Horváth József Emléktúra
Esőre fogad a reggel, biztos eséllyel, de reménykedve a melléfogásban. Nagyvonalúan fél hétre állított óra, előtte felébredek, pedig ráérnék még. Mire is?
Otthagyás. Időben és elképzelésben egyaránt. Menni a men(t)hető felé. A megmaradtak felé.
A diósjenői vonaton az ablak bepárásodik, míg két kedves dunántúli túratárssal megbeszéljük az utak lehetőségeit. A keretek adva vannak, ki-ki maga kell, hogy hazaérjen.
Szokolya vasútállomás. Talpfákon, vizes füvön érkezünk. Ebben a percben már tudom, érdemes volt. Barátok, barátként üdvözölnek.
Szeretem a piros kereszt jelzés útját. Ahogy felkanyarog az oldalba és átnézek a vasúton túlra, mintha magashegyen járnék, a patak meg lent kanyarog a síneket követve. Apró eső, nem zavar, inkább illendő keretet ad az úthoz. A Börzsönynek ez a sajátos zuga megannyi történet kiindulópontja. Csattognak a csattognak a kerekek, zaka-zakatol a vonat, lehúzott ablakból az ég felé szállnak a sóhajok, kiengesztel a széppel az erdő, kanyart kanyarra így fűz az életünk…
A Róka-hegyen csend van, közben történeteket képzelek hozzá, hogy ne érezzem annyira, ma nincsenek meg a lábak.
(A Róka-hegy legendája tourosan, á la Lanti: egyszer a hegy ura, a rókák közt a legerősebb elrabolta a közeli Nógrád várurának leányát és ezer tyúkot kért érte cserébe. A várúr tudta, hogy ha teljesítik a róka kívánságát (ha képesek rá egyáltalán), akkor a várnép éhezni fog, ezért alkut ajánlott neki: vegye el feleségül a leányát és így az ő halála után a vár is reá száll majd. A róka elfogadta az egyezséget. Megtartották az esküvőt a várban. Amikor a lány kimondta az igent a pap előtt, a róka egyszerre csak daliás herceggé változott. Ugyanis egy átok miatt élt más bőrében. Lett nagy öröm, lakodalom. A várúr, mivel elég öreg volt már, egyből a hercegre hagyományozta a várat a népével együtt. A fiatal pár boldogan élt ezután és gyakran kijártak a hegyre, ahol a herceg rókaként élt egykor. A vermek ott láthatók ma is, ha az útról letérünk a csúcs környékén…)
A kálváriadombot lassan benövi az erdő, így van jól, mögötte a kis temetőben szükség van a csendre. Illatok keverednek az esővel, virágot bontanak a bokrok, cserjék, fák akkor is, ha ma éppen esik, sőt, annak ellenére.
A királyréti lejtmenet technikás, hovatovább veszélyes. A hely megváltozott. A rendszer nem engedi, hogy otthon legyünk benne. Kockázatos lenne, mert a kötődés az törődést, oltalmazást is jelent, esetleg áldozatra is képes lenne érte az ember. Az meg veszedelmes dolog az álmoskönyvek szerint. Sietek el innen, ahol Ákos bácsival annyiszor beszéltük meg a Hegy dolgait. Nekem már vele együtt marad az emlékekben.
A Darabos-hegy fölé beúszik a felhő, egyszer ott váltott az eső hóba, egy jeges januári napon, amikor a lakótelepen alig bírtuk elérni az autót az ónos eső miatt. Hamburgert ettem Ákosnál, úgy mentünk fel oda, ahol őszinte a tél.
Kisinóc után átkozom magam, amiért megpróbálom követni a zöldet: bozótkefés hidegzuhany és levágott aprógallyas út a cserealap. Az Érsek-tisztásra kissé törődötten érkezem. Itt régi kedves ismerőssel beszélgetünk pár percet, témát adva a következő szakaszra. Mennyi közös út, történetek, szállóigék. Itt vagyunk!
Mondhatnám, menés van, de inkább olyan ez, mintha a mezőny elejére küldtek volna dolgozni, és alig várom, mikor szakadhatok le végre. Amíg a főnök kéri, nem lehet, így marad az elmélkedés meg a periódusos rendszer különféle elemei az energiakérdés rendezése végett. A Só-hegy panorámája így is lenyűgöz. Minden előttem: a párapaplan alá bújó hegyek, a zöld és a tér, ahol egy messzire ment angyalt remélek fellelni és elmondani neki, mennyi minden történt az utolsó nap óta.
Ismerősök, mintha tíz éve vagy még régebben lennénk itt, de jó, hogy nem vesztek el. Nosztra után megint darálnak a dombok, fel-le. Rájövök, sárban jó az amúgy értelmetlenül az út mellé bevitt jelzés. Kikapaszk, falu, már látszik az utolsó komolyabb hegy.
A megfelelő meredekségnél a segítők kiborítanak, mehet mindenki saját tempóban. A Krisztus szamara kő környékéig kell emelkedni (létezik egyáltalán ez a kő vagy kitaláció az egész, nem tudom, még nem sikerült kiderítenem, újabb legenda ez is…) A sorompómaradéktól barátságos, haladós az út. Lejjebb a repcemezőktől kap üde színt a táj, falu toronnyal, az utcán kevesen, elsuhanunk az idővel, szombat délutáni álmodásban.
Kis emelkedő még ki a faluból, aztán gurulni be a kulcsosházig. A fogadtatás miatt jövök, a hangulatért. Az emlékek ott kelnek életre, ahol valaki gondozza őket. A Lokomotív turistái megidézik a legszebb időket, azt a kort, amiben éltünk, élni szeretnénk, amiben öröm létezni. Legendák közt ülök, beszélgetünk túrákról, emberekről, közben paradicsomlevest eszünk betűtésztával. Kérdezhetnéd: ennyi? A legtöbb, tudod, ez a legtöbb, ami lehet. Ahogy öregszem, egyre inkább tudom, ezek a percek maradandók, a leginkább visszaidézhető alkalmak. Alföldi barátokkal a túra fertőző hatásairól viccelődünk, Péterrel pedig egy élet munkájáról esik szó, múltbéli esetek Zselictől a máig. Sorolhatnám még, mennyit jelent. A kis piros meg bedöcög néha, élet van ma az állomáson, le- és felszállók az emlékezés vonatain.
Vasárnap van, esik egész nap. Így van jól. Kell az alkalom arra, hogy rögzítsük: meghatározó élmények egész sora kapcsolódik a helyhez és főként a személyekhez.
