Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal......Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam szerelmedbe és úgy sodortatom magam. Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és aki köré a bor egy régi nyárt igéz, nem állanék meg, ha tekintetemtől e hófedte hársfasor rügyezni kezdene.
Járok habok gyanánt futó finom havon, mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát, két kezemen maradt szerelmed illatát.
Ha valóban Boldog akarsz lenni, el kell szakadnod attól az egoista tévhittől, hogy a boldogsághoz indok kell. Ez egy hatalmas csapda: amíg hiszed, hogy neked valami boldogságot ad, addig hajszolni fogod, hogy megszerezd így a nagy hajszában elfelejtesz boldog lenni. Ha meg megszerzed a boldogságod vélt tárgyát, akkor meg minden pillanatban attól fogsz félni, hogy elveszted a nagy félelemben megint elfelejtesz boldog lenni. Ám a boldogsághoz nem kell semmi, nem kell hozzá indok. Csak az ego, az elme keresi az indokokat, mert képtelen felfogni az Élet ellentmondásokkal teli teljességét, tökéletességét. Az elmét az ok-okozati összefüggések létrehozása élteti, de mindez csak illúzió: amikor boldog vagy, arra alapvetően nincs indokod. Amikor igazán boldog vagy, amikor fekszel a tengerparton és napozol, amikor fáradtan hazaérsz, és jóleső sóhajjal belezuhansz az ágyba, amikor csak öleled a szerelmedet és nem gondolsz semmire amikor valóban Boldog vagy, akkor eltűnnek az indokok. Sőt, még te is eltűnsz: amikor te magad vagy a Boldogság, akkor az egod, az elméd megszűnik! Ekkor csak vagy, s ez maga a Boldogság. S hogy miért vagy boldog, amikor nincs rá semmi okod, hogy boldog legyél? Mindenért és semmiért.” / A. J. Christian /
Kun Magdolna - Egyszerűen mondom
Mikor az ábránd csillogó szemed tükrében újra mosolyt játszik, s benne a nap is kacéran szépítkezni vágyik; akkor ott, abban a percben megköszönöm neked, hogy szivárvány-színében én is fény lehetek.
A Hold elindult hónapos útjára A Csillagok is kezdtek nagy munkába Mindegyik ragyogott fehéren, vagy kéken Csodásak voltak színük szépségében
A Földön is ragyogott egy Csillag Kicsiny gyermek fénylő szeme volt a Csillag Anyám! szólt, szeretném látni azt a Csillagot Mely fennem fénylik, míg beteg vagyok De a Hold világít, tőle elsötétül Így a Csillag fénye bizony sokat gyengül
Hallotta a Felhő gyermek sóhajtását Hogy segítsen neki, megoldja óhaját Beszélt a Hold-dal: - nagyon kérlek - Csak egy kis időre hadd vegyem el fényed Így a Hold a felhő mögé ballagott Lent a Földön a gyermek szeme ragyogott Segített a szél és hozott még felleget De már a sírra sírta az esőcseppeket A gyermek szeme többé nem ragyogott Kicsiny élete már csendben kialudott
Azóta az Égben mindig nagy a béke Ember gyakran néz fel a csillagos Égre A Hold, Nap, Csillagok A Bolygók kicsik, nagyok Látja, járják utaikat Mint Égi nagy utasok
Eljön a hajnal is végtére Mutatja milyen izzó a Nap fénye
A Csillag tüzét a Nap fénye oltja el A múlttól a jelen most búcsúztat el
Mire rám mutatnál: nem vagyok. Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem. Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét... Bizony én el sem tudom hinni, hogy e kuszaság, E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér. S elrendeződik-e? - felelj rá hogyha tudsz. Nagy ívben esteledik körülöttem mindenütt. Az ég is tágul, gömbölyűbb a föld S mi apró-cseprő volt: felszívatik. S egyetlen hang dong: hogy este van. S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, Mert jó valék. Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat Nem törtem meg, ha ingadoztam is... Így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz. S a borús ég is meghasad vigasztalásomul, Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem...
A messzeségben, ott, hol domborul a Csendes Óceán S mint órjás cet csillog a tenger háta, Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hírére tán Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik. Így lesz-e, mondd? - Felelj rá, hogyha tudsz.
Mint egy gyermek, úgy voltam karodban. Megcsókoltad finoman a számat, fölém hajoltál gyengéden, titokban és megpusziltad a szempillámat.
Leheleted táncot járt hajamban… szellőként bújócskázott csintalan, s egy óvatlan, röpke pillanatban pajkosan megbújt a nyakamban.
Míg egyik karod ölelve tartott itt, másik magányos vándorként útra kelt, bejárva testem rejtekútjait, útján titokzatos zugokra lelt.
Úgy bújtam meg riadtan benned, mint reszkető holdsugár az éjben, mit látni alig, mégis elvakít, ha begyűjti sugarát szemed ezüstösen, sápadt-fehéren.
Körülvettél biztonságoddal engem, s nem vágytam már tüzes szenvedélyre, csak elrejtőzni a világ elől öledben, csak átkarolni, és szeretni végre.
Érezni, hogy itt vagy… velem lehetsz, tudni, hogy szeretsz, és a tiéd vagyok, látni, ahogy szemeddel rám nevetsz s szemed fényes csillagként rám ragyog.
Öleltél, mint, ki sosem szeretett mást, reszkető szívvel és szerelmesen… magadhoz olyan gyengéden karoltál, míg csókjaiddal lezártad a szemem.
Megbújtam karodba, mint egy gyermek. Te fölém hajoltál nagy titokban, s míg csókoltad édesen a számat én végtelenül boldog voltam.
Az álmok tengere furcsa szerzet ott lélek léleknek üzenhet, s szív vallhat szívnek szerelmet. Ott minden - mi itt nem - lelhető ott vagyunk Isten is - világot teremtő.
Az álmok világa furcsa szerzet az álmokban virág vall virágnak szerelmet az álmokban, ki van, mind angyalok fejükön fénylő tündér-glória ragyog.
Az álmokban ritkán van szenvedés s ha fáj is, mit élsz - jön az ébredés. Az álmokban zöld a fű, és minden vidám az álmokban mindig süt a nap, mint szép őszi délután, amikor Ő jött feléd, megfogtad szép kezét, s azt hitted, mindez örök... -
Az álmokban így van mind - a valóban mögöttünk az Élet sündörög. De sebaj! Újra itt az éj, csukd be szép szemed, álmodj és remélj!
„Az élet és a szeretet csupán egyetlen időt ismer: a jelent. Az egyetlen érzékelhető idő a pillanat, amelyben élünk, amikor szeretünk. Amikor együtt tudunk élni jó és rossz tulajdonságainkkal, akkor élünk együtt saját énünkkel. Mindenkinek van egy árnyékénje. Hatalmadban áll a választás fény és árnyék között. Az árnyék nem azért lakozik benned, hogy elsötétítse a fényességet, hanem, hogy felhívja figyelmedet tökéletlenségeidre. Az erénynek csak egy fajtája van - az erény; a gonoszságnak ellenben számtalan. Szeretnünk kell mások tévedéseit, hiszen a saját tévedéseinkbe egyenesen szerelmesek vagyunk. Senki sem tökéletes, tudd ezt magadról is. Ha saját vétkeidet csupán apró botlásnak tartod, fogadd megértéssel mások hibáit.”
A pillanatban az a kényszer, hogy nem fürödhetsz benne kétszer. A pillanatban a csodákat megéled úgy, hogy meg sem várat. Nem kell tervezni, nem kell kérni, nem földi az, hanem az égi villámütés, ahogy a hangod borzongatott meg. Most is hallom.
Ahelyett, hogy vennék Neked valamit, amit szeretnél, valami olyat adok Neked, ami az enyém, ami tényleg az enyém. Egy ajándékot. Valamit, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, aki itt ül velem szemben, és arra kérem, hogy értse meg, mennyire fontos, hogy vele lehetek. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok, van belőlem egy darabkája.
Ne higgyük, hogy elegendő, ha mi magunk átérezzük és elgondoljuk mindazokat a szép és gyöngéd dolgokat, amely társunk iránt eltölt bennünket. Feltétlenül tudtára kell adnunk valamilyen formában neki is, különben nyugtalanná, bizonytalanná válik, érzelmileg fázni kezd mellettünk.
Már nem tudom, hogy miért szeretlek, de azt azért tudom: nagyon. Most hát reád rakom a terhet, szempilládra a szerelmet, a mellkasodra, a szívedre, a vállaidra, s úgy hagyom.
Mennyi, de mennyi szépet hoztatok !!!! Egészen meghatódtam.....igen, a jóból ,a kis csodákból soha nem elég ....KÖSZÖNÖM !!!!
Néha az életben, te találsz egy különleges barátot. Valaki, aki megváltoztatja az életedet azáltal, hogy csak része annak. Valaki, aki megnevettet addig, amíg nem tudod abbahagyni. Valaki, aki meggyőz téged, hogy valóban van egy bezárt ajtó, ami csak arra vár, hogy kinyisd. Ez az örök barátság.
“Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, hogy milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra.” (Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)
“Csak ha leereszkedünk a szakadék legmélyére, akkor találjuk meg az élet kincseit. Ahol összerogysz, ott lapul a kincs. Amit keresel, az éppen abban a barlangban rejlik, ahová félsz belépni.” (Joseph Campbell)
“Ne csak szajkold, hanem higgyed is végre, hogy minden, minden másképp történik. Egy napon megérint az élet; másképp, máskor, más szándékkal, mint valaha is képzelted. Megérint, és köznapod megtelik a csodálatossal. Szökőkutak fakadnak az aszfaltból, egy ember kitárul, az oroszlánok kézből esznek. Az érintés tudatos és erős. Isten nem szeszélyes.”
Szép álmokat, Arozika!
