A mai nagygyűlés elé, a hála szerény csokraként:
Én sok fényképet láttam róla már,
láttam farmerban, öltönyben, szmokingban,
de legjobb képét is láttam mostanába':
talpig öltözött kedves mosolyába....
Láttam ülve, állva, ahogyan kitekint,
sorsunkra figyelve magas ablakából,
láttam önfeledt táncos forgatagban
láttam töprengeni sok országos gondban.
De ahogyan ma látnom engedi
a történelem s az osztálytudat,
a jövőt formáló emberi akarat,
úgy nem láttam még őt, s nem látta senki...
Ferenc ma feláll. Határt nem ismerő,
földet s eget ostromló szózatára
elcsitulnak csermelyek, patakok
és folyamok, csatornák, óceánok.
Bányák, olajkutak, s a sztratoszféra
legfelső rétege: mind figyeljetek:
falombok, erdők, susogók:
most csitt, nyugalom! Gyűljetek köré...
Óh, te egykori szegény, nemes barát,
Ferenc, légy nevedre büszke,
mert nevedet ő minden magyar szíve fölé,
s szívébe, örökre beletűzte.
Ma beszélni fog. S mind, amit mond,
a tengermélybe és a csillagoknak
fölmérhetetlen magasába visz...
Mert erős kezével magasra emelte
a szabadságjogok tiprott zászlaját
s ajkán csörömpölve csendül a szó,
riadóként zúg, zúg az induló,
elmondja bennünk, értünk, nekünk
hogy bár hazánkon még szörnyek foga rág,
legdrágább kincsünk, létünk foglalatát
nem engedjük gyalázni, megtiporni,
nem engedünk, megtartunk, te drága fény
mindannyiunk édesanyja, Köztársaság!
