antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Sziasztok! - Christine Busta: GYORSAN FUTNAK A FORRÁSOK
Gyorsan futnak a források a hegyről, de tudják hol a kő és pontosak. A sziklák között simulékonyan vizsgálják milyen ellenálló és kemény a világ. - fordította: Hajnal Gábor
Budapest éji, nagy álmát hozom. Be víg város vagy, én bús városom, Zsibbadtan tapint fáradt két kezem, Cigánnyal, borral, nővel érkezem. Budapest éji, nagy álmát hozom.
Én vagyok a mámoros, kusza est. Egy városom van: szegény Budapest. Máshol keserű borom és söröm, Itt számba ömlik az édes öröm. Én vagyok a mámoros, kusza est.
Én hozom az álmot, Léthe-vizet, és Budapest ujjong, dalol, fizet. Bizáncban is nőtt feledés moha De így feledni nem tudtak soha. Én hozom az álmot, Léthe-vizet.
Itt mindenkinek utolsó tor int, Itt a cél: esti öt vagy száz forint, Itt esténként mind királyok vagyunk, Holnap már letörünk vagy meghalunk. Itt mindenkinek utolsó tor int.
Itt mindenkit temető-láng vakít, Itt mindenki gyászol már valakit. Rossz asszony, vlátó, betegség, kaland, Rossz férfi, vak bűn, ártó hírharang. Itt mindenkit temető-láng vakít.
Itt mintha a víg Halál lengene, Színház, kávéház, cigány, bor, zene, Csók, ájulás, láz és mai siker, Mit bánjuk ma, a holnap mit mível. Itt mintha a víg halál lengene.
Hajszás nap után éji örömök. Kigyúlnak a szívek, ha én jövök. ugye, hogy jó az éji merés? Ugye, hogy jó a vidám feledés? Hajszás nap után éji örömök.
Holnap majd újra jövök, érkezem, Most a hajnal vad szagát érezem. Bús Budapest, száguldj, rohanj tovább, Szedd össze a jövő éj zálogát. Holnap majd újra jövök, érkezem.
Az ódonművű óra ver, a mennyezeten pókok szőnek. Homlokodon bánat hever, bánata özvegy, néma nőnek, ki fogyton vékonyul, mint a hold, mert arra gondol, ami volt s hunyó tűznél fonnyadva fázik és arra gondol, aki holt, míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett magányosan, csendben teázik.
S akkor jövök. Halk nesze sincs saruimnak, mikor belépek. Nesztelen moccan a kilincs, borzadva néznek rám a képek. - Én is teázom, kedvesem... - mondom lágyan és kedvesen. A húnyt parázsnak lángja támad. És felakasztom csendesen kék sapkád mellé a fogasra fénylő, mennyei glóriámat.
Szürkeszemű szelid este ereszkedik a szívemre. Szürkeszemű szelid éjjel elmegyek nincsen-reménnyel. Elmegyek, hisz úgysem bánod, úgysem voltam, csak barátod.
S egyszer úgyis el kell menni.
Szerettelek és szeretlek. Akarom, hát elfeledlek. Elfeledlek, de megtartlak régi szépnek, drága dalnak. Ami jó volt, nagyon jó volt; de szíveden fehér hó volt. Fehér hóba beleestem, nem tudtam, hogy feneketlen. Nem tudtam, hogy ilyen forró a fehér hó, a fehér hó.
Oly jó az esti órák fénye, a csillagos égre nézve. S oly jó a fáradtságnak leple, mely óvva lep be.
S oly szép a hold iramló árnya, mely telten sugárzik az éjhomályba, s a vidáman éneklő lég, mit oly régóta vártam én.
Köszönt engem az ágy, s a párna, nyugovóra kéne térni mára, s ha szemem pillái egymáshoz érnek, hálaszót éneklek én az éjnek, megfordulok, s álmodom, egy másvilágba távozom, s ha majd helyet cserél a hold, s a nap, meglátod vidám lesz a holnap.
Az engedelmességről, hűségről, ragaszkodásról; Amint így távol állok, s elnézem, van számomra valami mélységesen megható az óriási embertömegekben, amelyek azok irányítását követik, akik nem hisznek az emberiségben.
Forrás legyél. Tiszta, átlátszó, kristályszépségû cseppekbõl fakadó hideg és jóízû éltetõ víz. Csörgedezz alá magas hegyek sziklái közül, kelj át méteres köveken, konok útvesztõkön, friss levegõjû hegyi réteken. Patak legyél. Lágyan aláomló, hûvös érintésû; hideg selymes vizedtõl kapjanak erõre a szomjas vadak. Kanyarogj kövek között, fodrozódó bárányfelhõk kék ege alatt, zöld pázsit és õszi avar keretezzen, míg tovagördülsz kavicsokat mosva, s lomha folyóvá terebélyesedsz. Folyó legyél. Hatalmas hullámfodrokkal tovahömpölygõ áradat, mely mindent megragad, magával sodor, míg meg nem érkezik az õt is elnyelõ végtelen tenger sírjába. Tenger legyél. Nyugodtan hullámzó beláthatatlan síkság. Kiszámíthatatlanul változó, tajtékokat dobáló, vihartól felkorbácsolt szilaj erõ, hullámsír, vagy elcsendesült sima víztükör. Óceán legyél. Széles és határtalan. Kincseket rejtõ, ringató mély bölcsõ. Vég nélküli korlátlan lehetõség. Pusztító, tomboló õserõ, roncsokat temetõ kiismerhetetlen végtelenség. Legyél víz, életet adó õselem, legyél tûz, vízzel is legyõzhetetlen, legyél levegõ, mindent beborító láthatatlan, legyél szikla, szilárd, megingathatatlan, legyél forrás, patak vagy tenger, legyél te magad, legyél ember.
No, ha már antológia és görög, akkor álljon itt egy római..:-)
Quintus Horatius Flaccus
(Kr.e.65 - Kr. e.8.)
LEUKONOÉHOZ
Kedves, csak ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked mit szántak, mi jövőt isteneink, bár Babylon sötét számításait is kérdeni, jobb tűrni, akármi lesz. Vagy még több telet is ad Jupiter, vagy soha látni már nem fogjuk, ha a zord téli vihar zúg el a tengeren; szűrd meg bölcsen a bort, balga reményt tilt az irígy idő hosszan szőni. Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap: tépd le, virága tiéd; holnapokat, Leukonoé, ne várj.
Ki tudja, miket gondol egy macska, ha dorombol. Ki se látszik a gondból. Kiugrana karomból. Élete kész karambol. Szőrből van és koromból, sok völgyből, kis halomból, két ég-pupillagombból, mit - bárki bármit gondol - ha a lét begorombol, mindig magára gombol. S bár a világ künn tombol, halál csahol a lombból, úgy néz az álomalomból, tudatalatti limlomból, létanalízis-akolból, mint fény egy csillagatomból. Messze-magában barangol. S egy kicsit elborongón igazít a dorombon, halálból hangokat hangol, és dorombol és dorombol.
