Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal......Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
"Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?... Hogy hiányzik - nem is a szeretet - hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?... Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett - és szinte megszédülsz... Érezted már? "
(Müller Péter)
Vasárnap este borzasak a fák, hajlik nagy esőre az ég, ma este súlyosan hajolok rád, számon csodaszép muzsika-beszéd. Angyalom, a fejedet ne rázd, gyöngy a nyakadon, szétpereg, megrázkódik az ég, de ne lásd, leütő gyöngyei ménkövek. Oda, hol ágyad van, elvezess, utána a világ kiderül, Dávid király a holdban édesen hegedül.
"Virág szeretnék lenni könnyű szélben...Tavasz ringatna, napfény, ragyogás...Mit bánom én, hogy mit hoz még az élet!Szakítsanak le, csak mondják: "Csodás!"
Úgy áldjon meg isten neved napján, Hogy beérhesd vele minden órán. Legyen élted mint a virágos fa: Remény s öröm virágozzék rajta. Mely sok szívnek keserű gyötrelem, Legyen neked édes a szerelem. Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd, Ki jobban szeressen, mint te szereted őt. Bánat ha ér, legyen az rövid éj, S utána hosszú boldog nap a kéj. S bárhova visz tőlünk a szerencse, Lépésidet emlékünk kövesse. S rokon érzet tartson köztünk hidat: Te se felejtsd távol barátidat.
"A tánc a karok és lábak költészete, a kecses és iszonyatos anyag, maga a mozdulat lehel bele lelket." (Charles Baudelaire)Michael Flatley - Victory (Feet of Flame
"Létünk olyan, mint a vonuló őszi felhők, A lényeg születését és halálát látni olyan, mint egy tánc látványa, Egy emberöltő annyi, mint egy fényvillanás az égen, Úgy elsuhan, mint a hegyi patak a meredek hegyoldalon."
Egy pillanatra megálltunk, hogy találkozzunk egymással, érezzük, szeressük egymást és részesüljünk egymásból. Ez becses pillanat, de futólagos.
Kis epizód az örökkévalóságban.
Ha gondoskodásban, tisztaszívűségben, szeretetben részesülünk, gazdagságot és örömet teremtünk egymás számára.
Kedves Jahorka , Szép álmokat kívánva Neked ,elküldöm számomra a világ legszebb dalát és a világ legszebb "hangját". A gondolat is fog neked tetszeni .....Szeretettel Arozika
Vándorlásaid során mindig találkozol olyan emberekkel, akik sorsod meghatározó részévé lesznek valameddig, akikkel egy darabig közösen járjátok az utat. Az ilyen találkozásokból születhet barátság, szerelem, vonzás és taszítás. És mindig eljuttok egy olyan útkereszteződésig, ahol majd dönteni kell, ki melyik irányba indul tovább. Ha bármelyikőtök is a külön út mellett dönt, ne sajnáld, így kell lennie, ez az élet örök és megváltoztathatatlan törvénye. Engedd el, hadd járhassa saját útját! Ints búcsút neki, s kövesd alakját, míg az el nem tűnik a hegygerinc mögött. Ha útitársad megérintette a lelked, fájjon picit a búcsúzás, de úgy köszönj el tőle, hogy ha egyszer majd egy más úton szembe jön veled, szívből köszönthessétek újra egymást. Te pedig állj meg egy pillanatra. Nézz vissza a tájra, mit együtt barangoltatok be. Nézd az, utat, hol lábnyomotok láthatatlanul ottmarad, mégha el is mossa majd az eső. Emlékezz a közös barangolásokra, a beszélgetésekre, s ahogy volt útitársad mondta: nyiss ki a szívedben egy fiókot. Rakd bele a fákat, a bokrokat, az ég összes kékjét, az összes közös pillanatot. Aztán zárd be a fiókot. A kulcsát rejtsd egy kő alá, mielőtt továbbindulnál. Bár tudod, sosem jössz vissza, a kő mindörökre tiéd marad, csakúgy, mint minden fiókba zárt emlék . Ha útitársad megérintette a lelked, fájjon a búcsúzás, de tovább kell menned. Tudd, hogy mindig várnak rád újabb utak, sorsok, útitársak. Vár rád még megannyi apró halál, s várhat rád eső után szivárvány is. További utad során pedig meríts erőt abból, mit vándortársadtól kaptál.
Egyszer azt írtam Neked: Amikor a tengerparton vagyok, néha eljátszom a gondolattal, hogy ha beleteszem a kezemet a vízbe, lehet, hogy egy cseppjét valaki szintén megérintette valahol Japánban, több tízezer kilométerre innen. Vajon ki lehetett az, hol van most és mit csinál? S Te válaszodban nekem adtad a világ legszebb mondatát: Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el. Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le... A legszebb mondat ez, amit életemben olvastam, s nem hiszem, hogy ennél szebbet valaha is tudna mondani valaki. Szebb ez, mintha azt mondtad volna: "Szeretlek!", szebb annál, hogy "Féltelek", hogy "Hiányzol", hogy "Te vagy minden nekem!". Szebb annál, hogy "Szép vagy és erős!", szebb annál, hogy "Jó veled!" Mindennél szebb ez a mondat, mert benne van minden. Minden, amit el lehet mondani egymásnak, minden, amit érzel, amit kívánsz, ami boldoggá tesz, ami jó Neked. Benne van minden és még több: benne vagyunk mi, aki egy és egy is marad örökké. Köszönöm, Kedves, hogy megajándékoztál a világ legszebb mondatával, hogy nekem mondtad el azt. Az a néhány csepp víz, amit a sziklák mellől küldtem Neked, tápláljon minket, mint ahogy a virágot is az eső és a napfény élteti. Én adom a vizet, Te vagy a Napfény, s mi együtt szép virág vagyunk, olyan szép, hogy aki lát bennünket, elcsodálkozik: ilyen lehetséges? Igen, lehetséges, mert akkor azt mondtad: "Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el. Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le... " Ez volt a kezdet és ez a folytatás is. Befejezés pedig nincs, mert ami szép, erős és egy, az örökké tart.
Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás. Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek, mert "igazságos bántást" nem ismer az őszinteség, fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen, mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon. Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek, midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök, nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások alattomos bujtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság. Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én, hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek, s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából kemény életre trombitáljalak. Fogadom, hogy gyűlölni is foglak, fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést, fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd, mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők egykedvűsége képes, és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el, hogy veled végre magammá lehessek,
A gyermeki szeretet logikája: Szeretek, mert szeretnek. Az érett szeretet logikája: Szeretnek, mert szeretek. Az éretlen szeretet azt mondja: Szeretlek, mert szükségem van rád, Az igaz szeretet azt mondja: Szükségem van rád, mert szeretlek.
Erich Fromm
„Csak elsuhant a távolban és csak messziről nézett feléd csak pár percre láttad álmodban és csak gondolatban jött eléd látod mégis megérintett és mégis áttörte a falat mégis megsebezhetett és mégis bánat maradt...”
Szeretnék veled eső áztatta utcán táncolni. Szeretném megmutatni, hogy mit ér egy könnycsepp, mely az öröm által tisztítja arcodat, s elmossa az összes bánatodat. Szeretném, ha szemem tükrében fedeznéd fel a világot, s észrevennéd az igazán fontos dolgokat. Szeretném, ha tudnád, hogy a sivatagban is nyílik virág, s hogy a hóesésben is van melegség, mert így él a világ.. Szeretném, ha látnád, hogy a vak ember is láthat csodás dolgokat, s kinek néma az élet, az is várja a hangokat. Szeretném, ha együtt éreznénk azokat a dolgokat, melyeket a sok ember a jelentéktelen dolgok miatt egyre csak halogat. És végül szeretném, ha már ráncok borítják arcunkat, azt lássam, életünk nem is lehetett volna ennél boldogabb!
(Takács Péter)
Van hozzá közöd, mit csinálok? És hogy mit gondolok? Van hozzá közöm, mit csinálsz? És hogy mit gondolsz? Van közünk egymáshoz? Hozzám,hozzád,mindenkihez, aki véletlenül épp itt él épp most, és akitől függ, hogy mi lesz a világból? Van közünk egymáshoz, talán,igen.
Élsz, s egyszerre megrohan a kaland. Mi ez a kaland? Nem ismertél meg senkit, nem nevetett a szemedbe az olcsó, boldog, vacak öröm, egyedül vagy. S mégis történik az órákban körülötted valami. Az élet, délután négykor, egyszerre izgalmas lesz és veszélyes. Mindenfelé jelek figyelmeztetnek, a köznapinak értelme van. Egy ajtó nyílik, mintha a végzet küldöttje nyomná le a kilincset. A napsugár szíven döf, mint az orgyilkos pengéje. Fülelsz, neszelsz. Mi ez a kaland, ami betört az álmos, ólmos létezésbe? Azután egyszerre megérted és elsápadsz. Megérted, hogy élsz. Ez az egyetlen kaland.
.... élt egyszer egy hatalmas, bátor harcos, aki az erdőt járva védelmezte a gyengéket és segítette a rászorultakat. Szívének egyetlen kívánsága volt csupán, mindenek felett szerette volna megtalálni igaz szerelmét. Sokat csalódott már, és igen régóta kutatott, mikor hírét vette egy helynek, ahol egy öregasszony kívánságokat teljesít. Bár nem hitt az ilyen mesékben, mégis úgy érezte, hogy el kell mennie oda, és szerencsét kell próbálnia. Meg is találta a csodálatos képességekkel rendelkező asszonyt egy mély, sötét barlang gyomrában. Ősz haja alól bölcsességet sugárzó, világoskék szemei elő-elő villantak. Selytelmes mosolya alig észlelhető volt ráncai között. A férfi mégis magabiztosan lépett be a félhomályba. Lassan magába szívta a levegőt, és ajkait szóra nyitotta, ám az öregasszony felemelte jobb kezét, s így szólt: - Várj, édes fiam! Valamit tudnod kell, még mielőtt kívánsz! Jól gondold meg mit kérsz, és hogyan, mert én csak a kérésedet tudom teljesíteni, nem a szíved mélyén rejlő kívánságot! Nem látok a fejedbe, csak a szavaid alapján ítélhetek. Csak egy kívánságot teljesítek! Egyet, s visszafordíthatatlant! A férfi elmosolyodott, hisz már jó pár éve ugyan az a gondolat jár a fejében, s ezt a gondolatot többször megfogalmazta magában. - Meg akarom találni az igaz szerelmemet! - jelentette ki magabiztosan, s kérdően nézett az asszonyra. - Jól van hát! - nevetett amaz, s a férfihez lépett. - Add a véred, s kérésed hamarosan teljesül! Egy ütött-kopott ócska tőrrel megvágta a férfi tenyerét, s a kicsorduló vért egy maréknyi kőre csöpögtette. A férfi egy holdtöltével később visszatért az öregasszonyhoz. Szemei zokogtak, öklei görcsösen választ követelve rángatóztak teste mellett. Az asszony nem tűnt meglepettnek, mikor meglátta őt. - Mi bánt, édes fiam? Mondd! - Megtaláltam őt! Az én szerelmemet, az egyetlenemet, de elveszítettem! A karjaim közt halt meg, egy vadászbalesetben! - Hmm... - gondolkozott mélyen az öregasszony, majd mint aki megvilágosodott felkapta a fejét, és így szólt: - Ha valóban így történt, akkor nem az igaz szerelmedet találtad meg, s a szíved becsapott! - Hogy lehet ez? - kérdezte csodálkozva, és reménnyel telve a férfi. - Amikor a szíved becsap, úgy érzed szerelmes vagy, de csak elvesztegeted az érzést egy olyan emberre, akit valójában, egészen mélyen nem szerelemből szeretsz! Ebben az esetben egy holdtöltén belül meghal a kedvesed! S ha ez megtörténik, tudhatod, hogy nem ő volt, akit kerestél! A férfi mérhetetlenül boldog lett. Új életre kelve sietős léptekkel távozott a barlangból. Ám egy holdtölte múlva visszatért. Szemei kérdően csillogtak, kezei reménytvesztve, fáradtan remegtek a teste mellett. - Mi bánt, édes fiam? Mondd! - kezdte az öregasszony, bár már jól tudta a választ kérdésére. - Megtaláltam őt, biztosan érzem! Ő volt az, kit szívemből szerettem, s mégis elragadta tőlem a halál! Megbetegedett, és meghalt, de ő volt az, te is tudod, igaz? - Meghalt? - nevetett fel az asszony. - Ha meghalt, nem ő volt az, kit keresel. Majd megérted, ha megtalálod őt!
A férfi szomorúan távozott a barlangból. Napokon keresztül sétált az erdőben gondolkodva. Úgy érezte, a két kedvese halála az ő lelkén szárad. Miatta haltak meg. S már bánta azt is, hogy kívánt az öregasszonytól. Nem sokkal később mégis találkozott egy nővel, akibe beleszeretett. Boldog volt, és reménnyel teli. Mégis állandóan eszébe jutott, az előző két kedvese. Érezte ugyan, hogy ez most más, ennél hatalmasabb, erősebb érzést elképzelni sem tudott. Mégis rettegett attól, hogy őt is elveszíti. S holdtölte előtt egy nappal arra kérte kedvesét, hogy soha többé ne találkozzanak. A lány zokogott, a férfi szíve megszakadt, de így érezte helyesnek. S holdtöltekor ismét elment az öregasszonyhoz a harcos. Szemei könnyben úsztak, kezei remegtek a dühtől. - Tudod, miért jöttem! - mondta az asszonynak, aki elégedetten mosolygott, s így válaszolt: - Tudom, édes fiam! De még mindig nem érted! Nincsen már dolgom veled, menj! A kérésed teljesült!
A férfi otthagyta az öregasszonyt. Tudta. Már tudta, hogy megtalálta azt, akit keresett. Az igaz szerelmét, akit ellökött magától, csak azért, hogy ő élhessen. S haragja lassan elhűlt, szívébe béke költözött. Napjait ezek után úgy élte, hogy tudta: igaz szerelme él. S ennél nagyobb boldogságot már el sem tudott képzelni.
Csodás napot,Mindenkinek!
