Keresés

Maghy Zoltán

ALFÖLDI KÉP

Boglya tövében heverek,

A tájra rádűl a meleg,

S az Ég haragos-kék színnel,

Körülöttem tücsök cirpel,

Tengerik állnak sorfalat,

Néha hangzik egy pitypalatty.

Nagy búzatábla, mint a tó,

Piros pipacsot ringató

Túl fákkal vont kis tanya áll,

Ingújjban egy ember kaszál,

Itt egy kút nyújtja gém-nyakát

Lógatva orrát: ostorát.

Hajadonfős szép magyar lány

Épp most itat a vályúnál,

Majd nagyot kiált „Hó-hahó.”

Fejét lógatva áll a ló,

Távol mint egy kis játék-vár

A falu sugártornya áll.

Most meg délibáb tűnik fel

Egy várrom ósdi képivel,

Benne talán Csipkerózsa

Vár-vár a szabadítóra.

Hatalmas nagy tenger terül

S mint egy kar öleli körül,

Látomás ez, vagy csuda?

Benne legel egy nagy gulya.

Nem tudom, álom vagy való?

A gulyának kolompja szól.

…Ahogy a szél szárnya lebben

A tündérkép tovalebben.

Bent most huzzák épp a delet,

– Készülődnek az emberek –

A szellő kihozza szavát.

Zizegő hangokon húzza

Ringó nótáját a buza,

Azután csend és némaság…

Az Alföld porában, 1924.

november 28. [20-21.]

Maghy Zoltán

SZERETEM

Szeretem az árnyas erdőt,

A susogót, zingőt-zengőt,

Úgy szeretek benne járni

Valamire várni, várni.

Sugár-törő lombos fákat,

Hűvöst adó rezgő árnyat,

Lombrezgette fényes sugárt,

Turbékoló vadgalamb-párt.

Bíborfényben fürdő erdőt,

Az álmosat, a szendergőt,

A lemenő nap sugarát,

Napsugaras fák sudarát,

A lecsüngő zöld lombokat,

Erdei vadvirágokat,

Titkot súgó sűrű mélyét,

A fenségét, a szépségét.

Holdsugaras, alvó erdőt,

Az álmodót, a mesélőt,

A hold, halvány ezüst fényét:

Szeretem az erdők éjét.

Harmat csöppjét a fűszálon,

Reggel csókját a zöld tájon,

A felkelő nap sugarát,

Álmot-, amely valóra vált.

Az Alföld porában, Budake-

szi, 1924. júl. 30. [18-19.]

Mael Ferenc

SOMLYÓI LITÁNIA

Szeretlek, mert szebb vagy mindenki másnál

Szeretlek, mert a hajnal pírja,

Szeretlek, mert a rózsa szirma,

Szeretlek, mert az ég selymes kékje,

minden elfakul, hogyha rád nézek.

Szeretlek, mert te vagy az ígéret,

Szeretlek, mert te vagy az élet,

Szeretlek, mert jó vagy, kegyes, anyás,

Szeretlek, mert te vagy a vigasztalás.

Szeretlek, mert sajnálsz, ha elesem

és rám mosolyogsz kegyelmesen.

Szeretlek, mert ha nyomorultul bántalak,

nem fordítod el rólam orcádat.

Szeretlek, mert te vagy a Szeretet.

Szeretlek, mert te vagy a Tisztaság.

Szeretlek, mert te vagy az Irgalom.

Szeretlek, mert meghallod panaszom

s nem hagysz magamra lélekvesztőn.

Szeretlek, mert hogyha vérem lobban,

Te intesz felém megbocsátóan

s hívsz, hogy bánatom könnyét eléd ejtsem.

Szeretlek, mert segítsz, hogy megfejtsem

a célt, amiért élnem adatott…

Szeretlek Téged Csodák Asszonya

s bűntipró lábad elé omolva

kérlek, könyörgök hozzád ezerszer:

hitványságomért most se vess el.

Senkit árván ne hagyj bolyongni,

csalóka fények után loholni,

beleszédülni undok bűnörvénybe.

És ha Istenharag ostorverése

vért csíkoz rajtam gőgömért,

(ó nékem nincs más érdemem,

csupán az, hogy szeretlek nagyon).

Somlyói Mária, Te csodás Asszony,

bánatom könnyét mind eléd ejtem:

Könyörögj értem…

Könyörögj, hogy vétkes-hiába ne éljek,

hogy ne hulljanak rám csüggedés-éjek,

s hogy mindig szeresselek s mindig szeress:

Könyörögj… könyörögj… könyörögj értem…

101 vers és ének Csíksomlyóról. vál. Mirk László. Kolozsvár, Kriterion Kvk., 2010. 43-44.

Madár János

ÉNEKHEZ HAJLÓ TÁJBAN

A csöndből, mint a fénnyel született hajnal,

kibomlott szépen tiszta arcod – és elindultál

felém gyöngyből szőtt ruhában. Minden léptedet

isten őrzi az énekhez hajló tájban. Törékeny

ágak, levelek: harmattal erezett tenyerek

hirdetik meztelen vállad. A szerelem édes

trónusán nincs szebb kegyelem nálad. Mert te

vagy a tűz, és te vagy a hatalom, te vagy a tűz,

és te vagy a hatalom. Micsoda máglya éget,

szememben őrzöm a tengert és a messziséget.

Ujjaim közt az ég és a végtelen, nem lehetek már

sohasem védtelen. Nem lehetek már megbillent,

árva, csöndes lélegzeted a szívembe zárva.

Megéreztem ízét a hajadról szétpergő időnek

– jövendők fájnak. Engem, az új honfoglalót,

a mátrai hegyek kék fenyvesei hazavárnak.

2010

Madár János

SZÓLNÉK HOZZÁD A FÉNNYEL

Ajkadig emelném a hajnalt.

Szülőföldünk harmattól megtisztult

kincseit. Gyűjteném egybe fűszálak

élein szivárgó tájszólásainkat.

Szólnék hozzád a fénnyel,

tavaszra kitárt ég anyanyelvén.

Csak mélyülne szívünkbe

a tenger. A végtelennel tündökölve

élnénk fölgyújtott csillagok között.

Madár János

EGYMÁSHOZ SZELÍDÜLTÜNK

Ütődik arc az archoz,

egymáshoz szelídültünk szépen.

Homlokod fényes zuhatagában élek,

enyém lett már tenyered egészen.

Ujjaid rágörbültek sorsomra,

reménnyel áldott és boldog vagyok.

Szívemben magasra nőtt a Mátra,

akár a mindenséget őriző csillagok.

Madár János

TE OTT VOLTÁL

Amikor megszületett az első arc,

te ott voltál a teremtés édes ráncaiban.

Mosolyogtál és énekeltél. Gyönyörű

hangodat magába szívta az egyetlen

éden. Csak szállt, szállt veled

a megtartó messziségben. Minden

csillag gyönyörködött, és a Hold is

hajnalig őrködött. Fölszáradtál

harmatos füvekkel, elindultál tiszta

utakon fölzengő tüzekkel. Énekeltek

ajkadon büszke lángok, a mindenség

édes kövei, szívedre nyíló virágok.

Mennyi szirmot, tavaszt hullatott

rád az ég, hogy megszeresselek

magamnak. Lassan vénülő, legszebb

éveim már örökre véled maradnak.

Agria. 2008. nyár [63.]

Madách Imre

DALFORRÁS

Ha a zöld gyep hullámira terűlök

S eltölt körűlem mindent napsugár,

S mig elkábúlok fényétől, melegje

Mint új élet forrása végigjár:

Nem is tudom már, lelkem hol végződik,

Vagy a nap fényének hol kezdete,

Csak azt tudom, hogy olyan édes élni

Keblünknek ott, hol minden él vele.

Nem is tudom az életnek zsongását

Hallottam-é, vagy szűmben dal terem,

Arany felhőnek árnya szállt-e végig,

Vagy életöröm, ittas érzelem?

Ha dombtetőről nézek ifju hajnalt,

S virágkelyhekből száll az illatár,

Mint áldozat, ragyog a játszi harmat,

S üdvözletet danol a kis madár:

Nem is tudom már, lelkem hol végződik,

Avagy hol van a hajnal kezdete,

Csak azt tudom, hogy oly édes szeretni

Szivünknek, hol minden szeret vele.

Nem is tudom, a kis madárnak dalját

Hallottam-é vagy szűmben dal terem,

Virág illatja-é ez édes mámor

Avagy te vagy ifjúi szerelem?

Ha elhangzott a munkás nap zajgása

S halkan felkél a halvány holdsugár,

Mig a halál s titoknak őrtündére

Csillag leplével mint kisértet jár:

Nem is tudom már, lelkem hol végződik,

Hol kezdődik a csendes éjszaka;

Csak azt tudom, hogy kétség s nyúgalom közt

Kell mindkettőnek hullámoznia.

Nem is tudom, a csillag ragyogását

Csodálom-é vagy szűmben dal terem,

Kisértetes denevér surran-é ott

Az éjen által vagy bús szellemem?

Ha jő az ősz, virágink elbucsúznak,

Fagyos szél sír madárdalok helyett,

Pereg a zúz, repülnek a vadlúdak

Bucsúzva ködlepett rónák felett:

Nem is tudom már, lelkem hol végződik,

Hol kezdődik a halvány ősz köde,

Csak azt tudom, hogy olyan édes halni

Keblünknek, hol minden meghal vele.

Nem is tudom, hervadt virágszál-e ott,

Avagy lelkemben őszi dal terem,

Darvak repülnek-é a szürke égen,

Vagy messze sejtésű képzeletem?

Ha megriad a vészek trombitája

És összefutnak barna fellegek,

Mint harcosok, a villámok cikáznak,

Ordít a szikla, az erdő recseg:

Nem is tudom már, lelkem hol végződik,

Hol kezdődik a vészek fellege,

Csak azt tudom, hogy dúlni és enyészni

Szeretne e haragvó szív vele.

Nem is tudom, a felhő villámlott-e,

Avagy lelkemben honfi dal terem,

De azt tudom, hogy itt cserek dűlnek csak,

És ez, és ez, hajh, nem elég nekem.

Magyar költők 19. század. 2. [6-7.]

Madách Imre

OTTHON

Messze tőlem dőre földi gondok,

E küszöbnek kívüle maradtok,

Szent e hely, kicsiny világom ez;

Messze tervek szomja, hír s aranynak,

Helyt bizonnyal ottan nem találnak,

Ahol üdvöt a jelen szerez.

Ottkinn oly haszontalan csatázok,

Mindeneknek az utjában állok,

Itt teremtek, alkotok magam;

S látva, milyen jól tenyész körűlem,

Minden bennem él és veszve vélem,

Istenűlve élek boldogan.

Itt virágim gazdagon feselnek

S áldozatként illatot lehelnek,

Amiért hogy híven ápolom;

Ott a fácskák, melyeket neveltem,

Játszi árnyat vonva már felettem,

Állanak gyümölcsben gazdagon.

És madárkák jőnek messze földről,

Menten itten állnak üldözéstől,

Hogy dalok közt nyugton költsenek;

Szebben fénylik a napnak sugára,

Lágyabb a szellőnek suttogása,

Telkemen – hogy lakja szeretet.

Ott a kis ház ajtajában állva,

Vár a kedves ölelő karába,

És szemében tiszta érzelem;

Mint virág él, illatot lehelni,

Ő szeret, mert kell neki szeretni,

És nem tudna élni nélkülem.

S ha körülfon, mint egy bájgyürűvel,

Hó karokkal, forró, lágy kebellel,

E szent körbe nem fér semmi gond;

Messze zúg el a hálátlan élet,

Hír, kajánság, megcsalt szenvedélyek

Hangja elhal, míg hozzánk beront.

Óh, csak egy van ami még érhetne,

Hogyha a sors jókor eltemetne, –

Irígyelve boldog létemet;

S nézek gyermekemre nőm karában,

Benne egy megifjodott világ van,

S nem félek, hogy a sír eltemet.

Ő csatáz és lelkesűl helyettem,

Nem kidölt fa, hulló csillag éltem,

Emlék nélkül mely hiába vesz.

És a nő, ki csókkal életemben,

Halhatatlanit majd gyermekében, –

Síromon meg gyászkönyűje lesz.

Óh de el, de el a házküszöbről,

Csípős őszi szél fú a hegyekről, –

Föl van szítva kandallónk tüze –

És körűle néhány jó barát vár;

Pipafüsttel, tajtékzó pohárnál

Majd feledve lesz az ősz szele.

S ha kocogtat olykor ablakinkra

Új hasábot hányunk a zsarátra,

És regélünk rég történteket: – – –

Hű szerelmet, bút, tündérvilágot,

Pajzán tréfát, óriási harcot,

Melyben egy nagy nemzet vérezett – –

Nőm is ott ül; kis fiú ölében,

Kis fakardot forgatván kezében,

Anyja lopva könnyeket töről.

Óh a boldogság itt mind valódi,

És könyűt csak költészet fakaszt ki

Mult idők történeteiből.

Madách Imre és Jókai Mór válo-

gatott versei, 1849 [102-103.]

Madách Imre

ALFÖLDI UTAZÁS

Forró nyár középen a nap délen állott,

Lánykámmal utaztam alföld sík vidékén,

Falunak menénk el széles utcáján, de

Nem járt benne ember, nem volt ott élő lény.

Gólya állt féllábon csak a házfedélen

S kerepelt kocsinknak szokatlan zajára,

A zárt ajtónál meg a fehér eb szunnyadt,

S fel-felmordult olykor megszakadt álmába.

Hosszú nádkerités nyult az utca mellett,

Általszőtte azt a tök lankadt indája,

Kinn a faluvégen bádog tetejéről

A toronynak kakas nézett a pusztára.

Elmaradt lassanként a falu megettünk,

Kútágas nyujtózott a gyepről az égnek,

Míg néhány akácnak enyhadó árnyában,

Egy csomóba bújva, marhák delelének.

Távolabb aranyzott dús kalász borítá

A félig levágott végtelen mezőt el,

Kévéken nyugodtak a fáradt kaszások,

S a lánykák mulattak koszorúkötéssel.

Ezzel elmaradt a legvégső életkép,

Véghetlen homoktér nyult izzón előttünk,

Nem volt a reménynek egy fűszála rajta

S mi a puszta képén búsan elmerengtünk.

Oly jól összehangzott az borús szivünkkel,

Távolról fénylett csak a toronynak orma,

Messziről mosolygott, dőre képzeletként,

Ránk a délibábnak fényből szőtt világa.

A vakító fényben izzadt lovaink csak

Lassan haladának, elnyujtott fejekkel,

S ostorpattogás és biztató szavak közt

Őrlék a homokot a kocsikerekkel.

Útfelen ökörfark állt portól lepetten

Kék szamárkenyérrel, búsan elkókkadva

Olyan mozdulatlan, oly némán merően,

Mintha kőből volna még az is faragva.

Tán még az árnyék is elhagyá itt tárgyát,

Kiesebb tanyát hogy keressen magának,

Tán még a szellő sem jár e pusztaságon,

Martalékul esni félvén a halálnak.

Összenéztünk s lelkünk a kéjtől megújult,

Életet találni, egymásnak szemében,

Érzők, mely szükséges e két szív egymásnak

És egymáson kívül más egyébje nincsen.

Hajh, de mily életnesz támad most körűlünk,

Mintha a halottak újra ébrednének,

Száz nyelvű titkos szó mellettünk, felettünk,

Melyen láthatatlan szellemek beszélnek.

Most fülünkbe súgnak titkos édes sejtést,

Majd ismét hajunkkal játszanak pajzánan,

Megcsókolják újra forró homlokunkat,

S nyom nélkül repülnek – merre, hova, honnan?

Felretten szavokra a szamárkenyér is,

S hajlong, mintha régi bajtárst üdvözölne,

Míg a népes nádas recsegő zenével

Futni indul, mintha őrült táncra menne.

S a szellembeszédre az ég is figyelmez,

Gyors vitorlázással barna felhők jőnek,

S mint felvillanó bú férfiúi arcon

Árnyaik a síkon úgy végig lebegnek.

Szégyen bosszujában bömbölnek magokban,

Gyors repülésben hogy túl nem szárnyalhatják

A víz színén csuszó kis fecskét, az Isten

E megtestesített pajzán gondolatját.

Fényes ködből épült órjás oszlopzatnak

Látszik az eső ott, melyre a felhő dől,

S lassú méltósággal, zuhogó moraj közt

Jő sötét terhével a látkör széléről.

Végre a felhő a tó fölébe ére,

S rég vált kedvesekként bámulnak egymásra,

Nézd, óh lányka nézd, bár oly távol egymástól,

Egymásnak alakját tükrözik csak vissza.

A vészes felhő most még egyszer megdördűl,

Végignyargal rajta a harag villáma,

Mint emlékünkben, ha már a révnél állunk,

Még egyszer villan fel sorsunk sok csapása,

S jól ismert szavára a tó kezd habozni,

Mint a kedves keble viszonlát percében,

Hallva kedvesének átélt szenvedését,

Azután egy percre csendes néma minden.

Mostan megeredt a felhőnek könyűje,

Sűrűn hull a zápor, ég föld összeolvad,

A felhő a tónak dűl vágyó karába

S ott talál zajongó keble nyúgodalmat. –

Óh nő, hogyha sorsunk eltép is egymástól,

A tó és a felhő legyenek eszedben,

Hogyha szenvedénk és könyezénk egymásért,

Szenvedés s könyű még egyesít jövőben.

Nézd, a nap kisüt már, mint föléled minden,

Gyémántoktól csillog az alföld rónája,

Szivárvány csatolja az eget földünkhöz,

Zálogul, hogy még van Istennek ránk gondja.

Magyar költők 19. század. 2. [19-22.]

Madách Imre

CSÁRDÁBAN

Pusztaság előttem és megettem,

Roskadoztam – forró nap felettem,

Kantáron vonszolva paripámot,

Ím előtted kisded csárda állott.

Vajh ki tud méltó dalt ily örömről?

Gondolám nekem már ott ebéd fől.

,,Hej korcsmáros – szólottam megállva

Ő rám bámult s nem felelt szavamra –

Hát ki fogja meg lovam kantárát?”

,,A cövekhez kösse csak a szárát.”

,,Aztán lesz-e majd neki mit enni?” –

,,Hogyha tetszik a padlásra menni.”

,,Mindég jobban! Hát én mit ehetnék?”

,,Ami a tarisznyában vagyon még.”

Ezzel egykedvűen széttekintve,

Az asztalfőn hosszan felkönyökle,

Mely körül betyárok múlatoztak,

Árnyékában száraz galylugosnak.

Jó időt csak vártam, zúgolódtam.

Végre is magam hogy jól meguntam,

Mit tudhattam tenni okosabbat,

Nézni kezdtem a víg cimborákat,

Savanyú bort iddogált az első,

Pajtásával koccintván, köszönt ő,

S széles jó kedvében bút, szerelmet

Énekelve, egy népdalt teremtett.

Jött a korcsmárosnak barna lánya,

Bort vivén a vendégek számára,

S a másik betyár általkarolta,

Megcsókolva istenigazába.

Egy percig lelkét a kép betölté,

S ellöké, nem volt rá gondja többé.

Míg eközben bundáján heverve,

Harmadik pajtásuk sütköződe,

Élvezé a nap meleg sugárát,

Nézte pipafüst ábránd-világát

S boldog volt, hogy ez a sík hazája

S bényargalja mint a felleg árnya. –

Isten áldjon meg, te jó korcsmáros,

Jóléttel hogy nem voltál túlságos!

Most látom, hogy megelégedéssel

Boldognak lehetni, mily kevés kell.

S a betyároknak közébe ültem,

Ott danoltam, ittam, elmélkedtem,

Megcsókoltam a kis barna lánykát,

Megráztam bajtársim kérges markát.

Elfogott a puszták őrtündére,

Költő bája, szent egyszerűsége;

S elmulatva száraz galylugosban

Estve volt hogy ismét elutaztam.

Noé vesszeje [134-136.]

Madách Imre

ISTEN KEZE, EMBER KEZE

Hadd dicsérje más a város tarkaságát,

A kalmár világot, mely száz izgatást ád,

A káprázatot, mit öndicsőségére,

Mint egy új istenség, emberkéz elére:

Nékem nem világom, én szorult kebellel

Messze, messze vágyom tömkelegéből el

A vadonba. – Ott van Istennek világa,

Áhitattal lépek a szentelt határba,

Ott még nem dult ember, ottan mindenen még

Őserő zománca mint túlföldi csók ég.

A nap mostan ébred, – mint ifjú oroszlán

Aranyos serénnyel erdős hegynek ormán,

S míg a kis pacsirta ittasan gyönyörtől,

Mint merész imádság égbe száll a földről,

S dalja a magasban fellegek közé vesz –

A szép virradatnak hirdetője ő lesz.

És dalára a sok kis madárka felkel,

Fészke párkányára lép ki játszi kedvvel,

S dalgazdag kebellel most gondolja épen

A megújult földnek milyen új dalt zengjen.

Fent a légben délnek vándorlói jőnek,

Kovályogva nyékén elhagyott fészköknek;

Hogy vagytok, hogy vagytok, súg a szél elébök,

Rá a csattogány mond bűbájos regéket.

Most meg ők kérdik már, mily világ foly itten –

És a cserfa rezdül: vártunk hólepelben.

Eközt felmelegszik, tarka gyíkok jőnek

Sütköződni ordas púpján a csertőnek;

Kelnek már egyenkint, pirosan mint lányok,

Könnyel és mosollyal a kicsiny virágok.

A nap sejti, a könny s a mosoly kit illet,

Első súgarával megcsókolja őket;

S amint a szorgos méh jő s mézet sovárgva,

A viráglánykákat körüldongicsálja,

Már mosolygó arccal, játszi kedvteléssel,

Jobbra-balra ingva, hívják s űzik őt el.

Foszlik a mezőn is már az a hűs fátyol,

Mely csillámló röpke, mint álmunk hajnalkor,

Már csak az erdőben űl az éj homálya,

Még egyszer ragyogni kezd agg koronája,

Mintha a vénségnek kedve kerekednék,

Bár lelkében a bú honosulttá lett rég.

S míg dús oszlopzatja szentegyház gyanánt áll

A lomb színes ablak bolygó napsugárnál,

Orgonája a szél, mely dallamba olvad,

Száz hanggal, mit nem tudsz, honnan és hová hat.

Méltóságos csenddel jár az őz eközben

Olykor megrettenve az erdőfenéken,

A zsolnának hogyha kopogása hangzik,

Vagy sudar fák ormán a mókus cikázik;

S hol mormogva habzik a hegyi patakcsa,

Ércfényű acsáknak múlató tanyája,

Ott pihen meg végre biztosan, nyugodtan,

S mint király körülnéz a széles vadonban.

Óh dicső világ! te Isten szent világa,

Hozzád vonz szivemnek érzeménye, vágya!

Itt még nem dult ember, itten mindenen még

Őserő zománca mint túlföldi csók ég. –

Majd ha általlépi ember szent határod,

Eltörüli rólad mind e szűz zománcot;

Mintha látnám amint egyenkint letépi

Bájad, sebhelyét szűm mindeniknek érzi.

Harmatos virágid szénának kaszálja,

A rétet kicsinyes mesgyével hasítja,

Hogy elég tér nyiljon a kalmáros utnak,

Százados szent fáid bárd alatt lehullnak.

Többé a pataknak árji sem henyélnek,

Mert eléje sulyos gyári munkát vetnek.

A hegyet megnyitják, benne kincset ásnak,

Sok ezer teremtmény nyomorúságának. –

Délceg őz sem jár már többé a vidéken,

Jármos marha húz csak búsan az ekében;

Elrettenve elmegy a dalos madárka,

A bérc nem felel, csak emberek jajára.

Elhervad, kipusztul Isten szent világa,

Jő helyébe ember dőre alkotása.

S édenünk helyett, mit földön Isten alkot,

Emberkéz alkotja számunkra a poklot. –

Hah, de mit látok? mi romrakás előttem?

Hajdan vár, uralgó az egész vidéken,

Most gyopárral hímzett domb alá rejtőze,

Mintha szégyenelné, sajnálná, hogy éle.

Ámde képzetemben állnak még a termek,

Bennök víg barátok dombérozva ülnek,

Most készült el a vár – szolganép alkotta,

Sok közűle éltét a munkában hagyta.

Hej, de még ki gondol erre a vig torban,

A várur nevére habzó serleg koccan,

S rableány ajakról zeng a pajkos ének,

Mulattasson, hogyha érte megfizetnek;

Fesse be a könnyek utját és mosolygjon,

Majd keserghet otthon a kedves halotton. –

Óh csábitó arcú, rettentő világ te,

Ragyogó tivornya síroknak felette,

Hol vagy – hol vagy innen? – Büszke palotádnak

Fűlepett sírhantján százados fák állnak.

Tán beléunál a gyáva színlelésbe,

Festéked lement, a ronda váz kitűne,

Míg megszánt az Isten és lepelt dobott rád,

Eltakarva bünöd s szégyened világát,

És helyébe Isten szent hatalma lépett,

Mely gondos szülőként kísér minden léptet.

S míg az ember dőrén és elbizakodva,

Sebhelyeket vág ha alkotni akarna,

A kegyes istenkéz újra magához hí,

És a sebhelyeket lassan behegeszti.

Magyar költők 19. század. 2. [8-11.]

Madách Imre

NYÁRI ESTÉN

A fáradalmas nap s a csendes éj

Csatában állnak kék bérceknek ormán.

Kiomló vérök a gyors fellegek

Ezüstös szárnya szélein ragyogván.

Mint hogyha ember kétkedőleg áll,

Remény, lemondás lesz-e harci bére,

És szíve vérzik, míg a csendes éj

Szét nem teríti szárnyait fölébe;

És a heves nap nyomdokába jő

Szelíd emlékek rezgő holdsugára,

Vérző sebünket bémerítve a

Mosolygó búnak enyhe harmatába.

A bérc lábánál messze rét terűl,

Kaszák pengése elhangzott felette;

Csak a patakcsa suttog halk zenét,

Ha tükörébe kis virág hajlik be.

S továbbsiet, mert messze, messze még

A tenger, melynek keblén béke várja;

Mellette a pór lassan lépeget,

Miért sietne, kis falvát ha látja.

Eléje jő már enyhe szelleten

Az estharangnak reszkető beszéde,

S levont süveggel mén a pór odább,

Úgy érzi, mintha szentegyházba lépne.

És a beszédet kezdi érteni –

Lágy szellő suhan forró homlokán el,

Felszárogatja azt, majd harmatot

Hullat, majd ismét illatot ragad fel.

Kigyúlnak eközt itt-ott kis tüzek,

Sír a furulya, és kurjong a pásztor,

A nyáj kolompol, tüsszög és legel,

A visszhang ébred ostorpattogástól.

Száll zsongva a sok esteli bogár

A tűz felé és egyre-egyre koppan –

A denevér cincogva surran el,

Mint sejtés, félig körrajzolt alakban.

Majd a brekeke ébredez körűl,

Mindent betölt és egy rezgésbe olvad,

Elkábít, mintha a föld szelleme

Felköltött volna minden kis füszálat.

S e szívverést csak egy hang zengi át,

Az életzajból egy dal zeng csupán ki,

A csattogányé utcahosszan ím,

S a dalt az ifju nép dallal kiséri.

És mintha a szent béke, mit lehel,

Egész világon széjjeláradozna,

A föld és ég, e régen elszakadt

Két testvér is dűl egymásnak karjába.

Az ég földünknek gyászát ölti fel,

S ezen csillagként égnek fénybogárkák,

A méla hold a frígy apostola,

S ezüst sugári azt összébbcsatolják.

A pór előtt áll most már a falu,

Előtte mennek bőgő marhanyájak,

Meg-megritkulva egy honos kapun,

Míg körmeik porfelhőket kaparnak.

S a porfelhőben fel-feltűnedez

Egy-egy háztűz vidám fellobbanása;

A tűz fellobbant, mert bogárszemű

Menyecske rőzsét most rakott reája.

Melléje téve szépen, rendesen

Mázos bögrékben a szűk estebédet,

S kisgyermekével karján a söpört

Udvarra megy, hogy várja ott a férjet.

A font kapun most tért be a tehén,

Vidáman menve a nagyobb leányhoz,

Jól tudja már, hogy simogatja majd

S kicsiny kezében néki sós kenyért hoz.

Míg a pajzánabb, a vadabb fiú

Dobogva jő a tüsszögő lovakkal,

És a csikorgó gémnek vályuján

Meg-megkinálja most huzott itallal.

Szent egyszerűség, boldog kis világ,

Hol együtt él még Isten, ember, állat –

Csak lépj be – akit ilyen rév fogad,

Ah, annak lelke nem, csak teste fárad.

A kis menyecske csókkal jő elé,

Mögötte szűköl a házacska őre,

Az örvös eb, és úgy tolakodik

A zajgó kis család vidám körébe.

Majd a kis lakba nyit be a család,

Az estebéd már párologva várja,

A gazda osztja ki a kenyeret,

A házi asszony áldást ad reája.

Mesét hallgatnak aztán a fiúk,

S ki mit tapasztalt aznap, elbeszéli;

Odább vetetten áll a tornyos ágy,

Melyben még élnek tündérhon regéi.

Felette testvérfejdelmek gyanánt

Az álom és a szerelem honolnak;

Testvéreül csókolják a nyomort

A dús szerencse választott fiának.

Madách Imre válogatott művei [111-114.]

Madách Imre

VÁLASZUL

Jól mondtad óh, ha tiszta reggelen

Végigtekintünk bájos táj felett,

Körűlünk zsong az élet műhelye,

S napsugár tölt el minden téreket:

Nem az egyes fa, bérc, mi megragad,

De a szellem, felettek mely lebeg,

S kicsinységünknek fájó érzete

Beléolvadni vágyik és remeg.

Jól mondtad óh, ha csendes éjfelen

Végignézünk a milljó csillagon,

S porszem-világunk és a végtelen

Közt állva, sejtés bűvarázsa von:

Nem az éj s csillag az, mi megragad,

De a szellem, mely közte tévedez,

S mint idegen s velünk mégis rokon,

A múlt lelkünknek fájó kéjt szerez.

Jól mondtad óh, ha hallgatunk zenét,

S hullámzó árján lelkünk a hajó,

Majd játszi kedvben rózsás part előtt,

Majd vad vihar s szirtek közt hánykodó:

Nem az egyes hang az, mi megragad,

De a szellem, mely mélyében beszél,

S bár félig értjük meg csak hangjait,

Ragad, ragad, s lelkünk örülve fél.

De azt nem mondtad, ím elmondom én,

Hogy drága nő, ha hozzám vagy közel,

Nem játszi kedved, gazdag bájaid,

Nem lelked büszke röpte bájol el.

De az a szellem, mely körüllebeg,

S egy ily világot szent egységbe hoz,

S mit éjfél, nyári nap, mit zene szül,

Egyszerre mindaz általárjadoz.

Madách Imre válogatott művei [73-74.]

Madách Imre

HÓDOLAT MÁRIÁNAK

Neked szentelt ifjú szívem

Minden vágyat, szerelmet,

Te a nap, én meg a fűszál,

Mely nyíló általad lett.

Fogadd el, lányka, szívesen

Mit szellemed teremte,

Minden fűszálnak nyílnia

A nap is megengedte.

És bár egy-egy életsugárt

Lövel minden virágra,

Nem ég kevésbbé fényesen

Ragyogó koronája,

Nem mondom én se, hogy szeress,

Csak adj sugárt, hogy éljek,

S neked virágként illatot,

Színt, harmatot szenteljek.

Madách Imre és Jókai Mór

válogatott versei [10.]

Madách Gáspár

DICSÍRET

Ó, Jehova, szent Istenem,

Életemben légy vezérem,

Dolgaimban segedelmem,

Tisztességes előmentem.

Óhajtozván téged hívlak,

Alázatosan imádlak,

Jobb kezed felől hadd álljak,

Mert üdvözítőmnek tartlak.

Segélj engem szükségemben,

Ez mostani nagy ínségben,

Végy fel engem én igyemben,

Szoríts be te szent kezedben.

Minden időben velem légy,

Engem szárnyaid alá végy,

Üdvözült néped közé tégy,

Minden jókkal áldj s nevelj így.

Őrizz nagy kegyesen engem,

Tarts lelkem nagy csendességben,

Bűneim távoztasd tőlem,

Ne hagyj megfúlni bűnökben.

Így tarthatsz engem boldogul,

Ha te lész nekem oltalmul,

Megáldván kegyességedbűl,

Szentséges áldomásodbúl.

Szentháromság egy Istenség,

Legyen teneked dicsőség,

Tőlem, fiadtól, tisztesség,

Téged dicsírjem mindvégig.

A XVII. század költői [174.]

Lukátsi Vilma

KÉPESLAP HELYETT

Hófoltos még az északi oldal,

a távolság csak ködösen üzen,

de a falun átnyargaló szellő

már tavaszt hullajt szét a hegyeken,

…valahol az utak összefutnak,

az ösvények is összehajlanak,

a Sajó fűzbarkás partja hívja,

csobogva fut felé a kis patak.

A cinkék a párkányomra szállnak,

– gyermekmeséből röppentek ide –

fenn a háton vaddisznó-túrások,

nyúlnyomok és riadt őzike…

Emeleti ablakomból látom,

– föl kell néznem rá – a magas fenyőt,

tövében a puli házikója:

az Alföld őrzi itt a hegytetőt.

Egyre jobban felejtem a várost,

gondjaimat is messze odalent;

hangol a láthatatlan zenekar,

és rázendít a csend

                               a csend

                                            a csend.

Áldjad, lelkem az Urat [113.]

Lukács Sándor

EGYMÁS NÉLKÜL

ma beszélgettem a kerttel

nyarakra emlékeztünk

rakoncátlan forró éjszakákra

simogatnak a füvek

és mindenki mindent felidézett

nem volt titok közöttünk

a hamar növő cseresznyefák

kamasz módra viháncoltak

a törpefenyők derűvel nyugtázták

az öreg bokrok szentenciáit

amikor rám került a sor elcsendesedtek

érdeklődéssel lesve szavaimat

s én próbáltam velük megértetni

hogy egymás nélkül

nem jutunk semmire –

Az év versei, 2011. [126.]

Lukács Sándor

ÉBREDÉS

Hegyeket tapint a hajnal –

körvonalait veszti egy csillag

és homlokodra száll –

kibékült velünk az éjszaka –

függönyünkön tengerek ráncai

de ablaknyi öblünk még mozdulatlan –

előttünk újra egy világmegváltó ébredés,

könnyű még a terhek tánca kipihent vállainkon

mert elsüllyed ilyenkor a múlt,

csak pincéiben, a kis létszámú túlélők előtt

illegeti magát a felöltöztetett Idő –

Szökés, 1985 [86.]

Lukács Sándor

AHOGY ELRENDELTETETT

a kezdet-kezdetén

még kormozott üveglap mögé

rejtőzött a szem hogy a ragyogás

meredek csúcsain feljusson a zenitre

árnyéktalannak látva a távoli földet

nyugodtnak a lustán heverő tengereket

és termőnek a kietlen sivatagokat –

így lebegett

– csak jámbor szelek paskolták néha –

a fény vásznain kipontozott

befoghatatlan szélességű

élettér-panoráma –

de

a valószínűtlenül nyugodt ég

kékség-mögötti kohóiból

felszikráztak mázsás mennykövek

hogy a zenit megroggyant grádicsain

horzsolva felhők ormait

visszazuhanj bölcsőid fölé

és tovább élj

ahogy elrendeltetett – –

Szökés, 1985 [59.]

Lukács Sándor

A TEREMTŐ

hegyeket igazít

törésvonalakat húz

földünk keserű kérgén

hogy gejzírek és lávák

bugyborékoljanak

a már rég-nem-zöld

növényzetre, a magukat

szelíden megadó mandulafákra –

de a parton

az éles homlokú sziklák

kettévágják a fényt

helyére billentik a tengert

hogy medrében

az összeomló tornyok elsimuljanak

hogy a redőzetlen ragyogáson

mégegyszer megtegye

a bibliai távot

az újra leküldött

Fiú –

Szökés,

1985 [58.]

Lukács Sándor

VELED

Amikor először moccan

magzatként a pillanat

már ki is pattan az előzőből –

(madarak csőrén villan így a fény)

amikor körmeid tükrében elmozdul

a félhold s a pórus-pontok apró erdeje

kézfejeden szemernyit eltolódik

mielőtt a párnák habjában hullámzó

tenger-arcok végleg elmerülnek

(vörös korallként bambán imbolyogva)

miután a törmelék visszatér a kőbe

s egyetlen tömb lesz a parton újra

megérintelek hogy e töredék-időben

elmerüljek Veled –

Szökés, 1985 [43.]

Lukács Sándor

HAJNAL

hajnal

tükörtelen folyódba

süllyednek nehéz gyémántgömbök –

hajnal

gyönyörű süllyedés

add halványuló holdadat

mely már csak sárga forradás

zuhogó fehér egeden –

hajnal

szemhéjamon átütő sugár

add, hogy eresedő hasadból

kipattanjon a fény

és elöntsön engem kedvesemmel

és elöntsön engem kedvesemmel –

Szökés, 1985 [30.]

Lukács Sándor

MAJD A TERHEK

Ha úgy érzed, hogy már véged, majd a terhek

visznek téged. Poharadban fintor ül, a szeszek

benned fáradoznak, okos delfinek álmaidban

hullámokból a partra dobnak –

És fekszel a fény tű-hegyében, s ébredni sem

volna jó. Csak repülni földön-égen, a csillagos

mindenségben, emberarcú léghajó –

Szökés, 1985 [25.]

Lukács Sándor

MÉG A RIGÓK IS

Hogy várja a föld, repedezve

szárazzá-öregedve az estét!

De kerek és peckes a Nap még

habzik pirosan a muskátli-sor

tegye mindenki jégre a testét!

És a hegyoldal!

Komor háttere aranynak, kéknek

áztatja, sebzi a fény

ormai lassan már arcomig érnek –

Ütközöm levélbe, illatba, szélbe

– valahol távoli ének –

ebben az irdatlan ragyogásban

még a rigók is feketébbek!

Szökés, 1985 [12.]

Lukács Sándor

HA VISSZANÉZEL

tágasabb volt akkor itt minden –

gyerekszem végtelen tereiben lebegett

a diófás udvar, s a lépcsők szegélyén

örökké virító kőrózsák kelyhében álmos

macska-pár –

a pallók mögött, túl a kerítéskapun

szódáskocsi rúdjánál prüszkölt a buborékos ló,

s egyszer, a padlásról kibújva a tetőn rekedtem

kiszáradt medrű bádog-ereszben –

ha visszanézel, régi szoba ring

későnyarak szél-védett öbleiben –

karszék takarja ki magát

ahogy felkel róla egy árnyék,

hajlásaiban hátak emléke

és kézfejeké, karfája kopott bársonyán –

a nagyasztal, alatta vastag tölgyfaláb

hűvös falakra hull a fény

a függöny csipkéin

függ a délután –

Szökés, 1985 [8.]

Lukács László

LÁNYOMNAK

Majd ha karjaid közt fogsz tartani engem

te, akit most én emelek,

babusgatni fogsz, gyenge vénembert,

ahogy én téged, pehely gyereket,

ha majd elkapsz utolsó estemben,

mint dőlni készülő botot

s már alig ragadó öreg szívem

friss lányszívedhez tapasztgatod,

s állok, karodban, nem moccanva,

s titkon, szárny nélkül is, röpülök,

bárhogy szorítasz, sebesen szököm már,

halovány, messzi csillagok között;

akkor érzed majd, milyen meleg voltam

szétfoszló kendőd ha már nem leszek.

Két üres karod felém tétovázik;

s mackód üvegszeméből könny pereg.

Leejtett furulya, 1940 [115.]

Lukács László

SZABADULÁS-VÁRÁS

Hálót vet a rács a diófára,

nem látok ki, csak ily hálós tájra.

Mikor múlik szememről a hályog,

s látok újra hálótalan tájat?

Kenderből sodrom a pillanatot,

orsóra csavarom fel a napot,

fonál hosszán pörgetem az időt,

rokkával, e lágyan zúgva telőt.

Hűs hajnalban feldobom a napot,

dél lesz, mire fényesen fennakad,

pányván húzom – ahogy vörösödik.

Megszakadok, s rám szakad a sötét.

Fordul a nap, rója sötét körét.

Jár fölöttem, mint a malomkerék.

Hétté nyúlik, olvad hónapokká,

felhőknek sóhajtott sóhajokká…

Leejtett furulya, 1940 [112.]

Lukács László

LÁNYOMHOZ

Szívedben, mint egy égen

állok én, talpig fényben.

Lábam szived alján áll.

Fejem szived csúcsánál.

Nem fogok mindig állni.

Egyszer el fogok szállni.

Napfényem el is árvul.

Csillaggá haloványul.

S oszlik majd az az éjjel.

Meg fogsz telni új fénnyel.

Szívben fogsz állni, mint én…

És el fogsz szállni, mint én…

Leejtett furulya, (1939?) [77.]

Lukács László

SZELÍDSÉG II.

Ha én patak volnék,

kövek közt elfolynék, –

hátamon, habomon

virágszirmot hoznék.

Hogyha én hegy volnék,

bátran magasodnék,

de egy felhőcsókra

puposan megállnék.

Hogyha eső volnék,

lágyan csorgadoznék,

ezer hűs cérnámmal

eget földhöz varrnék.

Hogyha csillag volnék,

messziről csillognék,

őzike szemében

keresztként megállnék.

Ha pedig őz volnék,

erdőn kóborolnék,

vékony lábaimmal

békén harasztolnék.

Galyakat szagolnék,

gombát szimatolnék…

Puha fehér farral

fatörzset csiszolnék…

Nagyon boldog volnék…

Leejtett furulya, 1939 [75.]