RP-DDK, Remeterét-Zobákpuszta
A múlt év telén "sötétedés miatt félbeszakadt" a mecseki kékezés, és már akkor eldöntöttem magamban, ezt ugyanúgy egy téli túra keretében fogom folytatni. Az időjárás ideálisnak mutatkozott, így vasárnap már korán úton voltam. A körülmények függvényében két variációm volt az odajutásra, és mivel a vonat pontosan ért be Pécsre, még éppen elértem az állomás elől induló helyi járatot, amivel felmentem Bálicstetőig. Így 3 és fél órával a kelenföldi indulás után, már meg is kezdhettem a bemelegítő kapaszkodást a Remeterétig. A rész a város régi szőlőhegye, sok helyen még ma is megvannak a kőfalakkal megerősített teraszok. Régi házak, elhagyott telkek, új családi házak szokásos keveréke most a hely. Elkaptam a piros jelzést, ahonnan tábla hívogatott a Sós-hegy felé. Naná, pár száz méter, csak az emelkedő ne lenne hozzá vagy 25%-os. Mivel jártam már fent máskor, ezt most hagytam, és háromnegyed 10-kor már ott is voltam a túrám "rendes" kezdőpontján. Tíz perccel voltam csak gyorsabb, mintha a fél 10-es abaligeti járattal jöttem volna idáig, de elkönyveltem úgy, hogy tartalék időnek jó lesz. Egyedül a friss pékáru hiányzott, amit a város legnagyobb, parasztelosztóban lévő egységében lehetett volna beszerezni. A réten most is kisgyerekes szánkózók voltak. A helyet érinti egy pécsi körtúra is, melynek jelzése a város színeit követve - kék-sárga. Ez is a jelzésrendszerbe illeszkedő, szabványos jelzés...
Innen az ösvény sokáig nem vált el a műúttól, csak amint egy tetőt átmásztam, ott borult rám a csend, és meg is érkeztem az első pecsétponthoz, a Büdös-kúti kulcsosházhoz. Megcsodáltam az épület táblakollekcióját - melyek mind arra utaltak, van történelme (a mecseki természetjárással együtt), majd továbbhaladtam. Csakhamar munkagéppel simára gyalult erdészeti útra tértem rá, ahol a kb. 10 centis hóréteg sem nehezítette a haladást. A későbbi szakaszokon ilyennel aztán nem nagyon találkoztam, azonban nagyon változatos nyomok (kistraktor, terepjáró, lánctalpas munkagép, stb.) mutatták a nap során, hogy a hegységben az erdő téli munkái (fakitermelés, vadászat) igen intenzívek. Egy fiatal bükkösben jött egy hosszabb lejtő, észnél kellett lenni, mert a hó alatt itt bizony köves a terep. Az ismeretlen turistának meg köszönöm, hogy taposott nekem előre egy lábnyomot a Melegmány előtti, szuszogtató emelkedőre. :)
A Keresztkunyhónál lévő leíráson már a Fehér-kúti háznál üldögélve gondolkodtam el. A kereszt, mint spirituális jelkép, mint útjelző pont, és egyben mint a döntési pontok jelképe. A ház amúgy télre zárva, de nagyon rendben lévőnek tűnik, még így is egészen hívogató volt. Az eredeti neve Wolf József th. - kár hogy róla nem szól a terepen semmilyen ismertető, most itthon kellett utánakeresnem, hogy az épület egy helyi illetőségű természetjáró nevét viseli. Az út innen viszonylag könnyű maradt, sűrűn járt ösvényeken (itt-ott sífutó nyomokat is látva, melyekre külön felhívták a figyelmet: ne tapossuk össze). Árpádtető csak egy villanás volt a túrán, a Mecsextrém is zárva télidőn. Ha valaki itt szakítja meg a túrát, vagy több ideje van, akkor viszont érdemes tenni egy bő fél kilométeres kitérőt, és a 66-os út menti Mecsek Pihenőbe beugrania harapni valamit, elég jó hely.
És innen tempó tovább Zobáknak. Sok éve egy túraversenyen már megjártam ezt oda-vissza (igaz, Koszonya felé). Odafelé elálmosodva, éjszaka, félig csukott szemmel, visszafelé fülledt kora nyári időtől terhelve, lábamban több tíz kilométerrel, úgy hogy Vágotpuszta már mögöttem, de a Zengő megmászása még előttem volt. De szuper verseny volt, soha olyan jó helyezésünk nem volt a Hamahama túlélőtúrán, mint akkor (harmadikok lettünk). Ennek emlékeit idéztem fel, amíg a letaposott műutat követtem, melyet itt-ott több száz méteren farönkök szegélyzetek. A kivágott fákon egy-egy billog is megjelent, "Bakony" felirattal. Nem tudtam mire vélni, a rendeltetés helye az adott erőmű lenne?
Miután eltértem a főúttól, hamarosan a Kincskereső-forráshoz hívtak be a jelzések. Nagy ritkán (főleg régebben) geocachingeltem, így nem bírtam ellenállni, megkerestem ezt a szépen felújított forrást, mely ráadásul még szomjamat is oltotta. Innentől a külszíni fejtés sarkáig főleg ösvényeken, vékonyka utakon haladtam, melyeket előttem senki nem járt. Olvadt már kicsit, így kezdtem kimelegedni, és a hó is itt-ott csúszott. Megállapítottam, ha levetett kesztyűmet a kezemben lóbálom, előbb-utóbb el fogom hagyni. Átkapaszkodtam egy növendék fákkal teli gerincen, majd az aljában lévő tónál megállapítottam, hogy a fele kesztyűmet tényleg elhagytam valahol. A reggel megnyert 10 perc itt kapott szerepet, szerencsére pár száz métert kellett csak visszakapaszkodnom. A Béta-aknára vezető úton alig volt forgalom, itt rákapcsoltam, a Köves-tetőt megkerülni azonban már nehezemre esett, az ide-oda cikázó jelzésnél, viszonylag homogén erdőben, nem éreztem hogy fogy a távolság. A háromszög jelzést elérve kitértem a kilátóhoz. Pécsből nem sok látszott, de a Misina, a Zengő, és a bánya hatalmas tájsebe uralta a képet. Ekkor volt délután 3, és háromnegyed órával később már Zobákpusztára is értem, ahol a pecsételést a felette lévő tetőről csorgó olvadékvíz alatt végrehajtani kihívás volt. Innen a S+ és K+ jelzéseken, fakitermelések útvonalain, Zobákaknát céloztam meg, innen volt helyi busz Komló központjába. A régi bányaüzem tárva-nyitva hagyott romépületébe bekukkantva, majd a komlói vasútállomás üresen álló, mostani forgalomhoz túlméretes vágányhálózatát szemlélve, a pécsi illetőségű HétköznaPI CSAlódások punkzenekar sorait dúdoltam, elgondolkodva, hogy emelte fel, és süllyesztette el a bányászat ezt a várost...
"Sötét a táj, hol az erőmű füstje száll,
az elhagyott bányavidék fölött csak szürke köd szitál,
sötét a táj hol az erőmű füstje száll,
és mind a tizenkét apostol, megáll Komlónál..."
#/media/File:Rakacaszend_templom.jpg){kind=link}
