"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Elszállt a fecske, üres a fészke, de mintha most is itt ficserészne, úgy kél a nap, és úgy jön az este, mintha még nálunk volna a fecske. Még egyelõre minden a régi, bár a szúnyog már bõrét nem félti, és a szellõ is be-beáll szélnek, fákon a lombok remegnek, félnek. Valami titkon, valami készül: itt-ott a dombon már egy-egy csõsz ül:
Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők! Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban! Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek – Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása!
Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? – Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég, szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak.
Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben, mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, óh, ma reggel még őzike volt, ugrált a kedvem! bujkált! – De nemsokára megjött az eső, puha csepegés… Óh, lágy zene! néma giliszták!
Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat: perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!… – Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők: merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!
Gyönyörű, napsütötte délutánt kívánok minden Természetimádónak!
Ősz a sétatéren Dzsida Jenő
Szemem falán kívül is, belül is ez a kietlen őszi tájkép: sétatér. Azok az emberek, akik most hangosan beszélve haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt, az a nő, aki mellettem ül a padon, mindjárt meghal, feje félrebillen, szeme kiszárad, húsa lehull. Milyen egyedül leszek!
A lombok is leszállingóznak, a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló. Csak én fogok itt ülni magányosan, céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig. Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak, s mire nyomdagépek méhéből életre edzve ez a vajúdó vers világra jön, csak üveges szemek bámulják mindenünnen: Nem lesz, aki értse.
Jaj, be keserves ez az őszi sétány! A levegő mintha végtelen víz volna, türkiszes árnyú, zöld tenger-medence, hová sosem szürönközik sugár. A fák: sűlyedt hajók árbocai. A bokrok: nagy vízi pókok, óriás meduzák. Az út: kanyargó, nyúlós tengeri kígyó. S a tó: sötét álom a szívem fenekén.
Most értelek meg, réges-régi szó. Más így nem érthet, csak a búcsuzó, ki kedves arcokat lát s nyugtalan, mert tudja, hogy már nem sok napja van. Carpe diem... Jöjj, drága napsugár. Legyen minden napom aranypohár, aranypohárban aszubor legyen, mely fenn termett a hervadó hegyen, olyan bor, melynek alján nincs salak, olyan bor, melytől pezsdül az öröm, hogy mondhassam, ha csendes óra jön s napomnak esti számadása vár: öregség kincse, szép aranypohár, ma végső cseppedig kiittalak.
Fogy az ösvény, fogy a napfény, hideg árnyék hull a hegyre. Áll mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje. Torkomig ver csorba szívem, tűz a talpam, seb a térdem. Annyi rémtől megfutottam, míg a ritkulásig értem.
Seb a szívem, seb az arcom, vadtövistől vér az ingem. Aki erdő-járni küldött, az ha megismerne engem. Sűrűségen átfutottam, avarának vért is adtam, ami bennem fiatal volt, rohanásban elhullattam. Szívem szárnya, szemem fénye, kurjantásos fiú-kedvem, férfi-sorsom mély zenéje elveszett a rengetegben.
Csudaváró esti lázban fekszem itt a ritkulásban meglazulva, szerteesve, s nincsen, aki megkeresne. Járna értem, mint a hangya, mint a Lemminkejnen anyja: addig járna, felkutatna, kicsi méhvel írt hozatna, varázsszókkal összerakna, úgy siratna, úgy szeretne...
Fekszem itt a szürkületben, túl a rétnek nagy a csendje. S zúg mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje
Milyen hamar megszokod a fákon a lombot; milyen hamar megszokod, ha a lomb lefoszlott; milyen könnyen véglegesnek veszed a nyarat, telet; milyen hamar elfogadnád öröknek az életet...
Halk párák s édes ízek évszaka Jössz s hű híved, a sárga nap örül És összefogtok s dús fürtök soka Csügg a szőlőn a nádtetők körül, Vén alma-ágat áldott súly töret S zamat tölt minden őszi magvakat, Dinnye dagad, feszül édes bele A mogyoróknak s száz bimbó fakad: Késő virág, minőt a méh szeret, S már azt hiszi: örök méz-szüret, Bár nyári sejtje csordultig tele.
Ki nem látott még téged? Kiszököm S megleslek gyakran csűrök közelén, Ülsz gondatlan a téres küszöbön S hajad lágyan leng a cséplés szelén, Vagy épp aratsz s halk mákillat hatol Hozzád s elaltat és nem éri már Sarlód a szomszéd, reszkető kalászt, Vagy főd, mint fáradt béresé, hajol Patak tükrére s friss italra vár, Vagy bor-prés mellett les lassú, sóvár Szemed, hogy végső cseppig hullni lásd.
Hol a tavasz nótái? mind halott? Mi gondod rá! van néked is zenéd: Míg esti felleg sző be halk napot S a tarlón rózsák színét szűri szét, A parti fűzfák közt busongva dong A szúnyograj, mely száll meg szétomol, Mert kapja-ejti kényén könnyű lég, Kövér nyáj béget s visszazeng a lomb, Tücsök cirpel, veres begy is dalol: Vékonyka fütty a szérűskert alól S gyűlő fecskék zajától zúg az ég.
Meghal a rózsa. Illatteste lebágyad, Sziromruhája hervadtan lehull, Az életből egy szépség így kimúl, Egy rózsa meghal, bimbók feslenek, S új rózsákat himbálnak a szelek, Élnek a rózsák.
Meghal a madár, Daloló ajka néma, Kéklő azúrba többé nem repül, A porba hull le fájva, egyedül, De fönt a fényben millió madár Dalolja: élet! Élet, nem halál! Madarak élnek.
Meghalok én is. Megkövült jégszívemben Világnyi kín és bánat hamvad el, Nem sír többé, nem jajdul, énekel, Ám mialatt én porrá roskadok, Új, friss szívek köszöntik a napot Ó, örök élet!
Konsztantyin Fofanov Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy
Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy! A tűnődő természet hervadása, kora reggel az ősz ködgomolyag, a búcsúzó fények, a madarak - a lelket álom s bánat babonázza, őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak bús fia, hűlő vizek moraját, Az álmos erdőt, ha a komor évszak lehelletétől felgyúlnak a fák. Megyek a kertbe - hallgat a madárhad, már kókkadt minden, de a kései virágok végső pompájukban állnak, közeledtén a meztelen halálnak még fénylőbben vágynak tündökleni.
Vagy kimennek a ritkuló berekbe: bíborban ég, átlátszó s hallgatag. Csóvát evett az alvó tetemekre immár a szeptemberi virradat!... Vagy a folyóhoz megyek - csupán hullám, ólmos habok lomhán türemlenek. Csöndes, szelíd harmónia borul rám, és álmaim gyönyörrel teljesek…
Megsajdulnak felejtett veszteségek, de nincs bennük se gyötrelem, se vád, homályosak, mint őszi csöndben ébredt álomlátások, édes aromák. És elnyerem megint a kurta békét, könny fátyolozza megint szememet… S ragyog az élet fénylő jelenésként, ragyog, mint megfejtett édes jelek…
Rebben a lenge levélke keringve leválva az ágról, napfény csillan; a harmatcsepptől fénylik a fű is. Bús ragyogással festi vörösre az ősz ma a tájat, hűs csended betakar, gyönyörűség halk dala pendül.
A tudós bagolyné tojt egy kis utódot, de az nem lett okos, sőt inkább ütődött. Atyja, a nagyhírű egyetemi dékán sokat bosszankodott lüke ivadékán. Hasztalan unszolta: - Magolj, fiam, bagoly! Hiába korholta, intette, kölkét ez csak untatta. Utálta az egyetemet, órák alatt legyet evett. Nem csoda hát, hogy a halálmadár-vizsgán csak ücsörgött és pislogott pislán. - Huss! Rivallt rá az elnök-akadémikus. - Szálljon egy házra, és borítsa gyászba! - Jó! - mondta a buta bagoly, holott azt sem tudta, miből lesz a halott. Rászállott a legelső viskóra, és ott csücsült bóbiskolva. Jobbat nem talál, ki mindent végigpásztáz, mert ez volt a temetői gyászház. Így lett a nagyerdő legostobább baglya, a Huhugányos Akadémia tagja.
Keresztes ÁgnesFákÁllnak magányosan vagy sűrű sorban: mindegyikük törzsében más fasors van, minden gyökérben más kapaszkodás és minden kéreg alatt más faélet, ujjlenyomatként más évgyűrűjel. Hatalmas tönkök, néma uszadékfák méltóságában több századnyi csend -
Csukás IstvánCsillagászati ősz A magasban már az új évszak remek ólja felépült; az ember fázósan jó vacsorára, tüzelőre gondol, a pázsitot faggyal beretváló hajnalokra, a postássapkájú délelőttökre, a lassan érkező lázra, a nyár, no lám, mint egy végrehajthatatlan ítélet, elévült, az új bírák, a dérparókás virágok a kerítés mögött fontoskodnak, az ablakból rájuk látok, s szorongva cigarettázom, míg felizzó érzékeim loholva próbálják utolérni az időt, mely mint a vonat utolsó vagonja, kihúzódik a láthatárból; egy mozdulattá tisztult, egyetlenegy kristályi moccanássá a próbálkozások, az izgatottan körbefutó lábnyomok végleg elhagyott évadja,
mint mikor az ember a rákövesedett, zsúfolt, ablaktalan házat lebontja.
Rózsa. Csak rózsa: egyszeri. A bársony fényű rózsa szó. Belső kép, a temérdek pilla s négy hang mögül kivillanó. Metafora. Egy nő neve. Csokor, verscím, festmény, klisé. Még bimbó, kifejlett virág, emlék, tiéd, mindenkié. Az a hervadhatatlan rózsa, a soha meg nem énekelt plátói, mely Borges dalában egyszer mégis életre kelt. Egy, amit arcához emelt a vak Milton. Vagy bármelyik megidézett, elgondolt rózsa. Létezik és nem létezik. Rózsaságból eszencia. Képzelt rózsa, valódi rózsa, rosa profunda, végtelen -
Ülve a karosszékben, Ma legelőször néztem Szemközt az utcasort. A tekintetem rátévedt egy fára: Nini még most sem sárga. Zöldnek tartotta meg Szép reménység-ruhában Az, aki megtarthat mindeneket. És én is élek, És én is élek S megvannak mind, akiket szeretek. S e nekem-láthatatlan tündér-őszben Eljönnek hozzám az őszi csodák: Másodszor borulnak tündér-virágba S hoznak pici, fanyar, fura gyümölcsöt Az almafák.
S a drága földön, nem is olyan messze Másodszor érett meg most a cseresznye. Az elnyílt őszi-kikerics helyén, Őszi bánat és lila gyász után, Októberi dombok oldalain Pompázik a tavaszi kankalin. Rügyet bont minden ág S belőlem is szinte nap-nap után Kihajt egy vers-virág. S ki tudja még mi lesz? Lehet, hogy a közelgő karácsonnyal Zúgni fogok erdőkkel egyetemben Lombkoronás, orgonás áhítattal.
Ülve a karosszékben, Ma legelőször néztem Szemközt az utcasort. Az utcasor felett Egy színes felleget. A szemem újból rátévedt a fára. A reménységben megtartatott fára, – S akkor gáttalanul, Feltarthatatlanul, Elbírhatatlanul Robbant ki szívemből a hála.
"Őszbe csavarodott a természet feje, Dérré vált a harmat, hull a fák levele, Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja, És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja."
Áprily Lajos
Illyés Gyula
Czóbel Minka
Szabolcsi Erzsébet
Áprily Lajos
Az illanó szín
A derű színe. Eljátszik velem,
finom kék csíkot húz a lelkemen,
múlót, amilyent szajkó szárnya von
völgyünk felett, borongó, hűs napon.
