...a magány, magányosság valós jelenség, érzés; a régmúlt időkben is létezett, hiszen az irodalomban is számos írás, vers szól erről, csak az elszigetelődés napjainkban egyre több embert érint. Vannak, akik családban, közösségben élnek, mégis magányosnak érzik magukat...Mit lehet tenni, és lehet-e egyáltalán valamit tenni ez ellen?
Szóljon ez a topik erről, politikamentesen, hozzászólásokkal, versekkel és egyéb irodalmi művekkel...
"Születésem órájában vándorútra indultam a mozdulatlan és végtelen időben, s ez a vándorlás az én számomra csak a halál órájában ér véget. Ha elgondolom, körülbelül úgy történik, mint mikor egy piktorlétra egyik oldalán elindul az ember, és fokról fokra, napról napra, évről évre halad fölfelé, s mikor a csúcsra ért, a létra másik oldalán megindul lefelé, fokról fokra, napról napra, évről évre. Közben megöregszik, de az idő ugyanegy marad körülötte, áttörhetetlen és kimeríthetetlen. S ahogyan az idő egyszerre van jelen mindenütt, ugyanúgy van jelen az emberben a múltja, jelene és jövője."
"Nem olyankor fejlődsz, amikor békés vagy és elégedett. Épp ellenkezőleg: amikor dühbe gurulsz, elszomorodsz, kapzsivá, féltékennyé, türelmetlenné, kritikussá válsz. Mert ilyenkor lehullik rólad a maszkod, és rájössz, hogy nem szuperember vagy, csupán egy egyszerű emberi lény, aki szeretni tanul."
"„Szükségem van egy saját, egyszemélyes világnézetre. Hogy súgjon, amikor döntenem kell. Szükségem van rá, hogy az ellenálló képességem edzésben legyen, és a veszélyeket túléljem. A saját világnézet elidegeníthetetlen magántulajdonom. Nem lehet kisajátítani, nem lehet államosítani. Biztosabb befektetés, mint egy öröklakás. Civilizált embernek ugyanúgy szüksége van egy saját világnézetre, ahogy egy saját névre, fogkefére és dolgozószobára. Akinek nincs, az szegény. Ahhoz, hogy saját világnézetem legyen, nem kell filozófusnak lennem. Nem csináltathatom meg mással, hogy magamat tehermentesítsem, ahogy a szerelmemet és a halálomat sem háríthatom át másra. Nem olvashatom ki egy bizonyos könyvből, inkább a saját döntéseimből. Reflexió és improvizáció nem tudnak egymás nélkül meglenni. Egész biográfiámmal értelmezem a szembejövő jelenséget. Az emberi személyiség abszolút komplexitásából következően a tudás és az erkölcs a megértés fogalmában találkozik. Filozófiámnak az emberi személy egyetlen mivolta a talpköve. Ezt az egyetlenségünket isteni attribútumnak tartom. Senki sem helyettesíthető.”
"Ne higgyétek, hogy meg tudtok ijeszteni azzal, ha azt mondjátok nekem, hogy egyedül vagyok. Franciaország is egyedül van, és Isten is egyedül van; és mi az én magányom a hazám meg az Istenem elhagyatottságához képest? Most már tudom, hogy Isten elhagyatottsága az ő ereje: hová lenne ő, ha a ti irigykedő, kicsinyes tanácsaitokra hallgatna? Hát az én elhagyatottságom is az én erőm lesz ezentúl; jobb egyedül lenni Istennel; az ő barátságában sohasem fogok csalódni, sem az ő tanácsaiban, sem az ő szeretetében. Bízni fogok az ő erejében vakon, vakon, bízni fogok benne mindhalálig."
"Két dolgot most már biztosan tudok. Az egyik, hogy rajtam kívül van valahol ő, aki tud rólam, aki jobban tudja rólam, ki vagyok. A másik, hogy hiába keresem így - hatalmasabb ő nálam, csak ő találhat meg engem - vakon tapogatózva, ha mindketten keresgélünk, elvétjük egymást, elmegyünk egymás mellett. Egyikünknek csendben kell maradni; hadd legyek én az, a gyöngébb és fáradtabb. Várnom kell és figyelnem..."
Este volt s a nyári égről Rohanó, tüzes vágyak estek belém, Mikor a bőrünk össze-összeért, Egész életemmel ott éltem én, Azon a kicsi, darabka helyen, Ahol a bőrünk, A bőrünk összeért.
Most már tudom, őt, őt kerestem, Mikor jelenést kért az eszem. S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek, Értitek-e az ő szavát, ölét? Mert már nem bírom el s az egész asszonyt Méhike-zümmel és hatalmas Üstökös-dobó kiáltásokkal Kihirdetem.
Micsoda melletted a napsütött szőlő hegy, A hajnalszőrű friss, égi állat, Vagy a bokrok reggeli ringatódzása A hajadon földek zsenge tomporán? Minden asszony csókja összebugyog benned S már sokszor félek, nagyon félek tőled, Mert mi nagyon összebogozódtunk
S még minden szabad szálat elkeversz. Ó, mi akkor is kívánjuk egymást, Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak És te könnyű felhőkön heversz!
Vannak dolgok, amelyeket csak úgy ismerhetsz meg, ha részt veszel bennük.
A külvilágból csak felszíni dolgokat ismersz. Mi történik a belső személlyel? Valaki sír, záporoznak a könnyei. Figyelheted, de ez csak a felszín. Mi történik a szívében? Miért sír? Nehéz értelmezni: talán azért sír, mert boldogtalan, talán azért, mert szomorú, talán azért, mert dühös, talán azért, mert boldog, talán azért, mert hálás.
A könnyek csak könnyek. Nem lehet kielemezni őket, hogy megtudjuk, miből erednek – mély hálából, boldogságból vagy boldogtalanságból -, mert minden könny egyforma. Kémiailag nem különböznek, és egyformák, ahogy legördülnek az arcon. Ezért a mélyebb tartományok kérdéseiben szinte lehetetlen kívülről döntést hozni. Egy embert nem lehet megvizsgálni. Csupán a tárgyakat lehet megvizsgálni.
Belülről szerezhetsz ismereteket. Ez azt jelenti, hogy neked magadnak is ismerned kell azokat a könnyeket; máskülönben sosem ismered meg őket igazán. Sokat lehet tanulni vizsgálatok révén, és jó, ha figyelsz, nagyon jó. De ez semmi ahhoz képest, amit a részvétel révén tanulhatsz.
"Ha csak a fejünket műveljük, és a szívünket elhanyagoljuk, bizonyosan több gond és több szenvedés lesz majd a világban. Viszont ha csakis a szívvel törődünk és sutba dobjuk az eszünket, akkor mi különbözteti majd meg az embert az állattól? Tehát e kettőnek együtt kell fejlődnie, és akkor az anyagi jólétet megfelelő szellemi fejlődés fogja kísérni. Szív és ész harmonikus együttműködése pedig létrehozza majd a békében és barátságban élő emberiség nagy családját."
"Furcsa, hogy a kor előrehaladtával az ember mennyire másképpen gondolkodik a sorsról és a végzetről. Fiatalon még meg vagyunk győződve arról, hogy az élet csupa választási lehetőség. Ott állunk megannyi ajtó előtt, kinyitunk egyet, mögötte még több ajtó, ott is választunk egyet és így tovább. De nemcsak azt választjuk ki, hogy mihez akarunk kezdeni, hanem azt is, hogy mivé akarunk válni. És igazából még az sem zavar, ha hangos csattanással időről időre bezárul mögöttünk egy ajtó. Ahogyan az sem, hogy az ajtók közül sok ugyanoda vezet, ahová történetesen egy másik is. És az sem baj, ha az ajtó zárva van, hiszen ott van a többi, lehet újra próbálkozni. Az, hogy a választási lehetőség csupán illúzió, fel sem merül bennünk, hiszen csak azt akarjuk megtudni, hogy mi van az ajtó mögött, a mögött, amiről azt reméljük, hogy közelebb visz a titok nyitjához. Amíg ifjú az ember, így tekint az életre. Aztán valamikor, amikor az ember nagyjából az élete feléhez ér, megváltozik. Kétségek, csalódások, kudarcok, felesleges ismétlődések veszik át a kíváncsiság helyét. Lassan kezdjük felfogni, hogy már több ajtó van zárva előttünk, mint ahányon még benyithatunk. Egyre többet tekintünk hátra, ahelyett, hogy előre néznénk. Ami eddig jelentéktelen volt, annak hirtelen óriási súlya lesz."
"A lelki nemesség mögött mindig ott vannak a fájdalmak érlelő tapasztalatai. De! Egy percnél tovább se maradj bennük, mint ameddig kell. Utána vedd a kalapod, sapkád, és menj tovább. Ne engedd, hogy az emlékek a hatalmukban tartsanak. Épp fordítva: te tartsd a hatalmadban őket, s ne akkor emlékezz, ha rád tör a múlt, hanem akkor, ha te akarod felidézni. Lépj tovább! Kezdj új életet!
Jusson eszedbe, hogy az élet, egyetlen élet is: tapasztalatok sorozata. Ahhoz, hogy tudj élni, és a hajód menjen tovább, rengeteg érzést, fájdalmat, sorscsapást, gyászt, csalódást, nyomorúságot kell a hajófenékbe, az emlékezet passzív tartományába dobni.
Valahol ott van, le lehet szállni érte a mélybe, de nincs mindig szem előtt. A hajó megy tovább. Új partok, új kikötők felé. Vár a jövő, várnak a tapasztalatok, örömök és persze a csalódások is. De hová teszed az újat, ha még mindig a régivel bíbelődsz?"
...igen, ez igy van...egyre jobban lehet erezni...
***
A fizikai lényed egy roppant finom energiatestnek - amely egy végtelen, kozmikus erőmezőnek a része - a hús-vér megnyilvánulása. Állandó kapcsolatban állsz vele, és az étellel, főleg a lélegzéssel és a gondolataiddal gyengíteni vagy erősíteni tudod magad.
A hinduk pránának, a kínaiak csinek, a japánok kinek nevezik ezt az egyetemes Erőt, amelynek része vagy, s amelyet magadban növelni és csökkenteni tudsz.
Senki sem él csakis önmaga erejéből. Töltenek a derűs gondolatok, a messzi távlatok érzései, a reménység, az Istenben és az életben való szüntelen bizakodás, a bizakodó gondolattal és hittel teli lélegzetvétel.
A lélegzés művészete: kulcs az élethez. Főleg azt nem tudjuk, hogy az igazi természetünk: isteni és erős. Ami gyengeség bennünk: rossz vágy és rossz gondolat.
"…úgy ölelem őt hogy vele ölelem a virágzó fákat, a meleg fűszálakat, a kigyulladó csillagokat! És mindent, ami az emberé! Amiért újjászülettem! Mert a szerelem az embert rabságból szabadítja ki. Önmagából! Milyen rettenetes az, ha az egész világ olyan kicsire zsugorodik, amilyen kicsi az ember. És a szerelem éppen ezt tépi fel, ezt a börtönt! Amíg egyedül vagyunk, addig csak álmodjuk a világot. De a világ szebb, mint az álom. A világban mindennek súlya van, az örömnek tüskéje is, a boldogsághoz mindennap meredek út vezet. És ez a súlyos világ szebb, mint a súlytalan álomképek.
Még mindig az isten szemét nézte.
– És ezt vetted el tőlem, Jáma! Letéptél a világról. Nemcsak Szatjavánt vetted el, de a többi embert is. Nemcsak az örömöt ragadtad el, de azt a fűszálat is, azt a felhőt is, minden kicsit és nagyot, ami örömöt okozott. A világ megint árnyékvilág lett. És elvetted végül azt a gyümölcsöt is, amit neki téptem. Azt a kérdést, amit csak neki tartogattam, és amire csak ő tudott felelni. Azt a szomorúságot, ami miatta támadt bennem, és ami csak neki fájhatott ezen a világon.
Megakadt, nem is tudta folytatni.
Az istenből nagy szomorúság szólt:
– A világ tied maradt, Szávitri. Megismerted, és nem léphetsz ki többé belőle.
– De nekem már nem kell! – kiáltotta az asszony. – Eddig ketten viseltük a súlyát, hogyan bírjam el ezután egyedül? Túl nagy, túl súlyos, és én gyenge vagyok, nem kell, nem kell!"
Az álom, amelyben egy gyönyörűséges Angyal látogat meg.
Szíved Angyala. Leül melléd, látod szépséges arcát, belenézel erőt adó szemeibe, és hallod a világ legszebb zenéjét, a hangját. Beszél hozzád, és te el sem tudod hinni, hogy ez valóság.
Hisz’ oly régóta vágytál erre. És most nem tudod elhinni.
Pedig itt ül melletted. Néhány pillanatig. Csodálatos pillanatok.
De történik valami. Nem tudod, miért, nem tudod, milyen erő hatására, de indulnod kell. Nem akarsz, de menned kell. Elindulsz… és ő veled tart. Veled, míg elérkeztek egy kapuhoz. Megálltok. Ő gyengéden átölel, és elköszön.
Te maradnál, de nem maradhatsz. Ő jönne, de nem jöhet.
Az álom és valóság kapujában el kell válnotok.
Neki maradnia kell. Álmaidban.
Neked menned kell. A valóságba.
De egy napon minden más lesz. Egy napon a kapu ledől.
Egy napon már nem lesz álom, csak valóság.
Egy napon az álom és a valóság egy lesz. Eggyé válik. Benne.
Ami megérint. Egy mosolyt, egy kedves szót, egy ölelést. Aztán a pillanat elillan. Te pedig szomorúan nézel utána, és nem érted, miért... Miért csak ennyit kaptál? Aztán lassan kezded megérteni. Azért kaptad, hogy újabb erőd legyen. Hogy amikor már majdnem feladtad álmaidat, megérezd, hogy mire vágysz. Hogy ne érd be kevesebbel. Hogy újra átérezd, milyen az Igazi Pillanat. És várd tovább. Kitartóan. Mert eljön az a pillanat is.
"A szeretetben, mondják az angyalok, titkok nemcsak azért nem léteznek, mert nem mondjátok ki őket, hanem azért sem, mert ha valódi a szeretet, a másik akkor is tud rólatok mindent, ha sohasem mondjátok ki. Ha valóban szerettek valakit, benne jártok, érzitek, amit érez és tudjátok róla nemcsak azt, amit valaha tett, hanem azt is, amit csak ezután fog elkövetni."
