Köszönöm! Ebből sem találtam sokat, csak egyet, egy halasat. Szerintem egész érdekes, nézzétek meg! És kaptam egy linket egy újabb orosz borítóhoz. Ez is érdekes, de egyelőre nem értem az ördögöket. Lehet, hogy túl régen olvastam a könyvet? http://tren.7gods.org/100em/web/index_4.html
És tudom már azt is (mert megmondták), hogy észtül hogyan van: SADA AASTAT ÜKSILDUST De ezekről sajnos csak nagyon kicsi képeket találtam, ha valaki ügyesebb találna nagyobbat, annak örülnék.
A végére tettem egy párat, ha valaki még találna, az esetleg szólhatna, hogy teljesebb lehessen a gyűjteményünk, ami most így nézi: Száv év magány könyvborítók
Erről a könyvbéli árvácska jutott eszembe, de sajnos inkább petúniára hasonlít. Beletettem ezt is a gyűjteménybe, meg más egyebeket is, amikhez sikerült hozzájutnom közben. Remélem nem borítottam fel a sorrendet, és még igazak a kedvencei!
Amúgy nekem is az 1/10-es tetszik a legjobban, mármint a fasisztoid fásláb után.
Na ez már érdekes. Nekem tetszik az 1/10, 1/12 és a 2/1, 2/5, 2/6. Talán a legjobb az, ahol homokszínű házak, és valami asztrolábiumok látszanak. Nekem megvan magyarul és spanyolul is, de nincs ezek között a borítójuk.
Sebaj, azért nekem még mindig igen. És erről eszembe jutott, hogy körülnézek, hogy miféle borítókkal jelent eddig meg a könyv és játszásiból választhatunk kedvencet, ha akartok. Igen, ez az úgynevezett stoppoljunk! gyerekjáték:) Én ebben a csomagolásban olvastam: Erről a borítóról valahogy nem tudok gondolni semmit. (mindjárt keresek másmilyeneket is)
Nekem sem tetszik, valahogy a 100ÉM nekem nem ilyen fekete-piros fasisztoid alkotás, kékeszöld beütésekkel. A táj egyáltalán nem idézi Dél-Amerikát, inkább magyaros. Ezzel aztán már ki is billentett a kontextusból, így már nem tudom értékelni, hogy valóban nincsenek emberek, ami a magányra is utalhat, meg a mesebeliséget.
Érdekelne, hogy a te 100 év magány polcod milyen! Nekem azért tetszik marhára ez a kép így, kivágva, mert számomra úgy szól a férfiról, a nőről, és hát ugye konkrétan a magányról is, hogy egyik szereplő/jellemző sem látszik, de mindegyik jelen van a látványban: a féri, akire a kaland, vagy feladat vár, a világ meghódítása -ő vagyunk mi, ez a kép a férfi nézőpontja- , aztán a nő(k), aki(k) a kép szerint maga a táj, az egész világ (ezt persze így túlzás, de gondolom érted) és a magány. A magány úgy van itt jelen szerintem, hogy egyrészt konkrétan egyetlen személyt sem látsz, csak a nézőpontban álló személy szemeivel azonosulhatsz, másrészt, hogy a nő, a társ, csak mint a táj allegóriája jelenik meg, ez sejteti számomra a beteljesülhetetlenséget. (És a könyvből végül is tudjuk, hogy csupa boldogtalan vagy kudarcos kapcsolat kíséri a férfiak útját - ha jól emlékszem.) Amúgy pedig, ez egy tájkép. És most azt hiszem, hogy a tájképek többnyire mindig magányosak. (De ezen majd még gondolkozom.) Ezen kívül az is, hogy mesés a kép, ahogy mondtad, de a történet is az nekem, és még a vörös ég is tetszik, az olyan baljós kissé, miközben olyan békésen és változatlanul ácsorognak ott a házak.. Valami ilyesmit látok benne.
Hétvégén láttam egy cikket az indexen, ami a Száz év magány könyvborítójával foglalkozott, illetve főleg azzal, hogy a Pengiun kiadó egy magyar festő képét használta fel borítóképnek, pontosabban annak egy részletét, ezt: Mivel nem ismertem a festőt, Galambos Tamást, amit lehetett tőle találni a neten azt megnézegettem, és tetszenek is a képei, ennek a képnek a teljes változata is, mégis, arra gondoltam, hogy a legjobb ötlet az egészben ez a bizonyos képkivágás volt, ami a borítóra került. Én egyből láttam benne, rajta, általa megelevenedni a regényt. És ti? Az egész képpel nem volna ilyen jó. Szerintem ez zseniális ötlet volt, kár hogy azt nem tartják számon, hogy az ilyesmiket ki találja ki. (Persze az is lehet, hogy maga a festő volt, fogalmam sincs hogyan mennek ezek a borítótervezési dolgok.) index cikk: http://index.hu/kultur/klassz/galambos0104/
Örülök, hogy tetszik. Nálunk is volt ilyen patak, mi is ugráltunk, de a legjobb az volt, amikor a csöveken mentünk át felette, ott még ki kellett kerülni azokat a félkör alakú rácsokat is, amit azért raktak oda, hogy ne másszanak a csőre.
Hát, gondolom nem tilthatom meg, hogy elolvasd, ha már látható helyre kiraktam, ezért megengedem. Bár én novellának azért nem nevezném. Köszönöm a tetszést, örültem neki. A filmet nem ismertem, de majd utánanézek, érdekesnek tűnik. A nagy mesélő is túlzásnak hatott, de hát ezért ír az ember, hogy aztán szerényen elháríthassa a dicséreteket.
Én még nem láttam ezt a filmet, de belenéztem az előzetesbe, és a többi részlet is jó, szép, vagy aranyos, de a legjobban ez tetszett eleve a Steve Buscemit nagyon szeretem, bármit csinálhat, én imádom, olyan egy figura : http://imdb.com/title/tt0319061/trailers-screenplay-X23314-10-2
Ha már elképzelt, vagy valós gyerekkori kísérletekről van szó, nekem példálul az jut az eszembe, amikor a barátnőimmel mindenféle edzésterveket készítettünk (úgy 7-8 évesen talán), ami abból állt, hogy felhúztuk az edzőcipőt (szerintem biztosan Tiszát), lementünk a kibetonlapozott patak partjára, és elhatároztuk, hogy a meredek falakon egyik oldalról a másikra ugrálva kell bizonyos időre minél nagyobb távolságot megtenni. Egy idő után ez már nem volt fokozható, emiatt érdekes sem, ígyhát nehezítésként kitaláltuk, hogy az a legedzettebb, aki a mohás, nyálkás részekre ráugorva is tovább tud haladni.
Aztán az egyforma, műselyem, pasztellsárga, vagy rózsaszín bugyogóinkra vetkőzve szárítkoztunk a betonon, és reméltük, hogy nem jön arra senki. (Muszáj volt, vizesen nem mertünk hazamenni.) De persze jött, ilyenkor mindig jönnek.
Egy másik kísérlet is ehhez a patakhoz kötődik, akkor azt akartam megfigyelni, hogy az ebihalból miképpen lesz béka. Sikerült is fogni egyet, leraktam az előszobában, de reggel a dunsztosüvegben már csak az üres vizet találtam, és én egy darabig szentül hittem, hogy valamiképp lemaradtam az átváltozásról, és kerestem a békát a lakásban.
Szia! Más ajánlására olvastama novellád (ha megengeded). Tetszett a párhuzamos világok vázolása, olvasmányos volt, kalad, kísérlet, egy kis önéletrajz. Szóval volt benne minden, mint egy jó filmben. Ezért szeretnék ajánlani neked egy nagyon jó filmet, egy olyan ember története, mint amilyen Te is vagy, egy nagy mesélőjé. Biztos, hogy tetszeni fog! A címe : A nagy hal
Sok évvel később, regisztrációjának megszüntetése előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor iskolából hazafelé jövet elvesztette a kulcsát. Akkoriban Macondo egy lakótelep volt, négyemeletes házakkal, és egyetlen tízemeletessel, ahová a gyerekek liftezni jártak.
Az ezredes még nem volt ezredes, a világháló sem volt világháló és senki sem tudta még, hogy egyszer valaki egy sosemvolt ezredes nevét kölcsönzi majd magának, mert az lesz a szokás, hogy emberek álarcokat vesznek magukra egy virtuális világban, nem sejtve, hogy egy idő után hozzájuk nő és rájuk borul ez a burok, és a valós világbeli élmények helyett egy kitalált alak tulajdonságai és elektronokba kódolt szavai szivárognak át a bőrükön, hogy lerakódjanak, és sajogjanak, mint az epekő. Abban a világban a világháló helyett könyvekkel lehetett elrugaszkodni a valóságtól, és a kis Aureliano, akit akkor még másként hívtak, hiszen a névkölcsönzésnek még nem jött el az ideje, és aki a valósággal már akkor is hadilábon állt, egy napon rájött, hogy az elrugaszkodáshoz a legjobb kiindulópont a Könyvtár. Azon a napon történt, amikor az osztály elment könyvtárlátogatásra és kiderült, hogy bárki lehet tag, akinek a szülei aláírnak egy hosszúkás kartont és kifizetik az egyforintos éves díjat. A Könyvtár kimeríthetetlen forrásnak tűnt az első napon, bár legfeljebb hat könyvet lehetett egyidőben kikölcsönözni, ami a hétvégét is beleszámítva szűkös adagnak tűnt egy hétre. Viszont voltak kalandregények és fantasztikus könyvek, de sajnos, a polcok felmérése és némi fejszámolás után be kellett látnia, hogy a kimeríthetetlen forrás igenis kimeríthető, ezért úgy döntött, hogy minden izgalmasnak tűnő könyv mellé legalább egy unalmasnak tűnőt is ki kell vennie, valamint a mindenkori kivett kaland- és fantasztikuskönyvek aránya nem haladhatja meg az 50 százalékot. Jobb híján tudományos ismeretterjesztő könyvekkel és életrajzokkal pótolta ki az izgalmasakat, mellékhatásként nemigen kellett tanulnia az órákra így a tanulás helyett is olvashatott. Akkoriban úgy gondolta, a világ megismerhető és tele van magyarázatra váró jelenségekkel és az életnek bizonyára van értelme, még nem tudta, hogy sok évvel később megelégedne majd valami leheletnyi bizonyítékkal arra, hogy van élet és ez, amit él, az. Így viszont nem érte felkészületlenül az a szokatlan eseménysorozat, amit úgy lehetne leírni, hogy a lakáskulcs szisztematikusan visszatérő elveszése. Lakótelepi gyerekként természetesen iskolába járt, délután napközibe, majd onnan haza, ahol általában meg kellett várnia, míg hazaérnek a szülei, hogy beengedjék. Nagy előrelépés volt, amikor végre beléphetett a félnégyesek előkelő klubjába, amibe minden kisnapközis vágyott, ahol a tagoknak a szülei rövid bejegyzésben tudatták a tanárokkal, irigykedő napközisekkel, haverokkal és a portán ülő ügyeletesekkel, hogy gyermekük a napköziből fél négykor hazamehet. Ennek következményeként lakáskulcsot is kapott, amit az első elvesztésig zsebben hordott, később nyakba kötött zsinegen, de ez sem segített, előbb-utóbb minden kulcs eltűnt valahová, felszívódott, mintha egy láthatatlan rendszergazda küldte volna a /dev/null-ba, de hát kinek is lehetett volna root jelszava az életéhez, és mit is érthetett volna ő ehhez akkoriban, amikor még nem tudta, hogy egyszer a számítógépek fogják majd a könyvtárat helyettesíteni az elrugaszkodásban. A jelenség tudományos igényű vizsgálata viszont nem tűrt halasztást, ezért elhatározta, kísérleti úton fogja kideríteni, mi is történik az elveszés pillanatában, és hogyan lehetne azt érzékelni, annak érdekében, hogy elkerülhesse. Nem zavarta volna a dolog amúgy, de egyrészt fűtötte a tudományos kíváncsiság, másrészt szülei azzal fenyegettek, hogy legközelebb visszavonják ragyogóan tündöklő belépőjét a félnégyesek álomvilágába.
A kísérletre egy szép napos délután kerített sort, némileg nyugtalanító körülmények között, ugyanis sürgette a szükség, közönségesebben: kakálnia kellett, de hát a dolog, a kísérlet, nem tűrt halasztást, és arra gondolt, vajon Scott és Amundsen elhalasztotta volna-e a Déli-sark meghódítását ilyen közönséges indokkal, és sok év múlva majd eszébe jut ez a gondolat mégegyszer, amikor egy dokumentumfilmben valaki, aki átgyalogolt Grönlandon, elmondja, hogy a sarkkörön egyet tehet az ember, ha kakálnia kell, kivárja a delet, amikor relatíve a legmelegebb van, a nap felé fordítja a hátsó felét, letolja a gatyát, kinyomja az anyagot, felhúzza a gatyát és már indul is. Elvetette tehát a halasztás gondolatát, kibogozta a zsinórt és a kulcsot előredobta a fűbe, hogy megfigyelhesse az eltűnés pillanatát és az azt kísérő érzést. Eleinte közelre dobálta és nagyon figyelte hová esik, de aztán rájött, hogy így soha nem fog elveszni a kulcs, és mit szólt volna ugye Scott és Amundsen, ezért egyre távolabb kezdte dobni, és próbált nem odafigyelni. Végül siker koronázta az erőfeszítéseit, bár be kellett ismernie, hogy nem megfelelően tervezett kísérlete miatt a megfigyelései nem hozhatták meg a várt eredményt, ugyanis a kulcs elvesztése és az elvesztés felismerése között jelentős, ideges kereséssel eltöltött idő telt el, ezért a pótolhatatlan veszteség felismerésekor kiváltott érzések már nem azok voltak, amiket akkor élt át, amikor még lett volna lehetősége a veszteség megakadályozására, konkrétan az eldobás pillanatában, amikor még nem tudhatta, hogy a kulcs tényleg el fog veszni és önkéntelenül is abban bízott, hogy a nyugtalanító körülményekre való tekintettel végül nem fog.
Mégis elveszett.
Búsan ballagott hát hazafelé, tudván, hogy jelentős időt kell még eltöltenie házon kívül és kis híján sikerült is balesetmentesen eltöltenie ezt az időt, de végül eljött az igazság pillanata, amikor érezte, hogy itt a vég, vannak dolgok, amik nem tűrnek halasztást és megadóan, talán úgy, ahogy Scott búcsúzott el utolsó emberétől, elengedte magát. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy viszonylag kis méretben és gömbölyűformában távozott belőle a menzai koszt, és akárha őskori tojás alakú kavicsok hengerednének jobb nadrágszárának patakmedrében, sikerült észrevétlen kirázogatnia az eredményt a bokrok alá. Ott állt a lépcsőház előtt, körülötte különös, ferde illatok, fejében szövegváltozatok, amelyekkel megpróbálja majd meggyőzni szüleit arról, hogy a kulcs elvesztése szükséges és hasznos kísérlet eredménye volt, és a kísérlet érdekében meghozott áldozatok arányosnak és vállalhatónak tekinthetők. Még remélt. És közben valahol távol az emberek éppen kezdték megismerni Aureliano Buendía ezredest, akinek sok évvel későbbi, nem evilági árnyékát épp kitörölni készült valaki, mert minden, ami szép addigra már írva lett és mindörökre megismételhetetlen, és mert az olyan virtuális személynek, aki száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.
De találtam itt mást is, ez a kisállatkiértékelő mátrix is elég jó szerintem: Aztán az is, hogy ez alapján, a sor végén kullogó házikedvencek érdekesebbé tételére milyen megoldásokat találtak ki. Például a halkimerő kanálra gondolok, aminek a segítségével a fotelba vihetjük dédelgetni kedvenceinket:
Ha elég haszontalan, akkor örülök. Ami a férfiseggeket illeti, talán csak igyekeztek a képekkel minden vásárlóréteget megcélozni, így például gondoltak MAX -re is (akinek egyébként a szőrszíne szépen harmonizál a szandáljával).
De, ez meglehetősen haszontalan találmány. Elsőre azt gondoltam, a nők saját levét lehet felhörbölni itten, de a képek alapján valamiért narancsot facsarnak, és ráadásul alkalmanként szőrös férfiseggek, ami aztán végképp haszontalannak tűnik.
