Nagyon jól látod a helyzetünket. Ha nem untatlak, még annyit elmesélek, hogy ő 12 éves kora óta inzulinos cukorbeteg. Ezt nagyon jól kezeli, tovább tanult, gyerekeket szült. Az viszont igaz, hogy én mindig is sokkal többet törődtem vele, mint a másik két gyerekemmel, a mai napig kötelességemnek érzem, hogy mindenben segítsek neki. Ezzel pedig épp azt a hatást váltottam ki, hogy a többiek szeretnek, ragaszkodnak hozzám, ő meg egyre távolodik. A fizikai segítséget elfogadja, de szinte menekül tőlem.
És akkor látom, hogy ott van vele az a probléma. Sajnos nem újkeletű, már serdülő korában voltak jelei, aztán hol elhalványult, hol elhatalmasodott rajta az aktuális élethelyzetétől függően. Most, hogy a férje elhagyta a családot, hatalmas tragédiának éli meg és nagyon rossz állapotban van. A gyerekek panaszkodnak, hogy van, hogy le sem fekszik éjjel, csak pakol, takarít, őket is rendszeresen felkelti, ha keres valamit, ilyenkor teljesen transzba esik. Mind a két gyereket nevelési tanácsadóba küldte az iskola, pszichológushoz kell járniuk, pedig jó tanulók, csak magatartási problémáik vannak. De az otthoni, négy fal közötti problémákat mindenki, ők is tabuként kezelik, kifelé ez egy súlyos, nyomasztó titok, habár szerintem sejti a környezete, hogy valami nincs rendben vele.
Köszönöm, hogy meghallgatsz, sokat jelent, hogy "belülről" látod a problémát az ő szemszögéből. Látom, hogy változtatnom kell a hozzáállásomon, ami nem lesz egyszerű nekem sem. Neked pedig sok erőt, kitartást és gyógyulást kívánok!
Még annyit, hogy az én Anyukám kicsit hasonlít Rád. Ő volt a kapitány a családban mindíg. Nyugdíjas lett, mindenkit ellenőriz, úgy érzi neki kell mindenkit megmenteni. Ha csak kétszer beszélünk egy nap, azt már eltávolodásnak érzi, mindenről tudni akar. Nem győzök védekezni, ha beszélünk. Megsértődik, ha egy hangsúly nem tetszik neki. Állandóan a Húgom gyermeknevelési hiányosságaival van elfoglalva. A Húgom aztán nem áll szóba vele, aztán meg nekem sír, hogy békítsem ki. Teljesen kikészít. Unatkozik. Nem érti meg, hogy nem Ő a kapitány. Ne akarj ilyen lenni. Az elmúlt két héten rosszul lettem, pánikrohamom lett mikor azzal ébresztett, hogy belezokogott a telefonba. Pedig szeretem. Csak nem enged felnőni és bűntudatot kelt, pont mint a betegségem.
Szerintem a Lányod pontosan tudja, hogy problémája van, azt is mi a baja. Biztos vagyok benne, próbál megoldást találni. Amit Te tehetsz, hogy nem emlegetve a furcsaságait, megpróbálsz szelíden, minél több pihenési időt biztosítani számára. Az a legfontosabb, hogy biztonságban érezze magát. És ne akarj erről beszélni vele. Szerintem, ha nem túl régóta tart (évek óta), akkor vissza tud fejlődni ez a betegség. Túl sok rajta a teher, egyedül neveli a gyerekeket, nincs társa. Ha túlaggódod, mindenáron meg akarod menteni még raksz rá egy plusz terhet és elidegeníted magadtól. Épp elég túlélni a mindennapokat. Szerintem, ha érzi a biztonságot és az elfogadást lassan meg fog nyugodni.
A testvérei is ebben tudnak segíteni.
Magamról annyit, hogy az ember észreveszi, ha másképp kezd el reagálni a dolgokra. Túl koszos, nincs rend, mi lesz ha miattam történik valami szörnyűség, elkezdi mindenért magát hibáztatni, mintha mindenért mi lennénk a felelősek. Kimerítő. És tudjuk, hogy ez nem normális, mert éltünk mi is úgy, hogy ez nem volt benne az életünkben.
Köszönöm, hogy válaszoltál. Elgondolkodtam azon, amit írtál. Jól érzed, biztos szégyenli előttünk és gyengeségnek éli meg a problémáját. Azt hiszem, rosszul gondoltam, hogy nekem és csakis nekem a feladatom, hogy "megmentsem", hisz én vagyok az anyja. Az az igazság, hogy sem velem, sem a család többi tagjával nincs belsőséges viszonyban, ami azért is fáj, mert mi többiek nagyon összetartók vagyunk. További gond, hogy barátai sincsenek. Mindig is visszahúzódó, magányos természetű volt. Egyébként orvos és a megélhetés miatt tényleg sok ügyeletet vállal. Többször és több pszichológustól próbáltam már segítséget kérni, de mindig az lett a vége, hogy "távgyógyítást" nem tudnak vállalni, vegyem őt rá, hogy elmenjen. A kör itt mindig bezárult. Nos egyszóval az már biztos, hogy nem én tudom őt rávenni, hogy kérjen segítséget, csak még jobban elhidegítem magamtól. Tovább kell keresnem a kulcsszemélyt, vagy magának kell elindulni ezen az úton - nyilván ez lenne a legjobb. Megkérdezhetem, hogy Neked mi volt az a mozzanat, amitől elindultál? Ha nem szeretnél, ne válaszolj, nem neheztelek érte.
A kényszerbetegek tudják, hogy valami nem stimmel velük és keresik a megoldást. Olyan valakinek kellene beszélni vele aki inkább barát. Lehet, hogy szégyelli a család elött, esetleg gyengeségnek érzi. Én sem avattam be a családomat. A felelősségteljes beosztás ront az állapoton (esetemben is), a kulcsszó a felelősség. Túl nagy, viszont a megélhetés miatt vállalja.
Nekem a 41 éves lányom kényszerbeteg, de hallani sem akar róla, nem ismeri el. Napi 2-3 órát ha alszik, éjjel-nappal pakol, takarít, rendet rak, ha valamit nem talál, a rosszullétig is eljut. Nagy felelősséggel jár a munkája, nem tudom, meddig tudja ellátni. Ráadásul két kisgyereket nevel egyedül, a gyerekek úgy érzem, veszélyben vannak mellette. Akármilyen óvatosan próbálom megközelíteni a témát, durva elutasítás a válasz, nem hajlandó segítséget kérni, nem ismeri el, hogy ez probléma. Már ott tartunk, haragban van a testvéreivel és velünk, a szüleivel is, amiért segíteni próbálunk. Mit tudok tenni? Már én is teljesen felőrlődöm, a gyerekek rengeteget itt vannak velem, próbálom menteni őket. Van valaki ilyen helyzetben? Ti hogy ismertétek fel, hogy segítségre van szükségetek?
Nekem Escitil-t írt fel az orvos és azt mondta gyakorlatilag, hogy egyik nap még a Fevarint, másnap már az az Escitil-t szedjem. Nekem kicsit meredeknek tűnik. És szívritmuszavart okoz. Az így is előfordul néha. Egyelőre maradok a Fevarinnál.
Nekem is kellene egy jó orvos, ha beválik akit találtál, szívesen elmennék hozzá.
Én inkább megvárom a még elmúlik a feszültség, a még már nem idegesít ,hogy leég valami, van hogy kb egy óra alatt már nem gondolok rá, de van hogy még lefekvéskor is idegesít, az ellenőrzésnek elég jól ellen tudok állni, csak az a gond,hogy a frusztráció megmarad, vagy ha elmúlik akkor más idegesít.
Fevarint én is szedtem 200 mg-ot , egy ideig 300 mg-ot, akkor voltam egy rövid ideig igazán jól, aztán azzal sem.
Több mint 10 éve 150 mg Anafranilt szedek, én is úgy érzem,hogy csökken a hatása, de elvileg ezek az antidepik nem veszítik el a hatásukat, bár vm. műsorban hallottam az ellenkezőjét is egyszer..........
Most kerestem új pszichiátert , akinek a kényszerb. az egyik fő szakterülete, remélem jó lesz, nagyon félek ettől is.
Hírtelelen nem szabad abbahagyni, próbáltam már és elég gáz. Fokozatosan csökkenteni kell ahogy a doki mondja és közbe lehet áttérni a másik gyógyszerre, vagy utána, de az orvosra kell hallgatni, magadtól ne csináld, legfeljebb úgy,hogy az orvosnak is elmondod.
Én is attól félek, hogy miattam valami történik. Nem kapcsolom le "jól" a villanyt és zárlat keletkezik és leég a ház - miattam. Főleg a munkahelyemen zavar, már észrevették a kollégáim is, szerintem röhögnek rajtam. Újabban (a balesetem elött) a mobiltelefon kameráját is bevetették, felvételt készítek mielőtt eljövök, de általában sosem nézem meg. A tudat, hogy megnézhetném megnyugtat, másnap letörlöm mikor tudom, hogy minden ok.
Nyáron a ventilátor miatt aggódom. Irigylem a kollégáim, akik csak úgy felállnak és hazamennek.
Köszi a választ ,nagyon fontos amiket írtál,hiszen sok mindenben magamra ismerek,de persze majd várom a válaszodat a pontokba szedett 4 kérdésemre is.
A legfontosabb ....ki mondta neked,hogy a gyógyszereket csak egy évig kell szedned,az orvos?....mert én úgy tudom ,hogy évekig vagy akár örökké is kell szedni a gyógyszereket....mitől múlna el a kényszer,ha nincs gyógyszer.....ahogy írod addig tart a hatás ameddig szeded,az más kérdés,hogy nem mulasztotta el a kényszereimet teljesen,ha jól emlékszem neked sem?
Én kétszer kezdtem el a gyógyszereket,és mindkétszer kb. fél évig szedtem,és nagyon gyorsan elmúltak a mellékhatások amikor abbahagytam.
A neten lehet olvasni rengeteg cikket arról,hogy aki sokáig szedi a gyógyszereket különböző idegi problémára,annak tartós szexuális problémái lesznek,kérdés persze,hogy vajon ilyen problémákon már a potencianövelők se segitenének?
Akkor most semmilyen gyógyszert nem szedsz?Nem hiányzik legalább a nehéz pillanatokban pl: egy xanax ,én szoktam szedni ha feszült vagyok ,segit legyőzni a problémákat.
Tehát 2 hónapig Stimulotont szedtél,ami SSRI -gyógyszer,utánna Anafranilt ami nem az,éreztél hatásban különbséget a kényszereknél?
Úgy látom mind a kettőnk helyzete elég elkeserítő,vagy gyógyszer vagy kényszer,viszont ami az én életemben tönkremehet,az tönkre is ment,tehát már sokkal rosszabb nem lehet,tehát már lehetne minden -mindegy alapon csinálni a kényszereket mégsem megy.
Tudom buta kérdés,de ha valaki megtudná,hogy halálos beteg,vajon akkor is folytatná a kényszereket?
Azt szeretném megkérdezni tőletek, hogy köztetek nincs olyan, akinek a fürdési ideje hosszú ideig eltart, akár 1-2 óráig is? Vagy nem ismertek ilyen illetőt az ismeretségi körötökben, aki ilyen kényszerbetegségben szenved?
Mert a korábban már említett ismerősömnek ilyen jellegű kényszerbetegsége van, és nem igazán talál a neten hasonló betegségben szenvedő illetőket.
Amúgy még nem végezték el rajta a hipnotizálást, mert még csak érdeklődött a dolog iránt. Dehát mint kiderült sokkal bonyolultabb annál, mint ahogy előre azt gondoltuk. Hiszen nem is a hipnotizálással kezdik a kezelést, hanem 5 alkalommal még csak az ismerkedéssel úgymond, tehát az állapotfelméréssel, és csak utána dönti el az orvos, hogy alkalmas-e a páciens a hipnotizálásra.
Ami még nem várt információ volt, hogy ez a terápia minimum félévig tart, de akár évekig is elhúzódhat állapottól függően. Az anyagi vonzatáról meg inkább ne is beszéljünk, főleg ha hosszabb távon szükséges a kezelés.
Szóval eléggé összetett dolog ez az egész, nem olyan könnyű eldönteni, hogy bele merjen-e vágni az ember, avagy ne...
Amúgy visszatérve az én kézmosási mániámra, valóban úgy érzem csak viszonylag jól magam, ha semmit nem kell megfognom egész úton, bárhová is megyek, de néha úgymond megerőltetem magam kissé, és próbálok nem törődni azzal, hogy megfogok bizonyos dolgokat, meg hát néha rá is kényszerülök, ha éppen olyan helyre megyek, ahol nincs mosdó. Bár úgy magamtól nem szoktam ezt csinálni, csak ha véletlenül megfogok valamit, pl. a kapaszkodót, hogy nehogy elessek a buszon, vagy véletlenül hozzáérek egy kilincshez vagy bármihez, ami koszos.
De persze ezek azért eléggé rövid időszakok, max. 1-2 óráig tartanak csak, vagy sokszor még addig se, és bár rosszul érzem magam miattuk végig, de így próbálom néha kicsit visszaszorítani a kényszeremet a kézmosásra.
Ha hazaérek úgyis egyrészt jó alaposan kezet mosok, másrészt pedig azokat a ruháimat már dobom is a szennyesbe, amiket megérintettem az úton.
Volt egy többszörös bokatörésem, műtéttel, szeptember végén, azóta betegállományban vagyok, vagyis voltam, hétfőn kezdek. Kezdődik megint előről minden. Jó volt itthon, nem volt annyi kényszerem, igaz meg sem tudtam mozdulni. De most, hogy már "jól" vagyok visszajöttek.
Félek a hétfőtől.
Ellenőrzési kényszereim vannak. A munkahelyemen is, ha eljövök. Villanykapcsoló, konnektor. Mind lötyög, így nincs meg a teljesség érzésem ha lekapcsolom.
A fáradtság volt az egyik mellékhatás. De ez ellen a kávé csak félmegoldás volt. Olyan fáradtságot okozott a gyógyszer, hogy egyszerűen kevés volt az erőm. Régen sokat bicikliztem. Évi 4000-6000 km-t, mindig egyedül. (a legtöbb 7000km vagy 8000km volt, még 1999-2000 körül) Egy nap alatt mentem 150-250km -es túrákat. De néha volt 250-300km is egy napra. De kb. 5 éve abbahagytam (2012-ben). A kényszerbetegség is közrejátszott, eléggé sajnáltam, de sok erőfeszítés volt már egy-egy elindulás. Nehéz volt kijutnom az ajtón (2002-től), hogy mindent késznek lássak. Aztán rossz dolgok történtek (munkaügy, magánügy, 2008-ban) és bejöttek a kényszergondolatok is. Így már egy nehéz indulás után napközben is ott volt a veszélye, hogy valahol ott ragadok. Egyszerűen a kényszer bejön napközben is és valamelyik városban, faluban ott szenvedhetek. Ha próbálom megoldani (kényszercselekvéssel) arra rámegy egy csomó idő, akár több óra is. Ha nem oldom meg, akkor elég rossz hangulatban, rossz érzésekkel telik tovább a nap. Nem volt már akkora öröm egy-egy bicikli túra, így hát 2013-ban már nem indultam el. Itt maradt a több 100 000 Ft-os biciklim.
Megtetszett viszont a gyalogtúrázás az erdőben. 2013-tól belekezdtem ebbe szórakozásként, sportként. 20-40km-es túrákat mentem naponta. (volt 50km is) Az éjszakába is nyúltak sokszor, de nem érdekelt. Persze ezt is egyedül. A kényszereknek is a gyalogtúra jobban megfelelt. Nem volt annyi ellenőrizni való felszerelés, tárgy nálam mint a biciklitúrán. (csak étel, ital, pénz, telefon, GPS). Jóval kevesebb dologba tudtam így belekavarodni. De viszont ekkor már megvolt a másik 2 betegségem (IBS stb.), amit szerintem a kényszerek miatti állandó feszültség hozott ki. Körülményes, nehézkes is volt némelyik túra emiatt, de nem adtam fel. Gondoltam majd csak jobb lesz.
Aztán újabb rossz dolgok történtek (munkaügy, magánügy, 2016-ban), ami tovább rontotta a kényszereket.
Aztán jött a pszichiáter, gyógyszeres kezelés (2016-2017). A 2017-es tavaszi gyalogtúráimon vettem észre - fél év gyógyszerszedés után - hogy alig van erőm. Sokszor le akartam ülni, kicsit pihenni. Már alig vártam, hogy legyen egy pad vagy erdészház. Volt hogy 5-10km is nehezemre esett. A pszichológushoz is gyalog mentem (mondom ez is egy 10km-es túra) - de vissza már csak vánszorogtam. A gyógyszer teljesen elvette az erőm. Itthon is és a munkahelyen is inkább ültem mint álltam. Városba is nekiindultam nagy lendülettel, de aztán már alig vártam, hogy hazaérjek vagy az utcán üljek valahol.
Tehát az állandó fáradtsággal és erőtlenséggel nem tudtam mit kezdeni. A gyógyszer abbahagyása jelentett megoldást.
A libidó csökkenésről:
Elég jellemző volt a vágy csökkenés, szinte már 1-2 nap gyógyszerszedés után, ahogy emlékszem rá. Ültem itthon egy fotelban és olyan érzés volt, hogy valami nincs meg, valami itt nem jó... A pszichológus még mondta is, hogy ne olvassam el a mellékhatásokat, mert csak beképzelek dolgokat. De egy fórumban régen viszont olvastam, hogy lehetnek libidó-problémák. Valaki ott nagyon megijedt. Én se örültem neki, de mondom mindent a cél érdekében. Majd a kezelés után vissza áll minden a rendes kerékvágásba.
Jellemző volt az is, hogy nem vagy csak kínkeservesen tudtam elélvezni. Ez is elég idegesítő volt, meg ijesztő, de gondoltam ha ez kell a kényszerek javulásához, akkor mondjuk egy évig elviselhető, amíg a gyógyszeres kezelés tart. Aztán úgyis rendbe jön (nagyon reméltem).
Aztán 10 hónap után leálltam a gyógyszerekkel a mellékhatások miatt. (2 hónap Stimuloton, majd 8 hónap Anafranil+antipszichotikum) A kényszerek rosszabbak lettek 2-3 hét alatt. Itt jöttem rá, hogy a gyógyszernek nincs hosszútávú hatása. Csak addig hat, amíg szedem. 2-3 hét alatt az erőm is visszajött, a libidó- és elélvezési problémák is megszűntek.
(lassan álltam le a gyógyszerrel, de a legkisebb adagnál is még észrevettem a problémákat) Mondjuk lehet, hogy több hét volt a teljes helyreállás, már nem emlékszem pontosan. A pszichiáterem és egy gyógyszerész ismerős is úgy mondta, hogy a gyógyszer kiürülés több hétig is eltart.
Miért, szerinted ha valaki több évig szed gyógyszert, nem csak egy évig annál tovább tart a kiürülés? A gyógyszer leírásában mondjuk benne van, hogy ritka esetben állandóra megmaradhat a libidó-probléma.
Te mikor álltál le a gyógyszerrel? Maradtak mellékhatások?
Még egy kérdés amig nem válaszolsz:irtad,hogy abbahagytad a gyógyszert.
Irtál a tünetekről....elsőként nyilván a fáradság....de nyilván ez ellen lehet védekezni,kávéval stb.
Viszont a szexuális vágy csökkenésről nem irtál....egyszerűen nem volt vágy, vagy a tipikus probléma.....az úgynevezett lassú puska jelenkezett.....vagyis nem tudtál vagy csak kinkeservesen elélvezni.
Ez egyébként elég félelmetes mellékhatás,szinte ijesztő....és vajon milyen hamar múlik el,ha mondjuk valaki évekig szedi a gyógyszert.
Nehéz elengedni, mert mint ahogy írtam is elég sokáig zavartak, ha nem csináltam velük semmit.
2 lehetőség van:
- próbálom megoldani valahogy (pont kényszercselekvéssel), lehet hogy megoldódik és nyugtom lesz (néha pár perc alatt meg lehet oldani)
- nem oldom meg sehogy, de állandó nyugtalanságot okozok magamnak ezzel órákra, napokra, gyakran pont vala különleges esemény közben(rendezvény, kikapcsolódás)
Különben a gyerekkorban még azt se tudtam mi ez az egész. Szólni se mertem senkinek. Családban sokan voltunk, mit szóltak volna. Meg az ismerősök is...
Az ilyeneket el kell engedni. Egyszer vezettem egy listát az elfelejtett dolgaimról. Ennek az lett az eredménye, hogy egyre komolyabb hibákat követtem el figyelmetlenségből, feledékenységből. Ennek biztos meg van a pszichoanalitikai magyarázata.
