Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2021.08.07 0 0 96466

Ingeborg Bachmann

Testvériség

Ami van, csupa sebzés,
senki soha meg nem bocsát.
Ahogy te, sértve, sértőn,
célomként így éltelek át.

A szellem-érintést, a tisztát,
mit minden érintés gyarapít,
tapasztalhatjuk öregedve –
s a leghidegebb hallgatás falait.

/Márton László ford./

Lutra Creative Commons License 2021.08.06 0 0 96465

Gál Éva Emese

Ablak

A végtelen csak addig otthonom,
amíg nyithatom és bezárhatom,
hogy biztonságot nyújtson az az űr,
ami határtalan marad belül,

s csak szívünk galaxisával dobog.
Sejtekként ragyognak a csillagok,
hogy véges létünkben a végtelen
a hiány kiáltójele legyen.

Szaporodnak a gondok, mint a csend.
Egyre több csillag hamvad idebent,
s egyszer az égbolthoz nem lesz elég

a kívül-belül rekedt messzeség,
mintha a távlat bezárná magát.
Ablaktalan lesz az egész világ.

Lutra Creative Commons License 2021.08.05 0 0 96464

B.Mihály Csilla

Fénylő partokon

Érezlek bár, de el nem érlek,
karomba hulló messzeségek
álmát ringatom.

Szélfútta porszem lettem újra,
a mindenséggel összebújva
fénylő partokon

várlak úgy, mintha jöttöd volna
hullámok mélyét jelző bója,
fárosz, őrtorony.

Örvénylő vágyak vére csöppen,
időtlen csendbe töltöm, s közben
lelkem foltozom

ezredév óta ébren, talpon,
néha lépteid neszét hallom
fénylő partokon.

Lutra Creative Commons License 2021.08.05 0 0 96463

B. Mihály Csilla

Vannak vidékek

Kányádi Sándor Előhangja nyomán

Vannak vidékek, tört jövők,
imákat hittel gyöngyözők,
vigyázó vének, ott, ahol
kimondhatatlan szó dalol.

Apám szemében láttam én:
vannak vidékek, láng s a fény;
ahogy beszélt a nép előtt,
hatalmas szíve égbe nőtt.

Vannak vidékek, csendesek,
ahol karácsonyt csengenek
öröktől fogva holtnapig,
ahol a tisztesség lakik.

Vannak vidékek, s fájdalom,
ahol a gond a vállakon
megélni sarkall, nem fenyít,
akár a gerle, oly szelíd.

Vannak vidékek, van magyar?
Mit ér a tő, ha sarja hal?
Hűségre int a magvető,
a homlokára gyűrt redő.

Vannak vidékek, ősi kincs,
ahol szabadság ölnyi sincs,
hazám hazádban…, közte tér.
De még a lelkünk összeér.

Lutra Creative Commons License 2021.08.05 0 0 96462

Barna Júlia

kulcs
 
a magam szabálykövető módján éltem
mint a gyurma képlékeny
visszafogott létezésem
alaprezgésem
félreértett valóságok
úttalan utak
tévesen befektetett hitek
ráfizetések
szereptévesztések áldozata
térbe sugárzott fájdalom vagyok
hajnali megvilágosodások
tévedések és ostobaságok
morzsolták éveimet
kristályosodó gondolatok
holttá nyilvánított érzések
nem adtam kulcsot hozzá senkinek
de még volt valami
számomra is megfoghatatlan
a hetedik szobában

Lutra Creative Commons License 2021.08.05 0 0 96461

Makk Flóra
 
Átmenőben vagyok itt

a hideg fények mind gyümölcsök a bokrokon
ebben a túlnőtt, vízszagú majdnem vadonban
ahol állunk – elburjánzott és behatárolt
megszelídíthetetlen, mégis szabályos
kontrollált, mint az álmodozó
aki még álmodozásában sem szabad
csak úgy vad, mint a városi madarak
átkozott hely ez és átkozott ember ő
néha szétnézek ebben a kertben
ahogy a gazda felméri telkét,
de én nem vagyok gazdája semminek
csak átmenőben vagyok itt
a jelenben is múlt időben,
mert minden gondolatom
a jövőbe ágyazódik
hideg fények a bokrokon, gyümölcsöt szedünk
és a vadonban áhítatossá szelídülünk
leszedjük a fényeket
és a zsebünkbe gyűjtjük
örömtelen napokra
és közben énekelünk


elcsendesedem


elcsendesedem mint a láz ha kidobáltak a hullámok
karjuk fáradt, gyerekeket altató anyák karja ez
űrök növekedése az anyag peremén
a tömör anyagból rajzolódik ki formád
ha elválik az elválatlan többitől
nézd, a fény útjában állsz, így jössz létre
így látlak és így tartalak meg
de este az ágy szélén ülve,
engem ki lát, rám ki emlékszik?
ha nincs aki megőrizzen szóban vagy képben
az idő folyama elmos – nem adnak tovább
sem szájak sem szemek sem kezek
áthullunk az ujjak között
áthullunk –por a szitán
áthullunk – ki az emlékekből
elfelejtenek.
megőriznek majd mást.
nekik nem hiányzol.
nekik nem hiányzom.

                    *

nézd ez a város
százezer kinyúló kar az éjben
ez a város lilában, bordóban meg kékben
színes kockák az emlékeim
fölé biggyesztve a Hold
és a fénye felfelé
sóhajtó arcokra hull
a láthatatlan ujjak közül
halkan szitál a por
áthullunk az ujjak között
áthullunk – por a szitán
áthullunk – ki az emlékekből

                    *

tekintetük az éjszakai eget súrolja
nézésük mind kiáltás
hogy tarts meg!
legyél gyengéd ruhák érintése
köztünk és a hideg között
hogy ne bánts!
hibáinkra tedd ujjadat
és érezd, mind sebek
hogy engedd!
engedd, hogy itt
maradjunk veled
hogy nézz ránk!
ne fordulj el
ne küldj el
ne küldj el magadtól
mert áthullunk az ujjak között
áthullunk – por a szitán
áthullunk – kihullunk az emlékezetből

Lutra Creative Commons License 2021.08.04 0 0 96460

László Noémi

Álmomban

sokat kell szaladni,
de nem látom: ki üldöz.
Sokszor a színházban, vagy égő
lakótelepen találom magam,
de nem jutok közel a tűzhöz.

Sosem jutok oda, hogy bántson valami,
mindig csak nagyon félek. Egyszer
álmomban lelőttek és meghaltam,
de nem volt olyan kellemetlen,
mint az, ahogyan élek.

Lutra Creative Commons License 2021.08.04 0 0 96459

Nagyálmos Ildikó

Reinkarnáció

Csak te tudod, te tudhatod,
Utam honnan, merre tart,
A hold alatt, az ég felett,
Mi volt az, mi felkavart.
Csak te tudod, a szememben
Hová utaznak a fák,
Hajnalokon a csillagok,
Hová gurulnak tovább.
Csak te tudod, a vágy nehéz,
A kő, a sár nem nehezebb,
Arcodban megfürödhetek,
Hogy aki voltam, az legyek.

Lutra Creative Commons License 2021.08.03 0 0 96458

Jánosházy György

Mindig veled

Maholnap elmegyek, mert menni kell,
de titkon mindig itt leszek veled:
besurranok az est fényeivel,
s míg alszol, őrködöm párnád felett,

a könyvben leszek, melyet olvasol,
a tükörben, melyben nézed magad,
az illatos ágban, mely rád hajol,
a szélben, melytől meglibben hajad,

szíved emlékem ütemére dobban,
ott leszek minden kis gondolatodban,
írás közben vezetem a kezed,

s ha egyszer elindulsz te is utánam,
fáradt szemedet én fogom le lágyan,
és hantodon a fejfa én leszek.

Lutra Creative Commons License 2021.08.03 0 0 96457

Jánosházy György

Szememben hordom képedet

A képedet szemem mélyébe zártam,
hunyjam le bár, itt vagy mindig előttem,
fénybe öltözve, édes napsugárban,
vagy zsendülő tavaszban, méla őszben.

Az égre írja arcod fürge felhő,
langyos eső házfalra, hegyoromra,
futó patakra írja lanyha szellő,
vele köszönt a rózsa, a fa lombja.

A Mindenségbe van írva a képed,
betölti a világot és a lelkem,
számára ott szerény oltárt emeltem

napfényből és dalból, közel az éghez;
ha rámosolyog, e szomorú, tépett,
embertelen világ emberi, szép lesz.

Lutra Creative Commons License 2021.08.03 0 0 96456

Kenéz Ferenc

A búzaszem, a macskacsontváz és a többi

Az nem úgy volt, a lámpabúra,
bizony nem úgy volt, és nem úgy
volt a búzaszem se, nem úgy volt,
és nem úgy volt a légvilág,
és nem úgy volt a lámpaerdő,
és nem úgy volt a lexikon sem,
s nem úgy volt a macskacsontváz,
nem úgy volt a hintaszék sem,
s nem a gyufából épített hajó,
és nem úgy volt a korallsziget,
s nem úgy volt a jégtörő sem –
nem úgy volt ez, és
nem úgy volt az,
és éppen ettől olyan
csodálatosan szép
az egész.

Lutra Creative Commons License 2021.08.03 0 0 96455

Babits Mihály

Ha nem vagy ellenállás

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen
melyen színeket ver vissza a nap.
Foglalj magadnak tért a levegőből,
határozott helyet az ég alatt.

Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.
Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!
Őrizzed árnyékodban szent, komoly
s nyugodt dolgok biztos lélekzetét.

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen!
Fordíts hátat a politikus vének
karának, s szögezz mellet a bolond
fiatalok gyanakvó seregének.

Vesd meg a lábad, az idő gonosz,
s egy bal léptedre les már a vadon.
Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha
virág volnál a saját sírodon.

Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő
s ing-leng a hitvány jövendők szelében.
De makacs csontod a virág alatt
üljön súlyosan és keményen.

Lutra Creative Commons License 2021.08.02 0 1 96454

Tamás Tímea

A hosszú vers

„jól csak a szívével lát az ember”

El kell hagyjalak.
Csak így, igekötők és kötőszavak nélkül,
helytelenül, kimondatlanul, de véglegesen.
Sok érzelemmel fogom tenni, és sok könnyel,
szívem fog úszni rajta

Rosszul ír a számítógép,
Nagyra cseréli a kicsit, kicsire a nagyot,
Minden pont után újra akarja kezdeni,
Makacsul, mint egy gyerek,
És nem tudja, hogy nem lehet,
Amit én már gyerekkoromban tudtam,
Beleírták az emlékkönyvembe,
Hogy „a barátság egy arany fonal,
Ami könnyen elszakad,
Össze lehet kötni újra,
De a csomó megmarad”.

Vajon a gép tudja a véget és a kezdetet,
Vajon tudja, hogy miért cseréli
A betűket s az ékeket,
Amit magunk közé verünk,
S amik miatt majd elveszünk,
Mert szekértábor az életünk,
S a mindennapi csaták zajában
Egyre csak halkul a szavunk,
Hosszú sorokat írunk, s hogy
Mit, kit akarunk, alig tudjuk

Valamilyen győzelmet szeretnénk mindenáron,
Pedig már rég elkerül az álom,
Az a rövid üdítő fajta,
Aminek három sor az anyja,
Gyönyörű három sor, néha csipkének látod,
Bor alá teszel, és elmélázod
A múltat, a napot, a tengert,
Ami valaha tied volt, de már nem lett
Se otthonod, se vágyad, se álmod,

Nem is keresed, s nem is találod

Hosszú a vers, pedig rövid kéne,
Három sor kellene, s a vége
Csak annyi, hogy el kell mennem,
Amíg még egy kis erő maradt bennem,
Mert különben végem, ha maradok,
Nem oldod le rólam a lakatot,
Mert nem érdekel, hogy mit őrzök,
Csak annyit akarsz, ne legyek őröd,
A várat akarod, s a szekértábort,
Hogy bevehesd és megtaláld

Lutra Creative Commons License 2021.08.02 0 0 96453

Demény Péter

Vírusos hexameterek

Homályt pirkadok, szívem postafiókja
nem fogad többé falánk, demagóg spameket,
haza kukac hu címre nem küldök lettereket már.
Eltűnt a horizont, elhalt bennem a lüktetés,
szívemet fájdalom táplálja s puszta magány.
Virtuális vagy már, hazám, vagy, de mégse lehetnél,
valahol létezel, akár egy unsent message.

Pannika127 Creative Commons License 2021.08.01 0 0 96452

Krusovszky Dénes

A te partod felé

 

Ott ülnek mind,
a sivatagból kiűzöttek,
a romos házak alól előmászók,
a holdat vonyítva ugatók,
a cserzővargák,
a fenőkőárusok,
a megjavult gyilkosok,
és azok is, akik csak feledékenyek,
ott ül az összes állat,
de Noé nincs sehol,
vagy csak rá sem ismerünk már,
ott ülnek a megtűrtek,
és azok is, akik megtűrik őket,
de ott vannak ők is,
akik senkinek nem kellenek,
meg akiknek nem kell senki,
valahol mind ott lapulnak,
és ott ülnek a pederaszták,
a gerontofilok, a szodomiták,
és az összes többi szerelmes is,
a jövőbe látók
és a múltba révedők,
a képrombolók és a képmutatók,
ott ül az összes hagyományőrző,
az összes nyelvápoló
meg az összes testnevelő tanár,
ott ülnek, akik szépek voltak,
és azok is, akik szépek lehettek volna,
ott ülnek, akik előre tudták,
és azok is, akik még mindig nem értik,
a fiatal csibészek meg a vén gecik,
a tüdővészesek és a torokgyíkosok,
az oltáspártiak és az oltásellenesek,
a klímaszorongók és a klímatagadók,
az újpestiek meg a fradisták,
ott ülnek a nagycsaládosok
meg az egykézők,
a természetes és a mesterséges kopaszok,
a hájfejűek meg a csontkollekciók,
akik nemrég másztak le a fáról,
és akik még mindig odafent vannak,
a reménykedők és az elkeseredettek,
a hátsó szándékúak és az ügyeskedők,
meg akiknek az egész már tök mindegy,
ott ülnek mind,
a sötét bárka aljában kuporogva,
és megállíthatatlanul közelítenek
a te partod felé.

 

Pannika127 Creative Commons License 2021.08.01 0 0 96451

Juhász Gyula

Augusztus 

 

Sötét szemem az éjbe réved,
Köszöntelek, dús álmú élet!
Ott künn a rózsák násza van ma:
Az örök vágynak diadalma!

 

Az éj szerelme szerteárad,
Mámor ölébe hull a bánat,
Halk dal száll, száll, erőre kapva
És szilajan törtet az agyba.

 

S a szentiváni boldog éjjel
Szűz fátylát oldja, bontja széjjel,
S én álmodom gyönyörűt, mélyet,
Felüled Élet, Élet, Élet!

 

Pannika127 Creative Commons License 2021.07.29 0 0 96450

Takáts Gyula

 

Entrópia?

 

A romok is lassan összedőlnek.

Minden kisímul, mint a lap.

Mosolyognak a hegyre a völgyek

és emlékeink hol is alszanak?…

 

Barlangok?… Kövek?… Vagy a gyökerek?…

Régi versekből hosszú hangyasorok.

Hagymákból zöld kardok köszöntenek

s az árnyékok mindig boldogok,

 

mert valakit másolnak egyre

és néha olyan szárnyú is akad,

hogy aki elment és mindörökre,

valója mégis velünk marad,

 

valami tisztán-reszkető világ,

amilyent csupán a forrás tükre…

Így rezdülsz a bordámon át

s együtt úszunk a szálas fűbe…

Lutra Creative Commons License 2021.07.29 0 0 96449

Muszka Sándor

Nincs hogyan

Egy városnak még
Valahol lenni kell
Egy háznak egy lánynak
Hogy visszatérhess majd
Ágynak párnának
Maradj maradhatsz…
Ha késő november s fegyverek
Füstjét torkodban
Kövülni érzed
S utad magad már
Nincs hogyan
Egy háznak egy lánynak
Hogy visszatérhess majd
Egy városnak végül
Valahol lenni kell.

Lutra Creative Commons License 2021.07.28 0 0 96448

Tamás Tímea

„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed;”

A megalkuvó hangya

nincs ihlet szürke a reggel
üres az álom és az elme
nincs egy gondolat, kóbor érzés
ami a földről felemelne
áll a vonat szólnak a szavak
de neked nem mondanak semmit
fekete tollal írnád ha tehetnéd
a megalkuvó hangya versét

szőnyeg alá söpört élet
mert valójában ez a gondod
„Şi la propriu şi la figurat”
ahogy ezt más nyelven is mondod
de jaj ezért is megköveznének
mert hiú vagy te és becsvágyó
a csönd s a mosoly amiben élsz
talán csak másokat bántó

szőnyeg alá söpört élet
valóban ez lenne a gondod?
hisz a háziasszony kienged
s a konyhában nincs sok dolgod
s ha szótlanul viszed a terhed
nem bántanak a hangyavárban
s ha csak töltelék szöveget szólsz
a helyed sosem lesz árva

megtarthatod, s szeretni fognak
és ha nem, legalább megtűrnek
azt hiszik, hogy őrizője lehetsz
a hangyalét örökös terhének
vagy nem, nem is a teherre
hanem annak sok csodás titkára
te is úgy tekintesz rá majd
mint a nap a felkelő világra

[és te kis megalkuvó hangya
köztük maradsz bár az eget vágyod]

szolgálat helyett szolgaság
alázat helyett gyalázat
foglalt s elkoptatott képek
labirintusában járnak
mindazok kik úgy, mint te is
egy reggelen fejet hajtottak
beleálltak a hangyaláncba
némán tűrtek és hordoztak

ritka nagy drágaköveket
és hangyabuckás zöld mezőket
és azt hitték, hogy majd osztoznak
s nem lesznek soha megtűrtek

Lutra Creative Commons License 2021.07.28 0 0 96447

Tamás Tímea

„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed;

Az okos hangya

Korszakos művek születnek.
Nagy versek. Nagy dalok.
Nagykanállal mérnek
nagyot merítenek,
a költők és az angyalok
a léttelenség nagy vizéből,
ami sosem múlik el,
ami örökkön csobogni fog
ahol örökké evezel.

de nem te, hisz te csak hangya vagy
a víz nem a te elemed
örökre elítélt földlakó vagy
nem hagyhatsz nyomot s a szemetet
sem te túrod szét éjjelente
hanem egy mosómedve pár
ki már New York-i városlakó lett
s estére konzervet zabál

azt gondolod, valami baj van
mert lakhat benned gondolat
s elboríthat a félelem
akár egy levél a pókokat
akiket jaj kerülni kell
de hisz fenn laknak ők nagyon
hallottad ahogy vígan szőnek
lyukas hálót az ágakon

van-e rosszabb a hangyavárnál
biztosan van, hisz sok a féreg
olyan kinek még vára sincs
és egy napot is alig ér meg
mert egész elfogadható itt
jönni-menni és gyűjtögetni
s a többiekkel együtt szépen
a teleket eltöltögetni

csak egy dolog rémiszt nagyon
hangyatestvéreim s várom
hogy egyszer majd közöttetek
a választ is megtalálom
vajon van-e még elvágyódó
érző s gondolkodó hangya?
vajon a többiek érzik-e,
hogy az élet savát mi adja?

vajon tudják-e, hogy a hangyasav
és a hangyalét mint olyan
csak egy kis mellékállomás
a teremtés árkaiban?
vajon beléjük van-e teremtve
az egész színes nagy világ,
vajon néznek-e álmukban felhőt
az angyalok szempilláin át?

a félelem egy nagy vonat
s lassan mászok a síneken
tudom, ha magányos maradok
sorsom el nem kerülhetem
valamennyit majd látni fogok
mindabból amire vágyok
s ha fájni fog, biztos lesz lelkem
s valamire majd rátalálok

(de) mit tudhatnék én meg abból
ami van és ami lehet
minden úgyis csak addig tart
amíg van még emlékezet
vagy amíg vevő van s kereslet
ezt hallottam a piacon
de a sorsomon kívül semmim
s azt nektek el nem adhatom

de ha mégis megvennétek
ti hatalmasok nagyemberek
mit tudnátok adni érte
földet aranyat színeket
a szemetekkel látott világot
elkoptatott érzéseket
sok gőgöt és hiúságot
s közhellyé formált életet?

Lutra Creative Commons License 2021.07.28 0 0 96446

Tamás Tímea

„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed;”


A vágyódó hangya

szőnéd a verset mint a pók
háló lesz s fennakadnak rajta
de te hangya vagy
(szereped nincs csak helyed)
s egedet a zöld fű takarja
a cserjére se jutsz föl soha
a messze csak a fűszál vége
gondjaid szürkék s csak arra jók
hogy elásd őket hangyavár mélyére

nagyon lent élsz, rög a sorsod
amit görgethetsz mert hagyják
naponta kapod a parancsot
hogy hol a helyed, megmutatják
s te lopva mégis a napba nézel
s kis ijedt szíved felajánlod
az ismeretlen nagy egeknek
melyek nem rád vetnek palástot

pedig csak az kellene néked
bizony kilépnél a mából
bizony elbujdokolnál szívesen
a nyomasztó nagy hangyavárból
de nincs menekvés a szereped
ugyanaz, mint a sorsod
s nem érted, fel nem foghatod
hogy valami mást miért nem hordoz

hogy mért nem hallod éjjelente
angyalok égi dallamát
hogy mért imádkoznak a sáskák
s hogy nekik ezért ki mit ád
hogy hol van a más hogy van-e több
mint a mindennapi közhely
s hogy mért nem mérhető az élet
valami mással nem csak röggel

de teneked csak ennyi jutott
vonat lettél, mi rögöt szállít
te építed a hangyavárat
s a többi semmit se számít
csak együtt vagytok ti valakik
s nem lehet Neked külön gondod
s hogy a világot magad is bírjad
ahhoz te nem kaptál sorsot

Lutra Creative Commons License 2021.07.27 0 0 96445

Jorge Luis Borges

Ők nem te vagy


Nem vált meg téged, amit mások írtak,
akikhez rettegésedben fohászkodsz,
ők nem te vagy, mély labirintusához
láncolva saját bolyongásaidnak.
Nem válthat meg Jézus haláltusája,
se Szókratészé, se a rendületlen
arany Szidhartha, ama régi kertben
napnyugtakor a halálára várva.
Porrá lesz az az írás is, amelyen
most dolgozol, porrá lesz ajkadon
a szó is. Hádészben nincs irgalom,
és Isten éjszakája véghetetlen.
Anyagod az idő, a szakadatlan.
Az vagy, ami ő, minden pillanatban.

/Somlyó György ford./

Lutra Creative Commons License 2021.07.27 0 0 96444

Carlos Drummond de Andrade

Nem igaz semmi

Igaz volt?
Piciny óráktól elnyelt
apró örökkévalóságok
visszhangoznak az eszem üregében.

Nem halt meg senki boldogtalanul.
Kezem – kezed, ráncos kezünk –
őrzi a régi meleget,
mikor élők voltunk még. Voltunk?

Ma élőbbek vagyunk, mint bármikor.
Hazugság az, hogy egyedül maradtunk.
Amit úgy bánok, mind nem volt igaz.
Illúzió csak, hogy valaha volt.

/Jánosházy György ford./

Lutra Creative Commons License 2021.07.26 0 0 96443

Páll Lajos

Bölcsességek

Mert minden örök, s minden változik,
így dörög a tan, egy vád mondata,
ha igazság ez, vajon hányadik,
mit a bölcsünk mond oly könnyen oda.

Hogy rágódjunk tovább is a jó csonton,
s ő a vállunk fölött átmosolyog,
s ha mellette újabb kétségbe von,
jaj feleim, hát eddig tart a jog.

Ki ád testhezálló menedéket,
meddig tart, mi szavak közt megéledt,
étekmorzsánk vigasztalásnak.

Hogy változó örökét feledve
hagyatkozunk szépen festett térre,
honnan minden csillogást kiloptak.

Lutra Creative Commons License 2021.07.26 0 0 96442

Kiss-Pál Klára

ha ártatlanul

ha ártatlanul ébrednénk egy reggel,
elfeledve ezt a keskeny sávot:
petrit mondjuk, a gyökerükre utaló fákat,
j. a.-t, a költészetet magát.
talán adornót is,
auschwitzot, azt a franciát,
a botrányt és a szentet.
kántort legalább,
s az alagút végén jang ci jün mestert,
ha mondanánk, hát
zavar nélkül, frissen:
kedvesem,
apránként kiadott lelkedre,
nem mindegy,
miféle szavakat ültetsz…

nem tudnánk verset írni.
akkor azért nem.
az az az

amikor az az az – nem olyan, mintha;
mint pl. most, amikor olyan.
most felhőkbe bújnak a felhők,
erdőtől nem látni az erdőt,
most a ködöt köd rejti el.
amikor az az az, a vers még ráadás sem.
nem úgy, mint most, amikor
szintén nem ráadás,
de még innen, amin majd túl.
még saját karmai közt nyöszörög:
megörökíteni, ami örök.
a lomb és víz és fű amikor összehajlik
vissza se nézni félve
énfüvem lombom énvizem
bele se zavarni
csak tudni jó igen jó ahogyan elcsitul
ez az – nem olyan

Lutra Creative Commons License 2021.07.26 0 0 96441

Demény Péter

Walther von der Vogelweide vigasztalása


Mennyit kerestél s hitted, találtál is barátot,
benne olyan világ, amely a te világod,
kerek egész, világod hitelesebb világa,
tüze lobog, mégis tárgyilagos a lángja,
szeret, de nem hazug, nem hízeleg legyintve,
nem mar beléd, miközben szemforgat a szelídje,
nem mindegy neki, hol, mért vacog a lelked éppen,
világod és világa beszélget a szívében.

De olyat is találtál, aki nem űz megértést,
nem gyakorol kegyelmet, elkergeti a féltést,
törékeny lelkedet kajánul meg sem is parittyázza,
úgy elvakítja tövig rágó sznobériája.
Most ezt kell mondjam, pajti! hallanád, mintha szólna,
és véleményivel vadul kilovagolna
vagy inkább kúszna-mászna, hízelgőn sündörögne
a híresek után a hírbe, az örökbe.

Vitatkoztál velük? Tán szánakoztál rajtuk?
Ne tedd, hiába úgyis: rég nem övék az arcuk,
csak másolata másnak, a divat szkennelése,
ha megvárták, hogy jöjjön s nem mentek ők elébe.
Hogy szíved majd kiugrott, ez ne zavarjon téged,
keresd tovább a ködben önnön személyiséged,
és tartsd meg azt a párat, akikben megtalálod,
akik nem árva árnyak, hanem igaz barátok.

Lutra Creative Commons License 2021.07.25 0 0 96440

Fekete Vince

A mérleg nyelve


Álltam ott, mint akit nem győzhet le már senki sem.
Mint akin nem vehet erőt már sohasem a félelem.
A medence lent, és körben a hegyek. Öregnek tűnt
mindenik, amikor körülnéztem a fehér sipkájú
gerinceken. Körvonaluk megtört hullámoké.
Ahonnan ősszel nem hallszik ide a ködön át a
szarvasok izgatott hangja. A nap már lebukott.
Valami kékes hamvat hintett az ég a völgy fölé.

.....................................................................................

Csak nézni, nézni a völgyet, a dombokat. Nézni, és nem
látni mást, csak az egykori apró fényeket, kicsi tüzekét,
melyeket valaha hulladékokból, száraz füvekből az erdőn
az apja összekotort. És várni, hogy most, de egyszer majd
biztos a földre szállnak a fények, mint ezüstös repülők.
Nap mint nap ebben élni. Annyi és annyi éven át.
Hogy a padon, a ház előtt. Vagy a kertben,
a dombokon. S tova, túl a hegyeken túl…
A szem, mint ázott, szürke talaj, belőle csillogó
hátú csigák bújnak elő.

.......................................................................................

Ki hallotta, hogy miről beszéltünk? Ki tudja
vajon, hogy az a bűvös szó mi volt? Ki tudja,
hogy mivel kötözött magához akkor, ott a végtelen?
S hogy vajon miféle öreges kegyelet, ami most belőlem
szól? Minden, mint a kiöregedett, lábon elszáradt fák.
Az este, a vidék, a táj.

.......................................................................................

Egyedül voltam. Mit mondjak még? Talán az egész
nem is érdekes. Talán neked sem. Esetleg, ha ott vagy,
akkor. S ha ott vagy, talán mindezt neked
mondom el. És jólesik, hogy velem együtt érzel.
És most tudnál mindent a legcsekélyebb rezdülésekből.
Ha hallgat a másik, abból. Ha beszél, vagy ha lesüti
a szemét. Ha billen a mérleg nyelve,
vagy ha, mondjuk, az egyensúlyt mutatja.

De nem voltál akkor sehol még. Az ég tiszta volt és
acélkék. Elindultam a fiatal csemetéskerten befelé,
hogy ne legyek már fent, amikor feljön a hold,
föl, föl, egészen a falu fölé.

Lutra Creative Commons License 2021.07.25 0 0 96438

Konsztantinosz P. Kavafisz

Az Isten elhagyja Antoniust

Ha éjféli órán hirtelen hallatik
egy láthatatlan kórus bevonulása
kényes zenék, hangok kíséretében –
mert a szerencséd immár alászáll, tetteid
kudarcba fúltak, életed tervei
mind tévelygésre váltak – hiába ne panaszkodj.

Mint aki készen áll régóta, mint aki mer,
üdvözöld búcsúzóul Alexandriát, a tűnőt.
Főleg ne csald magad, ne mondd, hogy mindez úgyis
csak álom, a füled csalódás martaléka:
ily léha reményeket magadba ne fogadj.
Mint aki készen áll régóta, mint aki mer,
mint aki e városhoz méltónak ítéltetett.
Lépj hát erős léptekkel ablakodhoz,
és halld megrendüléssel, de a gyávák
könyörgő jajveszékelése nélkül,
a végsőül adatott gyönyört, a hangokat,
a misztikus kórus kényes fuvoláit,
s vesztett városodat üdvözöld búcsúzóul.

/Vas István ford./

Lutra Creative Commons License 2021.07.25 0 0 96437

Simonfy József

mielőtt

mielőtt
elhagyom
a várost

benézek
minden
kapu alá

nem vagyok-e
valamelyik
sarokban

mint a
káposzta
kékeres

levele
magamra
borulva

Lutra Creative Commons License 2021.07.24 0 0 96436

T.S.Eliot

Marina

Quis hic locus, quae
regio, quae mundi plaga?


Micsoda tengerek micsoda partok és szürke sziklák és szigetek
Micsoda vízcsapkodás a hajóorr körül
És fenyőillat és a fenyőrigó füttye a ködben
Micsoda képek térnek vissza most
Ó én lányom.
Azok akik a kutya fogát hegyezik és azt mondják
Halál
Azok akik a kolibri dicsőségében csillognak és azt mondják
Halál
Azok akik az elégedettség disznóólában ülnek és azt mondják
Halál
Azok akik az állatok önkívületét szenvedik és azt mondják
Halál

Lényegtelenné váltak, semmivé csökkentette őket a szél,
A fenyő lehellete, a köd erdődala
Ez a kegyelem feloldotta őket e helyen
És ez az arc mi legyen, e nem olyan tiszta, de tisztább
Ez az érverés a karban, e nem oly erős, de erősebb –
Örökbe, kölcsönbe adták? távolibb mint a csillagok és közelibb
mint a szem
Levelek és siető léptek közt suttognak és halkan nevetnek
Az álom alatt, hol találkozása van minden vizeknek.
Az orrfa jégtől, a festék hőségtől repedt meg.
Én tettem ezt, én vagyok az, aki ezt elfeledte,
De most emlékezik.
Az árbócot a szú, a vitorlát a penész megette
Ama júniustól eme szeptemberig.
Nem tudva tettem ezt, félig akarva öntudatlanul azzal, ami
enyém.
A fenékpalánksor léket kapott, az eresztékek tömítésre várnak.
Ez a forma, ez az arc, ez az élet
Él, hogy túléljen egy rajtam túli idővilágban –
Mondjak le életemről ezért az életért, szavaimról ama ki nem
mondottakért,
Az ébredésért, a megnyílt ajkakért, az új hajókért.

Micsoda fenyvesek, micsoda partok és gránitszigetek a
vitorlarúdjaim felé
És fenyőrigó rikkantása a ködben
Ó lányom.

/Vas István ford./

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!