenyítés" fogalmát, akkor sem tűnne fel nyelvészeinknek a lehetséges összefüggés a két homonima között? "A magyar mondat védelmében" című írásomban bírálom a szótári "definíciókat", mint jellegzetes indogermán találmányt, mely lényegileg szemben áll a magyar mellérendelő gondolkodással, amelyet az oktatás intézményesítése óta, azaz többszáz éve bunkósbottal próbálnak fejünkbe verni - jelek szerint kevés sikerrel. Feltételezhető: a magyar szavak magyarázatához nincs is szükség indogermán, vagyis alárendelő jellegű "meghatározásokra", hiszen szavaink "egymást magyarázzák", ahogyan elfeledett nyelvészünk, Lugossy József írja. Tehát akkor a magyar nyelvre egészen másféle szótárt lehetne kidolgozni, és félre lehetne dobni az indogermán kaptafát.
Meglepő, de van olyan feltételezés is, hogy nem voltak mindig önkényesek, hogy eredetileg "motiváltak", azaz értelmezhetők, átláthatók voltak a jelek, de valahogy időközben elvesztették ezt a vonásukat, elszervetlenültek - netán valamiféle "fejlődés" eredményeképpen? Tényleg ez volna a fejlődés? Biztosan fejlődés az, ha már nem vagyok képes nyelvemen képletezni a valóság alapvető összefüggéseit, vagyis nem tudom többé visszaolvasni anyanyelvemből a valóságot? Hogy nyelv és valóság többé már nem egymást értelmezik, amint ez következne a teremtés rendjéből? Ez nem inkább elbutulás? Ha igen, akkor felmerül a kérdés: vajon hogyan sikerült érdemnek, haladásnak beállítani az elbutulást? Minthogy azonban önmagában nem érthető, hogyan jött létre ez a képzet a nyelvi jel önkényességéről, és valóságtól való elszakadásáról, az egész úgynevezett "modern" tudomány történetéről kell elgondolkodnunk, és ebben a beágyazottságban keresni az okot.
Ez azonban mégsem lesz tudománytörténeti dolgozat. Ezek súlyos kérdések, nem dolgozat, hanem egész könyv, vagy könyvsorozat terjedelmét kívánnák meg, melynek megírásához a felkészültségem hiányzik (Vajon másokban megvan?) Viszont abban a szerencsében van részem, hogy belülről ismerhetem a hivatalos tudomány köreit, ugyanakkor jó ideje a természetes műveltség keretein belül is dolgozom. Mindaz, amit erről mondhatok, szükségképpen elfogult az utóbbi javára.
Dióhéjban összefoglalva {jelen esetben az ilyesmi nagy vakmerőség) arról van szó, hogy hazánkban a szerves (vagy természetes) műveltség kutatása, mely teljességgel a hivatalos tudomány (egyetemek, akadémia) berkein kívül folyt és folyik, némi előzményekre építve az utóbbi 30 évben feltárt hatalmas műveltséganyagot, mely teljesen és őseredetileg magyar és máshonnan le, nem vezethető. Ez nincs jelen (vagy csak nyomokban) közgondolkodásunkban, de az oktatásban, kutatásban, tömegtájékoztatásban sem, egyfajta lappangó létezésből emelkedett fel. E mennyiségileg is óriási, minőségében, szellemiségében pedig igen magas színvonalú ismeretanyag értelmezéséhez nem az utóbbi háromszáz évben nemzetközi színtéren kialakított tudományos módszereket és megközelítést alkalmazzuk, mégpedig azért nem, mert azok erre a célra teljesen alkalmatlannak bizonyultak, hanem felélesztünk és sikerrel folytatunk vagy inkább lappangóból nyilvánvalóvá és működővé teszünk - egy régebbi és ugyancsak magasszintű (de nem akadémiai értelemben vett) tudományosságot, azt alkotó módon kiegészítve, új fejezetekkel bővítve. A hivatalos tudomány válasza erre agyonhallgatás vagy ingerült kifakadások; a feltárt műveltséganyagnak nemcsak eredetiségét, hanem részben még létét is kétségbe vonja, a maradékot nagyrészt értelmezhetetlennek tartja, a miáltalunk alkalmazott értelmezési kereteket és megközelítést (állatövi rendszer, mesei világkép, rokonító [analogikus] gondolkodás, mellérendelő elv stb.} pedig felháborodottan, teljességgel és mereven elutasítja, mint tudománytalan szélhámosságot. Ebben a sarkított felállásban sajnos tárgyalásról, békülésről nem lehet szó, a tisztánlátás érdekében azonban fontosnak és lehetségesnek tartom legalább megkísérelni az okok és idevezető folyamatok fölfejtését, ahogyan én látom azokat. Üdvös és kívánatos lenne, ha legalább ennyit a másik oldalról is megkísérelnének, mégpedig lehetőleg úgy, hogy ne minősítsék a szerves műveltség, a rendkívül magas szellemi-erkölcsi szintű magyar néphagyomány tovább éltetésének ügyét "magyarkodásnak" vagy "pszichiátriai kérdésnek". Ez ugyanis nem viszi előre a dolgot.

Amikor e sorokat írom (2003. december 8-a van) a Kossuth Rádió Tudósfórumot sugároz. Tünetértékű és egyetemes érvényű dolog történik, érdemes kicsit részletesen ismertetni. Az egyik vendég mérési adatot említ, mely szerint földünk átlaghőmérséklete 0,4 fokkal emelkedett (nem jegyeztem meg, milyen időszakra vetítve, de most nem is fontos). Hallgatói telefon: méréstechnikus szakembernek aggályai vannak az említett adat pontosságával kapcsolatban. Kérdezi, honnan tudható ilyen pontosan, hogyan tudták ezt ilyen pontosan megmérni, s hozzáteszi, még egy szoba hőmérsékletét sem lehet ilyen pontosan megmérni az eszköz hibája és egyéb hibalehetőségek miatt. Válasz: egy eszköz lehet hibás, de itt sok mérés történt, a sok eszköz hibája pedig statisztikailag kiegyenlítődik. A méréstechnikus szakember tovább aggályoskodik, e ponton a beszélgetés érezhetően kellemetlenné válik a műsorvezető (s ezzel az egész tudomány számára}, s bár nem jelenti be, de megvonja a szót a betelefonálótól. Jól figyeljük meg, mi történt: egy éghajlati adatot -- melynek méréstechnikai szempontból kifogástalannak kellett volna lennie - méréstechnikus szakember kétségbe vont, saját szakmája ismeretében és felelőssége tudatában. A magas tudomány jelenlévő képviselője kijelenti: statisztikai szempontból viszont - azaz most már egy harmadik bevont tudományág vagy szakma szempontjából - igazolható az adat helyessége, mert statisztikailag átlagolódnak a mérések. Tehát, ha egy rossz hőmérővel mérek, lehet téves adat, de ha tíz rossz hőmérőt is megnézek, akkor a kapott adatok átlaga egészen biztosan pontos lesz. Ugyan miért lenne az? Mert a magas tudomány képviselője kinyilvánította? Vajon a gyógyszerek hatását is így mérik? Óriási szerencse, hogy nem telefonált be statisztikai szakember, hogy közölje aggályait a statisztika így beállított mindenhatóságát illetően (lehet, hogy megpróbálta? Én is folyton próbálkozom közbeszólni... }
Képzeljük el, hasonló eset fordul elő egy atomreaktorban. Ott emiatt valami fel fog robbanni, mint ahogy Pakson ez be is következett nemrég. És ha kórházban fordul elő? Ahol orvosok válnak anyagilag érdekeltté bizonyos gyógyszerek felírásában... Ott emiatt valakik- nem gyógyulnak meg olyan gyorsan. És mi történik? Ugyanaz, mint most a rádióban: a soros "műsorvezető"' lezárja a vitát, és másfelé tereli a beszélgetést. - Más tudósfórumon meg azt sugallják (tehát egyenesen nem mondják ki}, hogy aki nem érti vagy nem élvezi a bennünket nyugatról folyton fertőző "klipkultúra" darabjait, az fejletlen tudatú, elmaradott ember, és ekkor természetesen jön az ostoba blabla a magyar megkésettségről, amit természetesen úgy kell érteni, hogy a begyöpösödött fejű magyar ebben is lemaradt a szárnyaló (sőt "értéksemleges" tudóskáink és médiaszakembereink szerint egyre magasabban szárnyaló) indogermán "műveltségtől".

Adalékok a szerves műveltség és a hivatalos tudomány között majdan folytatandó vitához, részben egymást is átfedő pontokban foglalva:
1. Talán semmi baj nem lett volna, ha a 70-es években kibontakozó ismerkedés a néphagyománnyal megmarad pontosan azon a szinten, vagyis a gyakorlati ismerkedés szintjén. Továbbra is megkaptuk volna az elnéző vállveregetést, időnként még egy biztató szót és némi anyagi támogatást is (Hébe-hóba figyelmeztetést: azért ne vigyétek túlzásba a magyarkodást!) Molnár V. József és Pap Gábor azonban - folytatva Lűkő Gábor, Berze Nagy János, Kálmány Lajos és mások munkáját - mindennek a korábban nem, vagy csak részlegesen észlelt szellemi (egészen pontosan: szakrális vagyis szentségi) oldalát ragadták meg, illetve felismerték, hogy van egy szellemi oldala, ami sokkal nagyobb kihívást jelent, mint néptáncolni, korongozni vagy mángorlókat gyűjteni (természetesen ezek is nagyon fontosak). Néphagyomány máshol is van, ilyen vagy olyan szinten ápolgatják is, de másutt nem dobtak kesztyűt a hivatalos tudománynak, csak nálunk. Vajon miért? Valószínűleg azért, mert másutt hiányzik - esetleg csak részlegesen van meg - ez a komolyabb szellemi oldala, vagy pedig nem vették még észre azok, akik ápolgatják (Kellemetlen kérdés: mi lesz, ha ők is észreveszik?) A természetes műveltség e két vezető kutatója nemcsak azt ismerte fel, hogy nálunk egy teljesen eredeti, máshonnan le nem vezethető műveltséganyag található lappangó létalakban úgy, hogy ennek a közvélemény alig van tudatában, hanem azt is, hogy ez a szellemi örökség mérhetetlenül - megismétlem: összehasonlíthatatlanul - magasabbrendű bárminél, amivel a nyugat-európai, judeo-keresztény és görög-latin alapozottságú, tehát idegen eredetű, hivatalos tudomány, oktatás, tájékoztatás és politika bennünket - immár úgy 150 éve folyamatosan -- kínálgat. De nem azért magasabbrendű, mert a magyar ember önmagában ilyen volna, hanem azért, mert nem veszítette el kapcsolatát a természet mozgásaival, alapvetően a kozmoszra, az égre összpontosít, kereteit az Állatöv adja meg, a napról-napra változó fénymennyiség és az időnek emberben, természetben ezzel együtt változó minősége, tulajdonság együttese. E műveltség minden mozdulásában és megnyilvánulásában az Istent- Mária- Jézus (Nap-Hold-Csillag) hármasságra hangolódik akár népdalban, akár hímzett párnavégben, kazettás mennyezeten vagy regölésben fejeződik ki. És ez nem könyvbölcsesség (ma sem lehet könyvből megtanulni), mert ezt a műveltséget maga a nagy természet, maga a nagy Teremtő írta. Itt nem "lesüllyedt kultúrjavakról" van szó, mint a nyugat-európai nemzetek "népművészetében", már ha egyáltalán van nekik olyan... Ennek a hagyománynak a szellemi szintje két-három fokozattal magasabban van, mint mondjuk egy Schiller-darab vagy Beethoven-mű szintje hogy az erkölcsi szintjéről ne is beszéljünk.
És nemcsak magaslatai vannak, hanem egyetemes érvénye is, melyre múló divatok a legkevésbé sem hatnak. Mint ahogyan a Szent Korona érvényességén sem csorbít fikarcnyit sem az a körülmény, hogy 75 éve nincs királyunk. Ha a magyarság felébred jelenlegi kábulatából, hetek-hónapok alatt birtokba fogja venni ezt a hatalmas szellemi örökséget. De nagyot néznek majd azok, akik érdekeltek jelenlegi kába állapotunk fenntartásában, sőt annak haszonélvezői...

2. Másutt is intéznek kihívásokat a hivatalos tudomány felé, de nem kimondottan a népi műveltség és -művészet, hanem az ún. ezotéria, keleti gyógymódok és eszmerendszerek vagy a parajelenségek felől. Kétségtelen, vannak közös pontok, hiszen e mozgalmak vagy irányzatok általában nagyon ősi és értékes, mondhatni nemzetek fölötti hagyományra hivatkoznak (sajnos gyakran csak hivatkoznak). Mégis ritkán fordul elő szorosabb és tartós kapcsolat e csoportosulások és hagyományőrző egyesületek vagy a szerves műveltség kutatói kőzött. Ennek fő oka, hogy az előbbiek szinte kizárólag nyugat vagy kelet felé tájékozódnak, a magyar néphagyományt ugyanúgy nem ismerik és nem értékelik,/9/ mint a hivatalos tudomány képviselői vagy az átlagember. A reiki-mester, az asztrológus, a természetgyógyász és -védő többnyire idegenül áll szemben népművészetünkkel vagy népzenénkkel, ha olykor-olykor tábortűz mellett elénekli az "Akácos utat", ezzel - úgy véli - eleget tett a magyaros érzületnek (tisztelet a kevés kivételnek). De hát egyénileg ők ezért ugyanúgy nem hibáztathatók, mint bárki más e hazában.
Nagy általánosságban ugyanez mondható a jobboldali (politikai) csoportosulásokról; a felszínből ítélve van valami közös, hiszen ők is magyarkodnak, mi is magyarkodunk, tehát magyarkodjunk együtt, de úgy látszik, magyarkodni többféleképpen lehet. Azok, akik számára magyarságuk vállalása abban merül ki, hogy félrészeg állapotban horthysta nótákat gajdolnak és szidják a baloldalt, meg a liberálisokat, egy idő után rájönnek, itt másról van szó, és szép lassan leválnak rólunk, ezzel mintegy elismerve azt, hogy őket is sikerrel vadították el saját hagyományoktól, a visszatérést pedig túlságosan munkaigényesnek és kockázatosnak átélik valóban az. Végül harmadjára: számomra is meglepő módon, de hasonló a helyzet az egyházakkal. A nyolcvanas években a szerves műveltség fent említett vezéralakjait többször vádolták "vallásos propagandával", jómagam - akkor még hitetlen emberként a népművészeti alkotások szakrális üzenetét feltáró előadásaikból értettem meg, hogyan válik jelenvalóvá, hogyan működik világunkban a Teremtő. Újabban azonban egyházi támadások célpontjaivá váltak (elsősorban az állatövi keret, mint minden természetes műveltség alapja okán - ügy látszik ez a legfájóbb pont), és tudok vallási közösségekről, akiket emiatt eltiltottak előadásaik látogatásától és könyveik olvasásától. Ugyanúgy, ahogy korábban a KISZ-tagságot óvták tőlük, és ahogy ma óvják a néprajz meg művészet- és művelődéstörténész szakos hallgatókat - no meg az EU felé menetelőket.

Az említett irányok mindegyikével megvannak tehát a közös pontok, de úgy tűnik, ez csak arra jó, hogy a szerves műveltséget össze lehessen mosni valamelyikükkel, a pillanatnyi politikai érdekeknek és céloknak megfelelően. A vallásos emberekkel elhitethető, hogy az említett személyek és a körükbe tartozók mind pogányok, eretnekek és egyházellenesek, az úgynevezett "korszerű tudomány" mindenhatóságában hívőkkel azt, hogy szélhámosok vagy őrültek, és így tovább. Így lehet elodázni az érdemi párbeszédet - vajon meddig?t° Minthogy tudomány és egyház egyaránt egyetemesnek hirdeti magát, mindkettőnek egyformán kellemetlen lehet észrevenni, hogy a magyar (nép)hagyomány és nyelv egyedülálló módon őrzött meg egy nagyon magasszintű ősműveltséget, s általa a Teremtővel, világmindenséggel való közvetlen kapcsolatot. Végül mindezt nagyon jól kiegészíti a "Tanuljunk meg kicsik lenni!" végtelenül hamis, hazug és gyáva jelszava, a fennálló hatalom részéről meghirdetve.

3. Kikkel nincs közös pont? Elsősorban a hivatalos tudománnyal {meg az általa csaknem kizárólagos érvénnyel meghatározott oktatással), és a továbbiakban csak erről lesz szó. (Nagyon kevés a közős pont a politikai irányítással és a tömegtájékoztatással is, de ezzel külön dolgozatban kellene - valaki másnak - foglalkozni.) Megkísérlem rangsorolni az ide vezető okokat, bár ez elég nehéz. Kezdjük azzal, amit nyugati tudománytörténészek is észrevettek: a tér és idő , kérdését, annak idején számomra is ez okozta a legnagyobb megrázkódtatást. Szerintük a nagy torzítás a reneszánsz idején történik, amikor "felfedezik" a látszólagos rövidülést, és elkezdik alkalmazni a festészetben. Ezzel az ábrázolás látványszerűvé válik, vagy inkább látványszerűvé süllyed, a korábbi magasabb szintű, tehát jelszerű ábrázolás helyetti ez a "jelszerűség" nyilvánul meg a fentebb elemzett Méh szó egyalakúságában is, ezért nem képes kezelni azt a mai nyelvtudomány. Ezt a "fölfedezést" sikerül mindjárt "fejlődésnek" beállítani. Innentől kezdik lenézni az elődöket, az ókori magas műveltségeket, és természetesen a népművészetet, amiért nem a látványt ábrázolja (nyilván nem azt, hiszen tudja: a jelszerűség megőrzése a legfontosabb), amiért "nem ismeri" a rövidülés törvényét. Ezzel a "felfedezéssel" a tér - méghozzá a földi tér - válik meghatározóvá a művészetben az idővel szemben. (Már a görög művészet is befagy és látványszerűvé válik, de a torzítást a reneszánszban teljesítik be, és itt alkotnak hozzá világnézetet.) A korábbi mitikus téridőt kiszorítja a látványszerű tér, ez szervezi a cselekményt a körkörös (még pontosabban: csigavonalú) idő helyett, ami talán legerőteljesebben, mint az Állatöv idő- és térbeli kerete jelenik meg népmeséinkben.

Természetesen ezzel együtt a világ érzékelésének és ábrázolásának korábbi igen magas szellemi szintje is lesüllyed a jelszerűség és a téridő szintjéről az életképi jelenetek szintjére, s ez a süllyedés ma sem ért véget. Idővel a helyzet tovább romlik: megjelenik a fizika, majd az asztrofizika, melyek az időt egyenes vonalúvá teszik, és még viszonylagosabbá teszik a teret azzal, hogy leváltják a napközpontú világképet (mintha csak-úgy lehetne váltani egy sokezer éves, kipróbált hagyományt). A napkelte és napnyugta fogalmak zárójelbe kerülnek, viszonylagossá válnak, mert ahogy a fejlett tudatú fizikus mondja: "Ez kérem szépen mind érzékcsalódás, mert a külső megfigyelő számára a nap nem kél és nem nyugszik, hanem a Föld forog körülötte." Tisztelettel, de nyomatékkal megkérdezem: az illető fizikus úr milyen gyakran figyeli ilyen külső pontból a Földet? Mert velem még sohasem fordult elő. Ha neki ez oly nagyon fontos, javasolnám, költözzön ki arra a neki oly kedves "külső megfigyelési pontra", és lehetőleg maradjon ott egy szál öltönyben űrhajó és védőöltözet nélkül. Minket meg hagyjon itt, majd csak elboldogulunk valahogy nélküle, a magunk elmaradott Föld-központú szemléletével. Nevetséges és ostoba dolog többszázmilliónyi embert nemzedékeken át arra idomítani: képzeljék azt, hogy a jeges világűrből szemlélik földünket. Nagyon jellemző és általános jelenség, hogy szűk szaktudományos vagy műszaki szempontot emelnek egyetemes érvényre, teljesen jogtalanul, sőt arcátlanul. Az állatövi rendszert, mely kiteljesítené a földi megfigyelés és vonatkoztatás lehetőségeit, viszont kidobták a tantervből (illetve már be sem vették), amivel az embert gyakorlatilag kihajították a világűrbe, saját bolygóján gyökértelenné, ugyanakkor a végtelenségig irányíthatóvá és befolyásolhatóvá tették. Csak nem ez volt tán a cél? Elismerem, bizonyos szűkebb érvényességű műszaki vagy kereskedelmi szempontokból célszerű lehet adott esetben egy ilyen külső pontot fölvenni; itt szokás az űrkutatást meg a távközlési műholdakat emlegetni. Csakhogy
az előbbi haszontalansága már bebizonyosodott; az utóbbi esetében pedig alighanem az a cél; hogy a szellemileg és erkölcsileg rohamos mértékben leépülő amerikai társadalom szétesett "értékrendje" legyen óriási méretekben közpénzen hirdethető és sulykolható, meg esetleg hogy a Soros György és Bill Gates-féle kártevők mérhetetlen vagyona tovább növekedjen (A mobiltelefon és a világháló közösség- és erkölcsromboló hatásáról ne is szóljunk). De még ha értelmes és hasznos műszaki-tudományos szempontokról van is szó, azok semmiképpen, semmilyen körülmények között sem lehetnek magasabbrendűek, mint a földi megfigyelő szempontjai és érdekei.
Hagyományos műveltségünk, a nagy ókori műveltségek, a világirodalom nagy elbeszélő költeményei, a szinte beláthatatlanul gazdag magyar népmesekincs mind erre épülnek, ebben a magasszíntű téridő-keretben fogalmazódnak; hogy képzeli egy szűkebb szaktudomány, hogy ezt mind joga van kigúnyolni, lesajnálni, kiiktatni vagy akár érvényességét korlátozni? Az embernek elemi joga saját téridejében, saját bolygóján, saját országában megtanulni tájékozódni, otthon lenni, úrrá lenni, mégis megtagadják ezt tőle holmi nehezen bizonyítható, a gyakorlatban alig érvényesülő "tudományos" szempontokra hivatkozva (melyek mögött mindig álcázott anyagi és hatalmi érdekek húzódnak meg). Ha a homoszexuálisok-, az állatok jogai törvénybe iktathatók, akkor ez a jog miért nem? Alig akad egyetemista, aki tudná, hogy Karácsonykor mit ünneplünk Jézus születése kapcsán, pedig a Fény és Fenyő szavak összefüggése még az angolban is megvan: Fir és Fire (mellesleg az oroszban és kínaiban is).

Valójában ugyanaz a helyzet, mint föntebb a méh szavunk kapcsán kimutattuk; ha a szellemi vezérlés leépül, a testi (fizikai) valóság szintje is előbb-utóbb súlyosan sérűl: hallgatóim a téli napforduló szűkebb értelemben vett asztrofizikai, csillagászati magyarázatát sem ismerik, vagy képtelenek értelmezni, még a csillagászatból vizsgára kötelezett földrajz szakosok sem! Hogyan fogja akkor a megtestesülés, megváltás vagy az ingyen kegyelem jóval magasabbszintű kérdésköreit, ezek szöveges vagy képi ábrázolását népművészetünkben megérteni? Különösen a városi ember vesztette el támpontjait, leszámítva azt a töredéket, akik hagyományőrző egyesületek tagjaiként vagy szentmisék látogatása révén nagyjából el tudják helyezni magukat az időben, akik reggel át tudják gondolni, aznap a téridő melyik minősége nyilvánul meg a természetben és az emberekben, az állatövi jegytulajdonságok melyik együttesével kell az adott hónapban vagy héten számolni. Vendégek, idegenek lettünk saját téridőnkben, genetikai véletlenektől függő, hányódó jelenségek tulajdon bolygónkon, saját hazánkban, ezért súlyos felelősség terheli a természettudományokat, de a mindenkori politikai vezetést is. Hiszen gondoljuk meg, micsoda hatalmas erkölcsi, szellemi erőket lehetne mozgósítani egyénekben és közösségekben, ha visszakapnák önbizalmukat, tájékozódó képességüket, s ezzel erkölcsi tartásukat! Ha ez bekövetkezne, vajon hány napig maradhatnának meg itt a vérünket szívó multik, áruházláncok, bankok és egyéb gyanús szervezetek? Az eredetükben, módszereikben és céljaikban ma is nemzetidegen tudomány- és oktatásirányító intézmények és csoportok?

4. Természetesen nemcsak őket terheli felelősség. A saját otthonos téridőnkből tehát először nem a fizikusok vetettek ki bennünket, hanem a művészek, vagy inkább - és ezzel picit továbblépünk - bizonyos művészetpártolók a reneszánsz idején. Pap Gábor művészettörténésszel. Ami élni segít címen közölt beszélgetésből, a már említett Hamlet malmából elég pontosan megtudható ennek története. Tehát még egyszer rövidre fogva: a látszólagos térbeli rövidülés (aki csak idegen szóval ismeri: perspektíva) "felfedezésével" váltás megy végbe, ettől fogva már nem a (mitikus) idő, hanem a (földi) tér szervezi a cselekményt, legyen szó akár festményről, akár szöveges műről. Olyan "művészetpártolókról" van szó, akik a mű üzeneteit csak látványszinten, életképi képesek felfogni (Ezenkívül és e fölött még két szint van: a téridő és a képírási (lásd Pap 1993). Azóta, ma is ezek a "művészetpártolók" irányítják a közművelődést, de a tudományt, oktatást és hírközlést is, ráerőltetve tömegekre a maguk látványszintre lesüllyedt világképét, holott az emberek többsége elvben ma is képes volna a két magasabb szinten történő értelmezésre - ha van mit értelmezni e szinteken, márpedig saját hagyományunkban bőven van.

Mai utódaik egy része legalábbis a tömegtájékoztatásban, a hírközlő szerveknél található meg; ilyen "műpártolónak" tekintem azt a műsorvezetőt vagy szerkesztőt, akinek a magyar közélet kérdéseivel foglalkozó többórás mindennapi műsorában még véletlenül sem hallunk magyar népdalt, de ha hébe-hóba előkerül mondjuk spanyol vagy cigány vonatkozású riport, akkor "természetesen" spanyol vagy cigány népzene következik. De idetartozik az az énektanár is, aki óráján tanítványaival a Hupikék törpikék című rajzfilm dalait énekeltette, Kodály és Bartók országában, a két zenei lángelme nagyobb dicsőségére.
A szerencsétlen akadémikusra gondolok, aki magyar népzenét hallva, hangot adott azon félelmének, hogy most menni kell ganét hányni a disznóólból. A magyar népzene és általában a néphagyomány nyílt gúnyolásának nap, mint nap ismétlődő eseteivel nem is foglalkozunk; elkövetőik közönséges bűnözők, akik ideiglenesen, megfelelő törvények hiányában megúszhatják a dolgot. Mikor ismerjük fel, hogy a magyar népzene nem egy a műfajok közül, hanem a zenei műfajok teljessége - vagy másként a kozmikus lét megzenésítése; netán úgy véljük, Bartók és Kodály azért mentek el gyűjteni, hogy műfajt váltsanak - talán mert elfogyott a zenei ihletük? Nem; éppen azért mentek el, mert felfedezték a teljességet - a világegyetem, a Teremtő rendjét egészében képletezni képes teljességet - a magyar zenei hagyományban. És ettől kezdve ez a hagyomány vált meghatározóvá életművükben. Mozart, Beethoven, Verdi stb. ehhez a teljességhez semmit nem tud hozzátenni (Ugyan mit lehetne hozzátenni a teljességhez?), legföljebb annak egy-egy részletét másként fejti ki, többnyire túlrészletezve-egyénítve (vagy az ellenkező végletbe esvén: túlabsztrahálva), eredendő jelszerűségét gyakran látványszintre süllyesztve. A részletek kifejtésében tökélyre juthat az indogermán, olyan tökélyre, melyre mi magyarok sohasem. A "részlegesség tökélyét" kérik rajtunk számon állandóan, ültetnek minket a szamárpadba, mert nem tudjuk megtanulni, nem tudjuk teljességigényünket feladni.
4. A következő tétel röviden az esztelenül eltúlzott tapasztalatiságban foglalható össze. Az Újszövetségben erre Tamás apostol alakja figyelmeztet. jellemzi az igazság semmibe vétele, viszonylagossá tétele sőt kigúnyolása, ezzel szemben a bizonyíthatóság olyan mérvű eltúlzása, mely már önmaga gúnyképévé fajul (Ennek szomorú eseteit láthatjuk nap mint nap pl. bírósági tárgyalásokon is). Az itt felsorolt tételek természetesen szorosan összefüggenek, hiszen a téridejéből (s ezzel Isten igazságából) erőszakosan kitaszított ember - érvényes szellemi fogódzók híján - kénytelen a kézzelfogható, testi, anyagi jellegű bizonyítékokkal beérni, ezek szintje alá süllyedni. Tehát nem önmagában a tapasztalat fogalmával van baj, hanem a tapasztalás, a kézzelfoghatósággal, mint fő ismérvvel. A fentebb említett ezoterikus, seb. tanok részben éppen a tapasztalásnak ezt az érzékfeletti szintjét igyekeznek ismertetni és fenntartani, a hivatalos tudomány azonban ellenáll, kockáztatva azt, hogy a jövő túllép rajta. Ezek létező képességek, melyek elvben minden emberben ott lappanganak, hiába akarja a kötelező iskolai oktatás és a tudomány kiirtani belőlünk, illetve nem létezőnek, bizonyíthatatlannak feltüntetni.

5. A tyúk vagy a tojás elsőbbségének kérdése merül fel a kővetkező tétel kapcsán: vajon a fentiek eredményeként fordult el az ember és a tudomány Istentől, vagy fordítva történt? Nagyot csalódtak, akik azt hitték, e tekintetben különbség van Nyugat- és Kelet-Európa között. A rendszerváltás után derült ki: míg mi kényszer hatására hanyagoltuk el a vallást és lettünk istentagadók, amott ezt önként és büszkén tették meg, és megpróbálják "felszabadulásnak" beállítani. (Kár, hogy ott nem tapasztalták meg, mit jelent, ha egy népet az Arany Horda, Savoyai Jenő vagy a Vörös Hadsereg "felszabadít".) A tudomány elvilágiasodott, ezt megint csak torz módon valamiféle emelkedésként, korszerűsödésként szeretné megélni, és ez még talán a kisebbik baj, hogy mára nézve nem ismeri el termelési mód, életvitel, művelődés stb. alapvetően szellemi meghatározottságát, hanem a múlt vizsgálatában is rögeszmésen keresi és véli megtalálni - valamiféle levitézlett marxista módjára - az anyag- vagy haszonelvűséget, és nagy diadalt érez, ha föllelni véli valamely szellemi- vallási folyamat mélyén az anyagi érdekeltséget.
A nyelvészetben különösen nagy szerencsétlenség, hogy még a (nagyon kevés) hívő nyelvész is elnézően mosolyog, ha János evangéliumának elejét hallja: "Kezdetben vala az ige..." Nem érzi, hogy ő ebben, mint szakember érintett lenne. "Kérem szépen, ezek a régies megfogalmazások képletesen értendők" - magyarázná buzgón. (Nagy meglepetés fogja érni, amikor egy szép napon még az ő számára is kiderül: nem képletesen értendők.) Tehát Istenben hisz (amennyiben még hitnek nevezhető az ilyen megszorításokkal és korlátozásokkal nyomorított, a szakma, a munka világán kívülre parancsolt "hit"), de nyelvészként nem következik számára az, hogy akkor vizsgálja is meg a teremtő ige működését; élesen elválasztja magában (elválasztják benne) a hívőt és a szakembert. Csoda-e, ha mindkettő csorbul, méghozzá egyformán súlyosan? Ez inkább szükségszerű. Az, hogy nyelv, hit és valóság eredendően egymást képletezhetik - vagyis a nyelvből visszaolvasható a valóság, méghozzá nemcsak a mindennapi tapasztalás szintjén, hanem a "transzcendens" szinteken is - a világon sehol sem "kutatási téma", és nem lehet vele pályázni mondjuk a Soros Alapítványhoz vagy bármely akadémiához. Talán csak nem azért van így, mert több nagy, vagy magát nagynak hirdető nyelv és műveltség számára siralmas eredménnyel zárulna egy efféle kutatás, összehasonlító vizsgálat? Minthogy az egyházat meg a nyelv ügyei nem érdeklik (úgy hisszük, nyomős oka van rá), a teremtő ige kérdése kiszorul a peremvidékre, pontosan oda, ahol a szerves műveltség képviselői tanyáznak (nem jószántukból, de alighanem ez - ma még -így van jól). Ezen az úton haladva, szükségszerűen jutunk el a mához, amikor a nyugat-európai nemzetek egymással versengve tagadják meg keresztény gyökereiket, amikor az egykor mélyen vallásos Franciaország odáig süllyed, hogy elhatárolja magát Jézustól betiltja a kereszt viselését. Iszlám terroristáktól retteg a nyugati "civilizáció" (mert kultúráról már rég nem beszélhetünk), holott ő az igazán veszedelmes terrorista, hiszen tudatosan aláaknázta saját múltját, hitét, hagyományait, és most gyors egymásutánban robbantja fel aknáit.
6. Fentiek következtében a mai ember (vagy inkább az, ami benne az emberből még megmaradt) éles választóvonalat húz Föld és Ég közé, a csillagos égbolt értelmetlen kriksz-kraksszá válik számára, melybe szerinte - csak nagy (általában még hozzáteszik: gyermeteg, holott épp a "korszerű" tudomány szenved igen súlyos és talán gyógyíthatatlan infantilizmusban) képzelőerővel és sok ráérő idővel rendelkező, tudatlan őseink láttak bele mindenféle alakzatot, melyek csak együgyű mesékként értelmezendők. Sajnos ezt a felfogást az egyház is átvette, hiába szól a Szentírás "jelekről az égen" úgy látszik, "haladni kell a korral", e ponton elfogadta a "tudományos" nézetet (Igaz, megkérte az árát). Miért haladás és fejlődés az, ha értelmetlennek, véletlenszerűnek, zűrzavarosnak nyilvánítunk valamit, ami korábban értelmezhető volt, és egy felsőbb szellemi erő megnyilvánulásának volt tekinthető? Aki az égen nem képes felismerni Isten kezenyomát - üres díszletnek tartva mindazt, ami ott megjelenik - az a földön sem tudja és viszont (mert működnek a párhuzamok és analógiák, lásd alább}:kitörli a Teremtő kezenyomát, belerondít a tájba (Ennek iskolapéldája az Újvilág "meghódítása", de sajnos a Tisza "szabályozása" is), gazdasági, ipari érdekekre és egyéb szamárságokra hivatkozva. Denaturalizálja, működésképtelenné teszi a tájat, s amikor ennek szükségszerű következményeként (és nem bosszúból) jönnek a természeti csapások, elkeseredetten okolja a "természet vak erőit", amelyekkel ő harcban áll, s amelyeket  "természetesen" (vagy inkább természetellenesen_ móresre fog  tanítani az ő "korszerű  tudományos és műszaki eszközeivel", és le fog győzni, ahogyan az orvostudomány is legyőzi a betegségeket". Kár, hogy ezekbe a
fényes győzelmekbe szép lassan belepusztulunk. Vagy pedig felháborodva kérdezi: hogyan engedheti meg ezt Isten? (Mármint az az Isten, akit előzőleg éppen ő kitiltott- kitörölt a földi és égi tájból; valóban az ő végtelen szeretetét mutatja, hogy még ekkora arcátlanságon sem háborodik fel - csak távol marad). Ugyanezt a kérdést teszi fel, amikor összeomlanak - fenyegető ujjakként az égre meredő - pokol tornyai, melyekből irányítani szerette volna a már amúgy is tévútra vezetett világot - vagy lehet, hogy mégsem sikerül mindenkit tévútra vezetni?

7. Hosszú történelmi korszakokon át tart ez a süllyedés, a kiszakadás Isten igazságából. Már az asszíroknál, sőt suméreknél  megkezdődik a látványszintre, az életképiségre való süllyedés, nemcsak a művészetben. Az ógörög műveltség jelentős állomást
képvisel ebben a süllyedésben, vele győz igazából a látványszintű ábrázolás, a jelszerűség helyett a valóság fényképszerű "hitelességgel" történő megörökítése. A XIX. századi  "hozzájárulást" ehhez Marx és Darwin képviselték, amennyiben mindketten az emberben valami ténylegesen meglévő dolgot nagyítottak fel, túloztak el határtalanul: Marx gazdasági-anyagi érdekeltséget, Darwin pedig az állati oldalunkat. Ezért mondják a Hamlet malma szerzői, hogy Darwinnal a -falak világhónapjából a Vízöntő felé haladó emberiség megtalálta a neki való totem állatot: a majmot, lévén ez az állat a Vízöntő keleti megfelelője az Állatövben (a nagyévben mostanában időszerű átlépésünk a Halak világhónapból a Vízöntőbe).
A szintén Vízöntőre jellemző eltömegesedéssel együtt tűnik el az eredetiség is, olyan gyorsan, hogy már egy nemzedék életén belül is jól érzékelhető a minőségi romlás.
Szaknyelvet tanítok az egyetemen, és a tanításra kiválasztott szövegek összevetése során látom: a hatvanas-hetvenes években még merik vállalni magukat, sajátos, egyéni hangjukat a szerzők, aztán valami elromlik, a nyolcvanas évektől kezdve már alig találok tanítható (azaz nyelvi-stilisztikai szempontból mintának tekinthető) szöveget, mindent elönt a fűrészpor ízű unalom, a szürkeség, az eltömegesedés, a minőségi színvonal egyre gyorsuló zuhanása.

8. Jól ismert ellentét áll fenn a "korszerű tudomány" állítólagos racionalizmusa és a régi nagy műveltségek, néphagyomány látásmódja, világképe között. Éles szemre valló felismerést hasznosítunk, amikor e szembenállást az analóg és digitális világkép ellentéteként írjuk le. Az előbbit nevezhetjük még rokonítónak, függőlegesnek, idegen szóval pedig komplementernek, melyben a világmagyarázat hasonlatokra és párhuzamokra épül, illetve ezek felismerésében áll, az utóbbi pedig az arisztotelészi logikán, a harmadik kizárásának törvényén alapul. Az előbbit - csillagos eget szinte már sohasem látó "tudósaink" - előszeretettel minősítik prelogikusnak, gyermetegnek, konkrétnak,  és egyéb számukra kedves jelzőkkel illetik, holott ez a magasabb szintű, csak ez ad teljességet, s mintegy részhalmazként tartalmazza (jó esetben) az utóbbit, amelyből szemlélve az utóbbi értelmezhető - de fordítva nem. Természetesen a racionalizmus elutasítása részünkről nem a józan ész vagy az értelem elutasítását jelenti; viszont valóban elutasítjuk azt a tételt, hogy a világ pusztán értelem által megismerhető (vagy akár élhető) lenne, azt pedig különösen, hogy az értelmi megismerés azonos lenne az ógörög bölcselőktől kitalált formállogika, mint kizárólagos alap vagy keret működtetésével. Nyelvészként pedig a XX. századi nyelvtudomány legnagyobb kudarcának, és végzetes félresiklásnak tartjuk a Iogikaimatematikus-számítógépes modellek (elsősorban a Chomsky-féle igen erőszakosan terjesztett, velejéig torz generatív-transzformációs nyelvtan) feltalálását és emberi nyelvekre való alkalmazását. Különösen alkalmazhatatlannak tartjuk olyan nyelvre, mint a magyar, mely szabad szórendű, alaktanában ragozó, mondatfűzésében alapvetően mellérendelő, szókincsében pedig a (mitikus) valóságot a szavak hasonló mássalhangzó vázával, szócsaládok és hangrendi párok alkotásával képletezni tudó, rokonító szerves jelrendszer. Tehát egyáltalán nem a valóság működik "racionaIisztikus" alapokon, hanem az indogermán elme, márpedig ilyen alapon a valóságról csak felszínes (általában "gyakorlatinak" nevezett) ismereteket lehet szerezni. Természetesen ilyen alapokról gyógyítani sem lehet, ezért siklanak ki rendre a környezetvédő mozgalmak, melyek ugyanolyan digitális módon működnek, ugyanazokat a formállogikai, racionalisztikus elveket alkalmazzák, melyekkel sikerült szétrombolni természetes életrendünket és világképünket (Itt nem működik a "kutyaharapást szűrével" elv, ez ugyanis rokonító [analóg] elv a rombolás pedig "digitális" módon történt s a digitális módon végzett gyógyítás valószínűleg tovább rontja a helyzetet). Nem csoda, hogy itt is átvette már az uralmat piac, megjelentek a "környezetvédő iparágak" (alighanem a nagy környezetszennyezők uralta piacról kiszorult cégek), melyek - a divatot kihasználva és tovább gerjesztve - igen ügyesen rejtik hangzatos jelszavak mögé nyereségérdekeltségüket; nagyon hasonló a helyzet olyan, szintén gyanúsan hamar divattá vált területeken, mint az állatvédelem, kisebbségek és fogyatékosok védelme stb. (Hogy a gyermekek és nők "jogairól" ne is beszéljünk) - ahol hatalmas nyereségeket söpörnek be egyes cégek az emberekben meglévő részvétre hivatkozva, és azt kihasználva.
Ugyanez áll - a szükséges változtatásokkal - az "egészséges táplálkozás" néven, szinte már Göbbels-i vagry Zsdánov-i méretekben és erőszakossággal, de valószínűleg alantas· anyagi-hatalmi érdekekből máig folytatott világnézeti hadjáratra, melynek eredményeként sikerült majdnem kiirtani a mangalicát, pedig ez fogja - a szürkemarkával és sok mai Kárpát-medencei értékkel együtt - megmenteni Európát az éhhaláltól és a betegségektől (Érdemes figyelni arra, mely ételekről akarjak egyes körök folyton lebeszélni a magyarságot). Ahol a többség erkölcsi-szellemi és nemzettudata ép, megvan az önigazgató-tájékozódó képessége, ott soha nem kellett, és ma sem kellene külön feladatként "védeni" a természetet, az állatokat, a többség egészségét, bármiféle kisebbséget vagy a testi-szellemi fogyatkozással élőket.

9. Miután a természeti-környezetet, az igazi (elsőrendű) valóságot gyakorlatilag már tönkretette, megújítani nem kívánja, de nem is tudná (Azzal, hogy a Kárpát-medencéből az egész megújulhat, nem számol, de nem is ez a dolga), az indogermán "műveltség" és a "korszerű tudomány" legújabban megkínál bennünket a "virtuális (azaz másodrendű) valósággal", vagyis a számítógéppe1, mobil telefonnal, és az általuk alkotott hálózattal. Kevesen érzékelik, mennyire ingatag és sérülékeny ez az egész digitalizált, világhálós rendszer, hogy bármikor összeomolhat - az ugyancsak virtuálissá vált, mesterségesen felduzzasztott pénzvilággal együtt. Addig azonban elképzelhetetlen mértékű anyagi hasznot harácsolnak össze maguknak a Bill Gates-féle kártevők és rablóbandáik, miközben elhitetik velünk (Sajnálatos módon a politikusok nagyobb része és a hírközlő szervek közreműködésével), hogy ezáltal az "állandóan és rohamosan fejlődő tudomány és technika" áldásaiból részesítenek bennünket. Ez a XX. század igazi nagy hazugsága, nem a Rákosi- meg Sztálin féle ötéves tervek. Ezzel nem állítom a Világháló vagy a számítógép teljes haszontalanságát, hiszen valamiféle haszna természetesen van az efféle műszaki találmányoknak, tehát a távbeszélőnek, képfelvevőnek vagy gépkocsinak is. Azt viszont velem együtt igen kevesen hiszik, hogy ezektől lesz az ember boldog, egészséges, vagy ezek révén állítható vissza ember és természet összhangja, aminél fontosabb dolog viszont aligha van ma földünkön, akár belátja ezt George Bush, akár nem.

10. Hol is tartunk az indogermán nyelve és műveltségek részben hozzánk is begyűrűző (hiány)betegségeinek felsorolásában. Földhöz ragadt tapasztalatiság és anyagelvűség, (Gyengébbek kedvéért, vagyis akik már nem értik, nem akarják érteni a magyar szót: empirizmus és materializmus), mely a  szellem-lélek-test  hármasság szétesese (illetve a szellem, mint vezérlő elv elvesztése) miatt következik be; szélsőséges, gyakran önmaga gúnyképévé fajuló történetiség (azaz historizmus), melyet a jóval összetettebb és magasabb szintű mesei (mitikus) időbőI való kiesés okoz; a kényszeresen egyenes vonalú (lineáris) gondolkodás, korlátolt időben és lehatárolt térben való tengődés, a harmadik kizárásán alapuló formállogikai (tertium non datur) megközelítés, vagyis az átfedések, átmenetek fel (és el) nem ismerése, a valóságnak csak állapotszerűséget látó, folyamatszerűségét megragadni képtelen gondolkodás, alárendelő, birtokló, elszigetelő definiáló- befagyasztó viszonyulás mindenhez, ami az én-en kívül esik, a végletessé torzult tapasztalatiság (csupán látszólagos) ellentéteként megjelenő elvont, és az általánostól az egyes felé vezető gondolkodási mód (absztrakció és dedukció), melynek vélt magasából sajnálják le a valóságot közvetlenül megidéző, szemléletes magyar észjárást. Már-már beteges lenézése mindannak, ami a néphagyományhoz tartozik, vagy közvetlenül a természethez köt, döntően városi - azaz élősdi- zsaroló- kizsákmányoló fogyasztó - életmód, a népi műveltség eredetiségének, önállóságának, értékeinek és egyetemes jellegének elutasítása, s beteges ragaszkodás minden művihez és mesterségeshez, melynek szélsőséges példája a televízió és a "virtuális valóság", melyet szintén a Göbbelsi /Zsdánov-i propagandagépezet módszereivel és hatékonyságával terjesztenek és sulykolnak. A valóság kizárólagos mennyiségi szemlélete és a minőség iránti érzéketlenség; a hír kiiktatása a megismerésből, a természet és más észjárású világnézetű népek pusztítása, maga alá gyűrése és denaturizálása, összpontosítás a haszonra, megtérülésre és teljesítményre, s ezek érdekében mások legázolására. (A jegyzék ezzel még nem zárható le.)

Mindennek eredményeképpen igen magas szintű a rokonító-mellérendelő elven működő tudásnak, világképnek a kiszorítása, folyamatos és rendszeres lejáratása, kigúnyolása. De ezzel az írással nem az a célom, hogy ezt a kiszorítást megbosszulandó, most javasoljam az indogermán műveltség kiszorítását a magyar köztudatból. Minthogy a magyar hagyomány teljességre-szervességre épül, nyilvánvalóan részként (de nem meghatározó részként!) eleve tartalmazza mindazt, amit a szervességről-teljességről lemondó, s abból végérvényesen kiesett indogermán műveltség egyáltalán fel tud kínálni; ebből a szempontból egyszerűen nevetséges arról beszélni, hogy magyar hagyományunk kiszorítja-e a másikat. Arról viszont nagyon komolyan kell beszélni: legalább 150 éve a rész mindent megtesz azért, hogy kiszorítsa az egészet (A héj azért, hogy kiszorítsa a magot - Pap Gábor); sajnos "öröklött" hajlama van rá, és ezt mi folyton elfelejtjük.

Hogyan nyilvánul meg ez a kiszorítás az oktatásban? Személyes tapasztalataim alapján fogalmazom ilyen élesre a kérdést: hogyan lehetnek valakik olyan arcátlanak, hogy tanulni vágyó emberek elől mindenféle indoklás és magyarázat nélkül, vagy nevetséges indokokkal csakúgy eldugnak magas színvonalú és minőségű, de mennyiségileg is jelentős tudásanyagot, amilyen a magyar népi műveltség? Hogyan engedhetjük ezt meg nekik? Itt nem lehet szó semmiféle feledékenységről vagy hanyagságról, csakis rosszindulatú, egész embercsoportok illetve intézményekig tudatos, hosszú időn át tervezett és gondosan végrehajtott műveletsorozatáról. Az emberi tisztesség megkövetelné, hogy a tanulóként, ifjú korunkban képet kapjunk mindkét tudásféleségről, hogy választhassunk közöttük, de ennek lehetőségét sem kapjuk meg, mert tudatunkat oly mértékig torzítják, hogy az általam rokonítónak (s Berényitől analógnak) nevezett tudásféleségről kizárólag sunyi módon leértékelő, gunyoros, nevetségességbe hajló képet kapunk - vagy semmilyet. Meglehet, attól félnek, hogy ha a két tudásféleség azonos esélyt kap a bemutatkozáshoz, nem lehet kérdéses, melyiket fogja választani a tanulóifjúság, ugyanis akkora köztük a minőségi különbség. A szó szoros értelmében minőségi, hiszen a (ma kizárólagos érvénnyel terjesztett) indogermán-szemita eredetű "digitális" tudásnem csak mennyiségileg, formálisan bővíthető, a valóság (a természet) minőségi jellemzésére alkalmatlan - lásd számítógépek, illetve a "tudástársadalomnak' elnevezett - valójában a tudást tovább digitalizáló, azaz még alacsonyabb szintre süllyesztő - sületlenség.
A valóságnak a mindennapi tapasztalatot meghaladó szintjein pedig teljességgel használhatatlan ez a tudásfajta, mivel ott már csak tiszta minőségek vannak. Ezért van hogy e szintekre még csak utalás sem történik középiskolás tankönyveinkben, pl. ; bolygóminőségek hetessége, az állatöv tizenkettese, vagy akár a szellem-létek-test és még sok egyéb ezzel párhuzamos hármasság a nappal-éjszaka, férfi-nő stb. kettőssége. Viszont tudóskáink által prelogikusnak, gyermetegnek, primitívnek minősített "rokonitzó" tudásféleség (vagyis a természetes műveltség) kimondottan a minőségre van kihegyezve, benne a ménnyiségileg elkülöníthető tudáselemek is minőségileg értékelődnek egyfajta sajátos hologram részeként, ahol is bármely kicsiny szelet vagy morzsa képes az a egészet megidézni. Erre példa lehet szinte  bármely népművészeti alkotás (Pl. a híres szarvasos korondi tányér, de kazettás mennyezeteink képanyagának jó része is), népmeserészlet vagy népdal, régies népi ima, népszokás {betlehemi játék stb.), vagy akár nyelvünk valamelyik szóbokra. Aki pedig egyszer ízt kapott az egészből, azt többé már nem lehet digitalizált részlettudással (tantárgyaknak meg "információs társadalomnak" nevezett maszlaggal} kábítani. Ezért kell olyan gondosan ügyelni arra, hogy a fiatalság számára meg se jelenjen választható tudásnemként. Ha megjelenne, akkor bizony meg lennének számlálva akadémiánk napjai...
A tudástársadalom nem pusztán sületlenség, annál sokkal rosszabb. Elsősorban azért, mert az érdemi megoldások keresése helyett ez valójában menekülés előre. Minthogy a természetet elpusztítottuk, vagy legalábbis visszavonhatatlanul elpusztítottnak tételezik a "tudástársadalom" hirdetői, az embernek a természethez, a teremtő rendhez való visszaillesztésével nem is próbálkoznak (Erről a rendről kétségbeejtően keveset tudnak, és többet nem is akarnak tudni). Ehelyett nyakon öntenek egy látszatvalósággal (angolul virtual reality), azt mondván: "nem kell, nem érdemes kimenni a természetbe, az erdőbe, hiszen - ha még egyáltalán van ilyen - ott csak kullancs van, parlagfű meg szúnyog, pocsolyák meg mindenféle szagok meg bogarak, pfúj!" Inkább üljünk le a számítógép elé, és élvezzük, ahogyan árad fejünkbe a sok vizuális élmény meg a tudás - már amit ők tudásnak neveznek. Másodsorban azért, mert ők is az akadémikus eljárást követik, amikor indogermán mintákat akarnak alkalmazni magyar hagyományra és műveltségi anyagra, legyen szó akár paraszti gazdálkodásról, akár néphagyományról. Olyan kaptafákat kívánnak nálunk alkalmazni, melyeket angolszászok dolgoztak ki. Például: hindu vagy középamerikai gazdálkodás (angolul indigenous farming) fenntartására, ami teljes képtelenség. Nálunk minta csak az önellátó,  mérget nem alkalmazó és szemetet nem termelő magyar paraszti (és az ártéri) gazdálkodás lehet - egyszerűen azért, mert nem lesz más minta, amihez visszatérhetünk a globalizált gazdaság szükségszerű összeomlása után (Az EU vezetői éppen ezt a gazdálkodást akarják felszámolni, ami jellegzetesen nyugat-európai öngyilkos viselkedés).
Hogy példát mondjunk a száműzött (mert teljességet nyújtó és ezzel bizonyos körök érdekeit sértő) tudásra: a környezetünkben lépten-nyomon tapasztalható "marsikus" tulajdonságoknak az "asztrofizikai" (vagyis az anyagi valóságban vett) megfelelője a Mars bolygó (népi neve Vérszeműcsillag), melyet a csillagos ég adott pontján meg is figyelhetünk.
De ha esetleg "odamegyünk" (Pontosabban: valami módon elhitetjük magunkkal, hogy "el tudunk oda menni," sőt hogy már "odamentünk", gépeink segítségével "odajutottunk", vagyis "leszálltunk ott"), ezekből a tulajdonságokból semmit vagy igen keveset fogunk "megtapasztalni", azok ugyanis csak a Földről nézve alkotnak rendszert (a hétbolygó rendszert, mely egyébként teljes értelmét csak az Állatöv tizenkettes rendszerével együtt kapja meg}, tehát "máshonnan" nem is igen érdemes megfigyelni, sőt szerintem nem is lehet.
- Természetesen (asztro)fizikailag-műszakilag megvan a lehetőségűnk arra, hogy elhitessük magunkkal: "elutaztunk" oda, vagy hogy máshonnan {a Földőre kívül eső pontból) is megfigyelhettük a bolygót. Lehetséges olyan gépeket építeni, melyek adott (valakiknek politikailag is nagyon kedvező) pillanatban visszajelzik nekünk, hogy az általunk küldött rakéta vagy űrhajó "oda megérkezett," sőt azt is, hogy mi oda "leszálltunk" és ott "helyszíni megfigyeléseket végzünk" (Nyilván a holdra szállás is így történt}. És mi úgy vagyunk idomítva, hogy az efféle visszajelzések láttán tapsviharba törjünk ki, és ódákat zengjünk a "korszerű tudomány" újabb diadaláról (Éljen Micsurin és Lepesinszkaja, meg a mai angolszász utódaik, magukat tudósoknak nevező génmanipulátorok, az ember öröklési állományába kontár módon belepiszkáló felcserek). Nyilvánvaló, hogy legjobb esetben is ilyen módszerekkel csak mennyiségi ismeretekhez lehet jutni, melyeket az indogermánok bizonyosan további földi vagy "világűrbeli" gyarmatosításra fognak felhasználni.
A fentebb vázlatosan bemutatott egésztudásban, ennek keretén belül természetes helyet kapnak a rész szerinti ismeretek is. Széles körben elterjedt (Pontosabban: rosszindulatúan és tudatosan terjesztett) vélekedés szerint például a régi ember nem tudta, hogy a Föld bolygó, hogy gömbalakú és a Nap körül kering. Népmesékből bizonyítható, hogy mindezt nagyon pontosan tudta, csak nem értékelte túl sokra az efféle tudást. Ez eléggé alacsony szintű csillagászati, asztrofizikai tudás, a világ legalsó - anyagi, testi szintjéhez tartozó ismeret, szűk szakmai kérdés, a külső megfigyelő szempontja, melyre természetesen adott esetben (nem túl gyakran) szükség lehet. Az állatövi keretből jól ismert, a Szűz jegyhez köthető tulajdonságcsoport sötét oldalát képviselő, daraboló szeletelő (analizáló és digitalizáló} ismeret (népmeséink boszorkánya), mely csak részként - és még csak nem is meghatározó részeként! - lehet csak jelen a teljességben. Az egyes tudományszakok nem a világ rendjét tárják fel, hanem jórészt értéktelen tényanyagot halmoznak fel minden határon túl, kizárólag mennyiségi ismérvek alapján, továbbá szűk szakmai szempontjaikat érvényesítik - jó indogermán - lehetőkig egymás (meg az egész emberiség) rovására. Nem az egyes fizikai, földrajzi, orvostudományi, műszaki, nyelvtörténeti stb. tényeket vonjuk kétségbe, csak azt állítjuk: ezeknek csupán szűk szakmai érvényük van, amelyre nem lehet - nem volna szabad - világképet építeni. Világképet csak a bennünk élő, magunkkal hozott ősképekre, és a világban érvényesülő teremtő rend felismerésére, vagyis hitre lehet építeni - mégpedig e kettő egységére (és nem szétválasztására), melyet igen magas szinten ötvöz, egyesít a magyar néphagyomány. Ettől ma nagyon messze vagyunk, de a helyzet nem reménytelen.
Hazánknak mélyen hívő vezetőkre, ilyen emberekből álló kormányra van szüksége, és nem istentagadókra; pályázatokat kell kiírni a hitélet jelentős növelésére. Bár az egyház is téved abban, hogy kirekeszti a csillagmesei {asztrálmitológiai) keretben nyilvánuló néphagyományt és -művészetet-költészetet - holott az nem rekeszti ki őt - mégis a keresztények nemrégiben javasolt irtása és a kereszt viselésének betiltása helyett inkább számuk nagymértékű növelésére kell törekedni, az iskolákban kötelezővé kell tenni a hittan oktatását, vagy legalábbis az alóla való fölmentést kelljen kérvényezni, nem pedig a részvételt.
Húsz évvel ezelőtt saját nyelvének értékeit nem ismerő, attól és magasrendű néphagyományától, műveltségétől elvadított - helyette digitális jellegű indogermán maszlaggal teletömött agyú - nyelvszakos tanárként, vagyis igen-igen rossz alaphelyzetből indultam el anyanyelvem, szellemi őrökségern felé, de nagy szerencsével és kiváló mesterek irányításával. Ma már csodálkozva kérdezem, többek között: miért nincs helye közgondolkodásunkban, közoktatásunkban például Karácsony Sándor lángeszű felismeréseinek a magyar és indogermán észjárás lényegbe vágó különbségeiről, mely különbségekről a mai tudomány és közélet hallani sem akar! Holott sohasem volt időszerűbb a kérdés, mínt most (lásd alább)? Vajon volt-e már előtte valaki, aki ezt felismerte? E ponton szívesen fogadom ezen írás irodalomjegyzékének kiegészítéseit, bár nem hiszem, hogy nagyon hosszú lesz a hiányjegyzék. Elfogadták-e a tudomány és oktatás felelős vezetői Karácsony tételeit vagy nem? Ha igen, miért nem tették meg oktatási-nevelési rendszerünk gerincének, ha valóban azt akarták-akarják, hogy a magyarság "fölzárkózzon" Nyugat-Európához? Hiszen ekkor nyilvánvalóan mindenki számára tudatosítani kell e különbségeket, majd átgondolt lépéseket tenni a kettő közelítésére (Illtetve megvizsgálni ennek lehetőségét és mértékét). Ha viszont elutasították, miért nem cáfolták meg részletekbe menően és nyilvánosan, beleértve természetesen annak tételes kimutatását, hogy népdalaink, népmesénk, népművészeti tárgyaink és kazettás mennyezeteink lényegileg semmiben sem különböznek mondjuk az angolok és németek néphagyományától és -művészetétől, se mennyiségükben, se minőségükben? Ha ez mégis megtörtént, csak én nem ismerem a cáfolatot, kérem jelöljék meg a forrást, hogy elolvashassam! Ha egyik sem történt meg, akkor rá kell mutatni pontosan: kiknek érdeke a jelen hamis és álságos állapotának fenntartása? (Vagyis a tanügyi stb. vezetők nem képesek szembenézni ezzel a kérdéssel a magyar és indogermán észjárás lényegi különbségével). Lehetséges talán, hogy ugyanazokról van szó, akik mindenáron meg akarják hiúsítani az alkotmányozó országgyűlés összehívását, mely véget vetne az ország jelenlegi - 1944 óta tartó - jogon kívüli helyzetének (Amit végső soron a Szent Korona hatályának felfüggesztése okoz - felfüggesztésről kell beszélnünk, hiszen hatálytalanítani azt semmi módon nem lehet)? Miért vagyunk képtelenek olyanvezetőket választani, akiknek Koronánk és nyelvünk egyaránt fontos, mégpedig azért, mert mindkettőben az Ige nyilvánul meg? (itt már nem hozhatunk angol, német stb. párhuzamokat, mert nekik, fájdalom, nincs Szent Koronájuk.) Talán ebben is a Ron Werber- félék és bandájuk akadályoz meg bennünket? Ha igen, akkor hogy-hogy nem lehet tőlük megszabadulni? Egyáltalán hogyan juthat eszébe magyar embernek, hogy ilyen bandát önként behívjon hazájába és szabad kezet adjon nekik?
Mai közgondolkodásunk meghatározó, gyakran hangoztatott és még gyakrabban kimondatlanul hagyott eleme, hogy a mai magyar műveltség, életmód, viselkedés stb. minden tekintetben valamiféle átmenetet, vegyüléket képez a keletinek vélt örökség és a honfoglalás óta folyamatosan átvett, nyugatinak vélt minták között. Valószínűleg társadalmunk nagyobb része osztja ezt a nézetet (mert zsenge gyermekkorától kezdve beleverték). Talán abban van különbség, hogy az egyik szélsőség szerint a magunkkal hozott műveltséganyag a nullával egyenlő (Ezek dolgoztak fáradhatatlanul hazánk EU- gyarmattá tételén), míg mások elismerik ennek bizonyos részarányát (de legfeljebb felét), esetleges kedvező hatását a keveréken belül.
Magyar népballadákat, régies népi imádságokat vizsgáló kiváló tudósaink óriási erőfeszítésekkel mutatják ki idevágó népi szövegeink nyugati "előképeit" {jóval ritkábban használt kifejezéssel: párhuzamait), és szinte láthatóan kétségbe esnek, amikor egy-egy esetben kudarcot vallanak. Ilyenkor éreztetik, bíznunk kell a tudomány rohamos fejlődésében, s így abban, hogy a ma még hiányzó nyugati vagy keleti előképek is előkerülnek, ugyanis eredeti magyar műveltségi anyag nem létezik szerintük.

Máshol is írtam már arról, hogy a hazai bölcsészképzés legfőbb (kimondatlan) alappillére, hogy eredeti magyar műveltséganyag nem létezik, ilyet keresni sem szabad, még kevésbé találni, ha mégis akad ilyen, gyorsan fel kell kutatni nyugati előképeit. Ez olyan mélyen beépül a bölcsész agyakba, hogy az ellentétes feltételezés azonnal heves indulatokat vagy gúnyos megjegyzéseket vált ki. Talán túlzott derűlátásra vall, de én reménykedem abban, hogy felkészült tudománytörténészek részletesen fogják egyszer taglalni, hogyan és mikor alakult ki a magyar műveltség keverék voltának eme képtelen és aljas eszméje, kik dolgoztak és dolgoznak rajta a mai napig, és miféle nemtelen módszerekkel. Némi adalékkal szeretnék ehhez hozzájárulni: a mára teljesen elfelejtett Lugossy József nyelvész, és a csak félig eh felejtett, fentebb már említett Karácsony Sándor nevelő példáján bemutatható, mi történik akkor, ha a magyar bölcsész - szinte kegyelmi ajándékként - fölfedezi, hogy van saját őseredeti műveltsége, észjárása és világképe, mely máshonnan nem vezethető le, legkevésbé pedig Nyugatról.

Az 1850-es években működő Lugossy "bűnei" az alábbiakban foglalhatók össze:

1) Felfedezi, hogy a magyar szavaknak nemcsak eredetük van (vagyis időbeli le származásuk, változási rendjük), hanem nyelvünk szókincse sajátos belső szerveződést, az idő folyásától függetlenül is vizsgálható összefüggésrendet mutat, mely jószerivel a teljes szóállományra kiterjed: "szavaink egymást magyarázzák" - mondja.
2) Ez a szerveződés szócsaládok és hangrendi párok képében jelenik meg. Például: hervad-sorvad, váz-fesz, mez-máz stb., melyek feltárása és magyarázata természetszerűleg a nyelvészet feladata lenne, hiszen nyelvünk a (mesei) valóságot éppen e szócsaládokon és hangrendi párokon át képletezi.
3) Minthogy más nyelvek nem, vagy csak részlegesen, nyomokban mutatnak hasonló szerveződést, a magyar nyelvészetnek a szócsaládosítást a szófejtéssel (mely a szavak eredetének kutatása nyelvtörténeti és összehasonlító módszerekkel; idegen szóval etimológia) egyenrangú feladatként kellene kezelnie.

4) Erre a feladatra olyanokat hív meg, illetve azokat a kutatókat tartja erre alkalmasnak, akik a magyart - szavai szerint "az anyatej tisztasága, melegsége és édessége fokáig" bírják (szófejtéshez, nyelvtörténeti kutatáshoz nem feltétlenül kell anyanyelvi tudás, de a szócsaládok felismeréséhez igen).
Elképzelhető, mekkora dühöt váltott ki ez utóbbi tétel az akadémiát ekkor már (1856-ot írunk - Bach-korszak!) uraló Paul Hunsdorferből és bandájából, hiszen - szepességi szász lévén -- Ő maga 17 éves koráig egy szót sem tudott magyarul (Később Hunfalvy Pálra magyarosított, alighanem gúnyból). Miután szakmai berkeken belül nem sikerül Lugossyt megrendszabályozni, a magyarajkú, de teljességgel kozmopolita, merev indogermán formállogikai keretben gondolkodó, a görög-római műveltséget mindenek fölé helyező, egyébként tehetséges és sokoldalú Brassai Sámuelt bízzák meg a piszkos munkával: a nyelvtudományt az "árja nyelvészet" mintái helyett hazai alapokra helyezni kívánó Lugossyt a nagyobb nyílvánosság előtt (Pesti Napló 1857) járassa le és tegye nevetségessé. E feladatot a labanc Brassai kiválóan megoldja. A módszer ismerős, az utóbbi ötven évből is sorolhatnánk hasonló példákat; egyik lényegi vonása, hogy a megtámadott személy nem kaphat lehetőséget a viszontválaszra. Lugossy nem
sokkal ezután súlyos, hosszantartó betegségbe esik, s bár még jó 25 évet él, rendszerét már nem tudja kidolgozni, illetve közzétenni. A Debreceni Egyetem központi épületének díszudvarán aranybetűkbe foglalva olvasható a neve, de szellemét senki sem idézi. Műveit sem az akadémia, sem az egyetem nem adta ki, néhány éve magánkiadónál jelent meg a népi magyar csillagnevekről szóló nagyszerű tanulmánya.

A Hunsdorfert követő nyelvésznemzedékek ugyan már magyarajkúak, de továbbra is az "árja nyelvészet" bűvkörében élve és dolgozva, a szócsaládosításról azóta sem akarnak hallani... (Nagy kérdés, nem járt-e mégis jobban Lugossy az elfelejtéssel, mint nyelvtudományunk másik tündöklő alakja, Horváth István, akit rendszeresen emlegetnek kedves nyelvészeink, folyamatosan hazudozva róla úgy, hogy világosan kiderül: még csak nem is olvastak tőle semmit. Legalább a Rajzolatokat olvasnák el, hiszen azt kiadtuk a latin idézetek magyar fordításával, hogy még ők is megértsék - úgy látszik, hiába. Lugossyról legalább nem hazudoznak tisztelt nyelvészeink.)
Nyolcvan ével később Karácsony kedvezőbb korban és az ő keményebb alkatával többet ér el. Felismeri, hogy a magyar és az indogermán észjárás (melyet módjában állt alaposan megismerni} lényegileg különböznek, s a különbség alapvetően nyelvi természetű, amennyiben a magyar nyelv jellemző módon mellérendelő, s ennek megfelelően eredendő észjárásunk, világképünk és viselkedésünk is, szemben a merev alárendelő, a valóságot csak állapotszerűségében, befagyott definíciókkal megragadni képes indogermánnal. Rendszerét az 1930-as években teljes egészében közzéteszí A magyar észjárásban, nem hurrogja le senki, bár vitáznak vele. A történelem azonban nem hagy időt rá, hogy meglátásait az iskolai gyakorlat megvalósíthassa: jön a világháború, utána pedig az ismert okok miatt újra nem lehet - és jó hosszú ideig nem lehet - babérokat aratni azzal, hogy valaki a magyar jellem, nyelv és észjárásnak az indogermántól eltérő sajátosságait taglalja. (Vajon ma lehet?) A hivatalos tudomány álláspontja is változik, amennyiben már nem a nyílt támadás és lejáratás a fegyvere hasonló "magyarkodókkal" szemben, hanem az agyonhallgatás. Az agyonhallgatás azóta is tart, s bár (a kommunizmus alatt) egyetlen Karácsony-műként 1985-ben megjelent A magyar észjárás, és a rendszerváltáskor Karácsony képét kitették a Debreceni Egyetem egyik előadótermének falára (a termet is róla nevezték el), meglátásai máig nem épültek be közgondolkodásunkba, munkássága nem tananyag (Legfeljebb a "futottak még" csoportban), s szakmai körökben sem cseng jól- a neve - ha egyáltalán ismerik. Talán fölösleges a kérdés: a ma Brüsszet felé képükön bamba vigyorral diadalmenetben vonuló - kormányzat fel tudná-e vállalni a Karácsony-i világképet? Nyilván nem, akármennyire is be tudnánk bizonyítani, hogy saját érdekében ezt kellene tennie...
Néha felteszik a kérdést: visszaállítható-e ez a műveltség, nem tűnt-é el a történelem süllyesztőjében? Erre legfeljebb akkor lehetne igennel válaszolni, ha történelmi kérdés lenne, de szerencsére nem az. Sokkal fontosabb kérdés annál, hogy a kizárólag egyenes vonalú időben vizsgálódni képes, de mitikus történelmünket felfogni képtelen történészek illetékességébe utaljuk. (Valójában a kérdés közelébe sem volna szabad őket engedni} - ez a tudás is a csigavonalú vagy mesei időben létezik. Nagy reménységünk, sőt szilárd meggyőződésünk, hogy - amint ez jól tudható Molnár V József és mások kutatásaiból - ez az észjárás (világkép), ennek a műveltségnek az alapjai nem pusztíthatók el, nem szüntethetők meg. Ugyanis minden gyermekkel újraszületnek (természetesen az indogermán, kínai, sémi stb. gyermekkel is), mert minden gyermekkel Jézus szülesík meg, s ezért igényt tarthat a világ teljességére, nemcsak egy lepusztult-absztrahált, definíciókba kényszerített és digitalizált világképre. E meggyőződésünk hirdetésével talán néhány kellemetlen percet szerzünk az arcukon kába vigyorral Brüsszel felé menetelők csapatának, akik tudatlanságukban és elvakultságukban szinte minden mozdulatukkal irtják világunkból - ahogyan egykor én is tettem - az általuk "idejétmúltnak" kikiáltott szerves műveltséget (s vele a rokonító-hasonlító, mellérendelő észjárást) és az ezzel szorosan egybefonódó istenhitet - nem törődve azzal, hogy gyermekeik-unokáik jövőjét pusztítják el.
A brüsszeli kirándulás már most előre látható kudarca, az EU összeomlása, a multik, világbankárok és egyéb világgyarmatosítók veresége utáni időszakban az emberiség újra felismeri majd e műveltség jelentőségét a túlélők számára, s ha más források már nem lesznek, gyermekeiktől fogják újra tanulni.
Újratanulják a tudást, amit most még egymással vetélkedve vernek ki gyermekeik fejéből, hogy helyet adjanak a bugyuta, semmire se jó indogermán definícióknak, oknyomozásnak és pozitivista tényanyagnak. Tehát igazából nem az a kérdés: visszaállítható-e a természetes műveltség és világkép, hanem ez: meg tudjuk-e, meg akarjuk-e állítani az emberi minőség fokozódó leépülését, mely jelenleg angolszász-zsidó vezetéssel a "globalizációnak" és "információs társadalomnak" nevezett mélypontjára érkezett? Mely azt hiszi, az elpusztított elsődleges valóság helyett most a látszólagossal fogja tudni végleg elhülyíteni az emberiséget? Ha meg akarjuk állítani, akkor vissza kell térnünk a Nap útjára, a Földre, mint egyetlen igazi viszonyítási pontra, azaz saját valóságos téridőnkbe...
Fentiek szerint a mai értelemben vett "tanításról" egyáltalán nem beszélhetünk, mivel az teljesen szükségtelen, sőt káros. Igazi tudás helyett semmire sem jó. A tárgyi tudást, magyarul trutymót, jórészt indogermán eredetű empirikus-elvont-deduktív maszlagot töltögetnek a fejünkbe. A "tanításnak" egyetlen célja lehet: a magunkkal hozott ősképek megerősítése és kifejtése, az őstudás alapképleteinek mozgósítása (Nyelvünkben ez a szócsaládoknak és hangrendi pároknak, illetve a mellérendelő-hasonlító mondatfűzésnek felel meg), mintha Molnár V ,József nyomán azt mondanánk a gyermeknek: "Igen, Te valóban abba a világba születtél bele, amelyet Neked még születésed előtt a Teremtő ígért. Köszöntünk, mert megérkeztél. Ismerj rá a teremtő rendre, és részesülj szellemileg a Neked ígért világból. Mi nem tanítani fogunk Téged, csak segítünk azzal, hogy mozdulatainkkal, szavainkkal, mindennapi szertartásainkkaI, szökéseinkkel (régi magyar szavunk a  táncra), zenénkkel, meséinkkel és hímzéseinkkel a benned élő teremtő rend párhuzamait, rokonait mutatjuk fel"
Ezzel szemben ma az iskolák (óvodai középső csoporttól fel az egyetemig és doktori szigorlatig) minden erőfeszítése arra irányul, hogy ezt az őstudást lefojtva tartsák, lehetőleg teljesen kiirtsák. Nagy szerencsénk, hogy ez véglegesen nem sikerülhet, mint ahogy eddig az ősműveltséget különleges épségben és teljességben őrző magyarság kiirtása sem sikerült. Ebben az írásban nem célom, hogy ötleteket adjak (az érdeklődő nevelők úgyis megtalálják a "szakirodalmat" és a megfelelő képzési lehetőségeket), de van néhány iskola, melyekben párhuzamosan tanítják meséink teljességet nyújtó világképét és a szűk szaktudományos szempontokon alapuló, emberellenes "modern fizikát," az indogermán maszlaggal  mérgező lineáris-pozitivista történelmet és krónikáink, mondáink által közvetített igazi, tehát mitikus történelmet. Sajnos nem írhatom le a nevüket, mert fennáll a veszély, hogy némely "fejlett EU-tudattal" rendelkező újságíró vagy egyéb kártékony elem hadjáratot indít ellenük. A szerves műveltség kutatása földalatti mozgalomként indult a kommunista uralom éveiben, és most valós annak veszélye, hogy 2004 májusától oda kell visszatérnie. Ha kell, vissza fog oda térni, és ott fog tovább dolgozni. Kénytelen így tenni, minthogy kutatóinak mély meggyőződése, hogy a jelenkori tudomány, beleértve a történelmet, nyelvészetet, orvostudományt, fizikát stb., világképe velejéig hamis (mert végletesen egyoldalú), az emberiséget Istentől és természettől eltéríteni, tévútra vezetni igyekszik, az emberi minőséget fokozatosan leépíti és elpusztítja - gyakran művelőinek szándékai ellenére is.

A nyelvész szerzőnek engedje meg az Olvasó, hogy - ha "nyelvészeti" fejtegetéssel kezdte jelen írását - azzal is fejezze be (az idézőjeleket az indokolja, hogy az akadémikus nyelvtudományban nincs olyan irányzat vagy iskola, mely ezt a fajta - a természetes műveltség hazai kutatásából levezetett és azzal összhangban álló - nyelvészkedést fel tudná vállalni; ezt a szerző nem is igényli).
Megjegyzem, hasonló érveléssel vagy közelítéssel vizsgálható bármely népművészeti ábra, hímzés, népdal stb. Most nem egy "tiszta homonimát" fogunk megvizsgálni, hanem két olyan szót (vagyis szópárt), melyek között pontosan egy hang(rend)nyi vagy betűnyi különbség van: Béke - Béka. Az alaki hasonlóság biztosan feltűnt másnak is, de van- e, lehet-e összefüggés tartalmi síkon a két szó között? Hogyan is lehetne? - tiltakozik bennünk a jólneveltség, értsd: a torz indogermán formállogikán és "racionalizmuson" alapuló, bunkóval belénk vert észjárás és viselkedés, meg a megfelelési kényszer Hiszen mennyire más a két fogalom szótári "definíciója": Béke: "Viszálykodás nélküli, nyugalmas együttélés, egyetértés." Béka: "Csupasz, nyirkos bőrű, dülledt szemű, négylábú kétéltű állat."
Ne csodálkozzunk azon, hogy a két - magyarul hangzó, de - bugyuta, indogermán mintára készült "definícióból" nem tudunk kiolvasni semmiféle értelmes összefüggést.
- Ezek a "definíciók" és ezek a szótárak nem azért készültek, hogy a magyar nyelv és népi műveltség területein, a világ teremtő rendjében és téridejében, a Nap útján eligazítsanak bennünket; pontosan az ellenkezőjét akarják elérni. A két szó alaki hasonlóságára pedig lehetséges "magyarázatként" megint nyakon öntenek indogermán blablával holmi véletlen egybeesésekről, kezdetleges észjárású őseinkről meg a nyelvi jel önkényességéről, a néphagyomány "irracionális" természetéről stb. De ha felébred bennünk az elhárító ösztön, ha képesek vagyunk szembeszállni Hunsdorfer papa (meg a szerencsétlen Saussure) örökségével, ha félresöpörjük indogermán kaptafára készült szótárainkat, ha engedjük magunkban megszólalni a belső hangot, akkor lassan, csöndesen valóban jelentkezik a magyar mellérendelő-hasonlító gondolkodásmód. Kell lennie összefüggésnek, hiszen akkor nem hasonlítana ennyire egymásra a két szó! Hiszen értelmes, szerves világrendben a külső hasonlóság mindig belső, lényegi rokonságnak felel meg! Csak nem azért találtuk ki nyelvi jeleinket, hogy ezzel is becsapjuk - jó indogermán módra - magunkat és egymást?! Képesnek kell lennünk arra, hogy rábízzuk magunkat anyanyelvünkre, és hinnünk kell, hogy nem csap be bennünket, nem visz tévútra! El tudjuk ezt hinni? De hát hogyan fogjuk "felismerni" az összefüggést? Lehet ezt egyáltalán tanulni, tanítani? Úgy gondoljuk, igen: lehet tanulni is, tanítani is, de csak ha már elutasítottuk az indogermán maszlagot, kiismervén igazi természetét Lugossy, Karácsony, Pap Gábor, Kocsis István és mások tanítása nyomán!

Mint fentebb a "megtermékenyítés" fogalma, mely összekapcsolta a Méh két "különbözőnek látszó" jelentését, megint egy harmadik szót kell keresnünk - és meg is fogjuk találni - amely megteremti a "felismerhető összefüggést", összeköti a két különbözőnek látszó jelentést, s ez a harmadik szó esetünkben éppen a Kötni ige. A kötni ige teremti meg a kapcsolatot, de nem akármilyen szinten és nem akármilyen módon. Esetképi szinten (tehát a hétköznapi tapasztalás szintjén) minden magyarajkú személy számára világos: a békét kötik (az angolban csinálják, oroszban lezárják - a kulcs szóból levezetve). Ezért tartoznak ide Békó (- béklyó) és Bogoz) szavaink is, amit 130 évvel ezelőtt CzF még észrevett, újabb szótáraink már nem - nyilván a tudomány "rohamos fejlődése" miatt. Azonban míg a Méh esetében elég volt az életképi szinten megtalálni az összefüggést, most ez nem elég, fel kell emelkedni - bármennyire fárasztó is - a (magyar) népmesék szintjére, ugyanis csak ezen a szinten fogjuk megérteni, hogy békának leinni lekötött (vagy megkötött) állapotot jelent, vagyis azt, hogy az emberi minőség lefokozott, az alsó világhoz kötött állapotba kerül. Ez a békává változtatott királyfi vagy királyleány, akit csak szeretettel (olykor csókkal, vagyis a szeretet tömény, pontszerű megnyilvánulásával) lehet ebből a lesüllyedt, lekötött állapotból kiszabadítani. (Szabad észre venni, hogy latinul a béke pax, pacis - egyfelől szintén hasonlít hangtanilag a magyar szóhoz, másfelől egy "köt, rögzít" jelentésű igéből szokták levezetni, lásd paktum, lepaktál.)
Itt azért még legalább három mozzanatot figyelembe kell venni.

1) Béka rendkívül hasonlít Bak szavunkhoz, márpedig állatövi keretben jól tudjuk (aki nem tudja, érdemes újratanulnia), hogy a Bak (Capricornus) e rendszerben a megkötő, korlátozó erőknek a sűrített megjelenítése; gondoljunk népmeséink fán kuporgó, majd a hőssel együtt tűz mellett békát sütögető boszorkányára, aki előbb a hős kutyáit köti meg varázslatával (hajszálakkal), majd a hőst is (vagy előzőleg bátyjait) kővé változtatja; egész pontosan a Szűz jegy Bak dekanátusáról van itt szó.

2) Az Állatövben azonban sohasem szabadban kifejeződő szellemi tartalmat {a görög eiréné szónak magyarban az Irén női név felel meg, mindkét szónak pedig - más összefüggésben - alighanem az aRaNY, bár ez további kifejtést igényelne). Viszont a latin, illetve az ógörög nyelven belül nincs meg az összefüggés, csak a két nyelv között, és csak a magyar felől szemlélve (ugyanis béke latinul pax, béka pedig görögül batrakhos).

4) A másik párhuzamot a germán nyelvek szolgáltatják: német FRoSCH `béka', FRieDe `béke'. Itt csak az első két mássalhangzó egyezik, viszont a régebbi angolban megtaláljuk az "átkötő" hangokat: FrouD  `béka' (mai angol FRoG), FRiTH `béke, biztonság' {a TH ejtése hasonlít a pöszén ejtett SZ hanghoz). Ekkor eszünkbe juthat magyar ' FRIGY' szavunk (szövetség, szerződés jelentésben, tehát nemcsak házasságkötés), melynek mély hangrendű párjaként bizony VaRaNGY adódik, függetlenül a nyelvtörténeti föltevésektől (a N hang elég gyakran ékelődik be D vagy GY elé). Úgy látszik, a béka-béke összefüggés olyan fontos, hogy még egyszer jelölni kell nyelvünkben, vagyis
- két párhuzamos lexikai bokor vagy szócsalád is szemlélteti-megidézi.
Hitetlenkedik az Olvasó? Tudom - kezdetben én is hitetlenkedtem, sőt meg is ijedtem. Mert több száz évnyi indogermán (görög-latin, majd Habsburg, aztán moszkovita, - legújabban brüsszeli) vezérlésű idomítás, erőszakos kábítás-butítás után nehéz elhinni, hogy (szkíta-hun-magyar) őseink észjárása egyáltalán nem volt kezdetleges, hogy - nyelv és (mesei) valóság között létező összefüggéseket láttak, és ezeknek számukra meghatározó jellegük volt, hogy számukra nyelv és valóság egymást képletezte, mintegy egymást alkották újra. Lehetséges volna, hogy ezek a párhuzamok nem véletlenek, hogy - páratlan módon, a Hunsdorfer-i és Saussure-i tanokat megcáfolva - a magyar nyelv képes a valóság képletezésére, és nemcsak a mindennapi tapasztalás, vagyis az empíria, a kézzelfoghatóság szintjén? Igen, képes - akár örülnek ennek Brüsszelben (Rómában, Sztambulban, Bécsben, Moszkvában, stb.; a városnevek sora tetszés szerint folytatható), akár nem, akár jelentéktelennek (sznob kifejezéssel: irrelevánsnak) kiáltják ki az egész kérdést, akár nem. Esetleg felajánlhatjuk nekik, hogy saját nagy nyelveikből is próbáljanak hasonló összefüggéseket kimutatni - ha tudnak, ha egyáltalán képesek felfogni, miről van szó. (Félő, hogy nem képesek, és az ő nyelveikben is nekünk kell összekeresgélni az egykori szervesség nyomait; lám most is ezt tettük).
Az utóbbi kb. ötszáz év egyik fájdalmas magyar élménye és mai meghasonlottságunk egyik forrása: nyelvünk és műveltségünk szétszakadása, melyet - talán a meghasonlás fokozása érdekében? - folyton valamiféle felzárkózásként igyekszünk megélni, illetve ekként próbálják reánk kényszeríteni, velünk elfogadtatni. Nagyjából a XVI. századig egységben van a kettő: nemcsak nyelvünk mellérendelő-rokonító jellegű (elsősorban a szókincs belső összefüggésrendjében és a mondatfűzésben), hanem egész, büszkén vállalt műveltségünk is ilyen, melyben például eredetünkről ugyanazt mondja a krónikás hagyomány, amit népmondáink és akkortájt születő tudományosságunk, s ez az egység néhány területen egészen a XIX. század közepéig fennmarad. A szakadás fokozatosan következik be. A lassan intézményesülő iskolarendszer azonnal nyugati mintákat követ tanterveiben, a tanítandó anyag tartalmát és módszertanát illetően egyaránt.
Iskolai nyelvtanainkon jól szemléltethető, hogyan telepszik rá a "fejlett indogermán szellemiség" szerzőink gondolkodására: 150 éven át a magyarul és latinul megjelenő magyar nyelvtanok a névszóragozásban ugyanúgy négy-hat esetet vesznek fel, mint a latin nyelvtanok. Verseghy Ferenc az első, aki föl mer szólalni (1805): álljunk meg, emberek, a magyarban nem hat, hanem legalább tizenhat névszói esetrag van! A tananyag többi része is ugyanilyen rosszul jár, még legtovább a történelem bírja, de Hunsdorfer tiszteletbeli bécsi ügynök hatásos módszereinek nem tud ellenállni.
Még rosszabbul jár a néprajz és népművészet, melyek be sem kerülnek az általános képzés tananyagába, mondván, hogy a fejlett német, angol, francia, holland, stb. oktatásügy sem vette-veszi bele. De hát hogyan is vehetnék bele szegények, amikor nekik nincs népművészetük, népköltészetük, illetve jószerivel csak a "lesüllyedt kultúrjavak" szintjén, mellyel még ők sem szívesett dicsekszenek. Egy lepusztult, illetve teljes egészében művivé, mesterkéltté vált (és ebben a maga módján magas szintre jutott) nyugati műveltségmodellt vettünk át, mai napig ez uralja nemcsak műveltségünket és oktatási rendszerünket, hanem egész közéletünket, idegen testként, rákos daganatként, gennyes kelésként rátelepedve nyelvünkre - s így lefedve azt - mely viszont máig megőrizte eredeti lényegét, szervességit, mellérendelő, rokonító természetét.
Ugyanezek a "minták" működnek, amikor ifjúságunkat diszkókba csábítják, ahol szellemi-erkölcsi tartásának maradékát is elveszíti, amikor áruházláncokba taszigálják, kábítószerélvezővé és istentagadóvá teszik. A fél ország nézi tehetetlenül, hogyan tapossák ki gyermekeinkből-ifjainkból az erkölcsi tartás és nemzettudat maradékait is leépült Amerika-tudatú, elmebeteg médiaguruk, megállapíthatatlan nemű, származású és erkölcsiségű "sztárok", közoktatási vezetők és egyéb divatos személyiségek, hogyan vezetnek mindnyájunkat a szakadék felé kommunista titkosügynök múltú, Werber-csinálta vezetők. Hogyan kényszeríti ránk a "fejlett Nyugatra" hivatkozva végtelenül torz, kificamodott ízlését egy fél- (vagy inkáb  negyed-) művelt fővárosi beltenyészet, akikben csak az a közös, hogy hazájukból Földjükről való végletes kivetettségüket, fejletlen vagy hiányzó nemzettudatukat és hitetlenségüket akarják az egész országra kiterjeszteni, és talán még az amerikainál is nyomorultabb-gyökértelenebb EU- tudattal helyettesíteni. Mint ahogy azt is tehetetlenül nézi a félvilág, hogyan bombázza porig és szállja meg egyik szegény országot a másik után a világ leggazdagabb és ezzel párhuzamosan legsötétebb erkölcsiségű állama. Ha pedig valaki szóvá meri tenni, nevesíteni a nemcsak nemzetpusztító, hanem emberellenes erőket, azt kedves eurokrata {volt moszkovita?) honfitársaink azonnal bíróságra idézik, rásütik a kommunista rendszerből jól ismert nacionalista, újabban fajgyűlölő címkét, és bírálatát "gyűlöletbeszédnek" minősítik, hogy ezt a végtelenül ostoba "újmagyar" kifejezést használjam.

A nyugatmajmolás sok rossz példája közül csak néhányat emelnék ki: politológusaink talán jószándékú, mégis sajnálatra méltó erőfeszítéseit, amikor a hazai politikai élet eseményeit próbálják meg nyugatról átvett, lopkodott szakkifejezésekkel, besorolásokkal, valamiféle semlegesnek és magas szintűnek vélt, angolszászoktól leutánzott ál-objektivitással jellemezni, holott nyilvánvalóan erről is csak észjárásunk-jellemünk, állatövi besorolásunk (a Nyilas-Ikrek tengelyt képviseljük) műveltségünk és nyelvünk eredeti sajátosságai alapján lehet hiteles képet adni és kapni.
A másik: jogrendszerünk erőlködése, hogy szolgai módon másolja a tőlünk teljesen idegen angolszász (vagy brüsszelita) jogot, aminek legutóbbi csúcsteljesítményeként nyilván a férfitársadalom egyhangú követelésére (?) - lehetővé tették, hogy a férj is felvehesse felesége nevét, tehát ezután mi is büszkén kitölthetjük a kérdőivck "Leánykori neve" rovatát, micsoda diadal! {Vajon mi lesz a következő lépés? Szülnünk is kell majd? Vagy jogunk lesz szárnyasbetétet hordani? Nem lenne mégis jobb, ha a nők nő voltukban, a férfiak pedig férfi voltukban teljesítenék ki önmagukat? Nem kellene felmenteni a nőket az alól, hogy egyenjogúság okán nemzetbiztonsági tanácsadókká, traktorosokká, kommandósokká vagy belügyminiszterekké kelljen válniuk?) Teszik ezt jogászaink ahelyett, hogy Szent Koronán alapuló alkotmányosságunk, jogfolytonosságunk visszaállításán fáradoznának, hogy egyszer már véget vethessünk az 1944 óta fennálló felfüggesztettség, jogon kívüliség állapotának, és elvethessük jelenlegi, félig porosz, félig sztálinista "alkotmányunkat". Minden szakmában és területen óriási erőfeszítések történnek, hogy indogermánná mázoljuk magunkat - egyszerre nevetséges és sírnivaló, ugyanakkor teljesen hiábavaló erőfeszítések. "Gúzsba kötni, megnyomorítani, öldösni, kínozni lehet a magyar lelket, indogermánná tenni nem lehet" - mondja Karácsony Sándor 1940-ben, és szívleljük meg gondolatát.
Menthetetlenül magyarok vagyunk - bármennyire fáj ez egyeseknek - és mindörökre azok is maradunk. jobban tennénk, ha teljes egészében felvállalnánk saját, sem keletről, sem nyugatról le nem vezethető örökségünket, gondolkodásmódunkat, küldetésünket. Nemcsak mi, hanem a világ is jobban járna vele, sőt a világ még jobban járna, mint mi. Itt nem ábrándok kergetéséről van szó, és nem is múltba való visszavágyódásról, hanem megkerülhetetlen tényekről, amelyekkel egyszer már szembe kellene nézni. Hiába próbáljuk beleszuszakolni magunkat a szűk indogermán mundérba, nem jön ránk, reped szét, foszlik le rólunk. Vegyük szépen vissza eredeti, ránk szabott ruhánkat, jó szabó varrta azt.
De még ha eredeti műveltségünket le is ráznánk magunkról, mellérendelő-rokonító jellegű, a természet rendjével tökéletes összhangban álló nyelvünktől akkor sem szabadulhatnánk, mert azt nem lehet "átdefiniálni", mint egy számítógépes rendszert. Viszont ameddig nyelvünk és önálló gyökerű műveltségünk értékeit nem ismerjük fel, addig hiánybetegségben szenvedők vagyunk; olyasféle hiánybetegség ez, mint Isten nélkül, erkölcsi, nemzeti tudat nélkül élni. Bár e betegségek tünetei néha fájdalmasak és riasztóak, szerencsére nincsenek súlyos szövődményeik, és mint a hiánybetegségek általában, jól gyógyíthatók - ha a beteg is gyógyulni akar.
Reményeim szerint a XXI. század a gyógyulás évszázada lesz, Isten segítségével. Ha néhány ép nemzettudatú katonatisztünk képes volt eljutni odáig, hogy egészen más edzéstervet kell kidolgozni az ázsiai pusztákat végiglovagló ősöktől származó, az indogermántól eltérő alkatú, Nyilas-jellegű magyar katona számára, nem pedig szolgai módon átvenni a puszták végiglovaglására - és még sok egyébre - képtelen nyugat-európaiak, angolszászok testedzési módszereit és elveit, akkor orvosainknak is inkább a magyar faj élettani sajátosságait kellene vizsgálgatniuk, legalább idejük kisebb részében. Ugyanez a gondolatmenet kiterjeszthető mezőgazdaságunkra és így tovább - merő képtelenség és súlyos tévedés például holland mintákat követni mezőgazdaságunkban. Ennek egyetlen folytatása az lehetett, hogy hollandok vették át, valószínűleg törvénytelen módon, a magyar tejipar feletti ellenőrzést, és sorolhatnánk a példákat. Tehát nemcsak a politológiában, hanem életünk minden területén abból kellene kiindulni, hogyan érvényesül(het)nek ott a magyar sajátosságok? Egyelőre azonban ott tartunk, a magyar jellem és észjárás vonásai szóba sem kerülnek, hogy magyar szakosok nem tudják felsorolni anyanyelvük sajátosságait sem, úgy mint szabad szórend, szócsaládok, mellérendelés, hangrendi párok léte, birtokos eset illetve birtoklást kifejező ige hiánya stb., vagyis olyan sajátosságokat, melyek őt a környező indogermán nyelvektől élesen megkülönböztetik, és amelyeket értékként lehetne és kellene az egész társadalomban tudatosítani. Nemcsak orvosainkat, pszichológusainkat is fel kellene menteni az alól, hogy gyógyítás ürügyével ránk nem illő nyugati mintákat és eljárásokat próbáljanak ki rajtunk, hogy a leépülő-széteső nyugati társadalom "értékrendjét" kövessék, "asszertív kommunikációt" és egyéb kimondhatatlan nevű ostobaságokat gyakoroljanak és terjesszenek - amilyeneket a magam szakmájában egykor én is terjesztettem, Isten és az olvasó bocsásson meg érte. Helyette olvassák inkább Karácsony Sándort, dolgozzák ki és fejlesszék tovább a magyar hagyományokra épülő testi-lelki gyógyító eljárásokat.
A magyarság ötszáz éve "füvezik," szívja magába az indogermán áfiumot, mintegy 150 éve pedig súlyosabb függőséget okozó kábítószerekre tért át. 150 éve kényszeríti föld alá, "szubkulturális" létbe saját teljesen önálló, máshonnan le nem vezethető, teljességet nyújtó, ma és minden időben útmutatást adni képes, szerves és igen magas szellemi-erkölcsi szinten álló örökségét. Hagyta, hogy beléfecskendezzék, sőt ma már ő fecskendezi be saját magának a nyugati műveltségpótlékot mely tőle idegen - kezdetlegessége, művi volta, részlegessége, racionalizmusa, merev alárendelő jellege, stb. okán - s melyet kezelni nem tud. Betegségtudata azonban nem alakult ki, sőt mintha egyre megátalkodottabban hinné, hogy a nyugatról kapott "anyag" jót tesz neki, egészségére válik. Nemes hazai borunkhoz nyugati vinkót kevertünk, ezért most rosszabb az italunk, mintha kezdettől fogva vinkót ittunk volna - ez a keverék kimondottan mérgező hatású ránk nézve, testileg-lelkileg tönkre tesz bennünket. Önpusztítóként gyógyulást kívülről nem remélhetünk, nyugatról legföljebb ingyenes tűcserét ajánlanak néha, mert a külső tisztaságra nagyon tudnak ám ügyelni, tehát csak önerőből gyógyulhatunk meg.
Fel lehet és fel kell ébredni a kábulatból; és ennek a napja bizonyosan bekövetkezik, talán még én is megérem. Nem kell kitalálnunk nagy múltat, magas szellemi-erkölcsi szintű műveltséget, hiszen mindez megvan, "csupán" annyi kell, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy visszatérjünk, vagyis megtérjünk ehhez a korábban már elért szinthez, s ezzel kilépjünk a sekélyes indogermán "kultúra" tocsogó, langyos lábvizéből.
Mária segélje a magyart!
Jelen írásban két nyelvi példán mutattuk be - az "árja nyelvészet" módszerei helyett - a magyar népi műveltség eszköztárát. Észrevehettük tehát, hogy az általuk jelzett össze függések felismeréséhez nem a "modern tudomány" eljárásai révén jutottunk, sőt azt teljesen el kellett vetnünk a valódi (de nyilván nem teljes) értelmezéshez. A nyelvünkből kiolvasható bölcsesség nem mond ellent a "tudománynak", hanem a maga teljességében fölötte áll az utóbbi által képviselt részlegességeknek. Nemcsak e két példa alapján
vonjuk le a következtetést: a jelenkori fizika, földtan, orvostudomány stb., tehát a "korszerű tudomány" részleteiben és egészében is teljesen alkalmatlan a világ megismerésére, valóság és nyelv rokonságának vizsgálatára, a teremtő ige működésének felismerésére, de a Föld és az ember - jórészt az ő eddigi "áldásos" működésének eredményeképpen kialakult - betegségeinek kezelésére is. Mint ahogyan áll mindkét nyelvi példánkra az is, hogy az efféle összefüggések nem digitalizálhatók semmi módon. Egy népdal vagy népművészeti ábra jól tárolható
és lehívható digitálisan, de megértése, üzenetének kifejtése már nem történhet digitális módon. Szókincsünk belső szerves rendjének összefüggésrendje tiszta minőségi, rokonító (analógiás) ügy, ezért már maguk a szóbokrok vagy szócsaládok sem szemléltethetők vagy ábrázolhatók digitálisan, mint ahogy nem ragadhatók meg az úgynevezett  "racionalizmus" alapjáról. Ami semmiképpen sem azt jelenti, hogy "irracionálisak" - volnának a szó rosszabbik értelmében - egyszerűen fölötte állnak e megkülönböztetésnek, vagy kívül esnek rajta).
- Az úgynevezett "korszerű" tudomány tehát mind egészében, mind pedig részleteiben végletesen és elkeserítően korszerűtlen.
Visszahozhatatlanul kiesett a téridőből, Isten és a természet rendjéből, művi-mesterkélt hozzáállásával, boncoló-daraboló, analizáló-- megmerevítő eljárásaival olyan korlátolt, primitív és hitnélküli - azaz hiteltelen - világképet erőltetett ránk, mely mélyen alatta van néphagyományunk szintjének, melyet a magyar népmesék régóta meghaladtak, illetve meghaladottnak tételeztek. Ezt a "tudományt" nem lehet javítani, sem toldozni-foltozni, teljes egészében el kell vetni. Súlyos tévedés azt hinni, hogy össze lehet vegyíteni a mi ősi szerves műveltségünkkel, hogy ebből a keverékből valami jó sülhet ki.
Próbáljunk összevegyíteni mondjuk egy rózsatövet egy marék sóval, és nézzük meg három nap múlva mi lesz az "eredmény." Fentiekből következik, hogy nem is valamiféle újonnan kitalált ellentudományra van szükség, "csupán" arra, hogy visszaállítsuk az emberiség régi nagy műveltségeiben rejlő szerves világképet, melyet páratlan módon és teljességben őrzött meg a magyar néphagyomány és a magyar nyelv. Nem vonjuk kétségbe, hogy a természeti népek, pl. naváhók Észak- vagy a suárok Dél-Amerikában szintén máig megőrizték a szerves hagyományt (hiszen nyomokban a szervesség még az angol nyelvben is fellelhető), de a kidolgozottság (kifejtettség) és tudatosultság fokában elmaradnak a magyartól, mely elvben bármikor felválthatja a jelenlegi, teljesen elembertelenített világképet. Egész eddigi gondolatmenetünkből következik, hogy ebben külföldi segítségre nem számíthatunk. Hunsdorfer ügynök bandája és a nyomukban máig folyó pusztítás jól mutatja, mi történik, ha indogermán (vagy sémi, stb.) manccsal (és észjárással) piszkálnak-piszkolnak bele nyelvünkbe, műveltségünkbe, hagyományainkba, gazdaságunkba, és veszik át fölötte az irányítást..
Szerintük, és ebből következően mai labanc értelmiségünk szerint is: magyar sajátosságok vagy nem léteznek, vagy ha mégis, sürgősen felszámolandók. Más oldalról viszont akadhatnak majd külföldi szövetségeseink: egyfelől erőszakos módon, politikaivilágnézeti alapon és tudománytalanul indoeurópainak besorolt, vagy rokontalannak nyilvánított, de feltehetően elődeinkkel rokonságban álló népekról van szó az írektől, skótoktól kezdve a baszkokon, szicíliaiakon és bajorokon át a lengyelekig (emlékezzünk Szarmáciára), bolgárokig és indoszkítákig, másfelől pedig keleti irányban természetesen a török népekről. Kezdeni mindenképpen nekünk kell, mert több tekintetben mi állunk a legjobban, még mai kába állapotunkban is. A szellem-lélek-test hármasság meghatározó elemére összpontosítva, azaz szemünket az égre emelve és hittel eltelve, az űrből és a "korszerű tudományos világkép" rettenetéből, "virtuális valóságából" térjünk vissza a Földre mint egyetlen biztos pontra, azon belül pedig a Kárpát-hazában fennmaradt szkíta-hun műveltséghez; ez lehetne a "tudománynak" is igazi diadala, mert innen újulhat meg minden, ami elromlott - és nagyon sok minden elromlott. "Ne félj, csak higgy!" kedves Olvasó, ha még tudsz hinni és bízni. Remélem, tudsz.

M a r á c z L á s z l ó

Nyelvi és képi gyökök

– a magyar kultúra megtartói

A gyök az a minimális szótári egység, amely saját hangtani és jelentésbeli

önazonossággal rendelkezik, ragok, képzők, jelek nélkül.

A gyökök és a gyökök közötti kapcsolatok betekintést adhatnak a magyar nyelven

alapuló kognitív valóság és esetleg tágabb értelemben az emberi szellem működésébe

 

A magyar önazonosság állapota

 

A magyar önazonosság kérdésében központi szerepet játszik a magyar nyelv, nyelveredet

és a magyar képhagyomány.

Az önazonosságtudat alapját képező élő nyelvi és képi gyökök elengedhetetlenek

ahhoz, hogy a Kárpát-medence megmaradhasson magyar kulturális térként. A témakör

egyben ökológiai-humánökológiai kérdés is, mert a medence természeti, kulturális és társadalmi

rendszerei az elmúlt évtizedek alatt komoly sérüléseket szenvedtek, ugyanakkor a térségnek központi

szerep jut az európai politikai-gazdasági viszonyokban.

E szellemi és természeti tér ápolása, védelme elengedhetetlen ahhoz, hogy a Kárpátmedence

stabil tényezője lehessen Európának.

A magyar politikai és tudományos közgondolkodás azonban még nagyon messze áll attól, hogy

a magyar nyelvi és képi hagyomány gyökrendszereit a Kárpát-medence magyar megtartójaként

értelmezze és eszerint cselekedjen, alkosson.

Nem elég a magyarságot jelképekkel, dokumentumokkal összekapcsolni, legalább olyan fontos

nyelvi, képi kódolás segítségével e jelképeket tartalommal megtölteni. Ezért a magyar nyelvi és

képi hagyományok ápolása hatalmi-politikai és katonabiztonsági kérdés is.

Ha a magyar nyelvet úgy ápoljuk, mint élő ökológiai rendszert, akkor nem kevesebbet

teszünk, mint hozzájárulunk a Kárpát-medence humánökológiai stabilitásához.

Maga az a tény, hogy a magyar nyelv alapvető fogalmi és gyökszerkezeteiről, ezek összefüggéséről

Magyarországon egyelőre nem folyik komoly tudományos kutatás, azt mutatja, hogy a jelenlegi magyar elit nem gondolkodik mélyebben a magyar önazonnosság kérdéséről.

 

A nyelvi gyökök

 

A huszadik század második felében a nyelvészetben teret hódított az a felismerés, hogy a grammatikai

szerkezeteket, azaz a hangtani, morfológiai, mondattani szerkezeteket, alapmintákra lehet visszavezetni.

Ezeket az alapmintákat a strukturalista, generatív, funkcionalista nyelvtudomány mélyszerkezeteknek

mondja. Az alapminták, mélyszerkezetek feltételezése magyarázatot ad azokra a kérdésekre, hogy hogyan

képes a gyermek korlátozott nyelvi környezetben rendkívül gyorsan a nyelv összes lehetséges

grammatikai mintáját elsajátítani, és hogy miért vagyunk képesek végtelen gazdagságú új

nyelvi kifejezést teremteni. A korszerű grammatikaelméletek arra a következtetésre jutottak, hogy

az ún. mélyszerkezeteknek, az alapmintáknak és azokat módosító transzformációknak, kapcsolódási szabályrendszernek kognitív valósága van – azaz jelen vannak az ember szellemi szintjén, továbbá ezek a

képességek az ember genetikai csomagjában is kódolva vannak. Ez a kutatási megközelítés további

megerôsítést nyerhet az itt felvázolt módszerrel, hiszen a gyökszerkezet alapmintái, mélyszerkezetei,

illetve az azok közötti kapcsolódások egy és ugyanazon fogalmi körben, azaz kognitív csoportban

állnak össze, jönnek létre.

Az itt felvázolt gyökkutatási módszer összhangban van a modern nyelvészet eredményeivel.

Az alábbiakban feltételezett alapmintákról, mélyszerkezetekről és azok közötti kapcsolódási

szabályokról tehát feltételezzük, hogy szellemi szinten valóságértékkel rendelkeznek. Másképpen

mondva: a gyökök és a gyökök közötti kapcsolatok betekintést adnak a magyar nyelven

alapuló kognitív valóság és esetleg tágabb értelemben az emberi szellem működésébe, minthogy

olyan formális mintákról, szabályokról van szó, amelyek programozhatóak, ezáltal betekintést

adhatnak az emberi tudás alapjaiba is.

A magyar nyelvi gyökök kutatása rosszul áll. A jelenlegi akadémiai nyelvtudomány azt a gyakorlatot

örökölte a kommunista tudományműveléstől, hogy a magyar nyelv finnugor eredetű, és hogy a

finnugor tábor megnyerte a tizenkilencedik század végén az ún. „ugor–török háborút”, hiszen

voltak olyanok is, akik a magyar nyelv török eredete mellett kardoskodtak. Ennek a megmerevedett

kutatási programnak két következménye van. Először is már több mint egy évszázada nem folyik a magyar nyelv tudományos eszközökkel történő kutatása.

Másodszor annak a kutatásnak, amely viszont folyik, eleve megvalósíthatatlan célja van. Olyan nyelvi állapotot akar rekonstruálni, amelyet nem lehet konkrét nyelvi adatokkal alátámasztani, így az egész vállalkozás olyan, mint az

égi szivárványt űző kisfiú. Megvalósíthatatlan tudományos programok kutatása természetesen nem tiltott, mindenki azt kutat, amit akar. De mégis szektás állapotokról árulkodik az, amikor a finnugor iskola álvita formájában néha megszervezi a maga „háborús” ellenlábasait.

Erre jó példa a magyar nyelv török eredetéről folytatott vita.

Nyilván annak idején Vámbéryék is tudták, hogy nem lehet a magyar nyelv kizárólagos török eredetét

bizonyítani. A látványért azonban hajlandóak voltak felvállalni a statiszta szerepét.

Ezeknek az álvitáknak a megszervezése arra szolgált, hogy

a magyar nyelv valódi gyökrendszeréről elterelje a figyelmet. Akik nem a finnugor „egyház” szabályai

szerint játszanak, akik például a magyar nyelv sumér eredetét keresik, azokat pszichiátriai esetnek

nyilvánítják. Nem látok semmilyen kiátkozni valót abban, ha valaki a magyar–sumér nyelvi párhuzamokat

tanulmányozza, vagy esetleg óegyiptomi hieroglifa szövegeket a magyar nyelv segítségével olvas.

A tudomány egy nagy laboratórium.

Sok mindent ki kell próbálni, mire valamit biztosan állíthatunk.

Véleményem szerint a jelenlegi tudásunk alapján nem bizonyított a finnugor alapnyelv léte. Így semmiféle kizárólagos finnugor nyelvrokonságról nem lehet beszélni. Tény, hogy léteznek nyelvi párhuzamok a magyar, török, finn, sumér és egyéb ragozó nyelvek, sőt a nem-ragozó indogermán nyelvek között is. Nyelvtörténeti szempontból

ezeket a nyelvi, főleg szótári párhuzamokat, az ún. nostraticus keretben tanulmányozzák, amelynek feltételezése, hogy valamikor egyetlen egy ősnyelv létezett. Ezen a paradigmán belül a finn és a magyar rokonnyelveknek számítanak, de a sumér és a német nyelvnek a korábbi változatai is. A jövő majd kideríti, hogy a nostraticus nyelvkutatás mennyire számít az internacionalista globalizáció eredményei vagy vadhajtásai közé. A

magyar nyelv egyoldalú finnugor megközelítésének torzszüleményei közé lehet sorolni azokat a kísérletezéseket, amelyek lehetővé tettek további megfontolatlan, fantasztikus kijelentéseket a magyar nyelvről.(1)

Felvetődik a kérdés, hogy a finnugor nyelvtudomány milyen eredményeket ért el, amikor nem tudta a finnugor nyelvrokonságot bebizonyítani.

Nem lenne sportszerű ezt a kérdést válasz nélkül hagyni, hiszen sikerült több úgynevezett finnugor nyelvről leírást készíteni, szótárt írni – azonban nem ez volt a kutatás fő csapásiránya, mindössze a tudományos program „mellékhatásáról” beszélhetünk.

 

A valódi gyökkutatás felé

 

Sokkal fontosabb azonban itt megállapítani, hogy a magyar nyelvi szótár ésszerű és tudományos kutatása

megakadt a tizenkilencedik század második felében, amikor a Czuczor Gergely és Fogarasi János által a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából készített szótárt a finnugor „egyház” mint tudománytalant, kiátkozta. Czuczor és Fogarasi a magyar szókészlet központi elemének a gyököt tekintette. Magyarországon a huszadik században alig volt grammatikai kutatás, amely komolyan vette volna az ún. mélyszerkezeteket és a transzformációs szabályokat. Ilyen szempontból a Czuczor–Fogarasi féle szótár előfutára volt azoknak a nagy nyelvészeti felismeréseknek, amelyek a huszadik században a nyelvészetből, a nyelvi adatok gyűjtésével foglalkozó amatőrködésből tudományt formáltak. Azóta a magyar nyelv e gazdag kincstára nem játszik szerepet a magyar nyelvkutatásban, a magyar szótár rendszerességének feltárásában. (Egy másik tanulmány tárgya lesz, hogy a reformkori Magyarország a tudományt

tekintve szellemileg sokkal szabadabb ország volt, mint bármely utána következő politikai rendszer.)

A magyar nyelv kutatását hosszú ideig monopolizáló finnugorizmus is foglalkozik alapmintákkal.

A különbség a két felfogás között az, hogy a finnugor alapminták nem rendelkeznek kognitív

valósággal, az alapmintákat csak valamifajta historizáló feltételezéseknek tekinthetjük. A

finnugorizmus is dolgozik kapcsolódási szabályokkal, de ezeket hangtörvényeknek nevezi.

Például ha a finn kota-t rokonítják a magyar ház-zal, akkor minimálisan két hangszabályt tételeznek fel: szóeleji magyar h < finn k, és a másik egy szóközti hangtörvény: magyar z < finn t.

Itt azt is feltételezik, hogy a magyar ház-nak az alapmintája a finn kota lenne, és hogy a magyar ház-nak és a

finn kota-nak (sátor) ugyanaz volt a jelentése.

Ezekkel a hangszabályokkal az a baj, hogy önkényesek, nem rendszerszerűek, emiatt tudományos és magyarázó erejük rendkívül kétes.

Mivel a finnugorizmus nem határozza meg a nyelv rendszerét, nem képes arra, hogy a nyelvrendszerben

egyértelmű általánosításokat fedezzen fel, mint ahogy például a gyökelmélet esetében az a feltételezés, hogy bizonyos gyökminták összefüggnek bizonyos jelentésekkel. A finnugorizmus ezekről az egyértelmű általánosításokról nem vesz tudomást.

Mintha teljesen elsiklana a magyar szótár lényege felett.

Ugyanez történik a magyar nyelv ragozó jellegével is.

el

Elméleti szempontból rendkívül kétséges a finnugorizmus azon állítása, hogy a magyar gyökök

rövidülnek a feltételezett finnugor ősnyelvhez viszonyítva. Ez önmagában meglepő, hiszen

minden nyelvész egyetért abban, hogy az ún. finnugor nyelvcsaládhoz tartozó nyelvek ragozó

jellegűek. Ez azt jelenti, hogy a gyököket toldalékokkal módosíthatjuk.

Nos, ha ragozó nyelvekben találunk gyökpárhuzamot, akkor a rövidebb gyök az elsődleges és a hosszabb gyökalak másodlagos, azaz levezetett. Hiszen ragozó jellegű nyelvben a hosszabb, esetleg több szótagból álló szerkezet az

eredeti gyökből és toldalék(ok)ból tevődik össze.

A megfelelő magyar gyök a finnugor nyelvek szópárhuzamaiban, főleg a feltételezett alapnyelvhez

közel álló finn nyelvekhez viszonyítva: az egyszótagú, rövidebb gyök; ennek a finn nyelvekben a

kétszótagú gyökök felelnek meg.

A következő képletekben nemzetközi jelöléssel a C mássalhangzót, a V magánhangzót jelöl:

finn kala (CVCV) – magyar hal (CVC),

finn kesi (CVCV) – magyar kéz (CVC),

finn kota (CVCV) – magyar ház (CVC) stb.

E szópárhuzamokat csak úgy kapcsolhatjuk össze két ragozó nyelvben, ha a rövidebb, egyszótagú alak az alapgyököt képviseli.

A hosszabb, kétszótagú gyök viszont az alapgyök ragozott módosulása. Ezért a magyar nyelvben feltételezett

gyökrövidülés nem egyezik a nyelv ragozó jellegével.

Így a finnugorizmus teljesen figyelem kívül hagy egyértelmű általánosításokat, és ésszerűtlen,

a magyar nyelv jellegétől távol álló gyökmódosításokat feltételez. Ugyanakkor az itt felvázolt

rendszerrel képesek vagyunk történeti és esetleges nyelvrokonítási kutatásokat is végezni, hiszen a magyar nyelv gyökmintáinak szilárd feltárásával ezen a területen is biztos eredményeket tudunk majd elérni.

Emiatt is az itteni gyöknyelvészet tudományos szempontból magasabb rendű, mint a hagyományos fantomgyökökkel dolgozó finnugorizmus.

Minden további ésszerű és tudományos elemzés középpontjában a nyelvi gyöknek kell állnia,

még akkor is, ha a rendszer kutatásához alkalmazott korszerű nyelvtudományi felfogásunk már eltér

Czuczorékétól.

A gyök az a minimális szótári egység, amely ragok, képzők, jelek nélkül rendelkezik saját hangtani és jelentésbeli önazonossággal.

Például a következő sorban a

FOR egyértelműen gyök: FOR-dul, FOR-gat, FOR-r, FOR-ró.

Ez a fogalom még akkor is helytálló, ha a gyök önállóan nem, vagy már nem használatos. Ilyen például a DAR gyök: DAR-a, DAR-abol, DAR-ál.

Czuczor–Fogarasi a DAR gyök esetében, azaz csak a származékaikban élő gyököknél, puszta gyökökről beszélnek.

 

Feltételezésünk szerint a magyar szótár kutatásában további két szerkezeti alapelvet fontos figyelembe

venni. A magyar gyökrendszerben a következő három egységből álló hangszerkezet van fölényben:

mássalhangzó–magánhangzó–mássalhangzó;

továbbá általánosan elfogadott, hogy a természetes nyelvekben a jelentés hordozói nem a magánhangzók,

hanem a mássalhangzók.

A magyar nyelv alapvető gyökszerkezetét C+C-vel fogjuk jelölni és teremtő gyöknek fogjuk nevezni. Ez az

elvont szerkezet a modern nyelvészet mélyszerkezetének felel meg. (2)

Felszíni szerkezetek úgy alakulnak, ha a mássalhangzókat és a magánhangzókat kiírjuk, és a gyököket, ha lehetséges, ragozzuk. Czuczor és Fogarasi már felfigyeltek arra, hogy a nyelv „rokon fogalmakat rokon hangokkal” (I/65 old.) szeret kifejezni. A magyar nyelv képes szerves szócsoportokat előállítani.

Például: a K+R teremtő gyök, amelynek alapértelme „a görbe, kerek, magába visszamenő vagy magafelé visszahajló vonal, vagy ily vonalban mozgás”, a következő szerves csoportokat eredményezi:

(1)

KAR: KAR, KAR-aj, KAR-é, KAR-ika, KAR-ima, KAR-ing (lehet, hogy néhány szó az itt felsoroltak

közül nem használatos a mai magyar nyelvben, de a Czuczor–Fogarasi szótárban megtalálható, ezért indokolható hogy itt megjelenjenek);

KER: KER-ek, KER-ék, KER-ül, KER-ít KOR: KOR-ong, KOR-ona, KOR-lát, KOR-mány

KÖR: KÖR, KÖR-ös, KÖR-öz, KÖR-ny, KÖRnyez

KUR: KUR-kál KÜR: KÜR-t

Ezekkel a szerves szócsoportokkal nincs még kimerítve a magyar nyelvnek az a tulajdonsága,

hogy „rokon jelentéseket, rokon hangokkal” szeret kifejezni. Különböző szerves szócsoportokat is

lehet kapcsolni, így újabb elágazások keletkeznek, amelyeket metaforikusan szóbokrokkal, illetve

szócsaládokkal szoktak jellemezni. Alább kimutatjuk, hogy ilyen típusú metaforák nem írják le

megfelelően ezeket a szerkezeteket, minthogy sokkal bonyolultabb rendszerrel állunk szemben.

A természetes hangkategóriák és a Grimm-féle törvények sem képesek megfelelően értelmezni

ezeket a kapcsolódásokat.(3)

A gyökök transzformálásában minden hang részt vehet, a rendszer ilyen értelemben korlátlan.

A rendszert más típusú szabályok korlátozzák: a teremtő gyökök csak akkor transzformálódhatnak,

ha rokon jelentéssel bírnak, és a két mássalhangzóból csak az egyik változik. Így jelentéstani

és hangtani szűrők korlátozzák a rendszert.

Képletben:

(2)

C(x)_C(y) > C(x)_C(z) vagy C(z)_C(y), ahol minden gyök hasonló jelentéssel bír.

Így a további levezetéseket tudjuk felállítani:

(3)

G+R:

GUR: GUR-ul, GUR-ít

GÖR: GÖR-be, GÖR-nyed

GOR: GOR-nyad

(4)

GY+R:

GYÜR: GYÜR-ü, GYÜR-ke, GYÜR-em

(5)

H+R:

HOR: HOR-og, HOR-ga, HOR-gadt, HOR-paszt

HUR: HUR-ok

(6)

F+R:

FÚR: FUR: FÚR-ó, FUR-dal

FOR: FOR-dít, FOR-dúl, FOR-gat, FOR-og,

FOR-gács

FER: FER-eg, FER-de

FÖR: FÖR-getyû, FÖR-geteg

FÜR: FÜR-ge, FÜR-dik

FAR: FAR-ag, FAR-adék, FAR-acskál

FŰR: FŰR-ész

(7)

V+R:

VER: VER-ecsen („szűrszabók fonó eszköze”),

VER-őcze („könnyen pergő forgó ajtócska”)

(8)

P+R:

PER: PER-eg, PER-dül

PAR: PAR-ittya, PAR-ipa

PÖR: PÖR-get

(9)

B+R:

BAR: BAR-angol,

BER: BER-eg

(10)

S+R:

SÜR: SÜR-ög, SÜR-ög-FOR-og, SÜR-get, SÜRgölődik

SIR: SIR-ing (forog), SIR-ingel

SER: SER-de, SER-dül, SER-dít, SER-lő (=sellő)

Az utolsó S+R gyökből újabb ágat lehet indítani, a (2)-es képlet alapján, amely forgással, körmozgásokkal

kapcsolatos fogalmakat jelöl:

(11)

S+D:

SOD: SOD-or, SOD-rás

(12)

P+D:

PÖD: PÖD-ör, PÖD-rés

(13)

F+D:

FOD: FOD-or

(14)

B+D:

BOD: BOD-or

Ezeket a levezetéseket a következő ábrában mutatjuk be:

(15)el

K+R > G+R > GY+R > H+R > F+R > V+R > P+R

> B+R > S+R > S+D > P+D > F+D > B+D

Vegyük észre, hogy a fentebb felsorolt gyökkapcsolatok egy és ugyanazon fogalmi csoporton

belül léteznek. A rendszer nem csak lineárisan ábrázolható, mert elvileg minden egyes teremtő

gyökből lehetne újabb ágazatot nyitni. A kapcsolódási lehetőségek ennél tágabbak, mert nemcsak

egy és ugyanazon fogalmi csoport körében lehet kapcsolódásokat kialakítani, hanem fogalmi csoporton

kívül is. Tekintsük meg a kerek, gömbölyű növények és gyümölcsök csoportját:

(16)

M+GY:

MOGY: MOGY-oró

MEGGY: MEGGY(4)

MAGY: MAGY-al

(17)

M+G:

MAG: MAG, MAG-zat, MAG-ló

(18)

M+K:

MÁK: MÁK

MAKK: MAKK

Ezt a következőképpen ábrázolhatjuk:

(19) M+GY > M+G > M+K

A (16)-os M+GY szerkezetből újabb ágat nyithatunk

a (2)-es képlet alapján:

(20)

B+GY:

BOGY: BOGY-ó

(21)

B+R:

BOR: BOR-s, BOR-só, BOR-óka

BAR: BAR-ack

Ezt a következőképpen ábrázolhatjuk:

(22)

M+GY > B+GY > B+R

Cserebere-szabállyal nyithatunk új ágat (17)- ból:

(23)

G+M:

GUM: GUM-ó

GOM: GOM-b, GOM-bóc, GOM-olya, GOM-olyag

GÖM: GÖM-b, GÖM-böc, GÖM-bölyög

(24)

G+L:

GAL: GAL-acsin, GAL-agonya

Ezek a következő levezetést eredményezik:

(25)

M+G > G+M > G+L

Az M+K gyökből is lehet még új ágat nyitni:

(26)

M+L:

MÁL: MÁL-na

Ez a következő levezetést eredményezi:

(27)

M+K > M+L

(19), (22), (25), (27) megadják a kerek, gömbölyű gyümölcsök levezetési mintáját:

(28)

M+GY > M+G > M+K

     v         v          v

B+_GY G+M M+L

v         v

B+R G+L

Ezt a szerkezetet már nem lehet lineárisan ábrázolni, mint a K+R szerkezetet (15). De két lehetőség

is kínálkozik ahhoz, hogy hurkolással a kör alakú növények, gyümölcsök csoportjából belépjünk a

kör alakú tárgyak vagy körmozgások csoportjába. A (21) és (15), B+R> K+R transzformáció megfelel a

(2)-es képlet szerinti korlátozó feltételeknek: csak egy mássalhangzó változik, és rokonjelentés mozzanattal

bírnak, hiszen kör alakú növényekről, gyümölcsökről van szó. Több helyen is lehet „hurkolni”

(28) és (15) között: G+L › G+R; és e két gyök közé be lehet ékelni a G+LY gyököt is: GOLY-ó.

A két fogalmi csoport közötti hurkolások lehetősége azt mutatja, hogy sokkal bonyolultabb szerkezetekről van szó, mint ahogy ezeket szóbokor vagy családfa metaforákkal lehet jellemezni.

„A gyök a Kárpát-medence magyar megtartója” értelmű stratégiai elvvel összhangban Varga Csaba

kutatásai is biztató eredményeket tárnak elénk.(5)

Ésszerűen és tudományosan érvel amellett, hogy az egy hangból álló gyökök és azok írásjelei, az ős-ABC, a magyar rovásírás megtalálható volt a Kárpát-medencében már harmincezer évvel ezelőtt is. Az ókori kultúrák (óegyiptomi, sumér) írásrendszerei ebből a harmincezer éves írásrendszerből alakultak ki. „A bonyolultabb rendszerben

visszatalálható az egyszerűbb”: Az elemi nyelvi és képi gyökök rekonstrukciójával Varga Csaba a magyarság valódi történetének felderítéséhez járul hozzá, és ezáltal erősíti a magyar önazonosság-tudatot.

 

Varga Csaba szerint az ősi magyar írásrendszer úgy illik a magyar nyelvre, mint egy testre szabott

kabát. Ez azt jelenti, hogy a magyar nyelv az elmúlt 30 ezer évben lényegében nem változott.

Ha ez igaz, akkor a gyökrendszer is eredetileg 30 ezer éves? Az írásrendszer szétterjedésével a gyököket

és a gyökök közötti kapcsolódásokat is magával vonta? A kötet 342. oldalán található a 237. sumér rajzjel, melynek jelentése: anya és dagály, dagad. Varga Csaba szerint ez a rajz nem más, mint egy körülzárt terület, melyen egy bejárati nyílás található, s a körülzárt terület közepén egy csillag van. A rajz ábrázolhat egy megfogant, terhes

nőt, aki mind jobban terebélyesedik.

A sumérok szerint a csillag a fényt, az isteni életet jelenti. A magyar nyelv is igazolja ezt az olvasatot.

A CSILL gyök a csillag szóban összefügg a világosság, világ, villany stb. VILL gyökével, a

CSILL gyök pedig rokon a CSIR gyökkel is, a (2)- es képlet alapján. A CSIR gyök teremt olyan szavakat,

mint csíra, csírádzik, csírás stb. Hogyan függ mindez össze a dagad, dagály, növekszik a térfogata féle jelentésekkel? A búzacsíra az alapja a dagadó lisztnek, amiből az éltető kenyér készül.

 

A képi gyökök

 

Az alábbiakban mindössze néhány szó erejéig térek ki a képi gyökök jelenségére. A témakör taglalásakor

fel kell hívni a figyelmet Pap Gábor és társainak több évtizedes munkásságára, külön kiemelve

koronakutatását, amely kiderítette, hogy a magyar koronán képi program rejlik, amelynek eredeti képanyagában ősi bölcsességek vannak kódolva.(6)

Azt is kiderítették, hogy az eredeti képi gyökök megsérültek, négy eredeti képet kicseréltek.

Nagy valószínűséggel meg tudjuk állapítani, hogy a korona megrongálása, az eredeti képi gyökprogram

átkódolása a XVIII. század végén történt a Habsburg-udvarban, ahol előkészítették a cári Oroszország egyeztetésével az „új bizánci állam” tervét. A bizáncosított magyar szent korona lett volna ennek az új balkáni államnak a jelképe.

Mivel a korona egy bizonyos rendszerben, névnapokba kódolva, kiadja az évkört, és minthogy a korona a szkíta-keresztény kultúrkör tartozéka, nagy valószínűséggel meg lehet állapítani, hogy milyen eredeti képek voltak a koronán. A korona képi gyökprogramjának kutatása nem holmi megfoghatatlan misztikum, hanem ésszerű kutatás, amelyet tudományos érvelésnek kell alávetni. Az eredeti képanyag kiderítése nemcsak ikonográfiai, hanem

humánökológiai kényszer is, hiszen a korona élő szellemi állapotot tükröz. A korona, mint Magyarország

összetartó jelképe, csak akkor viselheti újra szerepét, amelyre kijelölték, ha képi programja ismét eredeti, tiszta formájában tudja erejét kifejteni.

A korona áthelyezése az országházba e szerep felvállalásának első lépése. Amíg a korona képprogramjának

előítéletmentes kutatását a magyar tudományos kutatóműhelyek nem vállalják fel, addig a korona csak jelkép marad, alakulásának hátteréről, tartalmáról, a magyarságnak fontos üzenetek hordozójáról nagyon keveset lehet tudni.

 

Záró megjegyzések

 

A fent vázolt levezetések ízelítőt adnak abból, hogy hogyan képzelem a magyar nyelvi és képi gyökrendszerek

kutatását. A legfontosabb különbség az élő nyelvi gyökök és a finnugor fantomtövek kutatása

között az, hogy az előző esetben a magyar nyelvet úgy kezeljük, mint egy organizmust, amelynek saját rendszere van. A fogalmi csoportok megfelelnek egy adott gyökszerkezet hangalakjának, a Czuczor–Fogarasi féle rokon fogalmak, rokon hangoknak. Tudomásom szerint e tekintetben a magyar nyelv egyedülálló a természetes

nyelvek között. Így a magyar nyelv kutatása betekintést ad az alapvető emberi fogalmak különböző

csoportjaiba is. E rendszer feltárásának első lépéseit tette meg Czuczor és Fogarasi, megelőlegezve a napjainkban korszerűnek számító kognitív (észlelő) nyelvészetet.(7)

Meggyőződésem, hogy a magyar szótár kutatásával többet fogunk megtudni az emberi szellem kognitív képességeiről.

Fentebb említettem, hogy Czuczor–Fogarasi óta a magyar nyelvtudomány nem foglalkozott

kellőképpen a magyar szótár gyökrendszerével és a gyökök közötti kapcsolódásokkal. A magyar

nyelv gyökrendszeréről a magyar nyelv beszélőinek alig van tudomása, mi több, tudományos

körökben is ellenzik a rendszer bemutatását.

Egy holland–magyar nyelvészeti konferencián áttételesen bemutattuk a fent vázolt gyökrendszert

és a gyökök közötti kapcsolódásokat 2002 februárjában a pécsi tudományegyetemen. A különböző

magyar és holland egyetemekről megjelent hatvan résztvevő láthatta a magyar gyökrendszer

néhány fogalmi csoportját, amelyet Montvai Attila kollegámmal számítógépes rendszer segítségével

mutattunk be. A számítógépes technika előnye, hogy a gyökök közötti transzformációs szabályokat

dinamikusan ábrázolja, így a gyökök közötti kapcsolatokat élővé teszi.

A valódi nyelvi és képi gyökök jelenleg nem játszanak szerepet a magyar önazonosság-tudatban. A

magyar tudomány nem foglalkozik ezen nyelvi és képi gyökök kutatásával, ellenkezőleg: hamis és torz

gyökök előterjesztését alapozza meg. A legutóbbi példája ennek Jankovics Marcell Ének a csodaszarvasról

címû animációs filmje, amelyben a finnugor nyelvi fantomgyökökkel összhangban hamis és torz

képi kultúra jelenik meg, mint például a havas tajgán csodaszarvasűző, sítalpon járó magyar.

 

Jegyzetek:

1. Lásd például Kiss Dénes: Bábel előtt, Isten nyelve, avagy képességünk a magyar nyelv. Miskolci Bölcsész

Egyesület, 1999.

2. Lásd László Marácz: Asymmetries in Hungarian. Doctoral dissertation. Rijksuniversiteit Groningen,

1989; László K. Marácz: Asymmetries in Hungarian, Supplements of ASJU. International Journal of Basque

Linguistics and Philology, XXII. San Sebastian, 1991.

3. Lásd Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka. Debrecen, 1993, 121. old. Itt a szerző az általánosan elfogadott

természetes hangkategóriák helyett egy rugalmasabb, de még mindig az alapvető hangkategóriákra

épülő rendszert javasol. Ez a rendszer sem tudja a gyökök közötti kapcsolódásokat kezelni, mert ahogyan

alább bemutatjuk, ezek nem veszik figyelembe a hangkategóriákat, hiszen a levezetésekben minden hang bekapcsolódhat.

4. A hosszú mássalhangzókat egy hangnak fogjuk tekinteni, attól függetlenül, hogy két betűvel írjuk.

5. Lásd Varga Csaba: Jel jel jel, avagy az ABC 30 000 éves története, Budapest, 2001.

6. Lásd Pap Gábor: Angyali korona, szent csillag.

Beszélgetések a magyar Szent Koronáról, Jászberény, 1996.

7. Lásd George Lakoff: Women, Fire and Dangerous Things. What Categories Reveal about the Mind.

Chicago, 1987.

.

Problems of Proto-Slavic Historical Nominal Morphology

http://ethesis.helsinki.fi/julkaisut/hum/slavi/vk/halla-aho/problems.pdf#search=%22%20M%C3%BAs%20balkan%22


.

.

Hogy a balti nyelveket se gondoljuk olyan nagyon megoldottnak:


http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b48/ch02s02s01.html



.

 

  Azért,ez a kisÁdámos történet rendkívül durva volt.  Ecce Homo !

Én nem tudom, mit értesz karbantartáson. Ha azt, hogy kisádám parancsára valamit teszel, akkor legyen neked. Határtalan örömmel tölt el, hogy a finnugoros téma is végre az alternatívokhoz került. Mondtam én, hogy változik a világ, és te voltál kedves ezt láthatóvá is tenni.
Cserébe minden kisádámos beröffenést légy kedves azonnal törölni.

A jókívánságot köszönöm a magam nevében, igyekszem magam jól érezni.

"....Nagyon sokszor olvasható a magyar szakirodalomban rokonítási viták kapcsán, hogy bármely két nyelvben található 200 véletlenül egyez? szó. Íme egy magyar tudósi vélemény sok közül, a "Magyar szófejt? szótár" cím? könyv el?szava: (Bárczi Zoltán, Trezor Kiadó, Budapest, 1994): "Pedig hát nincs két olyan nyelv a világon, melyben jelentésre hasonló, hangzásra összecseng? szót ne lehetne találni"


Mindig ez a 200-as szám hangzik el -Bárczi Zoltán- kivételként említett?l-ig 1-200-at -, mintha lenne a véletlen egyezésnek b?vös fels? határa, mégpedig 200. (S a 201-edik?)


A gyakori ismétlés miatt be is ivódott a közgondolkodásba- igaz, a 200 nem mint szám, hanem mint "sok" jelenik tudatban -, hogy nem érdemes bizonyos nyelvek magyar fül számára ismer?s szavain fennakadnunk, s gondolkodnunk róluk, mert az egyezés egész biztosan csak véletlen. A különös csak az, hogy némely nyelvek nem 200, hanem 1. 000-2000, vagy még ennél is több magyarral egyez? szavával szemben is rendre ez az elhárító érv, míg egyes nyelvek esetében 2-3 egyez? szó is engedélyezett a nyelvrokonság bizonyítására.


Tehát mintha "nyelve válogatná" a szabály érvényes (Megjegyzem, mi nem nyelvek, hanem csak szavak életét kutatjuk itt.


Ebb?l pedig gyanítható, hogy leginkább, (tudomány-) politikai man?verezésr?l van szó, s nem tudományos érvr?l.


Ráadásul még soha senki sem mutatott be 200 darab véletlenül egyez? szót, mindig csak 2-3-at kapunk példának, mégpedig többnyire ugyan azokat. Ám az, hogy 2-3 szó netán tényleg véletlenül egyezik, semmiképp sem bizonyítéka annak, hogy akkor 200 is véletlenül egyezik. De nézzük csak meg a véletlen egyezésre leggyakrabban felhozott - nyilván mert oly szemet szúró, s ezért "csíp?b?l" semlegesítend? - mintaszót, a ház szót. Ezt Bárczi Géza is "kötelez?en" említi az el?bb idézett mondat folytatásában: "Hiába hasonlít azonban egymáshoz /... /a német `haus' és a magyar ház, /... /, e párhuzamba állított szavak egymástól teljesen függetlenek.


Vajon ez miért lenne ennyire biztos? Ezzel szemben az angol `hause' és a német `haus' egyezése viszont miért lenne teljesen biztos? Csak azért, mert, úgy tudjuk"? Ám mi a biztosíték arra, hogy a németek és az angolok közös szava ez, s nem pedig egy kívül lév?, harmadik helyr?l vették át mindketten, egyszerre, vagy külön-külön.


Beláthatjuk, semmi.


Akkor pedig nincs bizonyíték. Ellenbizonyíték viszont igen. Oly sok között például az, hogy a ház szó régiesen, ahogyan a kórógyiak ma is ejtik: haoz ..

Továbbá a `haus', `hause' sem az angol, sem a német nyelvb?l nem értelmezhet?, a magyarból viszont igen és tökéletesen. Mint a 61-62, és 167-168. oldalakon mélyrehatóan megbizonyosodunk arról (de lásd pl. a Czuczor-Fogarasi szótárt is) hogy a ház szó régi, eredeti, még nem összevontan ejtett alakja ho-oz, jelentése: védelmez, fed, ami eleve magyarul, -oz toldással képzett szó, mint pl. sor-oz, sár-oz, kanal-az, fel-ez.


Ráadásul a hon is e HO szóhól származik: ho-on, mely egybevontan ejtve: hon. Ezért cseng egybe a ház, haza hon, otthon, de pl. a haza megy is. Máshonnan tehát semmiképp sem kerülhetett hozzánk ez a szó, s szükségszer?en a mi nyelvünkb?l terjedt el. Mert hogy pl. a hon m-vel ejtett alakja nem egyéb, mint az angol `home'


(A `home' és a hám is, akár a hon is, a ház is: fed, véd. Ezért hám a b?r felszíne is, s a lószerszám is, de a hám-or is).


A hon ny-vel ejtve: huny (pl. szemet: e mozdulat is óv, véd, fed, akár az otthon),


k-val a ejtve: kuny, (Somogyban: kum). E kuny-ból a kunyhó hunyhó, azaz a hunyhely is, s ezzel be is zárult a kör, a ház lényegénél vagyunk ismét. Így tehát már az els?, leggyakrabban emlegetett példaszóval is gond van, s hol vagyunk még a 200-tól? De kis gondolkodás után rá kell jönnünk, hogy nem is létezhet ennyi véletlen egyezés.


Ennek igazolására mutatok három "helyzetgyakorlatot": a. Egy piaci kofa 600 szóval boldogan elüzletel egy életen át. Vagyis ha bármely két nyelvben van legalább 200 közös, véletlenül egyez? szó (akad ott akkor még párszáz, mert pl. a fog szóval helyettesíthet? a kifog, megfog, átfog, fogd meg stb. ), akkor a nagyvilágban mindenhol tudnánk egy-két szót váltani az ottlakókkal, úgy, hogy ki-ki a saját nyelvén beszél.


Így van-e ez? b. Ha bármely két nyelvben található 200 véletlenül egyez? szó, akkor ennek így kell lennie a kínai és a német nyelv esetében is. Vegyük a néhány szóból álló kínai költeményeket. Oly mérhetetlenül sok készült már bel?lük, hogy ezek számot tev? része egyben németül is érthet? kell, hogy legyen, amennyiben 200 véletlenül egyez? szó bármely két nyelvben el?fordul. Várom a szerkeszt?ségbe az olyan ?si, kínai költeményeket, melyek németül is, és kínaiul is egyaránt kifogástalanul érthet?k. A beküld?ket igen magas jutalomban részesítjük. c. Képzeljük el, hogy épp most fedeznek fel egy Amazonasz menti törzset. Ha igaz a 200-as állítás, akkor a felfedezés után azonnal ki kell derülnie, hogy szókincsükben 200 szanszkrit, 200 német, 200 kínai, 200 magyar, 200 ógörög, 200 japán, 200 szlovák, 200 baszk stb. szó van. Továbbá ha úgy vesszük, hogy kb. 5. 000 nyelv van, s mivel a megállapítás szerint mindegyik nyelvvel kell hogy legyen 200 közös szavuk, akkor ezen amazonaszi szókincsben 200 x 5. 000 - 1. 000. 000 olyan szónak kell lennie, melyek 200-as csomagokban más nyelvekben is mind rendre megvannak - miközben, fájdalom, eme kis népcsoportnak csak 3000 szava van. S természetesen ez az 1. 000. 000 mindegyik nyelvre ugyan úgy érvé es, mint a most feltételezett Amazonasz mentire, amib?l pedig összesítve az következik, hogy a világ összes nyelvének egy és ugyan az a szókincse. Ebb?l már gyaníthatjuk is, hogy az elmélet - bocsánat, de így kell mondanom: szamárság.


Itt jegyzem meg, hogy ha bármely két nyelv között lehetséges legalább 200 véletlenül egyez? szó, akkor egyetlen nyelven belül is így kell lennie. Kérdem olvasót, el tetszik tudni képzelni ezt? Tudom, van jelölt, például nyúl (állat) és nyúl (vmiért). Ám ha tudjuk, hogy a nyúl nyurgasága miatt kapta nevét (mert igen hosszúnak találtatik, ha mells? és hátsó lába fogva kinyújtjuk, ekkor vesszük csak észre, mennyire nyúl), az ember pedig szintúgy nyújt-ózik, ha nyúl valami félé, és máris kiderül, hogy koránt sem véletlen az egyezés. A nyúj-t úgy adatik a nyúl-tból, ahogy a jány a lány-ból, mejj a mell-b?l. A nyúl szlovák neve pedig `zajác'. A zaj sem véletlen egyezés, mert a nyúl hihetetlenül nagyokat képes dobbantani a hátsó lábaival. Tehát a zajkelt? - `zajác' (n-vel: zajonc). E szokásából van a tapsifüles elnevezés is, ahol tap - top, a nagyokat tappantó - toppantó füles állat ez. Vagy például sebesült, és sebes vonat. Véletlen egyezés? E látszatot az kelti, hogy hiányos a köznapi ABC-nk. ami vágott, az seb (sebesült), ám ami gyors, az csak írható le jól: säb. A seb és a säb tehát két különböz? szó.


Tehát ha van véletlen egyezés, a 200 akkor is biztosan túlontúl magas szám, vagyis mindenképp lényegesen csökkentend?. De mennyivel? ...:"

"Meddig létezik még a finnugorizmus?"

 

Reméljük, már nem sokáig.

Kedves Kis Ádám !


NEM MINDEN ALTERNATÍV, amit ANNAK GONDOLSZ !

Inkább olvass többet, kutass és gondolkozz.


Itt van mindjárt ez:


Urali és indo-európai nyelvek közötti hasonlóságok:


http://www.kortlandt.nl/publications/art203e.pdf



..

Üdv!

Egy adatbázis karbantartás után végre megérkezett a topik a helyére. Használjátok egészséggel.

Olvastátok Grespik sziporkáját a témában? Kiváló munka!

:DD

De ki kiváncsi az Ön véleményére?

 

 

Kis Ádám

--------

 

Nos akkor miért ír ide?

 

Sáfár István

Hát te. Különben minek írsz ide?

De ki kiváncsi az Ön véleményére?

 

 

Kis Ádám

Mármint a topic.

 

Fennmaradására egyetlen esély van, ha villámgyorsan átviszi az Alternatívba.

 

Itt kár volt vele fáradni.

 

Kis Ádám

-------------

 

Nos mégcsak nem is nyelvész és ilyen erőszakos?

Én nem tiltom meg a másfajta véleményt!

 

Panta rhei!

 

 

Sáfár István

Urnás temetése lesz a finnugrizmusnak? Hogy tervezed? Ideje lenne erről gondolkodnod... :))

Mármint a topic.

 

Fennmaradására egyetlen esély van, ha villámgyorsan átviszi az Alternatívba.

 

Itt kár volt vele fáradni.

 

Kis Ádám

Gratulálok az új topikhoz, nagyon jó kérdés a cím. Szerintem már haldoklik.

"Természetes az igény olyan hangtan kidolgozására, mely összhangban van a magyar nyelv szervességével, azaz páratlan képességével a világegyetem szerkezetének és működésének képletezésére" Végvári 2004:48

Az általános nyelvészet tanúság tétele.

"Nyelvünk hangfejlődésének megítélésében a fonetikai törvényszerűségeket nagyon jól fel lehet használni;a más nyelvtörténeti forrásokból leszűrhető konkrét tanulságokat.
Ezek alapján állíthatók bizonyos hangtörténeti rendszerbe.
Általános nyelvi törvényszerűség pl. a hasadás jelensége.
Tovább nem folytatom, ez vita tárgya.

A hangtörténeti jelenségek arra indítanak, hogy feltételezzem, az uralisztika, az altaisztika, és az indeurópaisztika alapvető módszertani tévedései közé tarozik, hogy a nyelvek, köztük a magyar nyelv szókincsének és grammatikai jelenségeinek vizsgálatakor figyelmen kívül hagyták az általános nyelvészet tanúság tételét.
Ez azt jelenti, hogy a finnugorisztika elmélete tévedésen alapul.
Czeglédi Katalin: Nyelvészeti őstörténeti füzetek


Tisztelettel Sáfár István Safi